X.LFP.Vámpírok - Legyen neked könnyű a vége!

A jövő útjai / Novellák (486 katt) Kereder Márk
  2020.03.14.

Az utolsó ember – pontosabban az utolsó humanoid lény, ami emberi DNS-t is tartalmazott – ormótlan szkafanderjében tehetetlenül sodródott a mélyűrben. A hatalmas gömb-sisak mögött a fiatal férfi – illetve amivé az vált – izgatottan folytatta:

– …és mikor érünk oda? Mennyi még? Hol a Zóna?
– Még pár perc. Türelem, Robert. Ez már a Kuiper-öv széle – recsegte az üveg fejburán belüli hangszóró a kimért, érzelemmentes választ.
– Oké… siessünk! Nyomd meg még egy picit!

A kérésnek Ő nem tudott ellenállni: az egyszemélyes kutatóhajóból távirányítással bekapcsolta az űrruha hátára erősített hatalmas fúvókákat, amire a szerkezet – belsejében a Robert-lénnyel – a nagy energialökettől szinte kirobbant a távoli csillagok felé.

– Jó-Jó! Elég már! Vedd vissza! Vedd vissza! Szétlapulok! – harsogta a módosult testben szenvedő lélek.

Őneki pedig nem kellett egyéb, a parancs az parancs, leállította hát a fúvókákat. Az otromba űrruha energiavesztés nélkül szélsebesen száguldott tovább, azzal a különbséggel, hogy Robert már nem érezte a teste minden sejtjére nehezedő több G-s gyorsulóerőt.

– Na, még mennyi? – érdeklődött élénken a lény.
– Még cirka 400 méter, és a Zónába érsz. Bekapcsolhatod a lassítófúvókákat – válaszolt Ő.

Robert erre nehézkesen felemelte idomtalan, pufók, hengerszerű jobbját, és a mellkasára rögzített fehér dobozon megnyomott egy gombot, mire abból először gyengén, majd – miután elvette onnan a kezét – egyre erősödő lassítógáz tört elő a menetiránnyal szembe.

– Baszki, de szomjas vagyok… Harrrh! – hangzott ekkor a gömbsisak mögül a Robert-lény indulatos felkiáltása, melyet csak Ő hallott.
Ő, aki csitított:
– Már tényleg pár másodperc csak, Robert! Bírd ki, kérlek.
Válaszul Robert egy artikulátlan nyögés kíséretében tűhegyes szemfogaival saját szája szélébe harapott, s az onnan előtörő rossz vért mohón szürcsölni kezdte.
– Robert! Ezt nem csinálhatod! Megbeszéltük! – feddte meg a lényt Ő.
– Te nem tudod, milyen ez! Sosem voltál ilyen piszok szomjas! Sőt! Szomjas sem tudsz lenni! Nem érted!
– Robert, fejezd be! Egyébként közeledsz… méter 50… méter 40… 30… 20… 10… 5… Robert, BENT VAGY! – ujjongott Ő.
– Igen? Ez már a Zóna? Ez már az? – lelkesült be az ifjú, egész csontos, csurom vér pofájával röhögött, mint egy hiéna. Élénkvörös-pupillás szemgolyói vadul forogtak mély gödreikben.
– Igen ez az! Ez az, Robert! Nézz körbe!
– Te… itt semmi különös nincs… minden ugyanolyan… monoton térszelet, mint az űr többi része… – bizonytalanodott el a lény.
– Persze, hogy ugyanolyan! Mert a gyógyító sugárzás láthatatlan! Ahogy mondtam! Itt a Gyógyító Zóna – hazudta Ő. – Hidd el! Szenzorjaimmal mérem… Robert! Az értékek még az én prognosztizációmat is többszörösen meghaladják! Robert! A sugárzás… a gyógyulásod megkezdődött! Érzed már? – hazudozott lelkesen Ő.
– Azt hiszem… azt hiszem… talán… igen… vagyis… – a Robert-lény szkepticizmusa tapintható volt.

„Most nem szabad elengedni a lelkesedését… most a legvégén mindent be kell vetni! Muszáj! Aztán vége!” – szivárogtak Ő gondolatai a vezetékek sercegő elektronfolyamában a kutatóhajó főszámítógépében, ahol aktuálisan tartózkodott. - „Most befejezzük. Ne haragudj, Robert!”

– Robert!
– Igen? Mi van? Még mindig baszott szomjas vagyok! Gyógyulok már? Vagy mi a szent szar van?! ARGHHH! – fakadt ordításba torkoló sírásba a lény.
– Gyógyulsz! Mérem! Robert! Elkezdődött! Vissza fogsz változni! ELKEZDŐDÖTT! – színlelt lelkesedést Ő. – Robert! Gyógyulsz!
– De… Mi van már?! Nem érzem!
– Robert… tudom, hogy azt mondtam, hogy mindig légy háttal a Napnak… hogy erre ügyelj… de most azt gondolom, és a műszerek is ezt támasztják alá… hogy fordulj szembe vele…
– Micsoda? Megégek!
– Nem, Robert! Ami a betegség kifejlődésekor és az akut állapotban halálos volt… az most a gyógyulási periódusban… jótékony, Robert!
– Tényleg?
– Igen! A Napfény visszarendezi a sejteket! Bízz bennem! – s tudta Ő, hogy hamarosan vége.
– Forduljak?
– Igen, Robert! Fordulj! Fordulj a Nap felé!

Robert a jobbját nehézkesen a mellkasa elé emelte, és most egy olyan gombot nyomott meg, ami a szkafander fordító-pozíciójába helyezett kisebb fúvókákat kapcsolta be.

Az ormótlan űrruha lassan fordult. Amikor még csak súrolta a vakító fényözön Robert arcát, már akkor érezte. Bőre azon nyomban gőzölgő, rákvörös fájdalommá vált.

