Miért?

Szépirodalom / Novellák (541 katt) angyalka146
  2020.06.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/6 számában.

Ott állt a vízben és arra gondolt, ennek az egésznek semmi értelme. Szemeit behunyta és hagyta, hogy a nyárvégi naplemente lágy, simogató sugarai melegítsék arcát. Jó érzés volt. Finom, kellemes. Próbált a jelenre összpontosítani, de az érzelmek elborították. Szemei megteltek könnyel, de makacsul zárva tartotta szemhéjait. Megfordult a fejében az a vad, kósza ötlet, hogyha elég erősen szorítja őket, akkor képes lesz uralkodni az érzései felett és talán nem kap újabb sírógörcsöt. Mélyeket lélegzett, majd számolni kezdett: egy, kett… Az egynél már remegett az ajka, majd hangtalan sírásba kezdett. Hogy elterelje gondolatait, lenézett a vízre és a globális felmelegedésre gondolt, meg azokra a szkeptikus barmokra, akik bizonygatták, nincs itt semmiféle baj.

- Rohadjatok meg! – gondolta, és a bokájáig érő vizet nézte. – Tíz éve még el lehetett is süllyedni, most meg olyan sekély, hogy tisztességesen öngyilkos sem lehet az ember! – mindezt hangosan ki is mondta, mivel senki sem volt a közelében. De ha lett volna, az sem érdekli.

Most már mérges volt, ez azt jelentette, kimozdult a holtpontról. Mély sóhaj tört fel belőle, majd visszafordult a part felé. Azonnal becsukta szemeit és visszatért az öngyilkosság kérdéséhez.

- Talán ebben a sekély vízben is sikerülhet – biztatta magát, majd lemondóan felnézett. A nő magányosan, elveszetten állt a parton. Rongyos ruhája és riadt szemei egyből ellágyították. Észrevette, hogy nézik és az öröm, ami átsuhant az arcán, melyet az a tény okozott, hogy észrevették, leírhatatlan volt. Elindult felé.

Vannak azok a szerencsés emberek, akik kora gyermekkoruktól kezdve látják a halottakat. Ez azért jó, mert könnyen hozzá tudnak szokni a jelenlétükhöz. És vannak a kevésbé szerencsések – ilyen volt ő is -, akik felnőttként kapják meg ezt a csodálatos adományt, és ha nem őrülnek bele, vagy halnak szörnyet félelmükben, akkor meg kell tanulniuk együtt élni vele. Kesernyés mosoly fut át az arcán és eszébe jut a nap, amikor a legjobb barátját be akarta avatni a titkába. Végül nem tette. Sokan azt hiszik, ez valami áldás. Különleges az, aki lát. Irigykedve és vágyakozva nézik a filmeket, melyekben a hősnek valamilyen átlagtól eltérő képessége van. A valóság ennél szörnyűbb. És magányosabb. A fényt mindig követi az árnyék, de erről elfelejtkeznek.

Nem érzi magát kitüntetett helyzetben lévőnek, sem különbnek. Egyedül van, mert senki sem érti meg. Senkinek sem tud beszélni a benne lévő félelmekről, melyet ennek a világnak a látása okoz. A halottak hagyján, hozzájuk hozzászokott. De a démonok! Tőlük retteg. És senki sem védi meg. A fénylények eltűntek. Ha léteznek is, ő még sosem látott egyet sem.

Lassan kiér a nőhöz és belekezd a szokásos megnyugtató ceremóniába. Ez a legfontosabb. Sok ember nehezen fogadja el a halált vagy retteg, ezért vannak ők, akik segítenek nekik átlépni a fénybe. Mindent beborít a lágy, fehér színű ragyogás. Valójában az árnyakat is körbeveszi, de átszőni nem tudja őket. Olyan, mintha a sötét masszív, erős falként útját állná. Néha látja, ahogyan egy-egy fénycsóva eltűnik bennük, ilyenkor a fekete-lyuk analógiájára tud gondolni. Lehet, hogy ez a létezés? A sötétség kirobbantja magából a fényt, hogy aztán az visszatérjen hozzá és újra bezárja?
Magányosnak érzi magát. Az, hogy nem tud beszélni arról a világról, mely számára ugyanolyan valóságos, látható, hallható, érzékelhető és tapintható, mint a valódi, nehéz, de elfogadható. Az, hogy az emberek nem értik meg, kerülik vagy bántják, feldolgozhatatlan. Túlságosan érzékeny.
A nő belép a fénybe, ő pedig hazaindul.

- Legalább nekik kellek – mondja ki hangosan, megerősítve az egyetlen dolgot, mely életben tartja.

Otthon a gyerek lelkesen fogadja, átöleli és már csacsog is a saját kis nyelvén. Férje közönyösen veszi tudomásul megérkezését. Fél pillanatra felnéz a fotelből, majd folytatja telefonja nyomogatását. A technika megöli az emberi kapcsolatokat – gondolja már sokadjára és szívét újra bánat emészti, amint arra gondol, hogy az ő csodás, boldog szerelmük hogyan vált egy rémálommá mindkettőjük számára.

