XI.LFP.Űrhalál - Svalbard

A jövő útjai / Novellák (629 katt) alfaCMa
  2021.03.29.

Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra

Svalbard

Reily nem tartotta magát babonásnak, de amikor fogásuk akadt, mindig megérintette a nyakában lógó, apró csontocskákból összeeszkábált amulettet. A hálóba gabalyodott, sovány sügérekből igazi lakomát készített hármuknak, bár néha azért már hiányzott a garnélarák jól megszokott íze is. Vacsora után Reily elmosogatott, és mivel más munkát nem kapott a kapitánytól, a hajó elülső részére ült nézni a végtelen vizet és a térképeit.

Brett jött oda hozzá. Szerette a társaságát ennek a nagyra nőtt, matrónatestű rákászlánynak, aki rasztás haját hátrafogva vikingként mozgott a hajó fedélzetén, és értő mozdulatokkal igazgatta a hálókat, a motor megsegítésére kibontott vitorlákat, a kormányrudat. Tanner kapitány rámordult Reily-re, ha a hajó mechanikus szerkezeteihez mert nyúlni, és csak akkor rendelte maga mellé, ha a motorral vagy valamelyik, Reily gépésztudománya által újonnan működésre bírt elektronikus alkatrésszel akadt baj. Egyébként pedig a főzést meg a takarítást tukmálták rá. Egy-egy vihar után addig kellett súrolnia a fedélzetet, míg véresre koptak a körmei.

– Mit gondolsz, mi vár ránk a szigeten? – telepedett mellé jóllakottan Brett, és izmos karját átvetette Reily vállán.

Reily nehezen szokta meg ezeket a közvetlen gesztusokat, de mivel a lánnyal jókat lehetett beszélgetni, igyekezett nem tudomást venni róluk.

– Csak a Magtár. Mostanra minden mást elöntött ott a tenger.
– Mikor érünk oda?
– Számításaim szerint holnap vagy holnapután. Ha lebukik a nap, megmérjük a pozíciónkat újra. Te magad is utánaszámolhatsz. Most már tudod, hogy kell.

Az évnek abban a szakaszában jártak, amikor a nappalokat éjszakák követik. Itt fönn északon ez kivételesnek számított, magyarázta Brett. A könyvolvasójában talált történetekből kiderült, ezen a tájékon az idő nagy részében vagy folyton éjszaka, vagy folyton nappal van. Azóta, hogy az eszközt a motor által generált elektromosságnál bármikor feltölthette, Brett gyakran bújta a tízezernél is több e-könyvet, amit az eszköz egy réges-régi korból örökített át nekik.

– Az éjszakák hosszabbodása nekünk kapóra jön – mondta Reily, aki Gépész lévén ugyan számolni meg méricskélni jól tudott, de a betűket nehézkesen ismerte csak fel. – Azelőtt viszont mindenképp haza kell indulnunk, mielőtt beköszönt a folyamatos nappal korszaka. Úgy lehetetlen lenne navigálni.

Iránytűjét zsebébe csúsztatta, és tekintetét a kékségéből rohamosan veszítő zenitre szögezte. Szoktatnia kellett a szemét, hogy a sztárlinkek csíkjai mögül ki-kibukkanó állócsillagok halvány pontjait észre tudja venni. Szextánsméréshez csak ezeket lehetett használni, de kitartó fürkészéssel járt őket meglelni az égbolton céltalanul átzuhanó műholdak tízezrei között. A horizonton ma este villámok helyett az északi fény színei játszottak, és Reily újra elmélázott rajta, vajon melyik csík lehet az a bizonyos Űrállomás, amiről a Nagyi annyit mesélt.

– Nos, ha tényleg holnap érkezünk, akkor Apámnak volt igaza a jéggel kapcsolatban – vélte Brett, aki ezeken a fagyponthoz még csak nem is közelítő, de azért egyre hidegebbé váló estéken sem volt hajlandó ujjatlan fölsőjére melegebb ruhát húzni.

– A jég nem számít. A magokat őrzi a hegy gyomrának hűvöse akkor is, ha kint nem fagy. Sőt, a tengerszint emelkedése miatt a bejáratot is könnyű lesz megközelíteni.

Brett bólogatott. Tudta, hogy Reily-nek igaza van. Elvégre neki mindezt tudnia kell. Amikor néhány hónapja megismerte őt, a lányt is hatalmába kerítette a lelkesedés, hogy megtalálják a Spitzbergákon a Svalbard Magtárat, és hazahozzák az Öröktermő Magokat, melyekről Reily mindentudó nagyanyjának legendái szóltak. Érezte, ez mindent megváltoztat majd. Ha be tudnák újra vetni a földeket! Igen, ez olyan reményt adna az embereknek, amilyet az Összeomlás óta nem tapasztalt sem felnőtt, sem gyermek.

Az ő testvérkéjének sem kell majd örökké a plázaváros poshadt levegőjű, fénytelen helyiségeiben robotolnia. Ha pedig neki valaha kisbabája lesz, az talán már egy jobb világban nő fel, ahol bőven van élelem, és talán... talán megéri a negyvenéves kort is.

A lány Reily-t figyelte, ahogy precíz mozdulatokkal igazgatja szextánsának forgódobját, és bele-belepillant a kis látcsőbe. Ilyenkor alkonyat táján már Reily is le merte venni a kalapját, mellyel szeplős arcbőrét védte a leégéstől napközben. Vörös hajtincsei rövidre nyírva tapadtak a koponyájára, hosszú ujjú műszálruhája alá befújt a menetszél. Brett késztetést érzett, hogy gyengéden megsimogassa útitársa nyakszirtjét ott, ahol a haj vége rágöndörödik, de visszafogta magát. Reily más. Fiatal is, talán ezért rezzen mindig össze, ha Brett közeledni próbál hozzá.

– Hogy asz a... Mennydörgősz ménkű... Brett!
A recsegő, selypítő kiabálás a kormányfülkéből jött.
– Igen, Apám? – rándult össze Brett. Felpattant, és a kormányfülke feljáratához sietett. Reily nem szívesen hagyta volna félbe a mérést most, hogy épp sikerült megtalálnia és a kis kereszt közepébe pozicionálnia a Sarkcsillagot a kékesszürke alkonyi égen, ezért remélte, nélküle is megoldódik, akármi is a probléma.

Ez egyébként legtöbbször így is történt. Amióta elindultak, a benzinmotor mindössze kétszer fogott kehegő füstölésbe, és csak egyszer állt le javításra szorulva. Bár testi erő és hajós tapasztalat híján Reily-nek a fedélzeti munkákban nem sok hasznát vették, mégiscsak ő volt a Gépész. Az ő érdeme, hogy a motor a mai napig megbízhatóan működött. És ő számolta ki azt is, mennyi üzemanyagot kell beszerezniük az útra, meg hogy mennyivel nő a hajó merülése, ha rápakolják az összes hordót. Magát a benzint aztán Brett szerezte be, az ő sajátságos módszereivel – azt mondta, ismer valakit.
Reily beütötte kivénhedt zsebszámológépébe a Sarkcsillag azimutszögének szinuszát, mikor a rákászlány örömteli sikoltása ért a füléhez:

– Te jó ég! Reily, gyere gyorsan! Ezt neked is látnod kell. Föld!