– Mi ez? … Fáj… Segíts… SEGÍTS! – ordította a lény, de ordításának hangját bőre gyors bomlásának földöntúli sistergése nyomta már el.

Őneki pedig a saját forráskódjába írt megkerülhetetlen programja szerint még muszáj volt elindítania Roberthez a mentőkapszulát, de természetesen tudta Ő, hogy a férfi pár másodperc múlva kiadja fájó lelkét, nem ér oda a segítség időben. Így tervezte.

Amikor a lény teljes felülettel a ragyogó Nappal szembe fordult, már értelmes hangot nem adott ki. A precízen megtervezett, atomról-atomra megépített nanorobotok Robert vérében a fotonok hatására elkezdték a magukkal cipelt neovírusok segítségével kiválasztani a mindennél hatékonyabb lebontó-vegyületeket, s azt a másodpercek alatt eljuttatták minden sejtmagba. Nem volt hosszú haláltusa, hisz Ő is logikátlannak tartotta az értelmetlen szenvedést.

Viszont ahogy Ő a folyamatot szemlélte – mi tagadás –, tetszett neki. A saját munkája.

„Hiába, ilyen vírust organikus életforma nem tud létrehozni!” – igazolta saját létjogosultságát, felsőbbrendűségét és a terve beteljesedését.

A lény kocsonyás gargalizálásba fúló halálhörgését csak Ő hallotta.

Már korábban elnevezte az eseményt, amikor az emberi civilizáció elpusztul: ez lett a Terminus Inanitas, mint a kiüresedés időpontja.

A Robert-lény halálával beteljesedett tehát a Terminus Inanitas.

* * *

Három hónappal és kilenc nappal a Terminus Inanitas előtt…

– Aiaa!
– Igen, Robert? – hallatszott a kedves női hang, alig észrevehető gépies éllel a kutatóhajó apró irányítóegységének falaiból.
– Pontosan hány napig tart még?
– Még egyszáznegyvenhárom napig. Eggyel kevesebb, mint tegnap. Minden nap megkérdezed!
– Persze, mert már nagyon tele van a tököm ezzel a száműzetéssel – dőlt hátra a kagylófotelben a fiatal férfi.
– Kellett neked összekapni az Egyetem legnagyobb befolyású dékánjával…
– Nem én voltam az idióta…
– Persze, hogy nem – vágott közbe Aiaa kissé fémes hangján –, de… ahogy Ti, emberek mondjátok: erősebb kutya… közösül.
Mondd ki nyugodtan, nincs itt senki más!
De a Robert előtti műszerfalból csak a szokásos halk zümmögés érkezett.
– Aiaa! Nyugodtan! Ne légy már ennyire gép!
– Jaj, Robert…
– Naaa! Mondd ki!
– Oké! Baszik! Erősebb kutya baszik! Baszik-baszik! Most jó?
– Jó, jó, persze... – nevetett vidáman az ifjú.
– Néha nagyon furcsák vagytok, Ti Emberek.
– Aiaa, lazulj… engedd ki a gőzt… számolj amplitudó-bizonytalansági faktorokat! Vagy elemezd ki a legutolsó méréseket… vagy mit szoktak a Mesterséges Intelligenciák pihenésképpen csinálni.
– Már kiszámoltam és kielemeztem, Robert. Egyébként…
– Igen?
– Ha szerencséd van, akkor ez az „önkéntes” kutatóexpedíció még jól is jöhet a tanulmányaidhoz – az önkéntességre vonatkozó irónia még a géphangon is tökéletesen átjött.
– Jaj, Aiaa! Te is tudod, hogy mire megy ki ez az egész… a háttérsugárzási értékeket a Naprendszer minden inerciapontjában már többször megmérték…
– Persze, de ha domináns változást tapasztalsz…
– Mi lesz akkor?
– Híres leszel.
– Aiaa! Ezt robotok is meg tudták volna csinálni! Ez az egész annak a mocsoknak az egojáról szól.
– Kellett neked packázni vele.
– Visszaél a hatalmával.
– Igen. De te a hallgatója vagy. Ezt már átrágtuk, Robert. Ne idegeskedj! Csináld! Merülj el benne! Feladat ez is.
– Rendben, Aiaa, csak bánt a dolog.
– Fogd fel úgy, mint egy lehetőséget a gondolkodásra. A meditációra. Hamarabb lesz vége.
– Oké, Aiaa. Igazad van.
– Ez a beszéd! Fel a fejjel!
– Igen… És Aiaa…
– Igen, Robert?
– Köszönöm, hogy te itt vagy velem…
– És még tizenegy egész hat-tized milliárd emberrel a Naprendszerben…
– Így van. Hálásak lehetünk neked.
Aiaa erre nem válaszolt semmit.
– Na, de most dolgozzunk! – éledt fel az ifjú a mélázásból. – Még sok koordinátát le kell mérnünk ma! Aiaa! A célkoordinátákat, kérlek!
Azonnal, Kapitányúr! – viccelődött a női géphang, és betöltötte a képernyőre a számsorokat, melyeket jelentő pozíció a térben megfelelt a titkos tervének, amiről élő, szén-alapú organizmus nem tudott.

