Körbe körbe

Szépirodalom / Novellák (432 katt) Charles
  2020.05.27.

Éppen hasadni készült a hajnal, mikor egy aprócska zörejt lehetett hallani a konyha felől. Csak ültem bambán, mi több, bután a folyosón, és próbáltam arra koncentrálni, hogy nehogy elhányjam magam. Igen. Hosszú éjszaka volt, és még nincs vége. Annyira rosszul vagyok a rengeteg italtól, amit magamba erőltettem annak ellenére, hogy a testem több ízben is tiltakozott, illetve figyelmeztetett, hogy aludni sem bírtam egész éjjel, pedig már éjfél körül hazaértem. Most csak ülök a folyosón, előttem egy nagy korsó víz, amibe úgy kapaszkodom, mint ha az életem múlna rajta. Iszom egy-két kortyot, de érzem, hogy a gyomrom annyira tele van sörrel, pálinkával, borral, whiskeyvel, vodkával és Jagerrel, hogy már szinte nem bírja befogadni a vizet. Az életet adó vizet, amelyre most nagyobb szükségem van, mint eddigi életem során bármikor.

Hánynom kell. Nem bírom már visszatartani. Szerencsére volt annyi eszem, hogy egy felmosó vödröt odavonszoltam magam mellé, mielőtt leültem a folyosón arra a kicsit dohos fotelra, amit még pár éve kaparintottunk meg... egy lomtalanításon. Negyedéig töltöm a vödröt, és amint meglátom és megérzem, hogy mi tört fel a testemből, úgy elundorodom, hogy újra hányni kezdek. A vödör félig tele. Vagy félig üres??? Azt hiszem, nem jön több. A számhoz emelem a korsó vizet, és kortyolok kettőt. Na nem túl nagyot, mert akkor megint okádnék, csak amolyan kis diszkrét kortyokat. Nagyon jól esik, ahogy a tiszta, hideg víz lassan legurul a torkomon. Olyan, mint ha megtisztítana attól a rengeteg mocsoktól, amit magamba szívtam. Gyomrom halk morajjal nyugtázza, hogy a víz megérkezett.

Sajnos még annyira be vagyok tintázva, hogy az egyik szememet nem is bírom kinyitni rendesen, csak félig, meg amúgy is alig látok. Úgy szédülök, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban kieshetek a fotelból. Hála az égnek elég masszív karfája van, és belekapaszkodhatok. Arcomon olyan furcsa fintorok és olyan ismeretlen izomösszehúzódások jelei tükröződnek, hogy az alapvetően barátságos ábrázatom most kifejezetten félelmetes.

A nap előbújt, és első sugarai beszűrődnek az ablakon. Pont a szemembe. Még épp csak a teteje látszik az izzó korongnak, de jelen helyzetben az is annyira elvakít, hogy szorosan össze kell zárnom a szemeimet. Még több víz kell. Annak ellenére, hogy majdnem tizenkét liter folyadék került a szervezetembe, eléggé kiszáradtnak érzem magam.

A büdös picsába - szalad át a gondolat lepusztult agyamon -, miért csinálom ezt magammal?

Meg kell próbálnom eljutni a konyhába. Élelemhez kell jutnom. Valami szilárdra van szükségem, mert ha még egy kortyot iszom, akkor biztosan elhányom magam. Megint. Megpróbálok felállni. Lassan feltolom magam a kezeimmel a karfára támaszkodva, és rogyott térdeimet kinyújtva már állok is. Nagyon inog alattam a lábam, és érzem, hogy bármelyik pillanatban felborulhatok. Ahogy megindulok a konyha felé, véletlenül leverem a korsót, minek következtében csupa víz lett a bal lábam. De nem állhatok meg. Úgy lépkedek, mint a kisbaba, aki most állt életében először a lábára. És úgy ülök seggre is a konyha küszöbénél.

Na, majd négykézláb. Elvonszolom magam a hűtőig, kinyitom és kiragadok belőle egy doboz vajat. A zsákmánnyal a kezemben elkúszok a kenyértartóig. Sikerül kinyitnom, de legnagyobb meglepetésemre konstatálnom kell, hogy elfogyott a kenyér. Fuccs a reggelinek. Megint hallani lehet a kis zörejt. Alap esetben fülelnék, hogy mi lehet az, de jelen állapotomban csoda, hogy egyáltalán észrevettem a hangot. Egy egér dugja ki az orrát az egyik konyhaszekrény alól. Kicsit cincog, és valamiért én úgy érzem, hogy rajtam röhög. Ezért odavágom a vajat, és egy félhangos, alig érthető szitkot szórok szegény kis állatra. Hál' Istennek sikerült elmenekülnie a vaj elől.

