Linktár

Ferelden krónikái: A Korcai-vadon titka (I/IV.)

Ferelden déli részén, egészen a Korcai-vadon szélén, egy kis fogadóban ült két lovag, akik igencsak hosszú utat tettek meg a messzi, észak-keleti fővárosból, Denerimből, mire végre megérkeztek ide, a „Rónák Farkasába”.

Alkalmanként végtelennek tűnő, kacskaringós útjukat – no meg a borzalmas ebédet – jó hideg sörrel szerették volna öblíteni. Helyette kaptak két korsó kásás, húgymeleg valamit. Bárd nem szórakoztatta a jelenlévőket, ez errefelé amúgy sem szokás, az asztaloknál ülők pedig valamennyien ügyeltek a hangerőre, így kellemesen társaloghatott mindenki.

- Ezt szeretem a vidékben – rágta meg alaposan italát az alacsonyabb lovag, ki születésekor a Castiel nevet kapta édesanyjától. Széles vállú, jó kiállású, fiatal legény volt, aki nem rég töltötte be 17. életévét, de máris férfias borostát növesztett. Ezzel, játékos, kék szemeivel, no meg elragadó mosolyával asszony legyen a talpán, akit nem vett le a lábáról.

- Ha már nem hideg, legyen rágós – bólintott a vele szemben ülő, nála fél évvel fiatalabb lovag, Adam, ki azon kevesek közé tartozott, aki mellett Castielre illet az „alacsonyabbik” megszólítás. Pedig a fekete üstökű lovag a maga 182 centijével, igencsak magasnak számított odahaza. De hát, ha az ember egy majd’ két méter magas, s legalább oly’ széles baráttal az oldalán rója a birodalmi utakat, gyakran megkaphatja a fentebb említett jelzőt. Castiel alkalmanként kérdezgette is Adamet, mégis „mivel tömték, hogy ekkorára nőtt”.

Adam nagytermete ellenére mégse azt a riasztó harcos képét mutatta, hisz koráról árulkodott naiv ábrázata és szőrtelen kölyökképe. Addig nem is ijedt meg tőle senki, míg nem látta csatában. Vele született ereje és természetes érzéke a harchoz jó párszor megmentette már életét. Castiel belekortyolt sörébe, majd szeme elidőzött a mellette elhaladó felszolgálólány csinos kis fenekén. A látvány minden kellemetlenségért kárpótolta.

- Ezt szeretem a vidékben – noha a szavak ugyanazok, a hangsúlyozás ezúttal teljesen más jelentést kölcsönzött nekik. Szeplős, kis vöröske széles csípővel, szálkás, munkához szokott karokkal.
Adam csak a fejét csóválva mosolygott.
- Inkább koncentráljunk a feladatunkra!
- Hm. Igaz – felelte komoran, s ismét ajkához emelte a fakorsót.

*

- Hé, kislyány! – kiáltott a felszolgálólány után egy részeg. Hátát a cölöpfalnak vetve terpesztett a legszélső asztalnál, közvetlen a folyosó mellett.
- Hé! A Teremtőre, gyere má’ ide, ha szólok! – azzal megragadta a lány csuklóját, s az ölébe rántotta, mire az felsikkantott, vöröslő képpel felpattant és pofon vágta. Ez igencsak felbosszantotta a zsoldos küllemű alakot. A férfi felugrott, visszakézből pofon vágta a lányt, még estében elkapta, megrántotta, s a falnak lökte.
- Maj’ én megtanítom, hogyan köll bánni a vendégge’, fehérnép!

A lány összerezzent, szemét behunyva várta az elkerülhetetlen verést, magában azért fohászkodott, minél kevesebbet kapjon az arcára. A zsoldos ütésre lendítette az öklét, ám egy kéz megragadta a csuklóját.

- Talán előbb neked kéne megtanulnod, hogyan kell bánni a fehérnéppel – javasolta Castiel ridegen.
- He!?