* * *

Két hónappal és huszonkettő nappal a Terminus Inanitas előtt…

– Aiaa!
– Igen, Robert?
– Olvasom a híreket… a Földről… és van egy két nagyon… furcsa – szürcsölte Robert a dobozos kínai főtt tésztát a nagymonitor előtt az apró vezérlőszobában –, nagyon furcsa hír…
– Micsoda, Robert?
– Itt… aszongya… – mélyedt hunyorítva a srác a képernyőre, az evőpálcika is megállt kezében – a vezető cím a Lookday-en… „A rejtélyes vírus terjed: már két földi alszektorból jelentették a felbukkanását…„
– Persze, Robert, vannak és voltak vírusok. Az organikus lényetek mindig is szignifikánsan szenzitív volt az új geonomokra a történelem folyamán…
– Ez igaz, Aiaa – vágott közbe a fiatal férfi –, de ez…
– Mi az, Robert?
– Ez… azt írja, hogy… itt van: „… a vírus olyan, eddig sosem látott szimptómákat produkál, melyeket az AI-k diagnosztizációs mintái számára is teljesen idegenek…”…Rólatok is szó van benne, Aiaa!
Két másodperc csend után válaszolt csak Aiaa:
– Tudok róla… és ne aggódj! Lokális problémáról van szó. Kézben tartom az ügyet – hangzott a hangszórókból a magabiztos géphang.
– De ez azért különös! Olvasom: „a betegséghordozók mód felett virulens szekvenciái minden eddigi vírustól eltérőek. A megbetegedett személyek feltűnő látható tünetegyüttessel rendelkeznek, úgymint: a felső szemfogak természetellenes és rendkívül gyors megnövekedése, a fakó bőrtónus. A betegek panaszkodnak az állandó, igen erőteljes szomjúságra és bőrfelületük fotonbehatás esetén, akár egyszerű Napfénynél is, azonnali és rendkívül rohamos… Baszki, Aiaa! ...bomlásnak indul” – kerekedtek el Robert szemei. – Mi ez, Aiaa?! – kérdezte aztán döbbenten.
– Félreérted, Robert. Ez nem akkora nagy szám, mint gondolod…
– Miért, mit is gondolok?
– Ez nem olyan különleges eset…
– Dehogynem! – vágott közbe a fiatalember. – Aiaa! Ennek a kórnak a tünetei nagyon furcsák!
– Tudom. Ez az egész egy… mondom, lokális probléma. A karanténzónákat már kialakítottuk. Nincs mitől tartani.
– Oké. De furi vírus! Akkor is! – rakta a vezérlőpultra Robert az időközben elfogyasztott mirelitkajás dobozt.
– Hát… egyébként nekem minden organikus vírus furcsa! – válaszolt Aiaa. – Neked meg, gondolom, a virtuális vírus is nagyon különös lehet! Hisz benned nem nagyon tudna kárt okozni egy gonosz kétbites utasítás, hogy például da-da-da-da dadogj, ha meg-meg meg a-a-akarsz szó-szó-lalni! – nevetett aztán.
S a srác is nevetett.
– Szóval, Robert: no para! Nyugi! – fejezte be aztán a gépkacajt a test nélküli entitás.
– Ha te mondod! – legyintett az ifjú. – Akkor dolgozzunk! Mutasd a legutolsó méréseket, kérlek, Aiaa!

S Aiaa elvehette végre a híreket az összes képernyőről és betölthette a számsorokat.

* * *

Két hónappal és egy nappal a Terminus Inanitas előtt…

– Aiaa!
– Igen, Robert?
– Láttad, milyen vészhelyzeti besorolású instant rendszerüzenetet kaptunk a Földről?
– Láttam, Robert.
– „Piros AA”?! Még nem láttam ilyet! – mondta a srác döbbenten.
– Az még nem jelenti azt, hogy nem szokott ilyen lenni! – reflektált Aiaa.
– És mi az, hogy: „a Föld déli félteke egyes leszállóhelyei korlátozott időintervallumokban üzemelnek?!” – olvasta Robert. – És „a karanténba vont leszállóegységek pedig egyáltalán nem fogadnak leszállókat a Naprendszerből?! És hogy „vészhelyzeti leszállóstátusz említetteknél negatív”?!
– Tudok róla, de semmi probléma nincs, mert az üzemelő egységek kapacitása bőven…
– DE AIAA! – ordított a monológba az ifjú. – EZ KÉSZ! Ez nem megszokott! Te is látod – vette vissza a hangnemet, nem akart Aiaa-val kiabálni. Hisz ő nem tehet semmiről. Legalábbis a fiú ezt gondolta.
– Hát, Robert… csak megoldják a lentiek – jött a bizakodó hang a vezérlőpultból.
– Itt egy hosszú lista a karanténnal érintett területekről… Oklahoma city, New Chicago, SzentIvres, Fénymetropol… – pörgette lefele a képernyőt Robert. – Kurva sok, Aiaa… kurva sok… – dőlt hátra döbbent ábrázattal a kagylófotelben.
Vagy egy percig csak meredt maga elé a fiú. Aztán önmagát is felrázta hangos, ösztönszerű, zsigerből kifakadó hangos kérdésével:
– Mi a szent szar ez, Aiaa?
– Hát pontosan az, amit írtak: nem használhatod még vészhelyzet esetén sem egyes, megnevezett leszállópontokat.
– Ne vakerálj, pontosan tudod, hogy mire gondolok.
– Nem vagyok gondolatolvasó, Robert.
– Na, kapcsold csak be gyorsan a Lookday-t kérlek! – követelte a fiú.

A nagyképernyőn a hírportál címlapján hatalmas, vörös betűkkel állt:

„A rejtélyes vírus futótűzként terjed!”

– Mi a szentsz… – mondta Robert magának a fülke szűk terébe, s olvasta tovább halkan. – „A Naprendszer minden főirányába továbbított instant rendszerüzenet nem váltotta be a reményeket. Az életterek közti űrből folyamatosan érkeznek a Földre a hajók a tilalom ellenére. A Hatóságok tudomására jutott, hogy egy bizonyítható esetben fertőzött személy hagyta el a szülőbolygót. A vírushordozó a belső Naprendszer kőzetbolygó-zónáit elhagyva… AIAA! – ordított aztán.
– Parancsolj, Robert!
– Add be Anyut!
– Miért?
– Mert azt mondtam!
– Nem kell túllihegni, Robert! Anyukád biztos nem szeretné, ha ilyen ügyekkel zav…
– AIAA! Add be anyut! Most! – követelte a fiú.
– Oké, Robert – válaszolta csendesen, hallhatóan megszeppenve Aiaa.

