A kukoricaföld közepén

Horror / Novellák (77 katt) SzaGe
  2020.05.22.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/5 számában.

Lehet, hogy hiba a kukoricaföld közepére menekülnöm. Otthon kellett volna maradnom, és talán küzdenem. Patrícia szinte egész éjjel nyögdösött. Hiába tömtem be a száját egy rongydarabbal, és hiába kötöttem át a fejét egy vastag ragasztószalaggal. Ráadásul hozzáláncoltam egy faoszlophoz a csűrben. Az ágyamból is hallottam, hogyan szenved, miközben csörgette láncait. Csak forgolódtam álmatlanul, mint aki bekávézott vacsora után. Végül a fejemre húztam a nagypárnát, ami valamennyire tompította a csűrből kiszűrődő gyötrődés hangjait, és álomba szenderültem…


Előző este…

Nos, igen, Patrícia… Szóval hazafelé tartottam a szokásos kocsmázásból. Nem volt messze a kocsmától a tanyám, így piásan is a volán mögé ültem. Francos italozás. Ráment a házasságom, csak mert nem bírtam ellenállni az alkoholnak. Igaz, hogy nagy volt a pofám olyankor, de csak a hatás kedvéért, elvégre jól esett eljátszani a ház urát. A kedves feleségem meg nem sokáig bírta a vidéki élet megpróbáltatásait. A reggeli trágyaszag, a rengeteg kapálás, a moslék kevergetés, a szaros gumicsizmák hadserege és a lavórban való tisztálkodás nem volt neki való. Valósággal remegett a keze, amikor az ebédrevaló tyúk nyaka alatt tartotta az edényt, amiben a vért fogtuk fel.

Egy szép nyári napon azt mondta, hogy utálja azt a bizonyos nyisszantós mozdulatot, ahogyan mozgattam a kést a szárnyas feje alatt. Utána azzal folytatta, hogy elege van ebből rohadt, világtól elzárt, szarszagú életmódból. Ekkor kapott egy laza maflást. Ráadásul be voltam rúgva, így kevésbé kontrolláltam a szavaimat. Rákiabáltam, hogy húzzon haza a zsarnok szüleihez, ha nem tetszik a vidéki rendszer. Erre kiborította a vért a nadrágomra, majd estére összepakolt és elhagyott. Hamar kijózanodtam, de az élet nem állhatott meg. Egyedül folytattam a tanyasi életet. Esténként pedig ittam, mégpedig sokat. Patrícia az út szélén állt azon az elázott estén. Azt hittem, hogy a feleségem sétál vissza, mert meggondolta magát. Nem emlékszem rá pontosan, hogy stoppolt, vagy sem, mert nem sokat láttam az útból, de elütöttem az előttem álló női alakot…

Éreztem a csattanást, és elrántottam a kormányt, de már késő volt. Belehajtottam az útszéli árokba. A biztonsági övet sose használtam, így lendületből bevertem a fejemet a kormányba. Kellett pár perc, míg magamhoz tértem. Szédelegtem és rám jött az öklendezés. Kinyitottam az ajtót, kihajoltam, és mondhatni szabad utat engedtem a rókának. A dolgom végeztével beletöröltem az ingem szárába a hányadékos arcomat, és kiszálltam a kocsiból a zseblámpámmal. Reménykedtem benne, hogy a tavalyi elemek még nem merültek le. A jármű oldalának támaszkodva kikecmeregtem az útra. Bekapcsoltam a zseblámpát, ami természetesen nem világított, ezért csapkodással akartam működére bírni. Végül sikerült megvilágítani az út másik szélét.