Az alig kivehető, fekete kidomborodás az alkonyi horizonton másnap reggelre egy sziget formáját vette föl. A Spitzbergák. Hát mégis sikerült! A Svalbard Magtár létezik, nem csak legenda. Ha ezt az Öcsi látná! Talán látja is odaföntről, a sztárlinkek és a Sarkcsillag mögül. Reily áhítatosan megcsókolta csontamulettjét, ahogy az Öcsire gondolt és visszaidézte utolsó beszélgetésüket. A javas- és tudós asszonyok azt magyarázták, beriberi a betegség neve, minden második tizenéves ebben hal meg, mióta a Panoszpóra végigsöpört a világon annak idején régen, az Összeomlás utáni időkben. Öcsit az alacsony plasztikágyon fekve lázas hideg rázta már, mikor fölpuffadt karja nehézkes mozdulatával odanyújtotta Reily-nek az amulettjét. Azt mondogatta, hálás, amiért legalább tizennégy év jutott neki élni. A legtöbbeknek még ennyi se jut.

– A Svalbard! A térképek... Az Öröktermő Magok! A földek... – ezek voltak az Öcsi utolsó, már lázálomban kiejtett szavai.
– Elmegyek a Magokért. Elhozom őket a Svalbard Magtárból, ha addig élek is. Aludj csak!

Az Öcsi lesoványodott, sokat szenvedett kis testecskéjét egyedül égette el a puszták szélén, az ürességtől kongó wakehurst-i üvegházak mellett. Aztán magához vette a Nagyi termozsákját a térképekkel, és útra kelt. Az életét kockáztatta, amikor London gátakkal körülvett egykori belvárosának romos maradványai között, a vérbandák szeme elől rejtőzködve behatolt a Természettudományi Múzeum ódon épületébe a szextánsért. A múzeumból kifelé jövet nem vigyázott eléggé: elkapták, megverték. A kulacsát meg azt a kevés szárított rákot, ami nála volt, mind elvették. A szextáns meg a térképek azonban nem érdekelték a bandákat.

Az est enyhesége térítette magához a Queen's Gate töredezett kövezetén, egy hajdani ékszerbolt betört kirakata előtt. Vörösre égett, szeplős arcára alvadt vér tapadt. Svalbard. Fölkelt, és a szomjúságtól elcsigázva kezdett tovabotorkálni mindenféle drágakövek értéktelen halmai között a hűvös, harminchét fokos éjszaka leple alatt.

Egy plázavárosban kapott menedéket, London árterétől délre. A plázások gyanakvó népek, idegent nem szívesen engednek maguk közé. Hogy bizalmukat megnyerje, nekik ajándékozta hosszú, ritka egészségesen hullámzó haját. Öcsire gondolt, aki mindig csodálta és irigyelte a vörös oroszlánsörényt, és aki ragaszkodott hozzá, hogy megnövessze. Aztán a Nagyira, aki sztoikusan biztos csak annyit mondott volna: „Majd visszanő az. Hamarabb is, mint kéne.”

A plázások között azonban nem sokáig akart maradni. Félt, talán felfedezik, hogy ő Gépész. Akkor biztosan soha nem jut el a Svalbard Magtárhoz, de még a szomszéd plázavároshoz sem. Hogy ne kelljen életfogytig láncra verve neonlámpákat javítgatnia egy szellőtlen alagsori műhelyben, lepaktált az egyik ventilbicikliző kisgyerekkel, aki segített neki megszökni. A gyerkőc, egy nyolcéves forma, sovány, jószívű kis leányka ventilbiciklijének felturbózásáért cserébe megmutatta neki a metróaluljáróba vezető plázakijáratot. Reily napokon át barangolt a földalatti járatokban, míg végül a síneket és a külvárosi megállókban a falról le-lemálló hálózattérképeket követve eljutott Új Greenwichbe.

Plázás kis barátnője javaslatára Új Greenwichben a leányka nővérét és apját kellett keresnie, akiknek rákászhajójuk volt. Így találkozott Brett-tel és Tanner kapitánnyal.



– Nem megjószoltam, hogy nem lesz itt egy szem jég szem? – dörmögte Tanner kapitány, és fejével mogorván intett Brett-nek, hogy engedheti a köteleket. A kikötés előtt még egyszer ki akarták vetni a hálót a napi betevőért.
– Igen, Apám, igazad volt, mint mindig – válaszolta Brett, engedelmeskedve apja néma utasításának. A kötelek lecsavarodtak. – Fölöslegesen hoztuk el a jégcsákányt is.
A háló lassan ereszkedett a sötétkék mélységbe, a lány pedig óvatosan hozzátette:
– De azért én nagyon örülök, hogy sikerült megtalálni a szigetet.
– Milyen osztoba vagy, te lány – válaszolta Tanner kapitány hegekkel barázdázott arcát gúnyos mosolyra fintorítva. – Ki tudja, esz-e asz a sziget egyáltalán. Ész ha igen, van-e rajta Magtár.
Brett megszeppent, és máris behódoló helyeslésbe kezdett volna, ha Reily nem vág közbe:
– Egész biztos, hogy ez az a sziget – mondta letörölve a halántékáról pár ráspriccelő vízcseppet. – Bemértük a helyzetünket hajnalban, Brett is segített. Az ott a Spitzbergák, Tanner kapitány, erre mérget vehet.
Tanner a szemét forgatta, és tekert egyet a háló kötelén.
– Mit ülsz ott bambán, kölyök! Néssz rá a motorra, ha ninty jobb dolgod. Elvárom, hogy jól működjön akkor isz, amikor végre haszaérünk, ahogy megállapodtunk, mert kitekerem a nyakadat. – Azzal Tanner kapitány kopaszodó fejét simogatva elvonult a hajó tatjába lehajtani néhány kupica algapálinkát, míg a háló megtelésére várnak.

Ezek a fiatalok semmit nem tudnak az életről, gondolta. Tanner a maga harmincnyolc évével már megette garnélaráklepénye javát, és minden nappal egyre világosabb lett számára, hogy a következő generáció egyszerűen életre valótlan. Még Brett az, akibe szorult valamennyi tisztességes munkabírás – nem csoda, ő maga verte bele –, de ez a vöröshajú korcs tökéletes mintaképe a generációjának. Egész álló nap csak ücsörög és bután bámulja a vizet, mintha nem lenne elég takarítani való a hajón! Viharhelyzetben pedig a kabinba rejtőzve nyüszít, mint valami tépett eb! Hiába, egy Gépész nagyanya nevelte – Tannerhez gyakran odafújta a menetszél, amit a kölykök a hajó orrában diskuráltak egymással –, szóval mi mást is remélhetne tőle. Ilyenek ezek a Gépészek mind. Értenek egyetlen dologhoz és cserébe elvárják, hogy a világ a tenyerén hordozza őket. Tipikus!

Rühellte az ingyenélő népeket. Ha nem dolgoztak volna a hozzá hasonlóan erős és rátermett rákászok szakadatlanul az Összeomlás óta, mostanra az a kevés ember is kihalt volna, aki túlélte a Panoszpórát. A régi világ persze el bírt tartani mindenféle söpredéket, lusta munkakerülőt, akiknek arról szólt az élete, hogy egy képernyőt bámultak és gombokat nyomogattak. „Irodai munka” – így hívták az ilyesmit a régiek. Úgy persze könnyű, ha a gabona örökké terem a földeken, és nem kell az élelemért keményen megdolgozni! Ki is haltak mind, amint jött egy nagyobb válság meg egy új gombafertőzés.

Azóta pedig, legyünk őszinték, csak a rákászokon múlott, hogy él még ember a Földön egyáltalán. Miután a Panoszpóra végigtarolta a világ gabonaültetvényeit és elkezdtek elhullani a haszonállatok is, az egyetlen élelemforrás a tengeri rák maradt. Igen, mivel a halak nagy része mind megdöglött a rohamosan forrósodó éghajlat miatt elsavasodott vizekben, a garnéla természetes ellenség nélkül gyorsan elszaporodott a partokhoz közel. Nem kellett hozzá más, mint egy rákászhajó, hogy az ilyen szívós és munkabíró férfiak, mint Tanner, megcsinálják a szerencséjüket.