Mivel a gyerek kint szeretne játszani az udvaron, kimegy vele. Leül a diófa alatti padra, onnan szemléli a boldog hintázást. Lilith jelenik meg előtte. Egy pillanatra elönti a félelem, de ahogy jön az érzés, úgy távozik is. Gyorsan megnyugszik. Tudja, nem fogja bántani, ahogy azt is, nem tud hozzáérni. Az angyalpecsét védi.

- Nem értelek – szólal meg lassan a démon -, miért nem használod a szárnyaid?
- Nincsenek szárnyaim – feleli olyan hangnemben, mely arra figyelmeztet, hogy a témát nem akarja folytatni. Az a baj a démonokkal, hogy imádnak kínozni és leszarják, mit akarsz.
- Már hogyne lenne! De a legtöbbször behúzva tartod őket. Pedig szépek.
- Nem vagyok angyal.
Lilith szkeptikusan néz rá és a fejét rázza.
- Ha egy angyal úgy dönt, hogy ember lesz, annak súlyos okai vannak. Hogy te miért lettél az, csak találgatni tudjuk. Ettől függetlenül a szárnyaid megvannak. Amit egyszer megszereztél, azt senki nem veheti el tőled. Ez szabály.
- Mit akarsz? – néz rá dühösen.

Lilith figyelmesen szemléli. Ahogy idősödik, angyali vonásai egyre inkább kezdenek kirajzolódni és a szárnyai is lassan láthatóak lesznek. A fény, amely körülveszi, annyira lágy és puha, mint egy selymes takaró. Az ember nem akar mást, csak belebújni és hagyni, hogy a meleg átölelje. Fel nem tudja fogni, az emberek ezt miért nem veszik észre? Ahogy azt sem érti, hogy az egyik leghatalmasabb arkangyal miért választotta az ember létet? Isten kérte meg rá? Vagy saját elhatározása volt?

- A mágia lassan felemészt. Nem teszel jót magaddal, ha továbbra is elfojtod. Engedd szabadjára! Nyomorúságos életed egyből eltűnne. Képes vagy uralni az elemeket, utazni az időben, csak csettentened kellene, és akkor ez – megvetően a férje felé néz – atomjaira hullana szét.
- Évszázadok óta nem használom a mágiám és ezen ebben az inkarnációban sem fogok változtatni. Bántani meg senkit sem fogok. Sosem tettem.
Lilith szkeptikusan néz rá.
- Biztos vagy ebben?

Elszégyelli magát. Igaza van. Furcsa módon, angyali létére és néhány korábbi életére emlékszik, így tudja, amikor legelőször szabadjára engedte a benne lakozó sötétséget, akkor a rá bízott asztrálkardot védte, és a démonok, illetve saját maga ellen fordította a pusztító erőt. Amikor utoljára használta, akkor tabut szegett. Addigra annyira belesüllyedt az emberi létbe és saját önsajnálatába, hogy magához kötötte azt a lelket. Gyűlölettől és haragtól vezérelve, a legsötétebb mágiát használva magához láncolt egy lelket, arra kényszerítve, hogy mindig vágyakozzon utána, de szenvedélye ne teljesedjen be, hanem pusztítsa el. Már régen megbánta. A varázslattal nem csak őt, magát is megsebezte. Tudta jól, két módja van a feloldásnak: vagy mágiával megsemmisíti, vagy az igaz szerelem magától megszünteti. Ez utóbbira nincs remény. Annyiszor bántották már meg egymást, hogy csoda lenne, ha szerelem szövődne közöttük.

- Miért? – néz rá Lilith és rádöbben, annyira elmerült a gondolataiban, hogy a démont el is felejtette.
- Mit miért? – kérdez vissza beletörődően.
- Miért nem használod az erődet?
- Mert képtelen vagyok uralni.
- Lucifer megtanít rá.
- Nem.
- Legalább próbáld meg!
- Lilith: nem! Add át legmélyebb tiszteletem és üdvözletem Lucifernek és mondd meg neki, hogy én, Ariel arkangyal, továbbra is emberi testben és emberi sorsban kívánok élni, nyomorogni és ha úgy döntök, hogy újra felemelkedek, akkor Isten segítségét fogom kérni.
Lilith közbe akar szólni, de felemeli jobb mutatóujját és a démon elhallgat.
- Fényből születtem, a Fénybe megyek vissza.
- Végül minden a sötétségé lesz!
- Lehet, de arról is én döntök.

Lilith érezte, hogy most sem sikerült megnyernie, ezért elmegy. Arielt a gyereksírás hangja repítette vissza a jelenbe. Kislánya elesett, ő pedig rohant megvigasztalni. Pár perc múlva a kicsi már boldogan szalad csúszdázni, ő pedig azon kapja magát, egyre csak Lilith szavain töpreng. Igaza van, egykor angyal volt, most pedig ember.
Miért?

Előző oldal angyalka146