Világvége

Szépirodalom / Novellák (89 katt) Jávorszki András
  2020.07.29.

A Kennedy Repülőtér kávézójában ültek. Rózsaszín grapefruitot ettek, mellé csokoládés fánkot majszoltak. Miranda feketekávét is ivott egy öblös, sárga csészéből, Roy előtt egy kis üveg kóla állt.

- Hát nem hihetetlen? – nézett körbe a fiú. – Életemben először nem látok itt tömeget. Sehol senki, csak mi ketten – nézte a robotpincért, ahogy az asztalukhoz gurul, újratölti Miranda Scott kávéscsészéjét, aztán a pulthoz megy törölgetni.
- Miért hívtál ide? – kérdezte a lány.
- Mert egy nagyon fontos dolgot akarok kérdezni. És mert ez az egyetlen hely a városban, ami még üzemel – felkapta a kólásüveget és egy hajtásra kiitta a tartalmát.

A panorámaablakokon keresztül ferdén vágott be a ragyogó, júniusi napfény, ők azonban semmit sem éreztek a hevéből. A légkondicionálás kifogástalanul működött. Odakint, a kifutópályán katonás rendben sorakoztak a négymotoros utasszállító gépek, de egyikük sem mozdult.

- Igen, az öltözéked elárulja, hogy fontosak a szándékaid - nézett végig Roy Higgins ropogósra vasalt, hófehér ingén és kifogástalan csokornyakkendőjén. - Így nem illek hozzád - lesütötte a szemét, és zavarában babrálni kezdte hamisgyöngy karkötőjét. Most már bánta, hogy úgy jött el ide, ahogy egyébként is öltözni szokott a hétköznapokon; piros pöttyös kartonruhában és egyszerű, fehér görkorcsolyával a lábán.
- Dehogynem. Nagyon is. Mondhatni, épp az alkalomhoz öltöztél – a fiú átnyúlt az asztal felett, megérintette a lány kezét, aztán mélyen a szemébe nézett. – Miranda! – kezdte. – Régóta ismerlek már és tudom, jó páros lennénk. Hozzám jössz feleségül?

A lány nem tudta hirtelenjében, mit is feleljen. Kuncogni kezdett.

- Nem tudom. Kedves tőled, de erről egymagam nem dönthetek. Szükségem lenne a szüleim beleegyezésére is.
- Igen – bólogatott Roy. - Nekem is kellene a sajátjaimé. – Na, még csak az hiányozna, gondolta közben. A vén alkoholista, meg az a házsártos szatyor, akik beledumálnak abba, kit akarok elvenni. Isteni szerencse, hogy már rég elmentek. De Mirandának nem kell tudnia, hogy így érzek. A szomorú kiskutya arckifejezését öltötte magára, amitől mindig eldobták magukat a lányok. – Ők nincsenek itt. És a tieid sem. Így aztán mi határozhatunk erről, senki más.
- Tényleg ezt szeretnéd?
- Hát persze – Roy egy pillanatra leplezetlen mohósággal bámult bele a lány dekoltázsába. Ó, micsoda édes kis húszéves dög vagy te! És persze tiszta, mint a hó, mert a szüleid a széltől is óvtak. Imádni fogom minden porcikádat.
- Ki adna össze minket? – Miranda elengedte a fiú kezét és bekapta a maradék fánkot. Egy aprócska csokoládészilánk a vörösre húzott szája szélére tapadt. Óvatosan lepiszkálta onnét egy szalvéta sarkával. – Nincs már egyetlen pap sem. Mindenki elhagyta a Földet. Márpedig egy frigynek Isten előtt kell megköttetnie, különben bűnt követünk el.
- Úgy tudom, Las Vegasban működik még néhány robotlelkész. Azok elintézik a dolgot.
- Robotlelkész?
- Ja. Az egyház szentelte fel őket, tehát az ő áldásuk is hivatalos. Hát nem nagyszerű?

Miranda nem válaszolt. Tépelődött. Hol a kávéját kavargatta, hol a napsütötte kifutópályát nézte, meg az azon túl elterülő várost, az égbe szökő, karcsú üvegtornyokat, ahol már nem élt egy lélek sem. „A Mars az új otthonunk!” - üvöltötték a nagyváros reklámplakátjai. Színpompás űrruhákba bújt, gömbakvárium-szkafandert viselő emberek népszerűsítették a vörös bolygót, olyanok, akik antennákkal teletűzdelt, hatalmas kupolavárosok sziluettjei előtt pózoltak. A Mars pedig annyira csábítónak bizonyult, hogy végül mindenki odaköltözött.

Roy látta, hogy a lány töpreng. Ó, ne tedd, hogy kéreted magad, morgott magában. Hiszen már csak ketten vagyunk az egész világon. Isteni szerencse, hogy te maradtál itt velem, a fiatal, feszes testeddel, nem valami szeszélyes, nagyseggű háziasszony. Mondj igent, és én csinálok neked néhány gyereket, alaposan kiélvezek rajtad minden zugot, amihez csak hozzáférek, és amikor kedvem tartja. Elvégre kihez futhatnál panaszkodni, nem igaz?