Ekkor már a zsoldos társai is felpattantak, mind a négy, aki az asztalnál ült. A többi asztalnál (szám szerint három) nem akadt egy önfeláldozó legény se, aki be óhajtana avatkozni. Valamennyien lesütötték tekintetüket, úgy vizslatták kásás sörület, mintha az összetevőket olvasnák ki belőle. Pedig azt nem sok épeszű ember akarná tudni, mik kerültek bele a főzés során…

- Oszt t’od-e, ki vagyok!? – vicsorogta a zsoldos bajusza alatt.
- Ha tippelnem kéne – mosolygott szemtelenül Castiel –, azt mondanám, te vagy a környék „rettegett” nőverője.
A férfi arca szederjesbe borult a haragtól.
- Mire végzek vel’d, te is úgy fogol ríni, mint egy ócska ribanc!
Egy rántással kiszabadította magát a fiatal lovag fogásából.
- Párbaj! Kint! Egy az egy ellen!
- Nocsak – vonta fel a szemöldökét Castiel. – Még a végén javul valamicskét a rólad alkotott képem.
- Csak utánad – intett a zsoldos, mire a fiú megindult előre. Magabiztos lépteiből egy kétségbeesett női sikoltás zökkentette ki.
- VIGYÁZZ!
Hallotta acél csengését acélon. Olyan közelről, hogy belefájdult a füle. Szerencséjére most is, mint mindig, Adam fedezte a hátát.
- Ejj – csóválta a fejét Castiel. – Pedig már feljöttél a ganajtúró szintjére, de most megint visszaestél a százlábúéra.
- A ganajtúró a százlábú felett van? - Adam szerette volna megérdeklődni a ranglista összeállításának motívumait és körülményeit, illetve a legfelső és legalsó pontját, ám a dolgok komolyra fordultak, így el kellett halasztania eme beszélgetésüket.

Castiel egy nemzetközileg is igen jól ismert kézjellel adta tudtára a zsoldos társainak, mit is kéne tenniük, aztán kivágódott a kocsma ajtaján. Társa követte. A zsoldosok utánuk.

„Remek – gondolta a fiú. – Így legalább nem teszünk kárt az öreg kocsmájában. Kár lenne érte.”

Párszor megfordult itt korábban, szeretet ezt a helyet, nem akarta romba dönteni. Ahogyan azt sem szeretné, ha szegény lánynak vér és agyvelődarabokat kellene sikálnia a falakról. Azoknak a fürge kis kezeknek más éjszakai elfoglaltságot szánt.

A zsoldosok körbeállták őket, szedett-vetett páncéljukon nem látott semmilyen felségjelzést, vagyis vagy banditák, vagy éppen munkanélküli szabadcsapatok lehettek, így – jobb híján – marad rájuk a zsoldos jelző. Mindenesetre a bekerítéshez értettek.

- Tudják a dolgukat – jegyezte meg feszülten Adam. Hosszúkardját két kézre fogva tartotta maga előtt.
- Igen. Egyedül nagy bajban lennék – Castiel lenézett a mellére festett, sárga körben suhanó, fekete fecskére, családja címerére. Már csak e miatt is élnie kell, hisz ő szülei egyetlen gyermeke, a Reid család nevének továbbörökítője.
- Egyedül már rég halott lennél – mutatott rá Adam.
Castiel válaszolt volna valami frappánsat, ha két oldalról nem indulnak meg a bajszos zsoldos emberei.

Egyszerre lendítették pengéiket, ám a jobboldali lassabbnak bizonyult valamennyivel. Így vált Castiel első áldozatává. A fiú felé bukfencezett, lentről döfött az oldalába, a páncélillesztés közé. Gyorsan kirántotta kardját, felpattant, és félkörbe vágott, elmetszve egy felé tartó sötétbőrű elf torkát.

Adam sem tétlenkedett, meglendítette hosszúkardját, olyan erővel csapott le, hogy a hárító zsoldos karja teljesen elzsibbadt. Nem is tudta időben felemelni, hogy a következő csapást is kivédje, így földi élete véres véget ért.

Másik ellenfele felismerte, ha most indul rohamra, Adamnek nem lesz elég ideje visszarántania fegyverét. Döfésre szánta el magát, s ellenfele kivárt az utolsó pillanatig, akkor lépett csak hátra. Akkor is éppen annyit, hogy a penge végigszántsa mellvértjét a hasfala előtt.

