Wos

Fantasy / Novellák (77 katt) blackbeard
  2020.08.13.

Az éjjel a közepéhez érkezett, sötétebb és mélyebb volt, mint az eddigiek. Érezték ezt a feketén haldokló fák a rozoga, fából tákolt szentély körül is. Szomorúan lengedeztek, kíntól hajlongva ölelték körbe a taszító helyet. A fájdalom és a bűz, a halál bűze vonzotta a fákat, amik kifordulva természetes mivoltukból szenvedtek és mégis kívánták a szenvedést.

Clamm egyik kezében fáklyával, másikban fejszét szorongatva viharzott át Wos, a kobold falu kihalt utcáin. Mindenki iszonyodott a szentélytől, és mintha érezték volna a halált, a fák is mintha ezt fújták volna kopasz ágaik közül, behúzódtak házaikba. Ő azonban nem tehette meg. A szívében forrongó düh kiült arcára, szemei vörösen forogtak üregükben, és bármennyire tartott attól a szentélytől, amit még a kiégett, halott fák is védelmeztek, berúgta az ajtót.

Az atyai féltés és szeretet nem ismer félelmet. Két kézre kapta a fejszét, eldobva a fáklyát is, hasított a levegőbe, de végül megállította. A hideg éjszaka ellenére veríték verte ki a hátát. Arra számított, hogy ennek a förtelmes szektának a tagjai, akik kultistáknak nevezték magukat, biztosan őrt állnak az ajtóban. Az azonban üres volt.

Vér és ürülék szennyezte az agyagból kitapasztott falat, amit a föld alól túrtak ki. Faágakból, szögekből és láncokból formált jeleket formáztak és minden gyertya mögé raktak egyet. Ahogy rájuk nézett, fizikai fájdalmat érzett, émelygést, szédült és végül az orrának vére is megeredt.
Megrázta magát, tovább kellett mennie. A fia, Gali odalent van valahol, ahová a földbe túrt lyuk vezet. Az a szegény fiú, Gali. Clamm lenyelte a feltörő emlékektől torkában növekvő gombócot. A kedvesarcú, félénk fiú, aki előtte a falu jótevője volt, aki az öregek helyett cipelte a kútvizet, aki legeltette az öreg juhász állatait, önfeledten kergette a pillangókat a napsütötte mezőn, eltűnt. Helyében egy lesoványodott, érzéketlen porhüvely maradt, szemeiből eltűnt a szín, a bőre összeaszott és szürkévé vált. Az utóbbi hónapokban úgy nézett ki, akár egy hulla, és Clamm nem akarta elismerni, de úgy is viselkedett. Hiába volt minden fenyegetés, a végén már könyörgött a fiának, ami pedig tőle messze állt, de minden erőfeszítése hiába való volt. Gali egyre több időt töltött a szentélyben, ahová csak a kultisták léphettek be, amit Gohord Zustaab kormányzó rendelete is védett.

A mai nap, ez az éjjel azonban más volt. Az egész falu érezte ezt. Senki nem aludt, nem tudott a kántálástól, az ablakon kilesve figyelték, ahogy Clamm áthágva a törvényt is, erővel veszi vissza fiát, hozza vissza a halálból.

Nem számít, hogy a holnap börtönnel, vagy még rosszabb, bitófával várja, Clamm ösztönei vitték előre, lejjebb a föld alá, ahol egyre több keveredett még több ürülékkel. A kántálás egyre hangosabb volt, a hangok alapján lehettek odalent legalább húszan. Szandáljával bokáig gázolt az állatok kiontott zsigereiben, legalábbis reménykedett benne, hogy az állatoké. Az erősödő bűz és meleg mellett valami megmagyarázhatatlan is egyre jobban körülvette. Rossz előérzete, amit eddig a düh elnyomott, most felszínre tört, lépteit lelassította, és karjai már zsibbadtak, oly erővel szorította a fejszét.

A kántálás elhallgatott, és Clamm megállt, nehogy odalent meghallják, ahogy rothadó belsőségekben cuppogva közeledik. Mély, rekedt hang, idegen nyelven kezdett hosszú szónoklatba, amit egy vékonyabb, talán női hang fordított kobold nyelvre.

– A mélyből, a sötétből merített – hangzott, és közben Clamm halkan közeledett. – Az éjjel az Napja! Az éjjel az ő Napja! A Kegyetlené!

