Nem szól szám

Horror / Novellák (87 katt) Jávorszki András
  2020.04.25.

T. azon a reggelen is fél hatkor ébredt, amikor összefutott azzal a furcsa szerzettel. Szerda volt, és őt várta a munka, de ráért volna felkelni egy órával később is. Az idő előtti ébresztő oka nem volt más, mint hogy a szomszéd lakásban megint akkora zajjal indult meg a készülődés, mintha egy teljes katonai század tartana kora reggeli hadgyakorlatot.

T. morogva húzta a fejére a paplant, miközben a legtávolabbi felmenőkig bezárólag megemlékezett a szomszédjáról. Aztán megpróbált visszaaludni, mindhiába. Pedig a feje zúgott, és a torka száraz volt, mintha homokot nyelt volna; minden jel arra utalt, hogy ráférne még némi pihenés. Majdnem húsz percen keresztül forgolódott, hallgatta a falon átszűrődő zajokat, aztán, amikor elunta az egészet, morgolódva felkelt. Most már mindegy, mondta csak úgy magának, miközben belebújt a papucsába, átvágott a hideg előszobán és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Ott aztán sietve beleburkolózott a forró vízsugárba. Élvezte, ahogy a víz gyengéden masszírozza a bőrét. A haragja kezdett elpárologni, de teljesen azért nem múlt el. Magában jól hangzó letolást fogalmazott meg a szomszéd számára; maga elé képzelte a jelenetet, ahogy átkopog, majd amikor az ajtó kinyílik, ő úgy leteremti a hórihorgas fickót, hogy az meg sem tud szólalni. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megfordul, peckesen elsétál, a hülye szomszédját pedig otthagyja főni a saját levében.

Elzárta a vizet, megtörölközött. Á, a francba az egésszel, torkollta le önmagát. Nem fogok kötekedni. Semmi értelme, hiszen úgysem értené, sőt valószínű, hogy még neki állna feljebb. De az igazi félelme – amit magának sem vallott be - az volt, hogy a szomszéd netán elkezd papolni, és hirtelen felébe kerekedik. T. pedig egész életében alkalmatlannak érezte magát a vitákra. Pontosan tudta, hogy egy ilyen helyzetben máris ő lenne az, aki egy értelmes szót sem bír kinyögni.

Hét óra után indult el otthonról. A korai ébresztő egyetlen pozitívuma volt, hogy nem útközben, kutyafuttában kellett ennie valamit, hanem a kávé után még jutott ideje reggelit is készíteni. Ennyi haszna legalább volt a dologból.

Hideg februári nap volt. Az aranyló napfény ráérősen kergette szét a házak között ragadt fagyos, hajnali párát. T. sietve lépdelt lefelé a metróaluljáró síkos lépcsőjén, egyik kezével a táskáját szorongatva, a másikkal pedig a sálat fogva össze a nyakán. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette a vele szemben, felfelé sétáló fiatalt. Csak akkor ocsúdott fel, amikor keményen nekiütközött a vállával. Megfordult és valami szabadkozásfélét akart mondani, de a másik belé fojtotta a szót:

- Nyisd már ki a szemed, papa! – villant rá egy szúrós tekintet, majd a kölyök el is tűnt a forgatagban.

T. egy másodpercig döbbenten nézett utána. Nahát ilyet, dohogott magában, miközben újra nekiindult a lépcsőnek. Ez a hangnem igazán nem járja. Elvégre reggel van, mindenki álmos, mindenki siet. Előfordul az ilyesmi.

Különben is, hogy beszél ez velem, fortyant fel benne hirtelen a méreg. Elképzelte, ahogy megfordul, a kölyök után megy, jól elkapja a grabancát, majd elmagyarázza neki, mennyi is kettő meg kettő. Valószínűleg megtalálná, hiszen még csak pár méterre járhat, és az a világoskék széldzseki, ami rajta volt, jól kitűnik a tömegből. Már majdnem megtorpant, hogy megforduljon, de végül…

- Teszek rá – morogta az orra alatt, és csak ment tovább.