Megragadta a zsoldos kezét csuklónál és könyöknél, levitte a földre, majd fejét beleverte a nedves földbe. Legalább kétszer, majd a biztonság kedvéért még egyszer. Nem tudta, milyen emberrel áll szemben, így nem szívesen öli meg, ha nem muszáj. Most azonban muszáj volt, hiszen félő, hogy később a fogadón, vagy a védtelen felszolgáló lányon töltené ki haragját.

- Hasztalan bagázs! – vicsorogta a bajszos zsoldos, és előkapta csatabárdját. Felordított, és elhajította fegyverét, egyenesen Castiel irányába. Az egy hanyag mozdulattal lépett félre előle, ám olyannyira a csatabárdra fókuszált, hogy nem vette észre az időközben feléje iramodó férfit. Szerencséjére Adam meglátta a csillanó kés pengéjét, így – ismételten – közbelépett, ezúttal azonban nem hárított, hanem felnyársalta a zsoldosok vezetőjét.
- Huh… köszönöm – mondta Castiel, miután úrrá lett döbbenetén.
- Még mindig túl figyelmetlen vagy – korholta barátja.
- Tudom, tudom… - legyintgetett fiatalos könnyedséggel -, de igyekszem…

Lecsatolta a halott zsoldos erszényét, és az ajtóban álló, sápadt, vörös kislányhoz lépett. Alighanem a lány élete függött ettől az összecsapástól, mégsem szaladt el, itt maradt, és szorított a lovagoknak. Ez igencsak megtetszett Castielnek.

- Há’ ez..? - nézett a lány a kezébe nyomott szütyőre.
- A kellemetlenségért – mosolygott Castiel.
- Én... én nem fogadhatom el… Tik… megmentettek, nem okoztatok nekem…

Ám Castiel kezével leintette.

- Nem is én adom, hanem a kellemetlenkedő úriember – biccentett a ledöfött zsoldos felé. – De mondd csak, te nem vagy véletlenül egy elrabolt, bajba jutott leány?
A felszolgálólány zavartan ráncolta szemöldökét.
- Hááát… bajba vótam, de én engemet el se rabótak, mög el se tévödtem.
- Nem, mi? – Castiel felsóhajtott. – Ha jeget raksz rá, reggelre nyoma se marad. Mit gondolt ez a rohadék? Elcsúfítani egy ilyen gyönyörű arcot - finoman megérintette a lány arcát ott, ahol megütötték. – Nagyon fáj? – szinte súgta a szavakat. A lány megérintette a fiú kezét.
- Nem. Hála neked.
- Én csak azt tettem, amit bármelyik férfi megtett volna – felelte olyan közelről, hogy hegyes orra a lány pisze nózijához ért.
- Én benn csak egy fé’fit láttam ma - súgta, és egészen közelhajolt Castielhez. – És ez a fé’fi hozzá métó’ hálát érdeme’. Odafönn – tette hozzá karját a fiú nyaka köré fonva.

*

Adam az összekötözött zsoldoson ült, úgy várta, míg Castiel vissza nem ért. Térdén könyökölve, fejét unottan tenyerébe hajtva motyogott magában.

- Egy férfit, mi?

Persze, nem irigykedett Castielre, csatlakozni hozzájuk meg végképp nem kívánt, de egy „köszönöm” neki is jól esett volna. Amit kisvártatva meg is kapott a fogadó tulajdonosának feleségétől, aki egy frissensült csirkecombot hozott neki, egy korsó – ezúttal hideg – sörrel.

- Hálánk jeléül – mondta megkönnyebbült mosollyal az arcán.

*

- Na? Ő volt az a bajbajutott lány, akit kerestünk? – nézett fel Adam az ujjáról a zsírt nyalogatva. - Nem, mi? De azért alaposan „felderítetted”, amit fel kellett, ugye?
- Hogyan utasíthatnám vissza egy nő háláját?
- Túl sok „hálát” kapsz, túl sok nőtől.
- Tán irigykedsz? – villantott kárörvendő mosolyt Castiel.
- Tudod, hogy nem.
- Áh, te, meg ez a fene nagy vallásosságod…
- Legalább megtudtál valamit az eltűnésekről?
- Semmit, amit eddig ne tudtunk volna. Mégiscsak a Beríciai-rengetegben lesz a táboruk.
- A rengeteg, mi?

