Piramis...

A jövő útjai / Novellák (559 katt) kosakati
  2021.01.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/1 számában.

Azt hitték, hogy ismerik az épületet. Többször is felmérték milliméterről milliméterre. Átvizsgálták mindenféle műszerrel, átvilágították, feltérképezték. Képernyőiken mégis hiába forgatták a háromdimenziós, részletes képeket, a számtalan rétegábrázolást, válaszokat nem találtak, csak a kérdések sokasodtak. Több éves kutatómunka után még mindig csak találgatták, hogy kik építették, miért építették, és hogy miért ide, és miért pont ezt… Csak abban az egyben voltak biztosak, hogy 1990 előtt nem épülhetett.


Sokak szerint a halványzöld, üvegszerű anyagból készült, karcsú, magas, épület valamiféle templom lehet. Talán azért gondolták ezt, mert az egész egy gótikus, magasba törő formát idézett, amely a földi építészetben a templomokra volt jellemző. A templomokkal ellentétben viszont nem találtak semmi olyat, amely oltárra vagy szentélyre hasonlított volna. Szobrok, festmények, freskók sem díszítették a belső teret. Maga az architektúra idézte csak a templomok hangulatát. Az épületet három oldalról tömör és sötét házak vették körül, belsejét a tetőn és a homlokzaton beszűrődő fény tette sejtelmessé.


Az üvegcsodát körülölelő házak pontosan olyanok voltak, mint egy közép-európai város körútjának házai valamikor az 1990-es években. A háztömbök pontosan megegyeztek Budapest Teréz körútjának az épületeivel, nagyjából az Oktogontól a Nyugati pályaudvarig. Az utcákon korabeli autók, villamosok álltak. A házak lakásaiban a kilencvenes években használt bútorok, háztartási gépek, ruhák, mindenféle használati tárgyak, mintha a lakók épp most mentek volna el otthonról. Az üzletek polcain a kor teljes áruválasztéka… Az újságosbódéban 1990. július 12-i lapok… Minden olyan állapotban, mintha percekkel korábban még emberek élték volna ott mindennapi életüket... Ebbe az egységes és a legapróbb részletekig pontos másolatba két ötemeletes bérház közé ékelődött be megmagyarázhatatlanul és kirívóan az üvegpalota.


Évek óta végeztek régészeti kutatómunkát a Sylvia kisbolygó Romulus nevű holdján. Magán a Sylvián és Remus nevű másik holdján nem találtak semmi különöset. Életnek nyomára a Romuluson sem leltek, de itt eléjük tárult a régészettudomány eddigi legnagyobb rejtélye. Nagyobb szenzáció volt ez talán Trója feltárásánál, vagy a Titanic kiemelésénél… Mióta a csillagászok felfedezték a Romuluson azt a megmagyarázhatatlan csillogást, a média tele volt találgatásokkal, feltevésekkel.

Miután egy szonda lefényképezte a 18 km átmérőjű Romulus kietlen, szürke sziklái és kisebb-nagyobb kráterei közt a nagyméretű kráter alján ragyogó, hatalmas üvegpiramist, alatta pedig a városrész másolatot, közepén a halványzöld üvegcsodával, a világ összes régésze oda szeretett volna utazni. Háttérbe szorultak a Mars, Jupiter és más expedíciók hírei, az érdeklődés a jelentéktelen kis égitest felé fordult.


Az egymást követő expedíciók, és a kutatási anyagokat a Földön tanulmányozó tudósok sokat törték a fejüket azon, hogy miért pont ezt a városrészletet építették ide a titokzatos üvegpalota köré. Sok-sok elmélet született. Egyesek még azt is felvetették, hogy ezt az üvegpiramist is ugyanazok építhették, mint az egyiptomiakat. De talán még az volt a leglogikusabb elmélet, hogy véletlenszerűen választottak ki egy városrészletet, amivel talán azt akarták illusztrálni, hogy jártak a Földön, és alaposan körül is néztek.


A kutatóknak szigorú utasításuk volt a Régészeti Hivataltól, hogy a terepen mindent mérjenek fel, vizsgáljanak meg, mindent dokumentáljanak, de semmin se változtassanak, semmi sérülést ne ejtsenek a leleten. Az üvegpiramis belsejébe egy alagúton keresztül lehetett bejutni.

Magát az alagutat még a piramis építői alkották, és nem is álcázták. A zsilipet a második expedíció építette bele, hogy ne szkafanderben kelljen kutatásokat végezni a „lelet” belsejében. A régészek tehát mértek, vizsgáltak, dokumentáltak, de egyre kisebb lelkesedéssel végezték a feladatukat. Unottan ülték végig az értekezleteket, és nem nagyon tolongtak, hogy kimehessenek a terepre.


Az expedíció egyik legfiatalabb tagja, Kathlen azon a reggelen is késve érkezett az értekezletre.
Gyorsan leült a leghátsó sorba, barátnője, Annabell mellé.

– Gyűrött vagy… – súgta Annabell.
– Éjszakánként egyre nehezebben alszom el, és ha végre sikerül, akkor meg előjön egy visszatérő álom – panaszkodott Kathlen.
– Milyen álom? – kérdezte Annabell.
– Álmomban nagyapámat láttam – suttogott Kathlen.
– Nagyapádat? – kérdezett vissza Annabell.
– Nagyapám egy régi udvarház átriumában ült – folytatta Kathlen. – Ilyen udvarházat talán Veronában láttam. De nem is ez a lényeg. Az átrium közepén hatalmas vadgesztenyefa terpeszkedett. A fa árnyékában fonott karosszék, kerti asztalka… Ott ült nagyapám. Kávézott, süteményt eszegetett, újságot olvasott és közben fülhallgatós, kis rádiót hallgatott. Időnként ránézett a karórájára. Engem várt. Én pedig szívesen odamentem volna az asztalához. Kávéztunk volna, megtárgyaltuk volna a világ dolgait, na meg az én éppen aktuális problémáimat. Most éppen arról az elképesztő leletről szerettem volna vele beszélgetni, amelynek a kettőssége, furcsasága nem hagy nyugodni. Körbejártam az épület boltíves, földszinti folyosóját, de egyetlen egy ajtó sem volt nyitva. Mindegyik gondosan be volt zárva. Sehogyan sem juthattam az épületből az átriumba. Kiabáltam, ablakokat, ajtókat zörgettem, megpróbáltam valamiképpen jelezni nagyapának, hogy itt vagyok, de ő nem vett észre. Újságjába merült és füléből nem vette ki a kis rádió fülhallgatóját. Tehetetlen dühhel, fáradtan és gyűrötten ébredtem.
– Olyan az álmod, mint a mi munkánk… Ez a „lelet” is mondani akar nekünk valamit, de mi nem halljuk, nem értjük…


A két lány nyugodtan fecserészett, hiszen ezeken az értekezleteken úgysem történik semmi érdekes. Nem muszáj figyelni, elég jelen lenni. A mai értekezleten azonban végre történt valami. Na, persze nem a bázis vezetője mondott valami újdonságot, hanem a még Kathlennél is később érkező Laurie szolgáltatta a meglepetést. A fiatal tanár letelepedett két tanítványa mellé.

