Magányos cédrus szilánkokban
Hová merengsz te, magányos cédrus?
Zöld tenyered lemondón legyint:
egyedül telt el egy nap megint.
Hiába vagy szép, szíved ezért bús.
Nap felé nyújtózva, kitartón állsz.
Bár narancsszín felhő lehetnék,
megannyi földi kínt felednék!
Álmaidban a széllel mennybe szállsz.
Kérges testbe zárt sóvárgó lélek.
Fesd le festő szenvedéseim,
nézd, e dombok ellenségeim!
Nemcsak színekről szólnak a képek.
Súlyosan hullámzó föld börtöne.
Áradj meg türkiz színű tenger,
aztán a halál végre elnyel!
Rettegsz, hogy rád záródik örökre.
Idáig hallom sóhajtásaid.
Zöld hajam simítja kékes ég,
lelkem, mint egy felhő, fehér még.
Valóra válnak óhajtásaid.
2010.05.02.