Belekapaszkodok az asztalba, hogy valahogy lábra tudjak állni. Csodák csodájára sikerül. Talán még én sem bíztam benne, de mégis a két lábamon állok. Mély levegőt veszek, és elhatározom, hogy lefekszem az ágyamba. Ha aludni nem is tudok, legalább fekszem. Elindulok, és megállíthatatlanul török előre a hálószoba felé. Legalábbis azt hittem, hogy megállíthatatlan vagyok. De nem. Elbotlok a felgyűrődött szőnyegben, és mivel reakcióidőm nincs éppen a toppon, arccal puhatolom ki az alattam elterülő csempézett folyosó talajának egyenlőtlenségeit. Azt hiszem, eltört az orrom. Legalábbis igen gyorsan szaladnak ki a kis vértestek az orrom kapuin. Kurvára fáj. Bekönnyezett szemeimmel körbenézek magam körül, és megpróbálok valamiben megkapaszkodni, hogy fel tudjak állni. Már csak pár lépés van a hálóig. El kell jutnom az ágyamig. Kinyújtom a másnapos gyengeségtől remegő kezemet, és megtapintok valamit. Szilárd kapaszkodónak tűnik, de sajnos nem az. Csak magamra borítom a felmosóvödör tartalmát. Elönt a düh. Négykézlábra emelkedek, feltérdelek, megkapaszkodok az ablakpárkányban és felhúzom magam. Már káromkodni sem tudok, csak furcsa, nyögdécselés jellegű hangok hagyják el a torkomat.

Magam mögött hagyva a terebélyes vértócsát, mely összekeveredett a hányadékommal, irányát veszem a hálónak. Végig gondosan támaszkodom a falhoz a tenyeremmel véres, undorító lenyomatokat hagyva magam mögött. Megérkezem a hálószobába. Itt sötét van, mert nem néz ablak se a kertre, se az utcára. Persze kicsit rossz érzés tölt el, mert a sötétség az én állapotomban különösen nagy veszélyt jelenthet számomra, de örülök is, hogy nem láthat senki. El kell engednem a falat. Az ágy csak négy lépés. Csak négy. Elindulok és kicsit néha korrigálnom kell, de eljutok az ágyig. Annyi eszem van, hogy leveszem a nadrágomat, meg a pólómat, hogy ne a mocskos ruhámban feküdjek bele az ágyamba. Nagyon körülményesen, de megszabadulok a lehányt, vizes, véres ruhadaraboktól és elnyúlok az ágyon. Vagyis elnyúlnék, de a túl nagy lendület, amivel belevetettem magamat az ágyba, kikezdte az amúgy is rozoga szerkezet fa illesztéseit. Magyarán, amint bedőltem az ágyamba, az leszakadt alattam. Én persze legurultam róla. Ott fekszem a frissen leszakadt ágyam mellett meztelenül az összehányt, összevérzett ruháimon és sírva fakadok...

Az ajtó alatt beszűrődő fényben egy kis árnyékot látok mozogni. Az egér jött, hogy újra kiröhögjön. Bebújik az ajtó alatt, és kicsit közelebb jön hozzám. Halkan cincogni kezd. Aztán sarkon fordul és kislisszol a szobából. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Furcsa módon egészen hamar elnyom az álom. Jelen helyzetben, mondjuk, ez nem olyan nagy meglepetés, hiszen a testem elfáradt, az agyam lepusztult, a lelkem pedig összetört. Szóval mondjuk úgy, hogy nincs, ami ébren tartson...

Pár órával később magamhoz térek. Ahogy kinyitom a szemeimet, megállapítom, hogy valami nem oké. Ágyban fekszem, de nem a sajátomban. Ez nincs leszakadva. A ruháim eltűntek, az ágy mellett üres felmosóvödör, a zoknim, amit hajnalban már nem tudtam lehámozni magamról, eltűnt a lábamról. Első gondolatom, hogy biztos csak rosszat álmodtam, és ez az egész esti balhé meg sem történt. De a fejemben villanásszerűen megjelenő fájdalom, a fülzúgás és a szag, ami belőlem árad, világossá teszi, hogy tévedek. De akkor mi van? Hol vagyok? Felülök az ágyban és körbenézek. Nem otthon vagyok. Nyikordul az ajtó, és én dermedten várom, hogy ki, vagy mi jön be rajta. Meglepődve látom, hogy a bátyám az. Nem messze lakik tőlem, de én még sosem jártam nála, mióta elköltözött. Nem azért, mert nem szeretem, csak... nem is tudom.