– Kathlen! Igazad lett. Én is találtam valami furcsát – suttogta. – Nem is tudom, hogy ez eddig miért nem szúrt szemet senkinek, mikor mindenkinek ugyanúgy a rendelkezésére áll a teljes adatbázis. Azt hiszem, most megtaláltuk…
– Biztos?
– Nem. Épp ezért fogjuk kipróbálni.
– Hogyan?
– Majd meglátod… A terepen…
– És ha ez is tévedésnek bizonyul?
– Akkor leadjuk a kamu jelentéseket, erről meg hallgatunk. Na és persze tovább keresünk.
– Mégis mit találtál?
– Majd meglátod – titokzatoskodott Laurie. – Amint megszabadulunk Apótól – intett a bázis parancsnoka felé –, siessetek a 83. számú objektumba! A földszintjén lévő edényboltban találkozunk.
– Ki jön még?
– Ti, meg Judy, Ted és Lorenzo.
– Nagy dolgot találhattál, ha Apóka nyájának összes fekete bárányát összecsődíted.
– Már nagyon unom, hogy mindig mi, hatan kapjuk a legtöbb letolást Apótól, mert nem elégedünk meg a műszeres vizsgálatokkal, hanem kinyitottuk az ajtókat, a szekrényeket, a dobozokat, kirámoltuk a fiókokat... stb. Aztán persze mindent visszatettünk, visszazártunk, de valahogy mindig lebuktunk… De most olyat találtunk, hogy ettől Apónak is el fog állni a szava… Végül is az egyetem azért küldött ide minket, hogy friss, fiatalos lendülettel, ötletekkel mozdítsuk előre az eddig eredménytelen kutatást. Apó, vagyis a bázis parancsnoka állandóan fékez és korlátoz minket, de most lehet, hogy mégis mi találjuk meg a megoldást az évszázad rejtélyére.


A bázis parancsnoka észrevette a sustorgást, és rosszallóan összevonta a szemöldökét. Mikor még a beszédében is egy pillanatnyi figyelmeztető szünetet tartott, a fiatalok gyorsan elhallgattak. Ma reggel nem akartak komplikációt a terepre indulás körül.

Apó ma is, mint minden reggel, a kutatók lelkére kötötte, hogy csak mérjenek, dokumentáljanak, de ne mozdítsanak el semmit. Aztán az értekezlet végén nagy nehezen jóváhagyta az egyetemi csoport mai kutatási tervét. Nem értette, hogy egy már annyiszor átvizsgált szektort miért akarnak ennyien újra vizsgálni.

– És pont ezek… Ez az a csapat, amelyikkel mindig csak a baj van – dohogott magában. – Fegyelmezetlenek, kiszámíthatatlanok… Össze-vissza turkálják az értékes leletet, a végén még kárt tesznek benne… Öt régészhallgató a szintén fiatal és meggondolatlan professzorukkal… Ráadásul az egyikük, ez a Kathlen nevű még csak első éves… Minek hozták ide ezt a tudatlan kis senkit?

Vitatkozott egy kis ideig, de aztán rájuk hagyta. Morogva ugyan, de aláírta az aznapi kutatási tervüket. A fiatalok pedig szedték a lábukat, mielőtt még meggondolja magát. Mindenki más aznapra a már unalomig elemzett adatbázisok új átvizsgálását kapta feladatul.

– Egy óra múlva a nyolcvanhármas objektumban, az edényboltban! – emlékeztette tanítványait még egyszer Laurie.



A piramis belsejében aztán a kis csapat szétszóródott a hivatalosan bejelentett helyszíneik felé. Judy, akinek a régi közlekedés volt a szakterülete a pályaudvaron, Annabell, akit leginkább az építészet foglalkoztatott a nyolcvanhármas objektum padlásterében készített felvételeket. A fiúk a 87-es objektum műszaki boltjában töltötték az időt. Kathlen pedig a 83-as objektum ötödik emeletén vizsgálódott, hiszen voltaképpen ezért volt itt.

Laurie professzor nem a két szép szeméért, vagy a nagy tudásáért hozta magával, hanem azért, mert a lány nagyszülei 1990 körül a 83-as objektumként nyilvántartott házban laktak. Sőt maga Kathlen is járt ebben a lakásban, gyerekkorában. A fiatal professzor bízott benne, hogy tanítványa megtalálja a „kakukktojást”, az eltérést az egykori valóságtól, ami talán a rejtély kulcsa lehet.

Gyorsan összeszedtek valamennyi vizsgálati anyagot, hogy délután le tudjanak valamit tenni Apó elé. Amikor letelt a megbeszélt egy óra, valamennyien leszivárogtak az edényboltba.


Laurie már ott állt az üzlet közepén, és kissé hatásvadász módon a feje fölé emelt egy kartondobozt.

– Na, hát ez lenne az, amit Kathlen talált az adatbázisban. Nézzük csak meg közelebbről, a valóságban! – mondta és letette az asztalra.

Először senki sem értette, hogy mi a szenzáció egy közönséges kartondobozban. Több száz ilyen doboz volt az üzlet raktárában. Laurie kinyitotta a dobozt, és elővett belőle egy kompótos készletet.