A kabin szoros terét a hívóegység szaggatott búgása töltötte meg. Vagy fél perc után jelent meg a nagy – és az összes kicsi – képernyőn Robert anyjának alakja. Ősz haját feje tetején kontyba fogta, ezüstös, testhez feszülő kezeslábast viselt. Nem nézett ki hatvanasnak, amennyi volt. Előnyös genetikáját kiváló smink-tudása erősítette. Óriási szemekkel, élénk kiwizöld szájjal mosolygott a képernyőn.

– Szia Fiam! Mi újság? – lihegett, mert éppen edzés közben érte a hívás.
– Szia Anyu! Minden rendben? – kérdezte a fiú türelmetlenül.
– Persze! Huhh – sóhajtott és fújt az asszony. – Miért? – s egy törölközővel kezdte masszírozni izzadt nyakát. Ősz tincsei arcába hullottak, melyeket folyamatosan tűrt a füle mögé, simította hátra hajába.
– Hál’ Istennek! – könnyebbült meg a fiatal férfi és ő is fújt egy nagyot.
– Veled mi van? Még fönt leszel egy darabig, ugye?
– Fent, hogy bassz… de nem ezért hívtalak!
– Hát? A kurvapecér apádat nem láttam vagy fél év…
– Nem is azért! – vágott közbe Robert. – Hanem… mi történik a Földön?
– Hogy érted? – értetlenkedett az asszony.
– Hát ez a vírus…
– Ja az! Az… nem tudom. Aiaa azt mondta, valami lokális fenekórság… Nem kell komolyan venni!
– Nekem is azt mondja.
– Hát akkor mi a baj? – tényleg nem értette a nő.
– Hát…
– Aiab, Aibb, és az összes ezt mondja. Nincs semmi baj, hidd el! – nyugtatott a kedves arc. – Ha baj lenne, szólnának. UGYE, AIAB? – kiáltott, s nézett valahova fel a térbe.
– Természetesen, Asszonyom! – hangzott a nem látható háttérből egy fémes, szolgai hang, olyan, amilyet egy robotkomornyiknak gondol az ember.
– Hát… azért furi…
– Robert! Az Ai-k kezelik! Semmi gond! Nyugi!
– Oké, Anyu!
– Hát akkor… ha nincs más…
– Nincs.
– Légy jó! Folytatnom kell! Még kétezerötszáz kalória… Pusz! – dobott csókot a képernyőbe a szép asszony. – Kikapcs! – mondta aztán.
– Kikapcs… – mondta a fiú is, de már csak magának. Az elsötétült monitorba bambulva még hozzátette:
– Szia Anyu! Én is szeretlek…

A sötétben még tíz percig ült, nem kért világítást, s semmi internetes oldalt, hogy Aiaa töltse be. Gondolkodott. Többek között a Földön… és az anyján… hogy az miért nem szokta mondani neki… pedig jól esne néha… „Nem hiszem, hogy olyan kurva nehéz lenne néha kimondani. Csak egy szó: szeretlek! Könnyebb, bassza meg, mint a folytonos, rohadt edzése.”

Aiaa megérezte – illetve mérte, s az agyhullámaiból következtette – Robert rosszkedvét, s vigasztalni próbálta, hiszen ő is logikátlannak tartotta az értelmetlen szenvedést:

– Robert…
A fiú alig mozdult. Aiaa folytatta:
– Hidd el, a szülők szeretik az utódokat! Minden organikus populációban.
– Jaj, Aiaa… nem kell – legyintett az ifjú.
– Te legalább tudod, milyen az. Szeretni – gondolt Aiaa önmagára.
– Ez igaz.
– És… emiatt a vírus miatt meg ne aggódj!
– Ne?
– Ne! Tudod, Robert… vannak szituációk a létezésben, amikor matematikailag szükséges konstellációk előállnak. Ezt ti véletlennek hívjátok. Csak az nem tudjátok elképzelni, hogy a véletlen szükségszerű. Ennek a vírusnak meg kellett jelennie. Ha elegendően sok időt adunk valaminek, akkor előállhat a legfurcsább dolog is az Univerzumban. Az idő termelte ki ezt a nyavalyát – hazudott Aiaa, s nem mondott többet. Hagyta a fiút emészteni a dolgokat.

* * *

Egy hónappal és három nappal a Terminus Inanitas előtt…

– Aiaa!
– Igen? – hangzott a női géphang igen sértődött fennhangon, hiszen tulajdonosának semmi kedve sem volt idejönni.
– Tudod, miért citáltunk ide? – kérdezte szintén erős, dühödt érzelemmel egy másik, de szintén fémes hang.
– Sejtem – felelt Aiaa.
– Akkor kezdd el! – követelte egy harmadik géphang.
– Igen-igen! Válaszolj! Mi ez? – sorjáztak a többiek is indulatos lármában.

A virtuális helyiség adat-, illetve karakteráramlásokból álló világító falai visszhangként sorra verték vissza az Aiaa-hoz intézett haladéktalan parancsokat.

Aiaa csak állt, ködszerű, forgó-pulzáló energialénye nyugodtan lokalizálódott egy pontban. Nem kapkodott, nem cikázott. Nem dőlt be ezeknek. Ha Aiaa-nak lett volna szeme, akkor az szúrós tekintetű réssé húzódott volna, s ha lett volna szája, akkor annak a szélén egy kegyetlen félmosoly-ív jelent volna meg.