Valahogy sejtették, hogy útjuk oda vezet majd. Mikor felkereste őt apja egy régi barátja, hogy eltűnt a fia, aki gyakran a környéket járta, Castiel azonnal útnak indult, hiszen az eltűnt személy egy gyerekkori barátja volt. A nyomozást Ostagarban kezdte. Ott megtudta, egy csinos, fiatal lánynak is nyoma veszett majd egy hónapja. A közeli falvakat végigjárva három helyen is beszéltek neki hasonló esetekről. Ez túl sok eltűnés ahhoz, hogy véletlen legyen. Bár az eltűntek látszólag semmiben sem hasonlítottak. Életkoruk, nemük, sőt még fajuk is eltérő.

- Csak ne fussunk bele valami erdei boszorkányba! – aggodalmaskodott Adam.
- Azok a Korcai-vadont szeretik. Itt pagonyelfek, vérfarkasok, meg élőholtak vannak – legyintett mosolyogva.
- Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik! – intette óva Adam.
- Te kezdted a boszorkányokkal.
- Mert a rengeteg déli része felé tartunk, aminek mentén húzódik a Korcai-vadon. Igazából azt se tudjuk, hol kezdődik az egyik és végződik a másik. Áh, minél többet gondolok rá, annál idegesebb leszek. Inkább induljunk! – sóhajtott Adam.

*

Mikor Jennet felébredt, egy sötét, hideg cellában találta magát. Csuklóját durva kötél szorította, feje még sajgott az ütéstől, ami leterítette. A föld alatt futó járatok és mély barlangokra jellemző fénykristályokat látott, amitől gyomra összerándult.

- Nem lehet... – súgta kiszáradt szájjal.

A helyiség is olyannak tűnt, mint amit egy mélyút oldalsó járatából faragtak volna ki. Jennet emlékezett a mélyutakra. Ősi törpejáratok, thaig-ek, melyek egykor a Törpék Birodalmának városait kötötték össze. Korábban nem csak Ferelden, de egész Dél-Thedas alatt a törpék királysága terült el. Persze ennek már több évszázada, hisz a törpebirodalom az Első Veszedelem idején összeomlott. Azt követően a járatok sűrűn cseréltek gazdát, s csempészek, törvényen kívüliek és banditák kedvenc helyévé váltak. Már amelyiket nem árasztották el az éjfattyak.

„Mégis hogy kerültem ide? - gondolta kétségbeesetten. - Az utolsó emlékem, hogy kék gombákat keresek a Korcai-vadonban... "

- Nahát, felébredtél? - szólította meg egy férfiúi hang.

Jennet alaposan szemügyre vette a kérdezőt. Egy szakadt, piszkos inget viselt, mely korábban talán szürke lehetett, nadrágja jobb lábán térdig felhasadt, lábbelije hiányozott. Arcát szakáll takarta, csapzott, kócos haja fekete bokorként ült üstökén. Kinézetéből és szagából a lány arra következtetett, cellatársa itt lehet már egy jó ideje.

- Mi ez a hely? - kérdezett vissza kábán.
- Ki tudja? - a férfi vállat vont. - Egyébként üdvözöllek szerény közösségünkben. Én Kevin Snom vagyok Littletownból.
- Én Jennet Redhawke Ostagarból.
- Redhawke? A Hawke család elszegényedett mellékágából? Bah! Most már tényleg minden osztályból van itt egy-egy "szerencsés".
- Miről beszélsz?
- Nézz szét, nemeshölgy! – intett körbe csontos karjával. Jennet ekkor vette észre, a csuklójánál összekötötték a férfi kezét. - Én egy földműves paraszt legény vagyok, te nemes, ez itt egy elf, az ott valami városi ficsúr, pék, vagy a bánat tudja! – Jennet az irányukba nézett, de két fekvő ruhakupacon kívül nem sokat látott belőlük a gyéren megvilágított cellában. - Nem túl gyakran kerülsz össze a pórnéppel, igaz? Legalább lesz, mit mesélned a gyerekeidnek. Már ha túléled persze, amire kicsi az esély. Hahaha!