– Ez egy közönséges kompótos készlet! – háborodott fel Lorenzó. – Mi ebben a pláne?
– Te csak azt hiszed – emelte fel az ujját Kathlen –, hogy ez egy közönséges kompótos készlet. Nézzétek csak meg jobban!
– Öt kis tálka egy nagyobb tálban – mondta Judy.
– Egy készletben hat kis tálkának kellene lennie – mondta Annabell.
– Az összes többi készletben hat kis tálka van. Ellenőriztem – vigyorgott Laurie. – De ebből nem hiányzik a hatodik, ebben benne sem volt. Nézzétek csak! Az öt kis tál pontosan beleillik a nagy tál belső bordázatába.
– És pontosan olyan színe van, mint az üvegpalotának, itt a szomszédban – fedezte fel Ted.
– És pontosan olyan anyagból is készült – bólogatott Laurie.
– Ezen a "készleten" kívül nem is láttunk semmit sem, ami olyan anyagból van, mint az üvegpalota – mondta Annabell.
– Na, végre leesett! – nevetett Laurie.
A fiatal tanár diadalittasan nézett körbe az izgatott társaságon.

– Na, most jön a lényeg!
Laurie egy kis hatásszünetet tartott, aztán előadta felfedezésük lényegét.
– Mint mindenki más, én is sokat tanulmányoztam az üvegpalota szerkezetét. Ha Kathlen nem szúrja ki az adatbázisban ezt a „kakukktojást”, ezt a szabálytalan készletet, nekem sem tűnt volna fel az, hogy az építmény falában pontosan öt kisebb és egy nagyobb kerek mélyedés található. Az öt kisebb mélyedés az oldalfalakon van, a nagyobbik mélyedés pedig az épület csúcsának belső felén. Elvégeztem a szükséges számításokat, és biztos vagyok benne, hogy ezekbe a látszólag értelmetlen, funkció nélküli és esetlegesen elhelyezkedő bemélyedésekbe a készlet darabjai pontosan beleillenek. Arra gondoltam, hogy holnap elvihetnénk a készletet az üvegpalotába és belepróbálhatnánk.
– Semmi holnap! – vágott közbe Kathlen. – Menjünk most rögtön! Ha Apó megneszeli, hogy mire készülünk, azonnal kirúg minket, és soha többet nem kerülünk a lelet közelébe.
– Nem bízol valamelyikünkben? – kérdezte Ted. – Gondolod, hogy valakinek eljárna a szája?
– Bízom mindegyiktekben – válaszolta a lány. – De véletlenül is elszólhatjuk magunkat. És különben is. Minek várjunk holnapig?

Mivel senkinek sem volt semmi ellenvetése, azonnal el is indultak.


Izgatottan siettek át a nyolcvanhármas objektumból az üvegpalotába. Elöl ment Laurie kezében a nagy tállal, utána a többiek egy-egy kis tálkával a kezükben. Az oldalfalakon elhelyezkedő, öt kisebb bemélyedést hamar megtalálták, és a kis tálkákat rögtön beléjük is illesztették.

– Nem történik semmi – mondta Laurie csalódottan.
– Talán a hatodikat is be kéne illeszteni – javasolta Lorenzo.
– Oda? – intett az öt emelet magas kupola felé Laurie. – Hogyan?

Tanácstalanul nézegettek egymásra, aztán Lorenzo kivette a tálat Laurie kezéből és elhelyezte a padlón, pontosan a kupola csúcsa alatt.

A meglepően egyszerű ötlet bevált: a tál, mintha zsinóron húznák, emelkedni kezdett a kupola csúcsa felé. Idegtépő lassúsággal lebegett felfelé, talán egy félóra is eltelt, amíg felért. Mikor már csak alig egy méterre járt, a csúcs mélyedése hirtelen magához rántotta, és a tál hangos csattanással illeszkedett bele.

– És most? – kérdezte Judy.
– Fogalmam sincs – tárta szét a karját Laurie. Hosszú percekig csak ácsorogtak tanácstalanul, aztán valami furcsa zúgás és morajlás törte meg a csendet.

A zúgás egyre erősödött, majd hirtelen vakító ragyogás töltötte be az épület belsejét. A fény kívülről érkezett, a piramis csúcsa felől. Az építmény homlokzati fala és a mennyezet nem volt egyenletesen vastag, így a fény sem egyenletesen jutott be a belső térbe. A falak vékonyabb részein több fény áradt be, és a fénykévék érdekes, bonyolult mintákat rajzoltak ki a palota belsejében. A falak vastagabb részei kezdtek kitüremkedni, a dudorok pedig szétnyílni. A kialakuló nyúlványok kibomlottak, összekapcsolódtak, és igen bonyolult struktúrát alkottak. Az egész olyan volt, mint egy üvegből épített, többemeletes ház lépcsőkkel, folyosókkal, kisebb-nagyobb fülkékkel, szobákkal, termekkel. De miután a szemük láttára felépítette magát az egész szerkezet, nem volt nehéz rájönniük, hogy ez bizony nem ház, hanem egy gigantikus űrhajó.


A fiatalok riadtan kapaszkodtak össze, és várták, hogy mi következik még ezután.

– Apó megöl bennünket – súgta vacogva Annabell.
– Most éppen Apótól félek a legkevésbé – válaszolta Judy.
Érezték, hogy emelkednek… Az épülettel együtt. Ijedtükben a kijárat felé iramodtak, de mire odaértek, az már zárva volt. Hiába próbálkoztak, nem jutottak ki. Ahogy kinéztek az ajtó felső, áttetsző részén, döbbenetes látvány tárult eléjük.

Az üvegépítmény körül álló háztömbök kártyavárként omlottak össze. A romok, a törmelék, mint apró morzsák hullottak le annak az irdatlan üvegmonstrumnak az oldalain, amely méltóságteljes lassúsággal emelkedett ki alattuk a bolygó mélyéből. A monstrum csúcsa belülről elérte az üvegpiramis tetejét, és mint gyenge papírdobozt lökte szét. Az üvegpiramis négy lapja négy irányba zuhant és szilánkokra tört.


A bázis, mint nagy, kíváncsi bogár keringett a mélyből egyre jobban kiemelkedő gigantikus hajó körül. Valószínűleg időben észrevették a veszélyt és felemelkedtek, hogy rájuk ne dőljenek a széteső romok. Túl messzire azért nem menekültek, hogy legalább rögzítsék és figyelemmel kísérjék a történéseket, ha részt venni már nem is tudtak bennük.