Rövid, közös imát mormoltak el. Clamm előtt lassan kibontakozott a földalatti szentély. A kultisták félkörben helyezkedtek el, körülöttük fekete gyertyák égtek, a falra különféle állati… és kobold tetemek voltak felszögelve. Megtámasztotta az iszamós falat, és visszatartott egy hányást. Amit ezután látott, attól elállt a lélegzete is.

Egy troll, a koboldok ősi ellensége magasodott ki, és emelt feje fölé egy csontból faragott kést. Aránytalanul hosszú karjaival a mennyezetig emelte, amikor egy pillanatra rés nyílt a kultisták között és Clamm meglátta a fiát.

A szürke, aszott kultista helyen, aki éppen a Kegyetlen nevezetű istenségnek készült feláldozni az életét, Clamm meglátta azt a fiút, aki egykor volt.

– A Kegyetlen kívánja! – kiáltották a kultisták felemelt kézzel.
– Megállj! – fakadt ki Clamm.

Reszketve tolta el magát a faltól, aminek eddig támaszkodott, miközben a kultisták felé fordultak, és a troll is rá szegezte hidegsárga szemét. Aszott, üres, érzéketlen arcok bámulták meg a vörös szegélyű, fekete köpenyének csuklyája alól.

– Eresszétek! – mondta dühtől remegő hangon.

A troll leengedte a kését, a kultisták helyet adtak az oltárról felálló áldozatnak. Gali arca és egész teste olajjal és vérrel festett jelekkel volt borítva, azokkal, amiket Clamm a bejáratban látott. A hatásuk most sem maradt el, a közeledő fiának látványa rosszulléttel töltötte el. De milyen könnyű volt! Nem valami harciasak ezek a kultisták. Egyetlen kobold, egyetlen fejszével térdre kényszerítette őket. Miért is nem tette meg eddig? Mire várt?

– Atyám! – nyújtotta a kezét Gali.
– Gali – nyögte Clamm. – Fiam, gyere, tűnjünk el innen!

Gali váratlanul megölelte az apját. Clamm vöröslő szemeibe könnyek, gyűltek és a torkában növekvő gombóctól szólni sem bírt. Nem erre számított. Azt hittem, erővel kell elrángatnia innen a fiát, de az a nyakába borult. A lelke összetört és most mindent kieresztett.
– Gyere haza, fiam! – nyögte rekedten. – Gyere haza!

A troll sárga szemei és grotesztk, koboldéra nem hasonlító arca kifejéstelenül méregette őket. A félkörben álló kultisták szobrokként meredtek az ölelkező apára és fiára.

– Semmi gond, apám – suttogta Gali. – Én akarom, hogy így legyen.
– Ezt nem mondhatod komoly…

Clammot az oldalába szúrt tőr szakította félbe. Fiát ellökte magától, és egy ideig a fejszét még szorongatta, de a szúrás olyan mélyre ment, hogy a szédülés fogta el és térdre is rogyott. Gali visszahátrált a kultisták közé, akik lefogták kezeit és lábait, a troll pedig csontkésével közelített felé.

– Ne – nyögte Clamm, már szájából is vér folyt a lucskos földre. – Ne!

A troll hideg tekintetével végig Clamm szemébe nézett, miközben a csontkést beletolta Gali gyomrába, és egyetlen húzással felnyitotta. Gali sem eresztette apja tekintetét, és miközben szervei a lábai elé omlottak, éles üvöltéssel lehelte ki lelkét.

Clamm a földet ütötte öklével, és rázkódva zokogott a földön. Recsegő, ropogó hangok jöttek az oltár felől, de nem mert odanézni. Nem akarta látni, hogyan gyalázzák meg fia testét. A troll szavai azonban magára vonzották a figyelmét. Nem tudta megmagyarázni, mit lát. Talán a félelem és a gyász keveréke oltott rémképeket az elméjébe. Talán a vérveszteség okozta, de a troll teste mozgott, valami belülről rendezte át. Bőre szétszakadt és törött csontok szúrták át, kukacos, rothadó hús bújt elő. Lila és barna belek tekeregtek a derekán, és széles szája felszakadt, állkapcsa eltörött és örök, démoni vigyorba torzult.

Clamm utolsó képe erről a világról, ahogy egy démon a fia belső szerveit zabálja fel.

Előző oldal blackbeard
Vélemények a műről (eddig 2 db)