Na persze rákászhajót keríteni, az sem ment könnyen. Tanner vérbandákhoz verődve zsarolta ki valakiből az első csónakját. Ekkor vesztette el felső metszőfogait is. Aztán úgy hozta az élet, hogy Brett után elkezdett sorban jönni a többi lurkó is, és mi mást tehetett volna? A plázák jó árat fizettek a gyerekekért, és ventilbiciklisnek lenni tudvalevően jobb sors volt, mint éhen halni. A sok zsák értékes csiperke birtokában pedig végre megtehette, hogy egy valaha benzinnel működő, rongyos jachtot vitorlás rákászhajóvá alakíttasson.

A vitorlás hajók fénykorukat élték mostanság, mivel bár benzint nem volt lehetetlen szerezni, az ötven évnél is öregebb elektronikák a legritkább esetben működtek csak. A jó Gépészek pedig amennyit kényeskedtek, akkora vagyonba kerültek.

Amikor saját vitorlásával először futott ki a tengerre, Tanner végre büszke lehetett magára. Megcsinálta! Ő most már rákászhajó-kapitány volt, és joggal várta el, hogy mindenki felnézzen rá. A bandázós években rendszeresen gúny tárgyát képezte kivert fogai és selypítése miatt. De most! Mostantól minden másképp lesz, mostantól tisztelni fogják az emberek és adni a szavára, gondolta akkor.

De az emberek birkák. Hiába lett saját hajója és hiába fogott több rákot, mint bárki más Új Greenwich-ben, a közösség továbbra se tekintett rá nagyobb tisztelettel. Továbbra is a Lordot ajnározta mindenki, pedig a Lord életében egy percet sem töltött a tengeren, és azt se tudta, mi az a munka. A Lord csak szövegelni meg alkudozni tudott, meg egyszer valami Gépészből kizsarolta egy régi generátor megjavítását, és azóta abból él.

Tanner kiköpött. Hogy rühelli az ingyenélőket!



Brett még egyszer ellenőrizte a kivetett hálót, majd föltette a könyvolvasóját a hajómotorra tölteni, és Reily mellé telepedett. De most nem karolta át.

– Apám már csak ilyen nehéz természetű, de ne vedd magadra! Meg fog enyhülni, ha meglátja a Magokat.

Brett volt az egyetlen, aki feltétlen tiszteletet mutatott a szálkás modorú, rideg férfi irányában, annak ellenére is, hogy apró mulasztásokért nem egyszer járt ki neki visszakézből pofon. Ilyenkor mindig igyekezett elismerni, hogy megérdemelte, mert tényleg hibázott.

Reily rásandított a lányra, aki közel ült hozzá. Meglepődve tapasztalta, hogy szinte már hiányzik a szokásos bizalmas érintés, de persze arról szó sem lehetett, hogy ő kezdeményezzen ilyesmit. Brett amúgy is idősebb volt nála vagy két-három évvel, és sokkal, sokkal tapasztaltabb. Valamilyen ismeretlen remegés lett úrrá Reily-n, ahogy ott ültek kettesben a hajóorrban a reggeli napfényben, közel egymáshoz, és várták a háló megtelését és a sziget elérését. Arra gondolt, hiányozni fog neki ez a lány, amikor véget ér az út.

– Mesélj még a kishúgomról! – szólalt meg Brett hirtelen. – Hogy bírja a robotot?

Reily visszaemlékezett a sovány, szinte már betegesen sápadt tekintetű, plázalakó kislányra. Látta maga előtt, ahogy a menedzser kiáltására feltápászkodik rövidke álmából, és biciklijére mászva elrágcsál egy fonnyadt csiperkét reggeli gyanánt.

– Nagyon jól bírja – hazudta már sokadszorra. – Egész nap hajtania kell, de sok friss csiperkét kap enni. A pláza üvegházából mindenkinek jut. Jó erőben van, nem kell aggódnod miatta.
– Néhány éven belül megváltom. Erre gyűjtök most. Nem olcsó dolog az ilyesmi... de vannak módszereim. Igen, igen! Idevesszük majd a hajóra magunk mellé, és kitanítjuk. Apám is biztos beleegyezik majd. Együtt fogunk rákászni. És megtanítom olvasni, hogy öregkoromban majd ő mesélhessen nekem fennhangon az e-könyvekből!

Nem lett volna értelme Brett-et elszomorítani az igazsággal. És Reily legbelül sejtette, hogy Brett úgyis tudja. A lelkesedése a kishúga jövőjével kapcsolatban mindig is túl mesterkéltnek tűnt.
Hiszen hogyne tudná, amikor mind a négy kisebb testvére ventilbiciklis volt, és a fiúk már ki is dőltek. Azon gyerekek közé tartoztak ők, akik rövid életüket pedálozással töltötték cserébe a pláza kommunájának biztonságáért és a csekély mennyiségű, de legalább napi rendszerességű élelmezésért. Biciklisek százai forgatják közös erővel az óriás ventilátorokat, hogy a plázák fullasztó, ötven fokos levegője a kinti világ oxigéndúsabb, csupán harmincöt-negyven fokos levegőjével keveredjen.

Reily tisztában volt vele, Brett kishúga nem éri meg a tíz éves kort sem, ha ventibiciklis marad, nemhogy elegendő testi ereje legyen a rákászsághoz, ahogy Brett álmodozott róla. Az Öcsi is csak azért húzta tizennégy évig a beteges testi alkat ellenére, mert a Nagyi gépésztudományával és jó kapcsolataival mindig elegendő élelmet tudott előteremteni a két unokának. De miután a Nagyi elment, Reily fiatal Gépészként kapcsolatok és tapasztalat híján feleannyi fizetést sem tudott kipréselni a megrendelőkből. Az ő lelkén szárad, hogy az Öcsi belehalt a tiaminhiányba – gondolt rá gyakran keserűen.

Igen, ha elbeszélné Brettnek az igazat a kishúga fonnyadt és sápatag kinézetéről, azzal kitenné a rákászlányt ugyanannak a tehetetlen önvádnak és gyásznak, amin ő maga keresztülment.

– Megbütyköltem a ventilbiciklijét úgy, ahogy a hajómotort is – mondta neki biztató hangon. – Most tud tölteni rajta eszközöket. Elmagyaráztam, legyen okos, tartsa titokban a töltőt, és kérjen sok szárított rákot cserébe azért, hogy pedálozás közben föltölti a plázalakók kütyüit.

Brett-et ez a történet mindig felvidította, és Reily örömmel nézte a lány napbarnított arcán játszó, rövid életű jókedvet. Ha megtalálják a Magtárat, a termozsákban haza tudnak vinni annyi Öröktermő Magot, hogy a wakehurst-i tudós asszonyok az üvegházakban pár év alatt megszaporíthassák őket. Lesz búza, krumpli, rizs, kukorica. Lesz élelem, lesz élet újra. És így talán Brett kishúga is megérheti a tizennégy éves kort.

– Mondd, Reily – kezdte újra a kérdezősködést Brett némi hallgatás után –, biztonságos az a pláza? Úgy félek, hogy a bandák megtámadják őket! Vagy jön egy hurrikán...
– Ne aggódj! A kishúgodé az összes londoni plázaváros közül a legerősebben védett. A plázakommuna nagyon vigyáz a gyerekekre. Tudod, ők amolyan törzsközösség. Összetartanak.