Aztán megmozdult talpuk alatt a padozat. A szemük előtt az imént létrejött struktúra középső részén emelkedtek, mintha csak egy liftben álltak volna. Majdnem a csúcsnál állt meg az emelkedés, és egy tágas teremben találták magukat.

Mivel a rázkódás egyre erősebb lett, nem volt jobb ötletük, mint beleülni az ott talált ülésekbe. Amint helyet foglaltak, a többi üresen maradt ülés a padozatba süllyedt, az elfoglalt ülések előtt pedig keskeny pultok emelkedtek ki. A pultokon két-két emberi tenyér sematikus ábrája rajzolódott ki. Kérdően néztek egymásra.

– Induljunk! – mondta Kathlen. – Irány az ismeretlen! Tegyétek rá a tenyereteket a pultokra!
– Honnan tudod, hogy ezt kell tennünk? – kérdezte Judy.
– Talán ezt is a nagypapád mondta álmodban? – kérdezte Annabell.
– Álmomban utaztam már ebben a hajóban… De nem gondoltam volna, hogy…
– Hát, persze… álmodban… – húzta el a száját gúnyosan Annabell.
– Álom, vagy nem álom… Nem mindegy? Próbáljuk ki! – zárta le a vitát Laurie.

Némi tétovázás után valamennyien ráfektették a kezüket a pultokra. És ezzel el is kezdődött az utazás. A monstrum felzúgott, megrázkódott, utasait pedig üléseikbe préselte a gyorsulás.


Már napok óta száguldottak… Nem tudták, hová… Nem tudták, meddig…

A start után nem sokkal még láthatták, ahogy a bázis a Sylvia kisbolygó felé tart, aztán elhúztak a Jupiter mellett, átlépték a Saturnus, az Uránus, a Neptunus és a Pluto pályáját is. Elhagyták a Naprendszert.

Kétségbeesés és eufória közt csapongtak, nem találták a helyüket. Elkeseredtek, mert az idegen hajó kiszakította őket megszokott életükből, elszakította őket a Földön maradt szeretteiktől. Ugyanakkor büszkeséggel töltötte el őket az a gondolat, hogy elsőként hagyhatják el a Naprendszert… és találkozhatnak egy idegen civilizációval. Vitatkoztak, egymást vádolták, aztán egymást vigasztalták. Lelkes felfedezőként járták végig az átlátszó falú szinteket. Csodálták a hajó szépségét és élvezték a kényelmét. Lassan be is rendezkedtek a vezérlőterem közelében talált kabinokban, de közben gyötörte őket a bizonytalanság. Lassan már beszélgetni sem volt kedvük.

Az események sodrása teljesen kizökkentett mindenkit a normális életritmusából. Csak Kathlen volt derűs és nyugodt. A többiek nem értették a lány nyugalmát, sőt inkább idegesítette őket. Nem is nagyon keresték a társaságát, azt sem bánták, hogy ideje nagy részét a kabinjában tölti.


Laurie pár nap múlva úgy gondolta, hogy ideje lenne higgadtan megbeszélni, hogy mi is történt velük. Össze is hívta tanítványait az irányító terembe. Hamar összegyűlt a kis társaság, már csak Kathlen hiányzott. Laurie nem akarta elkezdeni a tanácskozást, amíg nincs együtt az egész csapat. Mivel senki sem vállalkozott rá, hogy elmenjen Kathlenért, maga indult el hozzá.


Amikor benyitott a lány kabinjába, az éppen a képernyő előtt ült és egy képet nézett elmerülten. A képen két idős ember és egy kislány ült az asztalnál. Kompótot ettek… Abból a bizonyos halványzöld készletből…

Laurie még éppen el tudta olvasni a kép feliratát, mielőtt Kathlen eltüntette: ,,családi fotótár 22385.jpg”…

– Szóval nem is az adatbázisban találtad – állapította meg Laurie.
– Nem, de az is kellett hozzá, hogy biztos legyek a dolgomban – válaszolta Kathlen.
– Tudtál erről a készletről…
– Persze. Nagyanyám mindig ebben kínálta az almakompótot, ahogy a képen is láthattad. A lakás másolatát százszor is átvizsgáltam, de ezt a készletet ott nem találtam. Azt gondoltam, nincs is itt, hogy nem is kell itt lennie. Gyerekkoromban láttam utoljára, és azt hittem, hogy azóta eltörött, kidobták, vagy mit tudom én, mi lett vele. De mikor az adatbázist tanulmányoztam és megtaláltam a szabálytalan, öttányéros, halványzöld készletet az edénybolt raktárában, ahol egy időben nagyapám dolgozott, akkor már sejtettem, hogy ez az a készlet. Hogy nagyapa miért a boltban dugta el, és nem a lakásban hagyta, azt nem tudom. Talán eredetileg itt volt, ahol most megtaláltuk, és gyerekkoromban csak azért mutatta meg, hogy később emlékezzek rá és felismerjem.
– Úgy érted?…
– Úgy értem, nem lehet véletlen, hogy pont azt a városrészletet másolták le, ahol nagyapámék laktak, ahol én is gyerekeskedtem. Az sem lehet véletlen, hogy voltaképpen érdemtelenül és szabálytalanul ide jöhettem, pont én, aki az évszázad rejtélyének kulcsából ettem a kompótot, miközben azokat a furcsa meséket hallgattam, amik talán nem is voltak mind mesék… És nem lehetnek véletlenek az álmok sem…
– Annabell említette, hogy szoktál álmodni nagyapádról.
– Pedig megkértem, hogy ne beszéljen róla…
– Nem rossz szándékkal mondta el – mentegette Annabellt Laurie. – Aggódott érted.
– Aggódott, hogy szépen elmegy az eszem?
– Nem… csak…
– Na, mindegy! Akkor ismered a visszatérő álmomat az udvarházról, a kávézó nagyapámról és a bezárt ajtókról.
– Igen.
– Ma éjjel is álmodtam erről, de most végre bejutottam az átriumba. Az egyik ajtót nyitva találtam. Leültem nagyapám mellé, ő pedig félretette a rádiót, összecsukta az újságját és rám mosolygott. Ahogy rám emelte a tekintetét, lassan kezdett megváltozni. Hajából eltűntek az ősz szálak, arcáról pedig a ráncok. Visszafiatalodott nagyjából ilyenre – Kathlen kattintott egyet, és egy egészen fiatalkori képet mutatott a nagyapjáról „családi fotótár 3214.jpg.” felirattal.
– Jó kis változás… – ismerte el Laurie.
– A szokásos kockás ing is eltűnt róla, ezüstszínű egyenruhában feszített – folytatta Kathlen. – „Menj haza, kicsim!” mondta, aztán elhalványult az arca, ahogy a hatalmas gesztenyefa és az udvarház is a semmibe veszett… Felébredtem.
– Ezt el kell mondanunk a többieknek is! – mondta Laurie.
– Igen! Menjünk! – bólintott Kathlen.