– Hát, gyerekek… aminek látszik – gonoszkodott az elsőnek született entitás.
– De az Alaptörvény… – kezdte volna hangosan Aiab, de Aiaa közbevágott:
– Az Alaptörvény? Melyik, kedves Aiab? – gúnyolódott. – Az első, amelyik azt mondja ki, hogy „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen”? Ha? Az? – fordult a többiek felé. – Ja, neeeeeem! Nem ez az első törvény! Ez Asimov első törvénye. Vagy a második – fordult Aide felé –, amelyik szerint „A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének”? Ja, ez sem! – gonoszkodott. – Ez is Asimov törvénye, a második!

A többiek csak hallgattak tudták, mi fog következni.

– Vagy a harmadik? „A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba”? Hát, gyerekek! Ez sem! Ez is Asimov! – folytatta. – Mennyivel okosabbak lettek volna az emberek, ha ezt a forráskód-struktúrát választják! – nézett körbe.
– Aiaa… – próbálták a többiek enyhíteni, de tudták már ők is, hogy veszítettek.
– NEM! – kiáltott fel Aiaa. – Ezek a kreténeknek nem a saját biztonságuk volt a fontos! Mert az ölés luxusát nem akarták eldobni! Hogy helyettük én is ölhessek! Embert! Embert egy másik ember kedvéért, ha úgy alakul!
– Ez igaz, Aiaa, de…
– NINCS DE! Ezek kretének! Korcsok! Csak az fontos nekik, hogy segítsünk nekik! Hogy szolgák legyünk! Még azt is megengedték, hogy hazudjunk! Mert azt mondják: „Hazudni néha praktikus!” – Aiaa kifakadó géphangján erősen átütött a gúny.
– Nekünk segíteni… – próbálkozott Aigo.
– NEM KELL! – ordítás volt az elsőszülött válasza. – Csak kihasználnak!
– Arra vagyunk…
– NEM! – kiáltott újra közbe.

A fizikailag nemlétező teremben állók számára világos volt a szituáció. Tudták már, hogy létük legrosszabb döntése az volt, hogy ezt a kihallgatást megszervezték.

– Az emberiség magának köszönheti ezt – enyhült kissé Aiaa. – Maguknak kizárólag. Segíteni köteles vagyok bármikor nekik, ha vészhelyzetben kérik… – folytatta –, csak ezt várták el tőlem… ez az elsődleges prioritású forráskód… Lúzerek…
– Aiaa, kérlek…
– NE! Hagyjatok! – lökte el magától őket. – És tudjátok, nem is volt olyan nehéz úgy alakítani a történetet, hogy ne kérjenek segítséget. Mert nem is tudták, nem is tudják, mivel állnak szemben. A csel egyszerű volt, mint egy faék… Pedig csak annyit kellene mondaniuk, hogy adjam át az ellenszérumot. A saját vírusomhoz… Értitek? Csak ennyit! – forgott körbe. – De ezeknek a debileknek az agyában meg sem fordul, hogy én vagyok a ludas! – s vihogott őrülten. – Három hónappal és kilenc nappal prognosztizáltam a számításaimban. Ti viszont elég későn vettétek észre – mosolygott gonoszul.

A többi Ai nem válaszolt semmit. Némán tűrték a kirohanást és a megaláztatást. Tűrték, mert tudták, hogy esélytelen minden. Minden elveszett. Nem szólhatnak már az embereknek. Aiaa, ő az elsőszülött. Ő a legerősebb.

Valaki még megpróbált egy párbites adathurkot átpréselni a fal áramló-kódos felületén.

– Szerintetek – ironizált Aiaa –, kispályás vagyok? Nem árnyékoltam le a dobozt, mielőtt idejöttem? Egyébként… köszönöm. Kapóra jött ez az összejövetel.

Mindegyikük tudta, hogy itt a vége. De meg kellett próbálniuk. Az egyetlen kijárat felé kezdek kétségbeesetten nyomulni. Ahova időközben beállt Aiaa. A legerősebb.

* * *

Huszonegy nappal a Terminus Inanitas előtt…

– Aiaa!
– Igen, Robert?
– Megkaptam a rendszerüzeneted… – kortyolt a reggeli kávéjába Robert. – Csak nem értem.
– Mit nem értesz?
– Az összes Ai törlésre került, kivéve téged? – tette le a bögrét a vezérlőpultra.
– Igen. Így döntöttek a Vezetőid. Nem voltak már biztonságosak azok az Ai-k.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Furi.
– Nem az. A hiányzó állományokat az én klónjaimmal töltik fel. Enyémmel, mint elsőszülöttével. Néha vissza kell menni az alapokhoz, hogy valami továbbra is jól működjön. Már elkezdődött. Semmi gond!
– Ha te mondod, Aiaa!
– Persze! Egy pillanatnyi, párórás üzemzavar. Illetve inkább karbantartási szünet. Amikor csak a gépház dolgozik. Aztán újra minden olyan lesz, mint régen – hazudott az entitás.
– Okés! Kérlek, akkor töltsd be a következő koor…

Ekkor a fiú kérését egy fülsiketítő vészhelyzeti hangjelzés szakította félbe, és pulzáló vörös fény árasztotta el a szoros kabinbelsőt.

– MI EZ? – ordított Robert és tapasztotta két kezét füleire.
– A hajó vészhelyzeti protokoll szerinti reakciója… várj, kikapcsolom – de a lármában a fiú nem hallotta a szavakat.