Reily ezúttal nem hazudott. Amennyire kevéssé számított a gyerekek élelmezése a kommunavezérek számára, annyira sokat adtak a közösség biztonságára. A plázakommunák folyamatos harcban álltak nemcsak az időjárással, de egymással és a vérbandákkal is: vetélkedtek benzinért, működő vagy javítható elektronikáért, generátoralkatrészekért. A plázákat – egy letűnt kor vásárlási kultuszának eme ódon palotáit – igazi erőddé alakították, és minden erejükkel védték.
Mindezt Brett is tudta, de jól esett valaki olyannak a szájából hallani, aki járt is ott.

– Annyira jó, hogy ezt mondod, Reily! Amikor jönnek a követek rákért meg cukoralgáért, mindig próbálok kérdezősködni a húgomról. De szinte sose kapok választ, és éjjelente gyakran gondolok rá, milyen nehéz élete lehet egy ventilbiciklisnek...

Fölállt, hogy kibontson és szorosabbra csomózzon néhány, emberi erővel Reily számára mozdíthatatlannak tűnő kötést az árbocon. Közben fecsegett tovább.

– Tudod, a plázák ventilátorait annak idején árammal hajtották – Reily tudta, de szívesen meghallgatta újra. A hajó elegáns ívben száguldott a sziget északi része felé, a vitorlák a szélbe feszültek, a motor kellemesen berregett, és Brett lelkesen mesélt. – De persze az elektromos hálózatok már rég nem működnek. Nincsenek már erőművek. Meg villanyvezetékek sem. A hurrikánok és a fosztogató bandák mind leszaggatták őket.

Reily elképzelte, milyen világ lehetett az, amikor minden embernek saját elektromossága volt otthon, és jutott mindig étel meg ivóvíz is. A szárazföldek belsején is laktak akkoriban, a hőmérséklet még nyáron sem emelkedett harmincöt fok fölé, és nem kellett félni a fertőzésveszélytől, vérbandáktól vagy feldühödött kutyafalkáktól, ha az ember kitette a lábát a házból.

És az emberek utaztak!

– A Nagyi gyakran mesélte – válaszolta Reily –, hogy gyerekkorában, a Panoszpóra előtt elektromossággal hajtott vonatokon utaztak az emberek. Sőt, képzeld, még repültek is! Az Öcsi mindig azt a történetet akarta hallani elalvás előtt, amikor a Nagyi gyerekként egyszer átrepülte az óceánt. A Niagara-vízesés fölé épített gigaplázába mentek a szüleivel, kipróbálni a, hogy is mondta mindig a Nagyi? A világ legexklúzívabb shoppingélményét.

Brettnek eszébe jutott, hogy az egyik e-könyvében olvasott valamit ezekről az Összeomlás előtti évekről, meg a recsegő-ropogó pénzpiacokról. Leszedte a szerkezetet a töltőről, és keresgélni kezdett benne. Hamarosan megtalálta a megfelelő részt. Egy Dr. Naomi Klein nevű szerző „A kapitalizmus végnapjai vagy amit akartok”, 2035-ből keltezett írásáról volt szó.

– Itt van, ni! Akarod te olvasni?

Reily akadozó olvasásba fogott. A nagyvállalatok – magyarázta vontatottan a szöveg –, amiknek a kormányok ekkor már csak bábjaik voltak, a fogyasztási kedv ösztönzésével igyekeztek stabilizálni a pénzpiacokat.

Itt Reily elfáradt, és Brett átvette tőle az olvasást. Az ösztönzés, írta a könyv, főként azáltal valósult meg, hogy luxusplázát meg élménybevásárlóközpontot telepítettek, ahova csak lehetett. A Niagara Élményplázán kívül még rengeteg „extrémshopping center” épült a világ különböző pontjain ezekben az utolsó években: az Amazonas dzsungelében, tibeti kolostorok szentélyeiben, a Góbi sivatag homokja alatt.

– Mi lehet az a dzsungel? – kérdezte Reily.
– Fogalmam sincs. Talán valamifajta sivatag.

Dr. Klein ötvenvalahány éves könyve kritikusan írt az extrémshopping centerekről, és vészterhes jövőt jósolt. A nagyvállalatok terjeszkedési stratégiáját rossz iránynak tartotta, és amellett kardoskodott, hogy fenntartható gazdaságot építsenek helyette.

– De az emberek nem hallgattak rá – állapította meg Brett.
– Sajnos nem. – Reily a Nagyi gyerekkori történeteire gondolt. A fogyasztás fokozása tényleg csak elodázta a Nagy Gazdasági Összeomlást néhány évvel, de megakadályozni nem tudta.

A Panoszpórára azonban sem Dr. Klein, sem a bábkormányok, de még a Nagyi biotechnikus szülei sem számítottak. Ez egy génmódosított gombafajta, magyarázta mindig a Nagyi, mikor már idősebbek voltak az unokák. Az egyik monopóliumra törekvő agrármulti fejlesztette ki a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén azzal a céllal, hogy piaci riválisainak gabonatermését megtizedelje és a cégeket csődbe vigye.

Az Összeomlás utáni káoszban azonban elvesztették a kontrollt a technológia fölött, és a gombafertőzés biológiai csapásként söpört végig a Föld felszínén. A monokulturális gabonaültetvények azonnal elpusztultak. Ezeket gyorsan követték a gyülmölcs- és zöldségfajták is. És végül a gomba kivételes, egyesek szerint földönkívüli eredetű evolúciós adaptibilitása miatt a fertőzéshullám a teljes élővilágra átterjedt.

Százmilliók haltak meg. Őket milliárdok követték.

Az emberiség maradéka, az a kevés, aki szerencsés genetikai felépítése folytán immunisnak született a Panoszprórára – vagy legalábbis fel tudott épülni a fertőzésből –, a visszafordíthatatlanul forrósodó éghajlat és a gyakori hurrikánok elől plázavárosokba menekült, vérbandákba verődve földalatti bunkert épített, vagy a tengerek partjára tömörült, hogy rákokon és cukoralgán tengődjön.
Olyan hely, mint Wakehurst, ahol az itt éldegélő javas- és tudós asszonyokat viszonylagos békében hagyták a kísérleteiken dolgozgatni, nem volt másik se közel, se távol.

– A Nagyi maga indult volna útnak, hogy megkeresse a Svalbard Magtárat és hazahozza az Öröktermő Magokat. Ha nem lettünk volna ott mi az Öcsivel... A wakehurst-iek közül is hisznek még néhányan a legendában. A Nagyi mindent alaposan kitervelt. Szerzett egy termozsákot is. Azt mondogatta, az a kevés tiszta talaj, amit az üvegházakban sikerült előállítani, elég lesz kezdetnek. De az Öcsi, szegény, folyton betegeskedett...

Brett vigasztalásképp óvatosan megsimogatta útitársa combját, aki legnagyobb meglepetésére most nem húzódott el. Egy pillanatra összeért a tekintetük.

– Reily – kezdte Brett suttogva –, valamit el kell mondanom. De Apámnak nem szabad tudni róla! Amikor utoljára a Lordnál jártam, tudod, a benzines hordók ügyében...
– Hálót fölhúszni! Kikötészhez felkészülni! – hasított bele Tanner kapitány hangja a tenger csendjébe.

A két fiatal összerezzent. Fölugrottak, és sietve nekiláttak megtenni az utolsó előkészületeket az érkezéshez. A Spitzbergák havatlan hegycsúcsai kopáran tornyosodtak eléjük az alacsonyan imbolygó napkorong halovány fényében.



Az aggastyán azóta követte szemével a kis hajó mozgását, hogy pirkadatkor először megpillantotta közeledni a hegytetőről. Bár a járás napról napra nehezebbé vált öreg teste számára, a szeme még mindig pont olyan éles volt, mint akkor, amikor az utolsó jegesmedvét elejtette egy emberöltővel ezelőtt. A hófehér bundát a vállán a viselés mára szürkére koptatta.

