Váci utcán, Váci utcán...

A jövő útjai / Novellák (534 katt) kosakati
  2020.01.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/1 számában.

A szokásos útvonalon ment ma is hazafelé. Leszállt az Erzsébet-hídnál és elindult a Váci utcán.

A Deák térhez közel, egy mellékutcában lakott, de a Váci utcát nem szívesen hagyta volna ki. Szeretett végigmenni a nyüzsgő belvároson. Élvezte, ahogy ügyesen kormányozva lépteit
gyorsan suhant a sűrű tömegben. Soha nem lépett senkinek a lábára, nem ütközött össze senkivel, nem szorították a falhoz, nem sodorták el. Magában ezt úgy nevezte, hogy „áthatolok, mint kés a vajon ”. Ez amolyan hobbyféle volt nála, talán mánia. Katonaember volt; ezredes. Nem volt még öreg, de már fiatal sem, mégis ragaszkodott ehhez a kicsit gyermeteg, mindennapi szertartáshoz.

Katonás, szabályos, gyors léptekkel haladt. Közben szinte magától előjött a régi, kedves kis dallam; Váci utcán, Váci utcán… Szinte mindig ezt dúdolta magában egészen a Deák térig. A felesége nagyon utálta ezt a dalt, meg a Váci utcai séta-mániát is. Nem is tartott sokáig a házasság. Az asszony először csak a Váci utcát kifogásolta, aztán már semmi sem volt jó neki, ami az ezredessel kapcsolatos. Egy napon aztán összecsomagolt, és elköltözött a gyerekkel együtt.

– Váci utcán, Váci utcán… - dudorászott az ezredes. Éppen a virágárus standja előtt ment, amikor észrevett a tömegben egy fiatal nőt. Úgy tíz méterrel mehetett előtte. Magas volt, karcsú és méz-szőke, hosszú haj omlott a vállára. Nagyon szép járása volt. Viszonylag gyorsan ment, mégis kecsesen, nőiesen. Nem trappolt, mint sokan a fiatalok közül.

– Váci utcán, Váci utcán… - dudorászott az ezredes.

– De jó lenne az arcát is látni! - gondolta. - Nem mintha ki akarnék kezdeni vele, de ilyen gyönyörű haj, ilyen gyönyörű mozgás… gyönyörű lehet az arca is.

Katonaember lévén szerette, ha a dolgok teljesen rendben vannak, kerek, rendezett egységet alkotnak, tehát aki hátulról szép, annak elölről is szépnek kell lennie. Felébredt benne a kíváncsiság és rákapcsolt.

– Megpróbálom lehagyni, aztán a könyvesbolt előtt majd megállok, mintha a kirakatot nézném, megfordulok, és látni fogom az arcát… - gondolta, és megszaporázta a lépteit. Igyekezett a szokásosnál is gyorsabban haladni. Már csak kétháznyira van a könyvesbolt…

– Jó lesz sietni! Jó lesz, ha még egy kicsit gyorsítok… Gyerünk, öregem, na, mi lesz, öregem?…

– Váci utcán, Váci utcán… - dudorászta, de ez már nem a szokott, jókedvű dudorászás volt, hanem inkább csak mérges morgás. Akárhogy is igyekezett, a távolság nem csökkent. A tíz méter tíz méter maradt, pedig a könyvesbolt már nagyon közel volt.

– Na, lőttek a tervemnek! A kirakatnál már nem tudom megnézni az arcát!

Gyorsított, gyorsított, de a távolság nem csökkent, a tíz méter tíz méter maradt.

– Hát miféle nő ez? Nem áll meg egyetlen kirakatnál sem nézelődni? Nem fordítja el a fejét, hogy odanézzen valami érdekes látnivalóra? Úgy megy, mint egy gép, szépen, szabályosan, gyorsan és hatékonyan…

– Már vége az utcának, de nem sikerült lehagynom.

– Ej, öreg harcos, menj haza, fújd ki magad, ne loholj te már nők után!

Lemondva az apró kis kalandról lelassította lépteit. Jóformán csak andalgott. A szokatlan tempó figyelmetlenné tette, a lábára lépett egy embernek.

– Na, még ez is! Menj haza, vén majom! - mondta magának.

Átvágott a Deák téren. Megtorpant. A mézszínhajú nő épp most fordult be abba az utcába, ahol ő lakott. Furcsa érzést keltett benne az, hogy andalgása ellenére a kettejük közti távolság nem nőtt meg, nem is csökkent, változatlanul tíz méter maradt.

– Ez már aztán sok! - dörmögte, és meggyorsította a lépteit. A nő is sietősebbre fogta.

Az ezredes most már dühös volt, a kudarc elrontotta napi kedvenc szórakozását, a kíváncsiságát sem tudta kielégíteni, nem látta a nő arcát, csodálatos képessége, az „áthatolni, mint kés a vajon„ is cserbenhagyta, ráadásul lóg a nyelve. Szeretett volna már otthon lenni és elfelejteni az egészet.

A nő csak ment előtte az utcán, mintha vezetné, ő pedig utána, egyszerűen azért, mert arra vezetett az útja hazafelé.

A nő megállt a ház előtt, amelyikben ő lakott. Táskájából elővett valamit, megnézte, visszatette, aztán belépett a kapun.

– Na, ez már sok! Úgy megy előttem, mintha zsinóron húznák egy hátam mögötti tükör segítségével. Olyan ez, mint egy fordított tükör. Előttem mozog pontosan tíz méterrel, mindig pontosan olyan sebességgel, mint én. Mi lehet ez? Talán egy mogyorónyi kamera lebegett mögöttem végig, ami őt irányította?

– Pont abba a házba ment be, amelyikben én lakom… ez sem lehet véletlen…

Tétován belépett a kapun. Hallotta a nő lépéseit, ahogy megy fel a lépcsőn.

– Vajon hányadikra megy? - megállt hallgatózni.

A lépések is elhallgattak… Az ezredes várt… Nem hallott semmit… Elunta… Lassan elindult felfelé a lépcsőn. Újra hallotta a nő lépéseit… felfelé a lépcsőn.

Most nem a léptei, hanem a gondolatai gyorsultak fel… Ez a tíz méter… Hogy lehet ezt így betartani? Milyen technika kell ehhez? Kémkedés? De ki? Ki ellen? És miért pont tíz méter?

Eszébe jutottak azok a kis fel- és eltűnő tisztázatlan pontocskák a radarképernyőn, amikről nem kellett jelentést írni.

– Technikai gyerekcipő! - mondták rá mindig.
– Túl sok fantasztikus regényt olvasol! – mondta a tábornok sokadszor, amikor megpróbálta szóba hozni.
– Ki lehet ez a nő? A belső elhárítás küldte? Talán külföldi hírszerző? Nem, az nem lehet! Vagy kilenc méterről lőnének le, vagy tizenegyről fényképeznének. De ez az állandó tíz méter… Földönkívüliek!… Csak ez lehet a megoldás… Ha még a tábornoknak is a szájába tudták adni azt a kifejezést, hogy „technikai gyerekcipő”, amit egyébként nem is tudna hibátlanul kiejteni…ch…

Félig kíváncsian, félig megadóan elindult felfelé a lépcsőn.

Már meg sem lepődött, amikor látta, hogy a nő becsönget az ő ajtaján.

– Kit keres? - kérdezte fáradt, megtört hangon.

A nő egy lassú, kecses mozdulattal megfordult.

– Szia, apa! Igaz, hogy évek óta nem találkoztunk, de azért nem kellene úgy nézned rám, mint egy marslakóra!

Előző oldal kosakati
Vélemények a műről (eddig 1 db)