A metróállomás peronján tömegek gyűltek össze. T. nem foglalkozott velük. A falnak támaszkodva állt, az innen-onnan összeverődött emberek csoportjától kissé távolabb, és kifejezéstelen tekintettel meredt a semmibe, várva a szerelvényt. Észre sem vette, mikor vetődött mellé az a különös figura, csak amikor már megszólalt.

- Idegesítő, mi? – kérdezte.
- Hogy mondja?
- A tömeg – intett a fejével az emberek irányába. – Idegesítő. Sőt, rémisztő. Sosem lehet tudni, kibe botlunk bele. Valami lehúzós alakba, aki cigit vagy aprót kunyerál tőlünk. Esetleg meg akar téríteni a vallásos szövegével. Nem akarunk vele foglalkozni, de ő tapadt ránk, akár egy pióca. És még csak el sem küldhetjük hangosan az anyjába, mert akkor minket néznek deviánsnak. Valaki talán még rendőrt is hívna ránk. Meg persze ott vannak azok a sunyi tekintetű kölykök, akik biztos ki akarnak zsebelni. Na és ami a legijesztőbb – mosolyodott el hidegen –, hogy egyik-másik járókelő igazi vadállat. Bánthat minket, csak úgy, minden ok nélkül.

T. egy pillanatra elsápadt. Ez az ember pontosan azokról a dolgokról beszél, amiért ő maga mindig kerülte a tömeget, amikor csak tehette. Éppen ezek voltak a legbelső félelmei.

- Nem értem – hazudta mégis.
- Ó, dehogynem – mosolygott hidegen a másik. – Ezt mindenki érti.
- Ki maga? – kérdezte félénken T. – mit akar tőlem?

A másik nem válaszolt, helyette elfordította a tekintetét, és meredten nézte a szemközti falat, ahogy T. is tette az imént. Fiatal férfi volt, jóval fiatalabb, mint T. Úgy huszonöt éves. Az öltözéke tiszta, kifogástalan; barna bőrcipő, koptatott farmer, fekete gyapjúkabát. Gondosan borotvált arc és makulátlanul fésült haj, csillogó, kék szemek. Rokonszenves is lehetett volna, csakhogy a tekintetéből leplezetlenül sütött az utálat. Egy fehér színű, műanyag dobozkát szorongatott az egyik kezében, olyat, amiben az ennivalót tárolják.

T. nem akart vele foglalkozni. Valami habókos, akinek már korán reggel beszélhetnékje van, mert minél hamarabb rá akarja zúdítani a világra azt a végtelen mennyiségű szellemi maszturbációt, amit az éjjel megfogalmazott.

Hallotta, ahogy a műanyag doboz teteje felpattan. A fiatal férfi anélkül, hogy belenézett volna, belekotort, majd elővett onnan valamit. Beletelt néhány másodpercbe, mire T. felfogta, mit is lát; egy emberi szemgolyót. A másik egyszerűen beleharapott, majd jóízűen csámcsogni kezdett rajta.

Nem, ez nem lehet az, aminek látom. Ez csak afféle gumicukor, vagy mi, amit a kölyköknek gyártanak, vagy más egyéb, poénosnak gondolt ennivaló, mondta magának. Ám amikor meghallotta a sercegve dolgozó fogakat, és meglátta a vért, ami megcsillan a fiatal férfi szája szélén, rájött, hogy téved. Undor és páni félelem fogta el. Néhány gyors lépéssel odébb menekült, egyenesen az éppen beérkező szerelvény irányába. Belépett a kocsiba, és visszanézve még látta, ahogy az ismeretlen férfi rávigyorog, kivillantva véres fogait, de aztán eltakarta előle egy kövér, ősz szakállú öregember. Amikor pedig az öreg kilépett a látóteréből, T. már nem látta sehol a szemgolyózabálót.