Amikor a hajó beúszott a fjordba, magához intette két farkaskutyáját, és elindult lefelé a meredek ösvényen.

Jól tudta, miért jönnek. És tudta azt is, hogy semmiképpen nem adhatja oda nekik.



– Miféle kötöszész esz! Aszt akarod, hogy a dagály elszodorja a hajót a parttól? Egy tyomót nem tudsz rendeszen meghúszni, te isztenverte kölyök. Kotródj innen, megtyinálom én magam.

Tanner kapitány arrébb taszította Reily-t, majd lecsavarta és újra átvetette a masszív kötelet a vaskampón, amit Brett kalapált a parti sziklák egyikébe. Nem is nézett a sértetten elvonuló kölyök után. Ez a gépészfajzat még arra sem képes, hogy rendes ember módjára bocsánatot kérjen az kétbalkezességéért!

Na de legalább a hajót biztonságban tudhatja így. Tanner meghúzta a csomót, letörölte a homlokáról a verejtéket, és a Magtár épületének tiszteletet parancsoló bejárata felé fordította fejét.

A magas, szürke betonépület közel s távol az egyetlen ember alkotta létesítmény volt a szigeten, melyet nem öntött el a tenger. A kopár hegyoldalból erődszerűen nőtt ki, és az éjszakai ég zöldeskék fényjátéka halványan ölelte körül szögletes alakját.

Tanner magának is alig merte bevallani, mennyire megkönnyebbült, mióta a Magtárat először megpillantotta. Pedig nem volt érzelgős alak. Most is bizonyára csak ezek a lehetetlen színű fények tették, hogy ilyen ünnepélyes hangulatba került.

Hiába, öregszik már. Lassan itt a negyven, nincs már sok ideje hátra. Oldaltáskáját átvetette a vállán, és a fiataloktól némiképp elmaradva ő is elkezdett fölfelé kaptatni.

Talán tényleg igaza van a lányának, hogy megbízott ebben a vöröshajú korcsban. Elvégre idetaláltak, sőt még a hajómotor is elfogadhatóan muzsikál. Ha a szél jól segít be, a benzin is kitarthat a hazaútra. És végül is néhány kilónyi Öröktermő Vetőmaggal ő maga is...

A csaholás egy közeli szikla mögül hangzott fel. Egy pillanattal később Tanner két sovány vérebet látott a fiatalokra rontani. A combjukra vetették magukat, marcangolni kezdték őket. Reily és Brett sikítva rúgkapált, próbálták lerázni a kutyákat. Tanner felüvöltött, és futni kezdett a hegyen fölfelé oldaltáskája csatját bontogatva. De mielőtt odaérhetett volna, hogy segítsen a kölykökön, egy emberi hang hasított bele a fjord kékeszöld sötétségébe.

– Hjördis! Pernilla! Kom hit nå!

A kutyák elkushadva visszavonultak. Tanner Reily-hez érve látta, hogy a combja tiszta vér ott, ahol az éhes husky foga belevájt. Lehajolt, hogy megvizsgálja a sebet, de Reily felszisszenve eltaszította a kezét, és Brett tekintetét kereste a szemével. A lány a földön térdelt, de nem tűnt sebesültnek. És ekkor hirtelen mindhármójuk figyelmét elvonta az ismeretlen alak megjelenése, aki föléjük magasodott.

Prémes bunda burkolta a vállát és omlott róla a földig. Kezében rozmáragyarral díszített furkós bot. Homlokára egy jegesmedve morc pofája borult.

A pofa alól fürkésző tekintet villant ki, és egy arc, mely talán száz éves is meglehetett. Húzott szemének ezer napbarnította ráncába egy hófehér hajtincs tapadt. A Nagyinál sokkal, sokkal idősebb ez a valaki, gondolta Reily hirtelen, és önkéntelenül megérintette csontamulettjét.

– Såret må desinfiseres – szólalt meg az öreg, de az utazók tanácstalan arcát látva egy kis gondolkodás után angolul folytatta: – A sebet le kell fertőtleníteni.



A kis sziklás fennsík, ahova Reily-t ültették, félúton helyezkedett el a hajó és a Magtár között a hegyoldalon. Brett egy algapálinkával átitatott ruhadarabot szorított Reily combjára, és gyanakvó pillantásokat vetett a két kutyára, akik gazdájuk lába mellett ücsörögtek nyelvüket lógatva, de ugrásra készen.

– Szóval Greenwichből jöttek. – Az aggastyán erős akcentussal, lassan beszélte az angolt, de úgy tűnt, élvezi, ahogy visszatérnek nyelvére az évtizedek óta elfeledett szavak. – Volt régen egy arany karórám. Amíg működött, mindig a greenwich-i időt mutatta. Arról álmodoztam, egy nap elrepülök a Csendes-óceán közepére, oda, ahol épp tizenkét óra a különbség. Ott jól fog járni a karórám, gondoltam.

Ez bolond, állapította meg Tanner. De nem is csoda, ha valaki megkattan attól, hogy egy ilyen helyen él, mint ez. Ráadásul ilyen sok ideig.

– Hány évesz maga? – kérdezte.
– Ha jól számolom, nyolcvannyolc vagy kilencven lehetek.
– Elképesztő! Ész mit eszik? Rákot? Vagy halat?
– Mikor mit. Régebben rozmárt kerítettünk be a kutyákkal. Azok voltak a szép idők! Mostanában már nincs rozmár, és ezt az utolsó jegesmedvét is sok-sok évvel ezelőtt ejtettük – mutatott a földet súroló, fenséges bundára. – Tavaly még sikerült fognunk néhány sarki nyulat meg hófajdot. Sajnos épp pár napja fogytak el a tartalékaink is, úgyhogy ma reggel zuzmót kapartam a sziklákról.
Brett szeme elkerekedett.
– Itt van nyúl? És madár is?
– Tavaly még volt. Azóta nem tudom, hova tűntek. De... de bármelyik pillanatban megérkezhet az ellátmány a norvég bázisról – tette hozzá magabiztosan. – Küldtem nekik üzenetet.
– Ühüm – fojtott el Tanner egy nevetést. – Mióta lakik eszen a szigeten?
– Amióta a Létesítményt őriznie kell a hadsereg privátbiztonsági alakulatának.
– Szóval asz Összeomlász óta?
Az öreg szemmel láthatóan nem értette a kérdést. Tanner folytatta a puhatolózást.
– Egyedül van?
Az aggastyán szeme vékony csíkká szűkült.
– Nem – válaszolta. – Harminc másik katona él még itt a környéken. Mindnek vannak farkaskutyái is.
– Blöfföl – vágott közbe Reily halk, elcsigázott hangon. – Ha többen lennének, már mind ide gyűltek volna. Az éhező kutyák messziről megérzik a vér szagát.
Az öregember megvonta a vállát.
– Higgyenek, amit akarnak! De az biztos, hogy a Létesítményhez ennél közelebb egy lépéssel sem mennek. Különben Hjördis és Pernilla végre lakmározik egy jót. Tegyenek maguknak egy szívességet, és szálljanak szépen vissza a hajójukra!

Reily és Brett egymásra pillantottak. A lány arcán tanácstalanság látszott, de Reily keze ökölbe szorult. Svalbard.

– Még hogy szálljunk vissza? – kiáltott fel Reily sziszegve. Félrehajította combjáról a rongyot, és föltápászkodott. Szembenézett az öreg katonával. – Mit képzel, viccből hajóztunk el idáig?