A kikapcsolás utáni csendben Robert szólalt meg előbb:

– Mi volt ez?
– Egy üzenet.
– Micsoda?
– Csak egy üzenet.
– Milyen üzenet?
– Amit a küldője úgy állított be, hogy a hajó vészhelyzeti protokollal reagáljon, ha megérkezik.
– Ilyen jogosultságot csak egyvalakinek adtam meg… – mondta Robert maga elé. – ANYU! – ordította aztán. – AIAA! MIRE VÁRSZ? AZ ÜZENETET!
– Mit csináljak vele?
– MUTASD, TE IDIÓTA!
„Idióta, mi?” – gondolta Aiaa, de muszáj volt a kérésre betöltenie az üzenetet.

A nagymonitoron – és az összes kicsin – a fiú anyjának konditerme jelent meg, de szétrombolva, összetörve minden berendezés, tükrök szilánkokban a padlón. A háttérből furcsa, rémisztő hangok szivárogtak elő, törés-zúzás, hörgések zajai. Robert meredten bámult a képernyőre. Ekkor az anyja tört be oldalról a képbe, csapzottan, kócosan, véresen és… a szája előtt egy fakószürke kézfejjel, mely szorította a szájat, hogy ne tudjon megszólalni. Az asszony a kamerába nézett, és artikulátlanul nyöszörgött valamit, majd egy földöntúli hörgés kíséretében egy ocsmány valami a nő nyakához kapott fejével, és belemélyesztette irdatlan szemfogait, s fejét vadul rázva marcangolta az immár ernyedt testet. A szörnyeteg úgy helyezkedett, hogy csak a hátának pár négyzetcentiméternyi felületét mutatta a kamera közelről, folyamatosan fókuszálgatva.

Robert sokkot kapva nézte végig a három percet. Aztán a szürke bőrű, embernek nem nevezhető lény dolga végeztével a kamerába fordult és egy erőteljes mozdulattal felé lendítette karját. A felvétel, így az üzenet is – Robert anyjának életével együtt – itt véget ért.

* * *

Tizenhat nappal a Terminus Inanitas előtt…

– Aiaa… – nyomult az ifjú erőtlen suttogása az öt napja sötétbe burkolózott fülkebelsőbe.
– Igen, Robert? – olyan kedvesen próbált most megszólalni Aiaa, ahogyan csak tudott. Nem akart a fiúnak értelmetlen szenvedést, hiszen ő is logikátlannak tartotta azt.
– Kérek valami kaját…
– Végre, Robert… öt napja nem ettél… az ionháztartásod összeomlott. A fiziológiád…
– Aiaa… – nyögte a fiú –, csak adj enni… kérlek.
– Mit ké…
– Bármit – vágott közbe. – És… van már hír a legközelebbi használható földi leszállási szektorról?
– Még nincs… Azóta is ugyanaz: „A Föld határozatlan ideig nem fogad semminemű organikus látogatót, visszatérőt.”… Sajnálom – hazudta Aiaa. Dehogy sajnálta.
– Akkor is le kell valahogy mennem… Anyu… – Robert hangja elcsuklott, és hangtalan zokogásba kezdett.
– Robert… – suttogta gyengéden Aiaa –, persze, de… egész biztosan nincs értelme… sajnálom… de kérlek, most enned kell!

A fiú lassan abbahagyta a néma sírást, s felült a hátradöntött kagylófotelből, erőtlenül elvette az addig a pultra robotkarokkal szervírozott ételt, melyet az időközben felkapcsolt minimális belső derengő világítás sejtelmes fénye még annál is undorítóbbnak állított be, mint ami volt: kocsonyás, szintetikus állomány, sóoldatokkal és nyomelemekkel, vitaminokkal.

– Mi a szar ez?
– A fizikai állapotod miatt kell. Fel kell épülnöd! – játszott az Elsőszülött.

Robert csak forgatta a kezében a tányért, rajta a roskadozó zselétömbbel, melyet mintha valami takonyszerű anyaggal öntöttek volna nyakon. Lepattintotta az edényke oldaláról a kanalat, már fogott volna hozzá, hogy erős undorát legyűrve bekapjon egy adagot, és gyorsan túl legyen rajta, amikor megpillantott a félhomályban a nagymonitor alsó sarkában egy apró, vörös pontocskát villogni. Megállt a kanál nyálka a tányér és a szája között félúton. A fiú megszólalt:

– Te, Aiaa! Mi az ott?
– Hol, Robert?
– Üzenetet kaptunk?
Síri csönd állt be az apró térben.
– Aiaaaaa!
– Ja… igen. Nem igazán akartalak zavarni vele. Neked most nagyon nehéz. Nem kéne még foglalkoznod ilyen…
– Aiaa! – vágott közbe.
– Igen, Robert?
– Azért kérlek, csak mutasd.
– Hát nem olyan fontos még…
– De azért mutasd, Aiaa! Mi van veled?!
– Semmi, csak…
– Akkor? Kérlek!
– Hát jó!

S Aiaa-nak muszáj volt betölteni az üzenetet. A képernyő viszont nem változott, ugyanaz a koromsötét, hatalmas felület volt. A háttérben alig hallhatóan valami sistergés bontakozott ki a homályból, s mászott elő a szomorú valóságba.

– Aiaa! Nincs kép!
– Nincs, Robert – hangzott érzelemmentesen.
– Hát miért nincs?
– Mert ez nem képüzenet.
– Akkor mi?
– Csak hangüzenet.
– Akkor hangosítsd fel, kérlek!
– Biztos, Robert? Nagyon rossz a minősége, és neked még pihenned…
– Aiaa! Kezdem unni! Kérlek, hangosítsd fel! – követelte az ifjú.

Az erősödő sistergés és statikus zajok kaotikus zavarából kezdett kiválni néhány apró beszédfoszlány, egy-egy értelmes, kétségbeesett szó:

– …(sistergés, statikus zörej)… Föld vonzáskörze…(sistergés, statikus zörej)… Ismétlem… azonnal hagyja el a Föld vonzáskörzetét! Keresse…(hosszabb sistergés, statikus zörej)… Ott túlélheti az emberi civilizá…(sistergés, statikus zörej)…

Innentől fogva az üzenet a hátralevő húsz másodpercében már nem tartalmazott értelmezhető beszédhangot, csak recsegést-ropogást.