A tegnap este leküldött négy doboz sör, na meg a kialvatlanság, motyogta hangtalanul. Azért látsz ilyen hülyeségeket, öregem. Az a fickó semmi mást nem evett, csak valami egyszerű reggelit.

Mire beért az irodába, elfelejtette az egészet. Ügyet sem vetve a többiekre hozzáfogott a munkájához, belemerülve a számlák, a kimutatások és a követelések tömkelegébe. Annyi dolga volt, hogy fel sem tűnt neki, mennyire repül az idő. Csak valamikor tizenegy óra tájban érezte, hogy ideje lenne végre lazítania.

- Hová megy? – lépett elé az irodavezető asszony az ajtóban. Méretes testével szinte betöltötte T. látómezőjét.
- Kávézni.
- Most ne menjen sehová! – parancsolta szigorú hangon a főnöke, és a kezébe nyomott egy vaskos mappát. – Ezeket még nézze át, mielőtt a selejtezőbe kerülnek!
- Jó – válaszolt megadóan T. Szerette volna az irodavezető szemébe vágni, hogy a többiek már mind tartottak szünetet, csak ő robotol megállás nélkül reggel nyolc óta, de mégsem tette. Valószínűleg csak letolást kapna az ellenkezéséért, arra pedig igazán semmi szüksége. Visszaült hát az asztalához, és sóhajtva kinyitotta a mappát.
- Ennek aztán jól megmondtad – szólt mellette egy hang. T. felnézett, és a meglepetéstől majdnem felkiáltott. A fiatal férfi volt az a metróállomásról.
- Maga? – kérdezte döbbenten. – Maga is itt dolgozik?
- Ugyan már – legyintett amaz, és lehuppant a T. melletti székre. – Csak úgy benéztem ide.
- Mi az, hogy benézett? – hüledezett T. Egyszerűen nem értette. – A biztonságiak hogyan engedték be az épületbe belépőkártya nélkül?
- Ez a szemüveges bálna rendesen megkeseríti az életed, nem igaz? – intett a fejével az irodavezető felé, aki a helyiség túlsó végében éppen egy fiatal gyakornok lánnyal veszekedett. Látszólag meg sem hallotta T. kérdését. – Olyan vastag a vakolat a képén, hogy két napig kellene lapátolni, mire elérnéd az alját. Szerinted, ha belemélyeszteném az ujjaimat a tokájába, akkor meg tudnám őt ragadni, vagy a hájas teste magába szippantana és elnyelne, mint egy emberevő massza? – kuncogott.

T. kinyitotta a száját, aztán becsukta, de egy hang sem jött ki a torkán. Igen, pont ilyesmit szeretett volna a főnöke fejéhez vágni. Már hónapokkal ezelőtt eltervezte, hogy mielőtt kilép a cégtől, jó hangosan a képébe mászik, aztán fogja a holmiját és meg sem várva a munkaidő végét, hazamegy. Mégsem tette meg, nem volt hozzá mersze. Pedig megvannak a megfelelő papírjaid, győzködte magát sokszor. Játszva találnál magadnak másik munkahelyet.

Körbenézett. Vajon más is észrevette már ezt az alakot? A szeme sarkából meglátta, ahogy az egyik kollégája közeledik felé egy pohár kávéval a kezében. A középkorú férfi szája a tömött bajusz alatt hangtalanul mozgott.

- Öhm… - krákogott neki oda T. –, te is látod? – intett a fejével a széken ülő fiatal férfi irányába. A bajszos férfi előbb az üres székre nézett, majd onnan vissza T.-re.
- Látom – biccentett. – Látom, hogy két széked van, pedig egyedül dolgozol az asztalnál. Nem is értem. – Belekortyolt a papírpohárba és továbbment az asztalához.
- Megint magában beszél – nézett utána a hívatlan látogató. – Észrevetted már?
- Igen, feltűnt.
- Oké, csak gondoltam szólok. – A semmiből elővarázsolt egy jókora, fehér zsírpapírba csomagolt valamit, majd az asztalra tette, T. mellé. Olyan volt, mint egy darab hús, amilyet a hentesnél kapni. Egy rántással feltépte a papírt, és akkor T. meglátta, mit rejt a csomagolás.