Felöltötte legmegnyerőbb mosolyát, felkelt az asztaltól és a zenegéphez lépett. Beledobott egy tízcentest. Kiválasztotta a kedvenc Glenn Miller klasszikusát, majd a lejátszó tűjének csendes pattogását hallgatva visszaült és megvárta, amíg elindul a szám. A Serenade in blue lágy dallamai betöltötték a kávézót.

- Emlékszel még az iskolabálra? – kérdezte. – Amikor először táncoltunk. Már akkor tudtam, hogy egymásnak lettünk teremtve. Kizárólag te, én és senki más ezen a világon. – jesszus, micsoda szöveged van, haver! Képzeletben vállon veregetette magát. Hollywoodba kellett volna menned forgatókönyvírónak, aztán jó pénzért írhattad volna a romantikus szkripteket az ilyen Miranda-féléknek, akik epres nyalókát cuppogva olvadoznak a mozivászon előtt, masnival a hajukban.
- Emlékszem. Jól táncoltál.
- Á, hagyd! – szerénykedett. – Ígérem, megesküszünk majd az Úr színe előtt, éppen, ahogy szeretnéd. – Megint megfogta a lány kezét. – Gondolj arra, hogy ez nem véletlen! Olyanok vagyunk mi most a világnak, mint Ádám és Éva. – Majdnem elnevette magát, de még idejében legyűrte az ingert és ünnepélyes arcot öltött. – Hát nem fantasztikus?
- Fantasztikus – visszhangozta Miranda. – Rendben van. Úgy helyes, ha megállapodok, ahogy anyám is tette ennyi idősen. Hozzád megyek – szélesen mosolygott.
- Pompás! – Roy áthajolt az asztalon, gyengéd csókot lehelt a lány arcára. Aztán felállt és felkapta a zakóját. – Ha nem haragszol, édesem, még ki kell mennem a mosdóba.
- Rendben. Megvárlak a kocsidnál.

Miranda is felkelt, jól nevelt lányként aprópénzt dobott az asztalra, majd a vállára kapta a retiküljét és a kávézó fekete-fehér padlócsempéit bámulva (mert berögzült szokása volt az illesztéseket számolni az asztaloktól a kijáratig), halkan surrogó görkorcsolyájában kigurult az ajtón. Ott elhaladt a mozgójárda mellett, és az üres butikok sora után kiért a napfényes parkolóba. A kétüléses, almazöld Chevrolet közvetlenül a bejárat előtt várakozott.

Roy tánclépésben ment el mosdóig. Ez könnyebb volt, mint várta. Holnap este már Vegasban lesznek, elveszi a lányt, és onnantól boldogan élnek. Ő legalábbis biztosan, hiszen Miranda több mint vonzó. Őrjítően csinos, és végre az övé lehet mindenestül. Oké, idővel persze majd elnehezül, a melle megereszkedik, de az még nagyon sokára jön el. Amikor pedig mindez bekövetkezik, ő otthagyja a rigolyás asszonyt meg a rakás kölykét, beleveti magát a bolygó összes itt maradt piakészletének kellős közepébe, és csodálatos emlékekkel eltelve issza halálra magát. Akár egy medencét is feltölthet sörrel. Hülye ötlet, de miért is ne? Úristen, de nagyszerű élet lesz!

A kávézó mögötti folyosón több ajtó is sorakozott egymás mellett, de a táblákat már korábban leszerelték mindegyikről. Nem tudta, melyik lehet a mellékhelyiségé. Végül találomra kinyitott egyet. Odabent sötét volt, viszont a kívülről beszűrődő fényben egy csövet látott a hátsó falnál. Biztos ez az, bólintott, és belépett.

Abban a pillanatban, ahogy a feje felett felkapcsolódott a mozgásérzékelővel ellátott lámpa, mögötte pedig becsukódott az ajtó, Roy torka összeugrott a rémülettől. A robbanásbiztos acélajtó zárja éles kattanással csúszott a helyére, majd egy halk szisszenés jelezte a légmentes lezáródást. Amit ő az előbb egy csővezetéknek vélt, valójában egy meredek lépcső korlátja volt, ami a mélybe vezetett, a reptér atombiztos óvóhelyére. A falon ott árválkodott egy piros kapcsoló, amivel jelezni lehetett a biztonságiaknak, ha valaki bent ragad. De a biztonságiak már régen nem voltak sehol.

Kívülről persze könnyedén ki lehetett volna nyitni. Csakhogy Miranda jól nevelt lány volt. Olyan, aki nem kezd keresni egy férfit, akiről tudja, hogy a mosdóban van.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 6 db)