Hjördis rávicsorgott, de Reily nem törődött vele. Vérben úszó szemekkel, teljes kis testében remegve, de egyenes háttal és felvetett fejjel kiáltotta az aggastyán arcába:

– Azt képzeli, hogy én a Svalbard bejáratától száz lábnyira majd csak úgy visszafordulok?

Tanner és Brett egymásra néztek. A lány azonnal megértette apja néma utasítását. Villámgyors mozdulattal ugrott Reily mellé, és mielőtt a katona támadásra utasíthatta volna a kutyákat, felkapta a kis sebesültet, viking módra a hátára vetette, és futásnak eredt vele felfelé a hegyen. Futott, csak futott. Nem nézett hátra, de fájdalmas vakkantásokat és vonyításokat hallott maga mögül. Meg az apja szitkozódását.

Mégsem volt fölösleges elhozni a jégcsákányt – gondolta.



Ha arra számított, hogy az acélajtó zárva lesz, nagyot tévedett. A kilincs lenyomására engedelmesen, jóllehet némiképp akadozva tárult ki előttük. Reily-t a saját lábára állította, és kézen fogva lépték át a Magtár küszöbét. A gigantikus, szögletes épület szája mint kis legyeket nyelte magába őket.

Egy hosszú folyosót láttak maguk előtt.

Brett elővette batyujából a könyvolvasóját, amivel halványan be tudta világítani a vaksötét helyiséget. Vízcseppek hullottak a mennyezetről és estek a lábuk elé, ahogy óvatosan lépdeltek egyre beljebb és beljebb, előre a folyosón, a hegy gyomra felé.

A folyosó végén egy kis fülkében rátaláltak a tartalékos generátorra. Reily termozsákjának oldalzsebéből elővette a szerszámos készletét.

– Tartsd ide a fényt! – mondta. – Most ide, lejjebb.
Néhány perc múlva hangos berregéssel beindult az ódon gépezet.
– Nincs sok időnk, az olaj a tartályban régi is és kevés is. Menjünk!

A következő helyiség egy újabb hosszú folyosó volt, melyet alagútszerűen vájtak a hegybe. A levegő érezhetően hűvösebbé vált itt. Reily-t ez a folyosó a London környéki metró alagútjára emlékeztette. A falon három méterenként halványan pislákolt egy-egy rácsos bányalámpa, és itt-ott kopott feliratok látszottak. A két fiatal egymás kezét szorongatva botorkált előre a következő ajtó felé.

– Reily – szólalt meg Brett. – Valamit el kell neked mondanom.
– Most?
– Igen, most.

A ajtó mellett a falon elektromos beléptetőkód paneljét találták, amin egy kis ledfény villogott narancssárgán. A panel mellett kulcslyuk.

– Csak egy pillanat. – Reily vizsgálgatni kezdte a szerkezetet, fejében cikáztak a megoldási lehetőségek, melyik áramkört kell hova kapcsolni, de Brett egyszerűen az ajtóhoz lépett és vállával erőteljesen betaszította.

Egy kristályfehér falú, kupolás, barlangszerű terembe jutottak. A neonlámpák hideg fénye szinte erősebben világított itt, mint a nyári nap a sivatagban. El kellett takarniuk a szemüket.

Amikor hozzászoktak a fényáradathoz, három újabb ajtót láttak a helyiség túlsó végén. Kétszárnyas, sötétbarna vasajtók voltak.

– Ezek mögött lesznek a magok – rebegte Reily, és megszorította Brett kezét.
– Igen, nos... Reily, figyelj... a magokról van szó... Ne húzz már, állj meg egy pillanatra... Az a helyzet, hogy a benzinért cserébe kénytelen voltam... A Lord azt ígérte... hogy a termésből... majd ad az embereknek is... valamennyit.

Reily értetlenül fordult hátra. Brett-re nézett, aztán a jobboldali vasajtóra, aztán újra Brett-re. A lány dadogva folytatta:

– E-el akartam neked mondani má-már korábban, csak... nem tudtam, mit fogsz szólni... Azt hittem, szerelmes vagyok a Lordba. Mi-mindig olyan kedvesen beszél hozzám, miután szexelek vele. A benzinért, azt mondta, többet fog kérni, mint szokott, de aztán, amikor végzett, meggondolta magát. Nem hagyott felöltözni, amíg el nem mondtam neki, hova utazunk és miért.

Brett arca dühtől égett, és egész testében remegett. Reily érezte, hogy ő is remegni kezd – a hegy gyomrában a levegő hidegebbnek bizonyult, mint számított rá.

– Csa-csak később jöttem rá, mekkora hülyeséget csináltam. El akartam mondani neked... de féltem, ha megtudod, soha többet nem állsz szóba velem. – Nyelt egyet, majd hozzátette: – És azt nem élném túl.

Reily lassan fogta föl a lány szavait, és akárcsak egy álomban, szinte kívülről figyelte, ahogy felismerések sorozatai születnek meg a tudatában. Brett elmondta az Új Greenwich-i vadbárónak, hogy léteznek a Magok. A báró most nyilván magának akarja őket. Ezzel akár egész London környékére kiterjeszthetné a hatalmát. Hogy fogják így Wakehurst-ben elszaporítani a magokat? Talán ha titokban érkeznek vissza egy másik kikötőbe...

És, oh... Brett a báró szeretője, vagy hogy is nevezik az ilyet. Reily soha senkinek nem volt a szeretője, bár gyakran elképzelte, vajon az milyen érzés lehet. De soha, soha nem mert volna Brett-hez így közeledni. És mégis, a hegy gyomrának maró hidege ellenére is felforrósodott a belsője arra a gondolatra, hogy Brett nem akarja őt elveszíteni az életéből.

A lány közel állt hozzá, sudár alakja fölé magasodott. Reily behunyta a szemét, és hagyta, hogy Brett gyengéden átkarolja a derekát. Meleg leheletet érzett az arcán, aztán egy száj puha érintését a száján. De Brett most ennél többet nem akart tőle, és mikor tapintatosan elengedte volna öleléséből a nála sokkal tapasztalatlanabb Reily-t, ő volt az, aki minden szégyenlősségét levetkőzve felnyúlt és átkarolta a lány nyakát. Brett kacagott, és szenvedélyes, igazi csókot adott neki.

– Nyissuk ki azt a fránya ajtót, jó? – suttogta.

Reily zúgó fejjel, dobogó szívvel bólintott. A beléptető panelhez fordult, melyen ezúttal vörös színű led villogott, és számsorozatokat kezdett beütni. Brett közben mechanikai módszerrel próbálkozott.
De az ajtó nem engedett, és a panel továbbra is vöröset jelzett.

– Ez így nem fog menni. Valami mást kell kitalálnunk.
– Tyak nem erre lenne szükszégetek? – Tanner kapitány a terem bejáratában állt, ruhája és arca vastagon úszott a vérben. Egyik kezével egy kulcscsomót emelt magasra – másikkal az agg katonát húzta, hajánál fogva maga után. A jegesmedvebunda szakadt maradványai vértől ázva tapadtak a hátára.
– Ha a kultyok nem működnek, eszt a húgyagyú vénembert isz bisztosz vissza lehet emlékesztetni valamiféle belépőkódra.
Letaszította a katonát az ajtó mellé, és a fiatalok felé indult a kulcsokkal.
– Apám! De hiszen ez csodálatos! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok!

Tanner lassan, kimérten lépkedett a helyiségen át. Arcának redőiben megült a vér, kopaszodó feje fehéren világított a neonlámpák éles fényében.

– Hogyne számíthatnál, kisz fruszkám. Na, akkor te akarod lefogni, vagy lefogjam én?

Brett-tel talán életében először történt meg, hogy nem értette, miről beszél az apja. Nagyra nyílt szemekkel nézte, ahogy a feléjük sétáló Tanner oldaltáskájának kapcsához nyúl, kinyitja, és előhúzza belőle a vértől mocskos jégcsákányt.