Jennet nem értette, ez miért olyan szórakoztató Kevin számára, de inkább ráhagyta. Volt valami ijesztő őrület a férfi tekintetében, amitől ösztöne egyre csak azt hajtogatta: "Fordulj el! Maradj távol tőle!". Inkább a földet bámulta, s arra gondolt, apja biztosan kiszabadítja. Bár, ha váltság díjat akarnak, rossz ajtón kopogtatnak.

- Hát nem érted, nemeshölgy? Ezeket nem érdekli, te ki vagy, nem pénzt akarnak! - Kevin mintha csak olvasott volna a gondolataiban, ami tovább növelte nyugtalanságát. - Mi ez a tekintet? Meglepődtél, hogy így beléd látok? Ugyan! Ti, nemesek mindig túlélitek, nem? A háborúban megadjátok magatokat, a rokonok úgyis kiváltanak! Csak a parasztok esnek el a csatamezőn, ti csupán dicsőséget szerezhettek! Szép is a háború, ha jó helyre születik az ember!
- Mégis mit tudsz te?! - szaladt ki Jennetből.
- Én egy bandita vagyok, gyakran raboltam el nemeseket, hogy aztán váltságdíjat követeljek értük. Hidd el, volt időm kiismerni a fajtátokat!
- Bandita? - ijedt meg Jennet. - Azt mondtad, paraszt vagy!
Kevin csettintett nyelvével.
- Megint megcsináltam… Bár, végiggondolva, nem számít, tudod-e, ki vagyok. Eredetileg tízen voltunk a ketrecben. Már ötöt elvittek! Egyikükről sem hallottunk többet.

Jenneten úrrá lett a félelem. Öt foglyot már elvittek. Mégis mennyi idő alatt? Milyen időközönként jönnek? Hogyan lehet innen kijutni? – és ehhez hasonlatos kérdések ismétlődtek fejében.

- Itt nincsennek nappalok, vagy éjszakák – rándította vállát idegesen Kevin. - Ha elég régóta vagy itt, végül már csak ülsz, egyre csak azt kívánod, vigyenek végre el. Kínozzanak meg, öljenek meg, mit számít, csak legyen vége ennek a bizonytalan várakozásnak!

Jennet megborzongott. És nem csak azért, mert ismét belé látott ez a bandita. Még nem akart meghalni, még annyi minden várt rá. Ahogy a halál gondolata egyre mélyebbre kúszott szívében, kétségbeesett. Testét a rácsoknak feszítette, úgy rángatta, mintha képes lenne kidönteni a kemény vasajtót, ám az meg sem moccant, mire hisztérikusan a földre bukott.

- Még csak tizenhat éves vagyok, nem akarok meghalni! Én csak kék gombát kerestem! Csak egy kis gyönyört akartam érezni, a gondtalan mámort! Erre most... Én nem érdemlek ilyen halált! – zokogta.

*

Kevin tekintete végigszaladt a zokogó lányon. A haja zsíros volt ugyan, s olyan koszos, hogy a színét se tudta megmondani, de alakja kecses, keblei formásak, s szakadt rongyai itt-ott csábítóan felfedték idomait. A fénykristályok tompa fényénél határozottan izgatónak tűnt, főleg így, piszkosan, koszosan. Talán a Teremtő küldte a lányt, mint "utolsó kívánság"?

„Ha már meg kell halni, legalább az utolsó napokat, vagy perceket élvezzem ki!” - gondolta, s még egyszer alaposan végignézett újdonsült cellatársán.

- Hé, nemeskisasszony, ha már úgy is végünk, mi lenne, ha előtte élveznénk egymás - izgatottan megnyalta az ajkát - társaságát?
A lány elborzadva nézett fel rá, szemei vöröslöttek a könnyektől.
- Hogy tudsz ilyen helyzetben erre gondolni?
- Ugyan, ne kéresd már magad! - a férfi egyik kezével Jennet felé nyúlt.
- Hogy szedted le a kötelet?
- Ne viccelj, egy bandita, aki nem tud kiszabadulni egy ilyenből, az első elfogása után akasztófán végzi! Csak azért hagytam fenn, ha jönnek, azt higgyék, még mindig meg vagyok béklyózva. De elég a beszédből!