Egy kéz volt. Egy emberi kéz, görcsbe rándult ujjakkal, ellilult körömágyakkal. Könyökben vágták le valami durva szerszámmal, talán lombfűrésszel. Vér csorgott belőle az asztalra. Ott, ahol a könyökízületnek kellett volna lennie, egy darab szilánkosra tört csont kandikált ki.

- Szóval az a fickó magában beszél – ismételte meg a fiatal férfi. – Igazán ráférne már, hogy beolvass neki, vagy legalább emiatt cikizd egy kicsit mások előtt. Jó, ez mocsok dolog, de hát megérdemelné, nem igaz? – miközben beszélt, felemelte az asztalról a kart, és jóízűen kiharapott belőle egy darabot. Szipogva és cuppogva szívta be a szája széléről az itt is, ott is lelógó bőrdarabokat és inakat, élvezettel csámcsogva az visszataszító falatokon. – Elvégre éppen eleget szívózott veled akkor, amikor az asszony kirakta a szűrödet, emlékszel? Te voltál az állandó céltáblája – vihogott teli szájjal. – Heteken keresztül nem múlt el nap, hogy ne eresztett volna meg feléd egy beszólást, te meg szó nélkül tűrted. Amikor aztán végre lecsengett a dolog, pár napig kerülted őt, majd fontoskodva elé álltál valami bagatell üggyel a munkát illetően. Hogy az legyen a látszat, mintha az egész meg sem történt volna, és számodra mégiscsak a közös munka a legfontosabb, nem a személyes ellentétek. – Egy harapásra kettéroppantotta az alkarcsontot a metszőfogaival, lenyelte az újabb falatot, aztán hozzátette: - Még most is érezteti veled, hogy bármikor megalázhatna, nem tűnik fel?

T. nem tudott mit felelni. A mosdóba kellett rohannia, hogy hányjon.

Amikor visszajött, megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy szemtelen látogatója felszívódott, és vele együtt eltűnt az asztalra kifojt vér meg a gyomorforgató emberi maradvány is. Leült, megtörölte verejtékező homlokát. Egész testében reszketett. Talán nem ártana kivennem pár nap szabadságot, tanakodott.

A nap hátralévő részében keményen dolgozott, nem akart lemaradásba kerülni. A munkájába temetkezve legalább elfeledkezett különös látogatójáról is. Még csak ebédelni sem ment el, nem volt étvágya. Csak akkor érzett némi éhséget, amikor délután öt óra tájban kilépett az irodából. Megint többet dolgoztam majdnem egy órával, dohogott magában, és persze mindezt ingyen.

Már majdnem besötétedett, a levegő hőmérséklete fagypont alá zuhant. T. fázósan húzta össze magán a kabátját és sietett a metróhoz. Csak annyi időre állt meg az irodaházzal szomszédos utcában, amíg a kis étkezdében vett magának egy vastag sonkás szendvicset. Fizetett, majd várta a visszajárót, ám az eladó elfordult tőle, és máris a másik vásárlóval kezdett foglalkozni. T. néhány pillanatig idegesen topogott, de végül szó nélkül elfordult és beleharapott a szendvicsébe. Mindegy, gondolta, nem fogok szólni némi aprópénz miatt. Ki tudja, mit gondolnának rólam? Egyébként is, az eladó talán csak fáradt és elfelejtett visszaadni. Akkor pedig bizonyára rosszul esne neki, ha ráförmednék.

Az utolsó falatokat gyűrte le az ennivalóból, amikor egy útkereszteződéshez ért. Meg kellett állnia a piros lámpa miatt.

- Átvert, ugye tudod? Simán átvert az apróval.

T. oldalra nézett. Az a fiatal férfi volt már megint. Ott állt mellette. A kezében egy üdítőitalos flakont szorongatott. De a palackban nem szénsavas innivaló, hanem valami más volt.