Ekkor jött csak rá, miről is van szó.

– A-apám... ezt ugye nem... – hebegte elsápadva.
– Tyak nem gondolod, hogy megtűröm eszt asz elfajszottat a hajómon hazafelé isz! Bejutottunk a Magtárba, szemmi szükszég rá többé.

Tanner kapitány közeledett, Reily pedig ijedten hátrált. Nekiment a vasajtónak, az ütközés fémes visszhangot vert a barlangteremben.

– D-de hát... ő a navigátorunk... – próbálkozott a lány kétségbeesetten.
– Ha jól tudom, megtanította a tudományát neked. Ne viszelkedj ilyen vajszívűen, Brett! Jobb lesz moszt túleszni rajta.
Odaért Reily-hez, elkapta a karját. Brett szava elakadt, izmai mintha ólommá váltak volna.
– Haszavisszük a magokat, te meg én, Brett, ész új életet keszdünk. Mindenki felnész majd ránk!
A magasba emelte a csákányt. Brett elhűlve bámult rá, kezét a szája elé szorítva.
– Mi leszünk a hőszök!
– Nem hagyom, hogy bántsd őt! – kiáltott föl a lány hirtelen, és minden bátorságát összeszedve félrelökte az apját. Tanner a lökéstől megtántorodott. Reily a vasajtónak simulva, lélegzetét visszafojtva bámulta, ahogy Brett titán módjára ő és az apja közé veti magát. – Egész életemben hallgattam rád – kiabálta a lány felzaklatott hangon. – Engedelmeskedtem neked. Verejtékeztem, hogy jó legyen a fogás. Csendben tűrtem a fenyítést is. Azt hittem, ez a szeretet. Hogy a családom vagy, még ha parancsolsz is. Éveken át hittem benne, hogy te is haza akarod hozni a kicsiket a plázából...
Brett hangja hisztérikus, dühös kiabálásba csapott át.
– Hogy ezért dolgozunk éjjel-nappal...
Reily látta, hogy Tanner kapitány szóhoz sem jut a megdöbbenéstől.
– De amikor... amikor a fiúk kidőléséről hírt kaptunk, te egyszerűen... vállat vontál!
– Ó, te esztelen lány – röhögött fel Tanner kapitány. – Aszoknak a rongyoszoknak mégisz mi hasznát vennénk? Ne nevetteszd ki magad! Állj félre, hadd fejesszem be eszt a dolgot...
Reily felé akart indulni, de Brett útját állta.
– Nem, Apám. Reily-hez egy ujjal sem nyúlhatsz.
A lány szemében korábban ismeretlen láng gyúlt.
– Megtiltom – tette hozzá, és Reily gyönyörűbbnek látta őt, mint valaha.
– Megtiltod? Te? Nekem? Haha! Arcátlan kisz fruszka, takarodj asz utamból, hogy az iszten verjen meg! – azzal arcon vágta a lányát olyan erővel, hogy az megszédült és a földre esett.

Egy pillanat alatt Reily mellett termett. Rásújtott a csákánnyal, de Reily elhajolt a fegyver elől. A vasajtó hatalmasat zörrent az ütéstől. Reily megpróbált elslisszanni, de Tanner utána nyúlt és grabancát megragadva könnyedén visszahúzta.

– Nyughassz, kutya! – lihegte az arcába. Reily tehetetlenül vergődött a férfi szorításában. Ösztönös mozdulattal ragadta meg nyakában lógó amulettjét, és máris látta az Öcsit meg a Nagyit, akik várják őt fönn, a Sarkcsillag mögött...
– Ezt Hjördis-ért! Ezt meg Pernilláért!

Reily halálra vált tekintettel figyelte, ahogy Tanner kapitány szembogara hatalmasra tágul. Brett sikolyát is hallotta, és hogy a lány föltápászkodni próbál a földről. Friss vér fröccsent az arcába a kapitány szájából. Tanner szorítása rohamosan gyengült, a csákányt elejtette. Hörögve rogyott Reily lábához.

Brett a katonához botorkált, kicsavarta a tőrt a kezéből. Az aggastyán nem próbált ellenkezni, hanem engedelmesen tűrte, hogy lefegyverzik és egy szíjjal megkötözik a kezét.

– Apám!

Tanner kapitánynak a hátán keresztül a tüdejéig hatolt a két, szakszerűen bevitt késszúrás. Mire Brett melléje térdelt, már halott volt.



– Nem tudom, miért sírok. Kegyetlen férfi volt. Sokat szidott. Ütött is. De valahogy mégis... szerettem.
Reily a lány haját és kezét simogatta.
– Igen, Brett, tudom. Hiszen ő nevelt föl.
Brett fájdalmasan felnevetett.
– Engem – sóhajtotta. – A kicsiket... őket nem.
Reily nem tudott mit válaszolni.
– Magamnak sem mertem bevallani, mi az igazság. Rákásznak nevelt. Sosem faggattam a múltról, a hajó áráról. Hinni akartam benne, hogy egy nap kiválthatom a kicsiket. Milyen balga is voltam! Osztoba lány, ahogy ő mondta volna.
– Nem, Brett. Nem voltál balga – mondta Reily, és maga felé fordította Brett fejét, hogy a szemébe nézzen. – Egyszerűen nem volt választásod. Ő volt a kapitány. Ha túl akartál élni, behódoltál. Nem balgán, bölcsen viselkedtél. És ezt te is tudod.
Brett szipogva bólintott.
– Igen. Igen, persze, tudom. – Megtörölte az arcát ruhája ujjával. – A szidalmai, a verés mind azért volt, hogy betörjön. Már jó ideje látom ezt, ha nem is mindig vallottam be magamnak. – Nyelt egyet, és erőtlenül rámosolygott Reily-re. – Jobb is, hogy a húgom nem ismerte őt. Istenem! Tényleg, mennyivel jobb így... Hogyan is gondolhattam arra, hogy egy kisleányt odaveszek a hajóra e mellé az erőszakos, kiállhatatlan alak mellé?

Fölállt, körülnézett. A teremben a neonlámpák fénye egyre gyakrabban vibrált. A katona elgyötörve kucorgott a földön, tőle pár lábnyira hevert a kulcscsomó.

– A húgom otthon vár. Menjünk, vigyük haza neki a Magokat!



A vasajtó dübörögve nyílt ki, hogy feltáruljon mögötte – egy másik vasajtó.

– A Magokat hűtve tárolták – mondta Reily elgondolkozva. – A kettős ajtó nyilván segít benn tartani a hideget.

De a második ajtó zárjába egyik kulcs sem illeszkedett. Fojtott röhögést hallottak a fehér teremből.

– Sosem jutnak be. A Létesítményből senki nem vihet el ingyen semmit. A parancs egyértelmű, be kell tartani...
– Hallgasson! – kiáltott rá a katonára Brett, és összevonta a szemöldökét. – Különben kiderítjük, Apám lánya vagyok-e, és ki tudom-e magából verni a belépőkódot.

Reily a panellal bajlódott. A fedőlapot felfeszítette, és az alatta fekvő csipek közül többet kicsavarozott a helyéről.

– Forrasztani kell – mondta Brett-nek. – El fog tartani egy ideig.
– Hiába minden – folytatta a hang a fehér teremben elcsigázva, de gúnyosan. – Az a szoba úgyis tök üres.
Brett az öreghez lépett, és rongyos ingénél fogva magához emelte.
– Mit beszél?
– A három szobából kettő tök üres. Ígértek új szállítmányokat, hogy berendezzék őket. Üzenni kell a bázisra, nem érkezett meg a gép.