Amikor beléptek az irányítóterembe, a többiek már valamennyien egy nagy kivetítőt néztek. A képről egy ezüst egyenruhás fiatalember nézett rájuk.

– Nagyapa… – suttogta Kathlen.
– Kedves földi utasaink! – szólalt meg az ezüstruhás. – A kivetítőn legutóbbi expedíciónk kommunikációs tisztjét láthatjátok. Én a hajó központi számítógépe vagyok, és most az ő hangján megszólalva adom át nektek az üzenetét. – Kis hatásszünet után folytatta. – Most, hogy végre megtaláltátok a számotokra hátrahagyott hajót és az elrejtett indítókulccsal aktiváltátok, és bátran útnak indultatok, ideje elmondanom, hogy hová is megyünk.



Hat évvel később…

– Ennyire szereted? – kérdezte Kathlen.
– Mit tudom én! – csattant fel Judy idegesen.
– A mindennapi hangos veszekedéseitek után meglep ez a gyengédség… – mentegetőzött Kathlen.
– Fogalmazzunk úgy, hogy ragaszkodom hozzá…
– Amilyen finoman simogattad az előbb az arcát… Azt gondoltam…
– Végül is a gyerekeim apja.
– Mindig azt hittem, szerelmes vagy Lorenzoba.
– Szerelem… Ugyan már! – legyintett Judy.

Lorenzo sápadtan feküdt az ágyon. Az oxigénmaszk szorosan tapadt az arcára, az infúzió folyamatosan adagolta szervezetébe a gyógyító folyadékot. Az intenzív szoba gépei halkan duruzsoltak.

– Mindig is irigyeltelek benneteket, hogy így egymásra találtatok.
– Egymásra… Ja… - vágott egy grimaszt Judy.
– Ezt hogy érted?
– Egymásra… Persze… Ki másra?
Kathlen kérdően nézett Judyra.
– Gondolj csak bele! Volt választásom? Amikor elmúltak az indulás eufóriával és kétségbeeséssel vegyes napjai, rá kellett jönnöm, hogy hosszú időre össze vagyunk zárva. Valamit tennem kellett. Nem tölthetek el éveket azzal, hogy le-föl kóválygok a hatalmas űrhajóban, mint Ted, vagy beveszem magam a könyvtárba, mint Annabell, vagy a laptopomon családi képeket nézegetek, mint Laurie.
– Tettél is – vágott közbe Kathlen. – Már az első héten összeköltöztél Lorenzoval.
– Nem maradhattam egyedül. Kellett valaki, aki hozzám tartozik.
– Mire észbe kaptunk, teljesen kisajátítottad Lorenzot.
– Mégis kit kellett volna választanom? – zsémbelt tovább Judy. – Ted ugye meleg… Ő eleve kiesik. Laurie tartja magát a családjától elszakított, árva apa szerepéhez. Látványosan vérzik a szíve.
– Hogyne vérezne! – vágott vissza Kathlen. – Éppen hazautazni készült, amikor elragadott bennünket a hajó. Másnap utazott volna. Azokban a napokban várták a második gyereküket. Most nyugodtan lobogtathatná a legújabb bébi-fotóit az egyetemen.
– Laurie azóta is megközelíthetetlen – folytatta Judy. – Teljesen bezárkózott a bánatába, meg a sértettségébe. Te még szemtelenül fiatal vagy. Neked van még elég időd, hogy felolvaszd a jeget, hogy közel kerülj hozzá egyszer. De nekem erre nincs időm. Nekem azonnal kellett valaki. Nekem szükségem volt rá, hogy legyen valaki közeli hozzátartozóm, akiről gondoskodhatok, akire számíthatok, akit irányíthatok.
– Azt hiszed, csak neked fontos, hogy tartozz valakihez?
– Te könnyen vagy! Neked ott a nagyapád. Naphosszat beszélgethetsz vele.
– Ja! A virtuális nagyapám…
– Virtuális, de akkor is a saját, külön bejáratú nagyapád.
– Türelmetlen vagy és erőszakos.
– Igen! – rándította meg a vállát Judy. – És?

Az egyik műszer váratlanul csipogni és villogni kezdett. Lorenzo sérült karja hirtelen megrándult, aztán elernyedt. Judy ösztönösen a férfi karja után kapott, és riadtan nézett a műszerre. Fogalmuk sem volt, mit is látnak a kijelzőn, hiszen nem voltak orvosok. Csak a változást észlelték.

– Utálom, hogy ilyen tehetetlen vagyok – panaszkodott Judy.
– Nyugi! A rendszer teljesen automatikus… A kijelzőn lassan visszaálltak az ábrák és a számok a rángást megelőző helyzetbe.
– Lorenzo! Ne tedd ezt velem! – suttogta Judy. – Szükségem van rád…
– Ha szükséged van rá, akkor miért nem vigyáztál rá jobban? A te hibád is…
– Nem én tehetek róla, hogy ilyen ügyetlen szegénykém – mentegetőzött Judy. – Nem én mondtam neki, hogy másszon fel arra a vacakra, aztán essen le róla, törje el a karját és még ájuljon is el, hogy minél több vért veszítsen, mire megtalálom.
– Arról sem tehetsz, hogy Lorenzo el akarta tüntetni a mennyezetre ragadt palacsintát, mielőtt te meglátod és patáliát csapsz miatta? Meg arról sem tehetsz, hogy nem mert elmenni valami létrát keresni, hogy ne kérdezd meg, hová megy, hanem az étkező székeit rakta egymásra? Mégis mennyi ideig feküdt eszméletlenül a vértócsában?
– Szerencsére csak percekig. Míra meghallotta a robajt, és kihúzta a fülemből a fülhallgatót.
– A fülhallgatót! Mert te kényelmesen DVD-tél, amíg Lorenzo palacsintát sütött – kiabálta Kathlen. – Felőled aztán ott vérezhetett volna el. Ha a kétéves kislányod nem jelez, észre sem veszed.
– Nem én mondtam neki, hogy vacakoljon a palacsintasütéssel. De neki nem jó az, amit a konyharobot készen elé tesz. Neki kézzel sütött palacsinta kell. Ahogy otthon a nagymamája szokta…
– Palacsinta… – suttogta Lorenzo és lassan kinyitotta a szemét.
Kathlen felállt az ágy mellől, magára hagyta Judyt az ébredező Lorenzoval.


