Reménység

A jövő útjai / Novellák (870 katt) Mortelhun
  2020.06.22.

Pitty, pitty, pitty, pitty, pitty.

Ennyi hallatszott csupán a tetszhalottnak tűnő Reménység űrállomás fedélzetén. Ennyi és semmi több.

Andrew lassan mozdult. Felült az ágyában, és lustán lenyomta az ősrégi ébresztőóra gombját. Még valahol a földön vette, Isten tudja mikor. Az emlékek a múlt ködébe vesztek. Egy biztos, nagyon régen lehetett, hiszen azóta részt vett több űrexpedícióban, és nem egy űrutazáson, ahol emberöltőket töltött hibernált állapotban. A gyermekei, unokái, ükunokái azóta mind meghaltak, és a szerelmei közül is már mind-mind az enyészeté lettek. Mindösszesen ez az óra maradt a múltjából és semmi több. Lustán vakarta meg borostás állát, és ahogy felállt az ágyáról, a térdei megroppantak. Felsóhajtott.

Érezte az eltelt több száz év súlyát a vállain, a lelkében a szívében.

Szétnézett a kabinjában.

Mindenfelé eldobált Supra Cola-s dobozok, a szennyes ruhái és cigarettacsikkek hevertek. A falak búskomor szürkeséggel néztek vissza rá. Érezte, fel kéne takarítani, de azt is érezte, már késő. Ezzel már elkésett. Kezét rátapasztotta a kabin ajtajának nyitógombjára, és a jéghideg folyosóra lépett. Megborzongott, ahogy csupasz talpai a jéghideg műanyag borításhoz értek. Szétnézett. Pár éve itt még hatalmas élet volt, több száz ember népesítette be az űrállomást, amely szinte lüktetett, pulzált.

Aztán felhoztak valamiféle növényt azon a bizonyos februári napon, melynek a spórái valamiféle tudat nélküli kannibált mutáltak az emberekből, és ezen a ponton minden elbaszódott. Amikor a betegség első tünetei jelentkeztek, mindenki azt hitte, hogy ez csak afféle gyors lefolyású megfázás lehet. Senki nem foglalkozott vele igazán. Pár szem aszpirin és pár bögre Lunatea elfogyasztása után tették a megszokott dolgaikat. Egy kis orrfújástól az élet nem állhatott meg. Aztán pár nap láz és köhögés után minden átmenet nélkül őrjöngő vadállatként támadtak a betegek az egészségesekre. Tépték-marták őket, falták a húsukat, itták a vérüket. Iszonyatos vérengzés vette kezdetét, dörögtek a fegyverek, villogtak a fogak, melynek végén alig két tucatnyian maradtak, és felhúzódtak ide a 13. szintre, gyakorlatilag az űrállomás tetejébe.

Minden feltétel megvolt arra, hogy még hosszú hónapokig életbe maradjanak. Leadták a szokásos vészjelzéseket a földieknek, és vártak. Tudták, több évbe is beletelhet, mire ideérnek értük. De nem jöttek. És ezt nehezen viselték egyesek. Ők önnön kezükkel vetettek véget az életüknek, vagy egyszerűen csak belehaltak a várakozásba. Csendben elmúltak, mintha soha nem is léteztek volna. Ezután az élelem is lassan fogyni kezdett, így expedíciókat voltak kénytelenek szervezni az alsóbb szintekre élelem után kutatva. És ahogy egyre mélyebbre kellett menniük, ez egyre több áldozattal is járt. Szóval lassan fogytak, míg végül elfogytak teljesen. Azaz nem teljesen, mert Andrew még élt.

Az utolsó társa egy Martha nevű nő volt, korban egyeztek, jól megértették egymást. Sokáig kerülték a témát, végül összefeküdtek és nem bánták meg. A szex volt az egyetlen kapaszkodójuk az ellen, hogy megbolonduljanak véglegesen. Aztán Martha az egyik reggel már nem ébredt fel. Andrew az űrbázis krematóriumában elégette. Egy napig gyászolta, aztán leült a számítógépe elé, és írni kezdett. Ujjai sebesen pörögtek a nap 12 órájában végtelennek tűnő időkön át. Éppen az előző este végzett a munkájával. Lezárta egy hosszabb utószóval a több mint féléves munkálkodását. Aztán ivott egy Supra Cola-t, majd lerúgta a cipőjét, levetett magát az ágyára, hogy ott még elszívjon egy szál cigit alvás előtt. Utoljára a kabinjában. Igen, utoljára. És így utoljára körbejárta a 13. szintet is, ahol kerek 10 évet töltött, és ahol tudta, ez az élet véget is fog érni.

A vezérlőteremben hosszan állt a hatalmas panorámaüveg előtt, és a csendes űrt fürkészte. Az jutott eszébe, egyszer talán ideér majd egy hajó. Csak abban bízhatott, nem szaladnak fejjel a falnak azok, akik jönnek. Hogy óvatosak lesznek, amikor az űrbázisra lépnek. Hiszen anno, mikor a fertőzés elburjánzott, minden csatornán küldtek vészjeleket, és leírták magát a fertőzést is. Hogy senkit ne érjen meglepetés. Lassú léptekkel, komótosan hagyta el a vezérlőtermet. Útja a lifthez vezetett. Beszállt. Megnyomta a 0. emelet gombot. Ez volt az abszolút mélye az állomásnak. Tudta, itt tanyázik a legtöbb mutáns.

A lift lustán indult el lefelé. Amikor zökkenve megállt, a férfi elővarázsolt egy szál cigarettát és rágyújtott. Kedvtelve nézte a parazsat, majd az liftajtó nyitógombjára helyezte a kezét. Az szisszenve nyílt ki. Csak a vészfények égtek ezen a szinten halványzöld sápatag fénnyel. Kilépett a csarnokba. Áporodott, poros, penészes szag csapta meg az orrát. Hát ennyi volt. Még egy mélyet szívott a cigibe és elpöccintette. Lehunyta a szemét, és ahogy az életére gondolt, arra a szépre és jóra, amit átélhetett, felnevetett.

A távolban egy artikulátlan üvöltés volt rá a válasz.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 3 db)