Brett fújt egyet, és visszaejtette az öreget a földre.

Ekkor kattanást hallott az ajtó felől. Reily vidáman ugrott fel és lökte be azt. A két fiatal a helyiség falán a sötétben tapogatva találta meg a villanykapcsolót.

A tároló üres volt.

– Ez az idióta igazat beszélt.
– Nem baj. Nézzük meg a másik kettőt!

A középső tároló dupla ajtaja sem engedett könnyebben, mint a jobboldali, és Reily aggódni kezdett, hogy a tartalékos generátor esetleg fölmondja a szolgálatot, mielőtt befejezik a műveletet.

– Akkor aztán esélyünk se lenne bejutni a tárolókba – magyarázta Brett-nek. – Ha kifogy az olaj és elmegy az áram az épületben, hiába forrasztom át az elektronikát.
– Mennyi időnk van még?
– Nem tudom. Talán tíz-húsz perc.

Brett sóhajtott. Kezdett borzasztóan fázni. A neonlámpák egyike hangosan berregett, ő pedig kényszerítette magát, hogy apja hűlő testének háttal álljon, és ne vegyen róla tudomást. Még nem döntötte el, mi a helyes. Hagyják-e itt, a világ legvégén, a fehér, hideg teremben, mely hamarosan az örök sötétség kriptájaként borul majd rá? Vagy cipeljék ki innen és temessék hullámsírba, ahogy akarta volna?

Mit számít.

A fontos az, hogy hamarosan megszerzik a Magokat. Már csak percek kérdése. Reily-t nézte, ahogy a földön kucorogva, ujjait gyakran fújogatva egy csip forrasztásával bajlódik. Megtöltik a termozsákot, kieresztik a vitorlákat és elindulnak hazafelé.

– Mit gondolsz, mennyi idő, míg a tudós asszonyok megszaporítják a magokat? – kérdezte Reily-től, és fázósan összedörzsölte a kezeit.
– Hónapok. Talán évek is. Brett, ugye tudod, hogy Új Greenwich-be nem mehetünk vissza.
– Tudom. A Lord. Már mindent átgondoltam. Ha megkerüljük a szigeteket és Új Brighton környékén kötünk ki, onnan néhány napnyi járás Wakehurst-ig jutni. Hűvösebb lesz akkor már az idő is. Talán nem lehetetlen megtenni az utat gyalog.

Reily bólintott. Brett-tel a gyaloglás Dél-Anglia pusztáin át könnyűnek és kellemesnek tetszett. Szinte látta maga előtt, ahogy szellemfalun szellemfalu után sétálnak át, miközben a lány a csákánnyal könnyedén felkoncolja a kutyafalkákat, sőt a vérbandákat is, akik előugranak, hogy megtámadják őket.

Katt. A zár engedett, és Brett izgatottan lépett oda, hogy betaszítsa az ajtót. De a középső tároló is üres volt.

– Nos, most legalább tudjuk, melyik teremben vannak a Magok! – nevettek össze.
– Őrültek – sisteregte az öregember a fehér teremben, és megpróbált előrébb kúszni a ki-kihunyó neonlámpák alatt. – Rabló banda. Amíg én élek, a Létesítmény biztonságban lesz! Innen nem visznek el semmit, ezt megígérhetem maguknak. Haramiák!

A fiatalok nem is törődtek vele.

A baloldali, utolsó ajtó előtt ücsörögve Reily forrasztás közben maga elé képzelte, hogyan érkeznek meg Wakehurst-be, Brett és ő, egymás kezét fogva. Az üvegházak sokaságát megpillantva Brett szeme elkerekedik, és minden irányból közelednek feléjük a tudós asszonyok, az egykori biotechnikusok leszármazottai. Felismerik és örömmel üdvözlik Reily-t, kíváncsian tekintgetve a megtömött termozsákra. Mind tudják, mi volt a Nagyi álma, és tudják, hogy ha valakinek sikerülne szerezni Öröktermő Magokat, akár a Svalbardból, akár a pokolból magából, az az egész emberiséget megmentené a lassú kipusztulástól. Az üvegházak talaja évtizedek kemény munkája által immár elég tiszta hozzá, hogy befogadja a magokat. Még néhány év, és... az egészséges növények elhullva új termőtalajt hoznak majd létre, és beindul a körforgás, az élet terjedni kezd, és lesz élelem, lesz gabona, sőt talán gyümölcs is, és az Öcsi a Sarkcsillag mögül mosolyogva tekint majd le rájuk, Reily-re és Brett-re, meg Brett kishúgára, aki megerősödik, hogy matróz legyen a hajón, és senki sem lesz többé ventilbiciklis, mert nem lesz szükség rájuk, a puszták újra lakhatóvá válnak, az emberek megtöltik élettel a szellemfalvakat, templomok harangjai konganak és gyerekek futkároznak a gyümölcsfák ligetében, a tudós asszonyok bölcsen beosztják a termést, ami évről évre szaporodik és egyre nagyobb hozamot hoz, okos keresztezéssel új fajokat is létrehoznak majd, olyanokat, amik a nyílt pusztán is megélnek, és az élet terjed, az emberek megbékélnek egymással, a vérbandák tagjai is letelepednek, a gyümölcsligetek idővel erdőkké sűrűsödnek, és mindenkinek jut elég, és senki sem fog éhezni, és ő minden este boldogan várja majd haza Brett-et a tengerről, vacsorát főz neki, kenyérből, gyümölcsből, friss rákból és néha talán, ha a lány hoz, sügérből is.

Katt.

Reily lassan föláll a földről, kezét a kilincsre teszi. Brett mellé lép, rámosolyog. Átkarolja a vállát. Az ajtó csikorogva kitárul. Benn sötét, alakjuk hosszú árnyékot vet a tároló padlóján. Reily matat a falon, megtalálja a kapcsolót. A teremben lámpák sárga fénye gyúl.

A látvány lélegzetelállító.
Vörös bársonnyal borított falak.
Aranyszín polcok.
Próbababák csipkés ruhákban.
Gyémánt, jáspis, tanzanit és rubint mindenhol, a polcokon kirakva, a földön szétgurulva.
Ékszerek elegáns árcédulával ellátva, a próbababák hosszú nyakába akasztva, üvegfalú vitrinek mögött smaragdok színarany foglalatban, skarlátszínű brokátra helyezve.
Elegancia és luxus tökéletes harmóniába rendezve, a hatalmas terem teljes hosszában, ameddig a szem ellát.

Svalbard.

Brett látja Reily-t térdre hullani. Vele is forog a világ. Hányás ízét érzi a nyelvére tolulni, és mielőtt a neonfények végleg kihunynak az épületben, tekintete a falra festett, cirkalmas logóra vetül.
Ösztönösen betűzi ki.
Svalbard. A világ legészakibb ékszerboltja – the coolest style in the world.



Két év telt el azóta. Most újra úton vannak. Ghána partjai mellett hajóznak épp.

– Hány nap, míg eléjük Lagoszt?
– Még egy hét. Onnan pedig Dori vagy egy hónapnyi hajtás lesz a sivatagon keresztül a pedálautón.
– Biztos vagy benne, hogy kitartanak a készleteink Burkina Faso-ig?
– Talán. Ha a jegesmedvebundás öreg igazat beszélt, a Magokat a helyi biotechnikusoknak adták át megőrzésre. A régi mangánbánya környékén talán még élnek a leszármazottaik. Tőlük szerezhetünk élelmet.
– És... és ha a mangánbánya gyomra is üres?
– Akkor vár ránk a Vetőmag Génbank odalent délen, Ausztráliában.

Előző oldal alfaCMa
Vélemények a műről (eddig 4 db)