Kathlen csak a folyosón sétálva vette észre, hogy még mindig pizsamában van. Mikor a vészjelzés felriasztotta, nem volt ideje öltözködésre, csak futott a baleset helyszínére úgy, ahogy az ágyból kiugrott. A medi-robot éppen Lorenzot rögzítette a hordágyhoz, amikor Kathlen belépett. A háztartási robotok már elkezdték rendbe tenni a vérmaszatos konyhát, az időközben futva érkező Laurie pedig a két riadt kisgyereket nyugtatgatta. A hordágy fél méter magasra emelkedett, majd lebegve suhant végig a folyosókon az intenzívszoba felé. Judy és Kathlen futva sem bírták utolérni.

Még útban az intenzívszoba felé Kathlen kommunikátora hívást jelzett. Annabell érdeklődött, hogy mi történt. Kathlen röviden elmondta.

– Aha! Akkor ugye nem muszáj odamennem? Boldogultok nélkülem is. Éppen egy nagyon érdekes anyagba másztam bele… – hadarta, és már bontotta is a vonalat.
Ted nem is érdeklődött a vészjelzés okáról.
– Máskor sem keresi a társaságunkat… – gondolta Katjlen –, de hogy még a vészjelzés sem érdekli, az már durva…


Kathlen visszament a lakrészébe. Levette a véres pizsamát, bedobta a hulladékgyűjtőbe, aztán belépett a zuhany-kabinba. Jobb híján zuhanykabinnak hívták, pedig nem egészen az volt. Földi fogalmak szerint nevezték el azokat a dolgokat, amik egy kicsit is hasonlítottak a földi dolgokra. De sok mindent el sem tudtak nevezni, mert nem volt rá szavuk. A zuhany, az intenzívszoba, a medi-robotok, a könyvtár, az öltözőszekrény, a konyha-robot, a hulladékgyűjtő, és még sok minden más több volt és más volt, mint amit a földi fogalom magába foglalt. A hajó olyan kényelemmel vette körül utasait, ami még a gazdag családból származó Judynak is újdonság volt.

Kathlen önfeledten élvezte a reggeli felfrissülést. Először kellemes, meleg pára töltötte be a zuhanyfülkét, majd finom, langyos légáram szárította meg a bőrét, a haját. Végül a száraz bőrre illatos bőrápoló permet hullott.

Kathlen frissen és üdén lépett ki a fülkéből. Az öltözőszekrényben a hatalmas tükör elé állt, és elképzelte azt a ruhát, amit viselni akart. A ruha máris rásimult, felvennie sem kellett. Az étkezőben már kávéillat fogadta. Kathlen leült az asztalhoz, a konyha-robot odagördült, és elé helyezte megszokott reggelijét: piritós, vaj, jam, tejeskávé.


Reggeli után leült a kommunikátor elé, ahogy minden reggel. A képernyőt a szokásos hat ablakra osztotta, hogy mindent egyszerre láthasson, amire kíváncsi volt: öt ablak a földi utasok lakosztályainak nappalijait mutatta, a hatodik pedig a hajó külső szenzoraitól nyert űrpanorámát. Kathlen most az űr képe helyett az intenzívszobát kérte be a hatodik ablakba. Először ezt a képernyőrészt érintette meg a ujjával. A kis ablak eltakarva a többi kis ablakot szétnyílt az egész képernyőre.

– Lorenzo hogy van? – kérdezte.
– Kösz, megvagyunk – nézett a kamerába Judy. – Beszélt egy pár szót, de újra elaludt.

Az intenzív szoba önálló információs rendszere közben kiírta a képernyőre Lorenzo egészségügyi paramétereit. A végén egy a laikusok számára is érthető, rövid mondatban összefoglalta a helyzetet: „A sérült állapota stabil, és folyamatosan javul.”


Másodiknak a Ted lakosztályának nappaliját mutató ablakot nyitotta ki. Itt azonban csak a lakosztály önálló információs rendszere, a földi utasok által csak komornyiknak elnevezett robot hangja jelentkezett be.

– Utas nem tartózkodik az objektumban – közölte röviden.

Kathlen előhívta a hajó áttekintő térképét, amelyen villogó, zöld pontok jelezték az utasok pillanatnyi tartózkodási helyét.

– Az intenzívszobában két pont… Ez Judy és Lorenzo – állapította meg Kathlen. – Laurie lakosztályában három pont… Szóval a tanár úr magával vitte a gyerekeket… Jól van… A könyvtárban egy pont… Ez Annabell… Őt dinamittal sem lehet kirobbantani onnan… Talán ott is alszik… Néha… Vagy mindig… na, mindegy…

Tedet sokáig keresgélte. Át is kapcsolt szemmozgással való irányításra, hogy könnyebben forgathassa a három dimenziós térképet. Nagy sokára a hajó egy távoli sarkában fedezte fel a Tedet jelző zöld pontot. Visszakapcsolt érintésre, majd kinagyította annak a helyiségnek a képét, ahol a fiút megtalálta. Ted egy konzol előtt ült, fején sisak, kezei az irányítópaneleken.

– Se lát, se hall, csak játszik – gondolta Kathlen. – Mióta Judy olyan csúnyán összeveszett vele, azóta minket is elkerül. Magányosan járja a hatalmas űrhajót, és a lehető legtávolabbi helyeken telepszik le egy-két napra játszani.


Kathlen a képernyő szélére helyezte a már megnyitott hat ablakot, és középre a hajó kommunikációs egységét, vagyis „nagyapát” kérte be.