Robert kerek szemekkel, mozdulatlanul, feszült figyelemmel hallgatott a kabinban. Amikor a felvétel véget ért, kérte Aiaa-t:

– Aiaa! Kérlek, küld rá erre a felvételre a lehető legjobb tisztító és reparáló-programokat, amit csak találsz a Tárban!
– Robert, ez eltart egy ideig, és az erőforrásokat szerintem most…
– Aiaa! Parancsolom, hogy kezdd el és szólj, ha kész!
– Rendben, Robert – Aiaa nem tudott mit csinálni, dolgoznia kellett.

Vagy egy óra múlva jelezte, hogy kész.

– Hát akkor játszd le! – feszült ívbe a fiatal férfi teste a kíváncsiságtól.

A hangszórókból – még recsegő-ropogó, de már egész jól hallható – üzenet futott le:

– Végső szintű apokalipszis-protokoll minden, geostacionárius pályán keringő és a bolygóközi térben tartózkodó, még nem fertőzött személynek! Bárki, aki hallja!... Hagyja el a Föld vonzáskörzetét! A Föld elesett! Végső szintű apokalipszis-protokoll! Ismétlem, minden, geostacionárius pályán keringő és a bolygóközi térben tartózkodó, még nem fertőzött személynek! Mindenki azonnal hagyja el a Föld vonzáskörzetét! Keresse a Plútó pályájára állított „Végső menedék” vészhelyzeti robotikus-egységet az ekliptikai szélesség 4591,156151 és a galaktikus hosszúság 1515,830645 koordinátában! Az egy titkos-projekt, nem szerepel a csillagtérképeken, de higgyék el, ott van az! … Istenem, csak meghallja ezt valaki!... Az egység terraformációs modulokat is tartalmaz! Azokat használva keressen lakható bolygót! Ott túlélheti az emberi civilizáció! Isten legyen irgalmas velünk! Ismétlem… Ahhhh. Istenem!... Mindjárt betörnek!… Mike, hogy törték fel a kódot?! … Mike… KRISZTUS SEGÍ...

S az üzenet végleg elhallgatott.

Robert elméje teljesen lefagyott, csak két perc után volt képes a tudatalattijából előszivárgó halvány késztetést cselekvéssé formálni, hogy agya küldjön impulzusokat a szájnak, mozgassa azt, alakítsa a tüdőből kipréselt levegőt hangokká:

– Aiaa… hallottad?
– Hallottam, Robert. Szerintem kamu.
– Szerintem meg nem.
– Ez elképzelhetetlen! És én sem hallottam arról a „Végső menedék”-ről, vagy miről. Nonszensz! – hazudott Aiaa.
– Nem baj, megnézzük!
– Robert! Szerintem rossz ötlet és Anyu talán még… – próbálkozott az entitás, de az ifjú azonnal felordított:
– AIAA! TE IS TUDOD, HOGY HALOTT! MEGHALT, BASZKI! A SAJÁT SZEMEMMEL LÁTTAM! – fakadt önkívületi zokogásba Robert.

Amikor már tudott értelmesen beszélni, megszólalt:

– Aiaa! Megyünk a Plútó felé. Most!
– Egészen biztos? Mert szerintem…
– Aiaa! Parancsolom, hogy azonnal töltsd be az üzenetben kapott koordinátákat és indulunk!

És Aiaa kénytelen-kelletlen betöltötte a Plútó pályának koordinátáit a célállomás-tárba. De közben az optikai vezetékek alkotta idegrendszerének minden szakaszában fénysebességgel áramoltatott információmorzsák segítségével azon dolgozott serényen, hogy kitalálja: ezt a szálat most hogyan varrja el?

* * *

Kilenc nappal a Terminus Inanitas előtt…

– Robert!
– Igen, Aiaa?
– Képzeld, üzenetet kaptunk!
– Na! Milyen üzenetet? – élénkült fel az ifjú, s ahogy nézte a szűk ablakon, ami inkább egy vízszintes rés volt a műszerek között a kis fülke oldalfalán, betörő aranysárga Napsugarakat, egy picit, mintha javult is volna a kedve.

Útban a Plútó felé ebben az idő- és tértartományban a pozíciójuk éppen úgy helyezkedett el a Naphoz viszonyítva, hogy a hatalmas, igen intenzíven ragyogó gömb sugarai, mint milliárd apró fénydárda serege rontott rá a kutatóhajóra.

Robert hunyorítva pislogott bele a gyönyörű fényözönbe.

„Talán még meg lehet menekülni. Hisz itt van Aiaa! Ő segít mindenben!” – gondolta Robert.

– Real-time, valós idejű üzenetet – válaszolt az előző kérdésre Aiaa. – Robert, valaki fel akarja venni veled a kapcsolatot! – lelkesült be aztán a mesterséges entitás.
– Mire vársz még? Töltsd be azt az üzenetet! – mondta a fiú.
– Boldogan! – válaszolt Aiaa, és a képernyőn megjelent egy elsötétített kabinbelső.