Próbáltam megállapítani, mi történhetett. Köptem még egy keserűt, mielőtt megláttam az eszméletlen nőt a kukoricás szélén. Odafutottam, de a lélegzetem megakadt pár pillanatra. Patrícia az oldalán feküdt, keze hátra volt kötözve, viszont jól látszódott a zseblámpa fényében, hogy valami nem stimmel a bőrével. Akárcsak a hüllőké, olyan apró, halványzöldes pikkelyminták borították a combját, a karját és a fejét. Orra lapos volt, két apró lyukkal. Szemei a szokásosnál távolabb helyezkedtek el a hosszúkás arcvonalán. A világos színű pólóját sötétpiros foltok csúfították, amely valószínűleg vér lehetett. Még lélegzett. Leguggoltam mellé, és óvatosan megérintettem a kezét. Bőre érdes tapintású volt, akárcsak egy fiatal tölgyfa kérge. Lassan feljebb toltam az ujjamat a karján, egészen a nyakáig…

Kevés dologtól ijedtem meg életemben. A legutolsó az volt, amikor egy villám belecsapott az udvaromon lévő gémeskút tetejébe. Pont a tyúkokat hajtottam be az ólba, mert csúnya vihar közeledett, ám előbb odaért a ménkűje, mint maga a zivatar. Úgy megijedtem, hogy beborultam a szárnyasok közé, akik szintén megrémülve repkedtek szerte szét. Felálltam, majd némileg lesöpörtem a szárnyas ürüléket magamról. Szóval Patrícia is villámként harapott a kezembe, miközben az arcához értem a mutató ujjammal. Tűhegyes fogait belevájta a kézfejembe, mialatt rekedtesen sziszegett. Hát nem erre számítottam! Magam se tudom miért, de legalább háromszor fejbe vertem a zseblámpámmal, mire elengedte a kezemet, és ájultan hullott vissza a feje a fűbe.

Sokat káromkodtam, mire felrángattam Patríciát a kocsim platójára. Tettem arról is, hogy ne ébredjen fel egy darabig, ugyanis még kettőt vertem a fejébe, amikor is kettétört a zseblámpám. Eldobtam a hasztalanná vált eszközt, és visszaültem a kocsimba. Vettem két nagy lélegzet. Átgondoltam, mihez fogok most kezdeni az újdonsült barátnőmmel, vagy azzal a valamivel a kocsim hátulján. Ám ital nélkül gondolkodni veszélyes dolog, így beindítottam a motort, kifaroltam az árokból, és hazáig hajtottam. Közben a kesztyűtartóban lévő tartalék pálinkába is belekóstoltam, nehogy bajom legyen.

A kézfejemen lévő harapás nyoma iszonyatosan viszketett, mire kiszálltam a kocsiból. Hiába vakarásztam, nem akart szűnni a kellemetlen bizsergés. Megvizsgáltam közelebbről. Zöldes gennypöttyök voltak a fognyomokban, és a sebek körül. Megnyomtam az egyiket, mire kifakadt, akár egy méretes pattanás. Leöntöttem pálinkával fertőtlenítés gyanánt, de nem hinném, hogy használt, mert letérdeltem a fájdalomtól, aztán a számba is öntöttem egy keveset, mert a fájdalmat nehéz elviselni, ha az emberrel csak úgy történnek a dolgok.

Patrícia ugyanabban a pózban feküdt, ahogyan hagytam az autón. Mielőtt bármit is tettem volna vele, besiettem a csűrbe, és előkészítettem az ideiglenes lakhelyét. Még a platón bekötöttem a száját némi ragasztószalaggal, és a kezén lévő kötelet megerősítettem a biztonság kedvéért. Az ujjain körmök helyet valóságos karmok voltak. Még jó, hogy nem ezeket vágta belém. Ekkor már ébredezett, de nem akartam bántani. Legalábbis egyelőre. Miközben behúztam a csűrbe, azon morfondíroztam, hogy ki kötözhette meg a kezét, és hogy honnan szökhetett meg, hiszen ilyen furcsa szerzemény nem jön mindennap az emberrel szemben. A farsangi időszak meg februárban van, nem a nyár közepén. De Patrícián nem maskara volt, és nem is jelmez. Egy humán, női hüllőt cibáltam a csűr közepén lévő faoszlophoz.