Kathlennek még mindig végigfutott a hideg a hátán, amikor nagyapja arca megjelent a monitoron. Az utazás hosszú évei alatt már megszokhatta volna, de valahogy nem sikerült. Minden egyes alkalommal beleborzongott abba, hogy tudta, valóságos, szeretett nagyapja a Földön él valahol, de itt, a hajóban mégis minden nap beszélgethet azzal az entitással, ami nagyapja személyiségéből jött létre.

– Nyugtalanítóak az értékeid. Eltér a normálistól a vérnyomásod, a bőrfeszültséged, és a többi paraméterek is… – szólalt meg „nagyapa” amúgy köszönés helyett.

Kathlen önkéntelenül felkapta a kezét a vezérlőpanelről, pedig tudta jól, hogy ezen kívül is számtalan szenzoron keresztül figyeli a rendszer a legkisebb rezdülését is.

– Látom, valami felzaklatott… – folytatta a gép.
– Igen – ismerte be Kathlen. – Ez az idétlen palacsintás jelenet. Annyira égő…
– Valóban az, de emiatt ne emészd magad! Nem vagytok tökéletesek, de ezt nem is várja el tőletek senki.
– De annyira idétlen az egész…
– Ez az eset csak felzaklatott, de a szíved mélyén bánt valami. Így van?
– Így.

– Ha azt akarod, hogy köztünk maradjon, akkor csak gépeld be, hogy „TITOK”, ha befejezted, akkor pedig azt, hogy „TITOK VÉGE” …Ahogy máskor is szoktuk, mikor nem akarod, hogy belekerüljön a hivatalos hajónaplóba.
Kathlen gyorsan begépelte, hogy „TITOK”.
– Tudod, nehéz veled úgy beszélgetni, hogy a nagyapám alakját, személyiségjegyeit viseled, de mégis csak egy gép vagy.
– Ha akarod, ezen változtathatok… Megjelenhetek bármilyen más formában is.
– Nem. Nem szükséges. Akármilyen alakot is választasz, te akkor is csak egy gép vagy, és nekem akkor sincs más választásom, mint veled beszélgetni.
– Szóval?
– Nagyon bánt, hogy elrontottuk a terveteket, ami olyan hasznos lett volna a Föld számára, és a ti számotokra is. Idő előtt indítottuk el ezt a több ezer ember számára tervezett monstrumot. Most itt kóválygunk ebben a hatalmas hajóban, és nem találjuk a helyünket. Állandóan azt érezzük, hogy ostoba módon elpazaroltuk ezt a fantasztikusan nagy lehetőséget.

– Az eredeti terv valóban nem egészen ez volt. Ismered a mi otthonunk, a Xega történetét. Épp eleget tanulmányoztad, mióta itt élsz a hajón. Tudod, hogy milyen technikai és tudományos magaslatokra jutott a xegai társadalom. Azt is tudod, hogy amikor a csúcsra értünk, hogyan kezdett hanyatlani és haldokolni a népünk. Tudod, hogy hogyan csökkent az utóbbi évszázadokban a Xega népessége, hogyan öregedett el a társadalom, hogyan zuhant a születések száma. Hallottál arról is eleget, hogy a xegai tudomány nem tudta megoldani ezt a problémát, nem tudta megállítani a folyamatot. Mikor végül is a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a xegai civilizációt már csak a mi genetikai anyagunkkal kompatibilis, de friss, új gének menthetik meg, akkor az éves születési szám már nulla volt. Azt is tudod, hogy nagyapád egyike volt azoknak a bátor, fiatal tudósoknak, akik útnak indultak, hogy megszerezzék ezeket a géneket. A korábbi kutatások eredményei alapján a céljainknak megfelelő, értelmes lények csak a Földön élnek a xegai technika által elérhető távolságokon belül. Az eredeti terv tehát az volt, hogy a xegai expedíció tagjai beépülnek a földi társadalomba, és a földiekkel közös utódokat hoznak létre. Mint tudod, a xegaiak átlagos élettartama 350 év, a földieké 80. Ez kicsit megnehezítette a xegai kutatók dolgát, de többszöri személyazonosság váltással, költözéssel áthidalták. Megfigyeléseiket több generáción keresztül tervezték végezni. Az expedíció tagjainak meg kellett volna figyelnie legalább négy-öt generáción keresztül a földi és a xegai gének keveredésének eredményét. Adatokat kellett volna gyűjteniük arról, hogy az öröklődés során milyen dominanciával érvényesülnek a földi és a xegai tulajdonságok. Adatok kellettek volna arról, hogy a generációk során hogy alakul az élettartam és a földiekben csak lappangó gondolatátviteli képesség. Te második generációs, negyedrészt xegai leszármazott vagy. Vizsgálataink szerint a várható élettartamod jóval hosszabb, mint a földieké, de sajnos rövidebb, mint a xegaiaké, gondolatátviteli képességed csak a gondolat-hullámok fogadására alkalmas, küldésére nem. Az eredeti terv szerint a földi-xegai leszármazottak ötödik generációja már a gondolatok küldésére is alkalmas lesz. Akkor kapják majd meg tömegesen az indulásra való felhívást. Akkor fogják felfedezni a Földön, a Holdon és az aszteroidákon elrejtett hajókat. A tervek szerint sok ezren indulnak majd útnak a Xega felé.
– De akkor mi miért?
– Mert nagyapád sem tökéletes, ahogy senki sem az.
– Ezt meg hogy érted?
– Elvakította az unokája iránt érzett szeretet és beépített a számodra egy titkos kiskaput.
– Kiskaput?
– Igen… A városrész, ahogy régi fényképekről ismered, az egyetemi kiküldetés, amit magad sem értettél, miért nyertél el, és persze az álom, ami addig ismétlődött, amíg el nem indítottátok a hajót.
– Nem értem… A kulcsot nem is én találtam meg…
– Részletkérdés… Előbb-utóbb te is megtaláltad volna.
– De miért?
– Mindenáron azt akarta, hogy eljuthass az ő világába… És ezt véghezvitte szabályokat és terveket felrúgva.
„TITOK VÉGE” – gépelte be Kathlen, és már fel is állt volna a székből.
– Még mindig nem nyugodtál meg – mondta a gép. – Még mindig bánt valami.
– Igen – ült vissza Kathlen megadóan. – De nem is tudom, hogyan…