- Ismét maga? – kérdezte döbbenten. – Hagyjon engem békén!
- Némelyik bizony rendszeresen megteszi – folytatta amaz, nem zavartatva magát, majd nagyot húzott a palackból. Sűrű, vörös folyadék volt benne, és T. esküdni mert volna rá, hogy vérrel van tele. – Tudják, hogy úgyis akad éppen elég ember, aki nem szól rájuk.
- Nem érdekelnek a fejtegetései – sziszegte oda T. Nem mert hangosan szólni, mert volt egy olyan érzése, hogy magában beszél. – Húzza el végre a csíkot, vagy rendőrt hívok, érti?
- Ó, csak nyugodtan. Szívesen látnám, ha egyszer valóban megtenné.

A lámpa zöldre váltott, T. pedig sietősre fogta.

A metrószerelvényen most nagyobb volt a tömeg, mint reggel, ezért nem tudott magának üres helyet keresni. Egy képzeletbeli buborékot, ahogy ő hívta, aminek a határát senki nem lépi át. Így hát nyomakodva, másokhoz dörgölőzve, és közben a semmit bámulva állt, mint az emberek többsége. Hallgatta a szerelvény zakatolását, a fülhallgatókból kiszűrődő zenét meg az utasok üres fecsegését.

Néhány lépésre tőle két fiatal lány kacagott fennhangon. Egy osztálytársuk kinézetén élcelődtek. T.-nek erről eszébe jutott, hogy egyszer, még a gimnáziumban a lányok bementek a fiúk öltözőjébe tornaóra után, és kinevették őt. Viccesnek találták a beesett mellkasát meg az enyhén domborodó pocakját. Még most is elvörösödött az emlékek hatására, ugyanakkor el is öntötte a düh. El kellett volna őket küldenie melegebb éghajlatra, gondolta, és maga is meglepődött azon, hogy bár a dolog már vagy húsz éve történt, még mindig képes felzaklatni őt.

Pár perccel hat óra előtt ért haza. Ledobta a holmiját és mindjárt a konyhába sietett. Keresett a hűtőszekrényben egy doboz sört, felpattintotta a tetejét és nagyot húzott a keserű italból. Ettől mindjárt jobban érezte magát. Aztán bement a nappaliba, ahol felkattintotta a lámpát.

Földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől. Elejtette a dobozt. Fehér hab fröccsent a szőnyegre. Az agya felfogta, mit lát, de elhinni nem akarta.

A fiatal férfi ott állt a szoba közepén.

- Nem – motyogta. – Ez nem lehetséges.
- Valóban nem. Mégis itt vagyok.
- Halljam, mit akar? – kérdezte T. megadóan, mert végre rájött, hogy úgysem üldözheti el maga mellől.
- Csak egy kis desszertre vágyom.

Az ajkai szétnyíltak, és elővillantak mögüle nem emberi, gonoszul csillogó, tűhegyes fogai. Sokkal több volt belőlük, mint harminckettő, ez jól látszott. Ahogy T. nézte, a száj még tovább nyílt, jóval nagyobbra, mint amekkorára egy ember valaha képes lenne kitátani. A férfinak lassan eltűnt az orra, a szemei, a homloka, még végül csak egy óriási, az egész egykori arcot beterítő száj maradt a helyén.

T. kiabálni akart, elrohanni, segítséget hívni, ám mégsem tett semmit. Csak állt és bámult. Az egész teste egy ütemre remegett. Kihez futhatna? Úgysem segítene senki. Gyerekes rémlátomásokkal nem illik zavarni a szomszédokat, mert még a végén bolondnak nézik. Ha gumiszobába nem is zárják, de az azért mégsem hiányzik, hogy összesúgjanak a háta mögött.

És mivel T. nem tett semmit, a rémalak odalépett hozzá, derékban kettéharapta, majd jóízűen elfogyasztotta a testét.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 1 db)