Magára hagytam Patríciát, és felvánszorogtam a szobámba. Elterültem az ágyamon, mint egy hulla. Mivel a feleségem elhagyott, így keresztbe dőltem el a gyűrött paplanon. Senkit se zavart. Még a gumicsizmámat se vettem le, annyira bekábultam. De Patrícia nyöszörgése ébren tartott még egy jó ideig. A nagypárnámmal viszont megoldottam a dolgot, és mély álomba horkoltam magamat.

Hajnal előtt keltem fel. Pontosabban felijedtem, mert a feleségemmel álmodtam. Visszajött hozzám, és elvágta a nyakamat, ahogyan én is tettem a tyúkokkal. Láttam, amint gyűjti a véremet egy fehér, ütött-kopott lavórba. Ekkor volt elég a rémálomból.

Feltápászkodtam az ágyon. A szám teljesen kiszáradt, amit a nyelvemmel próbáltam benedvesíteni, de nem jártam sikerrel. Az alkoholizálás egyik kellemetlen mellékhatása a kiszáradás, ezért mindig tartottam egy pohár vizet az éjjeli szekrényen. Mohón beleittam, de a poshadt vizet nem nekem találták ki. Az ágyelőn landolt a penész ízű korty. Ránéztem a sérült kezemre. Apró, szabálytalan pikkelyek borították a kézfejemet, akárcsak Patríciáét. Ráadásul a feleségem késelős illúzióját egy másik nyugtalanító dolog követte, mert kísérteties csend honolt a farmon. Hallgatóztam, de Hektor, a nagy kakasom csendben volt, pedig ő már javában kukorékolt napfelkelte előtt. Ahogy világosodott, ő nyomta a szerenádot. Kinéztem a hálószobám ablakán, de a látvány örökre beleégett a retinámba. Eléggé világos volt ahhoz, hogy jól lássam a poklok poklát. Az összes jószágom széttépve, kibelezve, lefejezve hevert az udvaromon. Patrícia a csűr tetején guggolt, és éppen Hektort marcangolta. Fejét előre, hátra billegette, ahogyan harapásával megszabadította a kakast a kiálló részeitől. Fogalmam se volt arról, hogy hogyan szabadította ki magát. De lebuktam, mert észrevett. Gyávaság ide, vagy oda, menekülőre fogtam a dolgot. Mondhatni hanyatt-homlok menekültem a farmról, egyenesen a kukoricaföld közepére…

A felkelő nap éppen világosította a horizontot, miközben a vastagodó kukoricalevelek susogtak körülöttem. Letérdeltem, és belenyomtam a tenyeremet két barázda közé. Hideg és nyirkos volt a föld. Rabul ejtett a tehetetlenség, miközben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Patrícia már közel jár. Hüllőpikkelyes karom remegett, mint a kocsonya. Megpróbáltam belemarkolni vele a földbe, de nem engedelmeskedett. Sziszegés hallottam. Tudtam, hogy már csak másodperceim lehetnek hátra, és úgy járok, mint Hektor a csűr tetején. Széttépnek és felzabálnak. Kapkodtam a fejemet, mert egy árnyat láttam suhanni a kukoricásban. Patrícia levadászott …

Ráharapott a tarkómra, de nem ölt meg. Kínozni akart, büntetni a láncaiért. Fájdalmasan felkiáltottam, miközben a bordáim közé vájta a körmeit. Többször is szúrt, mondhatni zongorázott az oldalamon. Kezdett homályosodni az érzékelhető világ, de arra pontosan emlékszem, hogy itta a nyakamból kicsordogáló vért. Aztán egyik pillanatról a másikra leborult rólam…

Már csak halvány fényeket láttam, hisz közel járt a kaszás. De nem haltam meg. Még nem. Végül megszólalt egy hang felettem:

– Ezt nézzétek! Patrícia bepörgött! Megmondtam, hogy erősebb ketrec kell neki! A nyugtató lövedék legalább kiütötte. De jó, hogy tettünk nyomkövetőt az Istenverte gyíkjába. Nézzétek a szerencsétlen fószer kezét! Mondtam, hogy terjedni fog! Hozzátok őt is a laborba, még szükség lehet rá! Kurva gyíkok…

Előző oldal SzaGe
Vélemények a műről (eddig 3 db)