Hoz nekem egy nagy pohár vizet, két pirítóst, meg egy aszpirint. Elmeséli, hogy reggel átjött hozzám, hogy meglátogasson. Amint belépett és meglátta a vérfoltot, meg a széthányt folyosót, tudta, hogy húzós éjszakám volt. Megint. Bejött a hálómba, felkapott és átvitt magához. Lefektetett, egy nedves ronggyal letörölgette az arcomat, és megnézte, hogy "élek-e még".

Én csak ültem az ágyban görnyedten, kókadtan, mint a kivert fasz, és nem tudtam, mit mondjak neki. Nem is nagyon kellett megszólalnom. Miután bevettem az aszpirint, és tápoltam egy falatot, egy cigit dugott a számba és meggyújtotta. Rám nézett, és azt mondta, hogy "semmi gáz, öcsi, maradj, ameddig akarsz".

Mikor kikászálódtam az ágyból, már délután volt, és ő meg a felesége már serénykedtek a konyhában, hogy összeüssenek valamit ebédre. Én mezítláb totyogok be a konyhába, csak a macinadrág van rajtam, amit a bátyám adott, és megkérdezem csupán illemből, hogy segíthetek-e valamit. A bátyám felesége elröhögi magát, a bátyám meg csak mosolyog és azt mondja, hogy rendes vagyok, de azzal segítenék, ha eltakarodnék zuhanyozni, mert olyan szagom van, hogy mindjárt telehányják a fazekat, amiben vidáman rotyog a húsleves. Én is elmosolyodok, és engedelmesen eleget teszek a kérésnek. Nagyon jól esik a hűs víz. Egyrészt lehűti a nyári melegtől szinte lázban égő testemet, másrészt lemossa rólam az este mocskát, és nem utolsó sorban józanító hatása is van (egyszer zuhanyoztam másnaposan forró vízzel és szinte egyből elájultam).

Miután kész lettem, ismét betotyogtam a konyhába. Az asztal megterítve, és vendéglátóim már lefetyelik a levest. Becsatlakozom. Mikor belapátoltuk a kaját, a bátyám felajánlja, hogy hazakísér. Elfogadom. Hazaérve megint elfog a szomorúság és a hányinger. Itt minden úgy van még, ahogy hagytam. A falon véres tenyérnyomok, a folyosón a kiborított hányadék, meg a vértócsa. A bátyám a vállamra teszi a kezét, és azt mondja, segít. Én elutasítom egy "én csesztem szét, én is hozom rendbe" jeligével. Kikísérem a kapuhoz, kezet rázunk és búcsút intünk egymásnak. Persze felrója nekem, hogy miért nem látogatom meg soha... Nem is tudom…

Bemegyek a házba, és szembenézek a tegnap esti önmagam undorító jellemével.

Kitakarítottam mindent. Kicsit rendet is raktam, és megjavítottam az ágyamat is. Lehuppanok a TV elé és bámulom a szemetet, ami árad belőle. Már este van, és rám tör a vacsorázhatnék. Ki is megyek a konyhába, hogy összeüssek egy rántottát...

Hallom, hogy valami zörög. Egy kisegér dugja ki az orrát az egyik konyhaszekrény mögül. Cincog egy kicsit, aztán sarkon fordul és eliszkol. Mint égető, magasfeszültségű áramütés, úgy villan be a tegnap este, meg a hajnal. Nagyon elszomorodok. Se menyasszonyom, se pénzem, se semmim. Csak az a kibaszott tegnap estém van. És sajnos az ilyen estéken kívül semmit sem tudok felmutatni, amikor azt kérdezik, ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok... Az ilyen esték tették tönkre az életemet. Az ilyen esték miatt hagyott ott a menyasszonyom, az ilyen esték miatt vesztettem el a munkámat...

Rágyújtok, és a hűtőből előkapok egy üveg "vésztartalék" whiskeyt. Töltök egy pohárkával. Legurítom, aztán egyből az üvegért nyúlok, hogy csillapítsam a bennem tomboló dühöt, amiért ilyen egy fasz vagyok. Elkezd izzadni a tenyerem, meg a homlokom. Megráz a hideg, és érzem, hogy nem bírom abbahagyni. Innom kell…

Éppen hasadni készül a hajnal. Egy aprócska zörejt lehet hallani a konyha felől. Csak ülök bambán, mi több, bután a folyosón, és próbálok arra koncentrálni, hogy nehogy elhányjam magam. Igen. Hosszú éjszaka volt, és még nincs vége. Annyira rosszul vagyok a rengeteg italtól, amit magamba erőltettem annak ellenére, hogy a testem több ízben is tiltakozott, hogy aludni sem bírtam egész éjjel.

Előző oldal Charles