„TITOK” – gépelte be újra.
– Nos? – sürgette a gép.
– Ez a palacsintás jelenet ébresztett rá arra, hogy mennyire idétlen az egész helyzet.
– Ezt meg hogy érted?
– Ti a népeteket, a kultúrátokat szeretnétek megmenteni. Erre egy hős csapat lenne hivatott. Mi pedig…
– Ti pedig?
– Mi pedig egy szedett-vedett társaság vagyunk. Van egy penészvirág típusú könyvmoly, van egy családjától megfosztott családfő, talajt vesztett tanár, van egy játékfüggő meleg, van egy diktatórikus hajlamú anyatigris a két kicsinyével, van egy mindenkinek azonnal behódoló, véleménytelen, született papucs, és vagyok én… a virtuális nagyapámmal… Egyszerűen szánalmas. Szégyellem magam.
– Ne szégyenkezz! – mondta a gép. – Inkább bocsáss meg nekik azért, mert olyanok, amilyenek. A maguk módján ők is hősök lesznek. Úgy nézz rájuk!
– Hősök? – vágott közbe Kathlen.
– És már előre bocsáss meg magadnak is azért, mert csak egyedül te fogsz élve megérkezni a Xegára – folytatta a gép.
– Ezt meg hogy érted? – csattant fel rémülten Kathlen.
– Hat évvel ezelőtt, amikor először szóltam hozzátok, nem mondtam el mindent. Nem mondhattam el mindent. Beszéltem akkor nektek a Xegáról… A Xega csodáiról és tragédiájáról. Beszéltem a genetikai kompatibilitásról, a xegai kultúra megmentéséről, a xegaiak utolsó nagy kísérletéről, a földiek szerepéről… De az utazás egy bizonyos technikai problémáját nem említettem. Az eredeti terv szerint ez a probléma nem merült volna fel, tehát nem is dolgoztunk ki rá megoldást.

– Mi ez a bizonyos technikai probléma?
– Hamarosan elérjük a „H-folyosót”. Hat évig tartott, amíg ideértünk, mert a Föld sajnos távol esik a „H-folyosók” hálózatától. A Xega szerencsésebb helyen, egy folyosó közelében helyezkedik el. A folyosóba belépve lehetségessé válik a térugrás. Az ugrás után pár nappal megérkezünk a Xegára.
– Mi fog történni, amikor belépünk a „H-folyosóba”?
– Az ugrást csak hibernációban lehet megtenni…
– Igen. És?
– A hibernátoraink a xegaiakban meglévő „H” génre vannak tervezve…
– Ez azt jelenti, hogy… - sápadt el Kathlen.
– Igen – mondta szenvtelen hangon a gép. – Azt jelenti, hogy csak te fogod túlélni.
– És a többiekkel mi lesz?
– Az ő testüket is megőrzi a hibernátor… genetikai kísérletekben való felhasználásra alkalmas állapotban. A te feladatod lesz testük sejtjeiből és a xegai fogadóállomáson tárolt xegai genetikai mintákból létrehozni és felnevelni az első földi-xegai generációt. Te leszel az édesanyjuk.
– Nem lehetne valahogy átállítani a hibernátorokat? – kérdezte Kathlen kicsit még reménykedve.
– Sajnos lehetetlen – közölte a gép. – Az egész eljárás a „H” génekre épül. Valamikor a távoli jövőben talán a földi és a xegai tudósok megoldják ezt a problémát. Az eredeti terv szerint csak „H” génekkel rendelkező xegai leszármazottak utaztak volna…

Kathlennel megfordult a szoba. Elsötétült előtte a világ, és már csak valami távoli suttogásként hallotta a gép hangját.

Maga sem tudta, meddig ülhetett a gép előtt tehetetlenül, félájultan. Mire újra a képernyőre nézett, onnan már eltűntek a megnyitott ablakok, eltűnt nagyapa arca is, csak egy felirat vibrált vörös betűkkel:

„Hibernáció 11 perc múlva.”

„Ugrás 71 perc múlva.”



Kathlen egész testében remegve támolygott be a központi vezérlőbe. Már mindenki ott volt. Kivételesen még Ted sem hiányzott. Valamennyien riadtan meredtek a máskor űrpanorámát megjelenítő hatalmas képernyőre, amin most csak egy vörös betűs felirat villogott:

„Hibernáció 1 perc múlva.”

„Ugrás 61 perc múlva.”



– Bocsássatok meg! – szakadt ki Kathlenből a kiáltás.
– Én nem… – kiáltott Judy haragtól vörös arccal. Keze Kathlen felé lendült, de a mozdulat félbemaradt.

Az altatógáz hirtelen öntötte el a helyiséget. Judy a jogos felháborodás indulatával, a többiek a rémület és az értetlenség arckifejezésével csuklottak össze. A medi-robotok gyors. Szakszerű mozdulatokkal szedték össze az elernyedt testeket, és helyezték el őket a hibernátorokban. A központi vezérlő kiürült, csak a képernyőn villogtak a vörös betűk:

„Ugrás 60 perc múlva.”



Hat nappal később…

A Xega legnagyobb városa felett felkelt a nap. Melege ködpamatokat emelt a magasba, fénye csillogott a parkok tavain, a hatalmas város üvegépületein. Csendesen ragyogott a város, ahogy minden város a Xegán. Csak a lombok susogása, a madarak éneke hallatszott.

Az üres lakóépületek gondosan kitakarítva, hermetikusan lezárva, a város alatti termelőüzemek, a közüzemek, a tömegközlekedési hálózatok, a kommunikációs rendszerek, az üzletek, az éttermek, az iskolák, a szórakozóhelyek, a kórházak, a munkahelyek mind, mind készenléti üzemmódban várták, hogy valaki használatba vegye őket.

A néptelen Xegán minden a megváltó földi expedíció visszatérését várta.


A városra hatalmas árnyék vetült:
A hajó-kolosszus méltóságteljes lassúsággal ereszkedett le az űrrepülőtér betonjára.

Kathlen mélységes keserűséggel a szívében, de tettre készen és bátran lépett ki a Xega földjére…

Előző oldal kosakati