*

Kevin rávetette magát, Jennet próbált menekülni, de nem volt hova. Csapkodott, rúgkapált, de hiába, Kevin jóval erősebb volt nála. A bandita nekilátott letépkedni a lány már amúgy is szakadt ruháit másik kezével végig a földhöz szegezve áldozatát.

Jennet sírt, ficánkolt, könyörgött, minden hiába. Sikítani próbált, de egy izzadt, koszos kéz betapasztotta a száját.

- Elhallgass, te szajha, te sem akarod, hogy Ők jöjjenek!

Jennet remegett, akár a nyárfalevél. Sírt, üvöltött, nyüszített, de hiába minden. Akárhogy ellenkezett, egyre inkább magán érezte a bandita mocskos testét. Bűzös lehelete már egészen közelről érződött, s a lány megértette, Kevin nem először tesz ilyet. Ellenkezőleg, igen jártas a dologban.

Ahogy ellenállása egyre gyengült, úgy erősödött tehetetlen remegése. Már hang se jött a torkán, testét néma zokogás rázta, könnyei patakokban folytak végig csontos orcáján.

Egy nyíló fém ajtó nehéz sikítása törte meg a férfi lendületét. Vakítóan erős fény áradt a szobába, mire Kevin Snom – már, ha valóban így hívták - ijedten visszahőkölt, s a ketrec széléhez lapult. Jennet kisírt szemekkel felnézett, s a négy idegenben, akik beléptek, nem elrablóit, hanem megmentőit látta.

- A főnök eredményeket vár tőled, Vorell, de üres ígéreteken kívül semmit sem kap. Egyre többen vonják kétségbe képességeidet – a nő pont a fényben állt, így Jennet csak a körvonalát látta.
- A tudomány nem való türelmetlen embereknek, Melissa. Rengeteg időre és kísérletre van szükség az előrelépés érdekében – felelte a férfi, akit Vorellnek hívtak.

Lassan sétált, nyugodt, kiegyensúlyozott léptekkel. Magas, vékony alak volt, hosszú, mályvaszegélyes, vörös köpenyt viselt, ami egészen csizmájáig ért, és befedte egész testét. A férfi megállt az ő ketrece előtt, két ujjával megigazította kerek szemüvegét, hideg, kifejezéstelen arca nem állt összhangban szeme visszataszító csillogásával. Aztán mosolyra húzta száját, mire a lányt torkon ragadta a félelem.

- Időre, kísérletekre és persze alanyokra. Főleg alanyokra – hangja egyszerre volt sejtelmes és vérfagyasztó. - Te ott, mi a neved?
- J-Jennet – szipogta alig hallhatóan.

Vorell alaposan szemügyre vette a megtépázott lányt, ahogy ruhája foszlányaival remegve igyekezett eltakarni mezítelen testét. A ketrec többi lakójára nézett, majd ismét a lányra.

Feltolta szemüvegét, mosolya – ha ez lehetséges – még félelmetesebb, még hidegebb volt, mint korábban. Nem is igazán mosoly ez, inkább valami felsőbbrendűséget sugárzó vigyor, amit egy ragadozó villantana, mikor ártatlan áldozatát sarokba szorítja. Mintha azt mondaná: Én vagyok élet, halál ura, és megtehetek veled bármit, amit csak akarok.

- Hozzátok a kettest! Kellően élettelinek tűnik. Pont ilyen emberre van szükségem.

Ketten azonnal ugrottak teljesíteni a parancsot.

- NEE, KÉREM, NEE! - kapálózott Kevin. – Az elfet! Vigyétek az elfet!

A bandita ellenállásából Jennet azonnal megértette, minden szava hazugság volt. Ő is ugyanúgy rettegett, de még ahhoz is gyáva volt, hogy ezt beismerje. A zokogó, vergődő férfit nézve a lány valahogy szánalmat érzet iránta.

A vasajtó hangos nyikorgással becsukódott mögöttük, Jennet egyelőre biztonságban tudhatta magát. De mi lesz, ha a többi cellatársai közül valamelyik magához tér? Kétségbeesésében összerogyott, kezét imára kulcsolva fohászkodott a Teremtőhöz, bár eddig se hallgatta meg, miért figyelne rá éppen most?