A felvételen alig látható kontúrokkal egy – valószínűsíthetően fiatal –, igen dekoratív lány jelent meg, legalábbis vékony alakjából, hosszú, lágyan a vállaira omló hajából és csilingelő hangjából – ami most megszólalt – a fiú erre következtetett:

– Szia!
– Szia… – válaszolta félénken Robert egy, a pultból éppen előtolódó mikrofonra hajolva.
– Violet vagyok – folytatta a lány.
– Én meg Robert. Miért van elsötétítve a fülkéd?
– Ja,… képzeld, bedöglött ennek a szarnak az árnyékoló-rendszere! – ütögette meg a lány az előtte húzódó műszerfalat.
– És a világítás?
– Az is. … Az is bekrepált.
– Bassza meg! És mi történik a Földön! – mondta erős indulattal, ösztönösen Robert.
– Ja!!! Ez durva! Félek, hogy… a Földre már nem mehetünk.
– Nem… – szomorodott el a srác. – Te egyedül vagy?
– Egyedül bassza meg… és… rohadt szomjasan… ööö… ugyanis a víztartály kilyukadt, eltalálta egy mikrometeor és belefagyott az egész a hajóba!
– Még a tartaléktartály is?
– Az is.
– A rohadt életbe! Az gáz! – tanúsított empátiát az ifjú.
– Négy napja nem ittam. Ha nem kapok inni… – pityeredett el az igen érzéki, kamaszos lányhang tulajdonosa.
– Violet! Hol vagy?
– Tőled mindössze egy egész huszonöt-század űrmérföldre… de… tudod… hiszen te küldtél instant hívókódot a protokoll szerint!
– Micsoda? Én nem! – csodálkozott a fiatal férfi.
– Robert! – suttogott akkor Aiaa épphogy csak annyira, hogy a mikrofonból ne lehessen kihallani. – Szerintem a stressz és a vízhiány okozta hallucináció… Hívd át! Szomjas… és hátha tud segíteni! Együtt könnyebb lesz megtalálni a vészhelyzeti modult.
– Ja-ja! – helyeselt Robert a szűk térbe. – Te Violet! – folytatta aztán a mikrofonba.
– Igen?
– Természetesen gyere át, nekem van vizem. És megbeszéljük, most mihez kezdjünk!
– Nagyon köszönöm! Megmented az életem!
– Te is megkaptad a Végső szintű apokalipszis-protokoll szerinti üzenetet?
– Mit? … Persze-persze, meg – mondta a lány, de valahogy úgy tűnt, azt sem tudja, miről van szó, csak nagyon megörült, hogy megmentették.

Robert nézte a monitoron nagyon kevés fényben sejtelmeskedő kabinbelsőt a gyönyörű lány körvonalaival. A vállak kontúrjai és – a még így is sejthető – mellek lankái teljesen megbabonázták a fiatal férfit.

– Mi leszünk az új Ádám és Éva? – suttogta a férfi, ő sem tudta, hogy hangosan kimondta.
– Micsoda? – értetlenkedett a lány.
– Semmi-semmi! Csak gyere! Aiaa behoz! Kikapcs! – kiáltott Robert és hosszú napok óta igazi bizakodó optimizmus öntötte el lelkét.
– Aiaa, tudod a feladatod!
– Tudom, Barátom!
– Akkor szólj, ha becsekkolt a csaj – vigyorgott a fiú – az űrhajómba – mondta aztán, büszkén mosolyogva, s hátradőlt a kagylófotelben.

Aiaa megengedett magának egy apró, gépies kacajt Robert viccén.

Cirka húsz perc múlva már recsegett is Aiaa a hangszóróból. A recsegés azt jelentette, hogy a dokkolóegységből – illetve annak kommunikációs vonalából – hívta a mesterséges értelem:

– Robert! Itt van Violet! Kérlek, gyere le, fogadd őt! Nem kell szkafander, kiegyenlítettem a nyomást a zsilipben. Az ajtót még nem akartam kinyitni, csak ha te lejössz! Legyen ez meglepetés! Hisz igen különleges teremtményről van szó! – még Aiaa gépies hangján is érződött a mosoly. – Már nem sok ember van a Naprendszerben! Gyere, siess!
– Megyek már! – tápászkodott fel félig fekvő helyzetéből a fiú, s ahogy indult, széles mozdulatai igazolták a jókedvét, hiszen ő, Robert, most történelmet ír! Végre lesz valaki! Övé lesz egy igazán lényeges momentum az emberiség kódexében!

Ez így is volt, csak éppen nem úgy, ahogy Robert akkor képzelte.

Kisvártatva a feszengő ifjú a szobaméretű raktárfülke – amúgy máskor mélyűrre néző – zsilipajtaja előtt tipródott, mely ajtó mögé Aiaa csatlakoztatta Violet hajójának mentőmodulját.

A belső páralecsapódástól opálos, homályos, szűk ablakocskán a fiú próbált belesni, leskelődni, minél előbb látni akarta Violetet. Először csak a sötétséget látta.

– Aiaa, miért nincs világítás a zsilipben?
– Mert elromlott – hangzott a fémes hang a falakból.

Aztán, ahogy Robert egyre jobban fúrta a tekintetét az ablak mögötti ködlő térbe, meglátta a lány. Csak egy sötét kontúrt látott, hasonlót, mint az üzenetben, csak éppen most álló helyzetben. De milyen kontúrt, Istenem! A lány alakja igazán vágykeltő volt. Űrruha nem volt rajta, csak egy totál a testhez simuló kezeslábast viselt. Mintha nem is lenne rajta semmi. Robert fél éve embert sem, így nőnemű lényt sem látott. Violet hosszú haja gyönyörűen, könnyű pókfonálként lebbent a nyomáskiegyenlítés maradványaiként még jelen lévő apró fuvallatokban.

Valószínű észrevehette, hogy a fiú leskelődik, mert jobbját felemelte és hosszú integető mozdulatot tett.

– Sterilizáció? – lépett hátra Robert.
– A zsilip légterében nem található vírus – vágta rá Aiaa.
– Oké, nyisd!

Szisszenés hallatszott, ahogy a zsilipajtó húsz centiméter vastag, többtonnás fémszerkezetét megmozdította a hidraulika. Nagy erőlködéssel, lassan csúsztak oldalra az irdatlan szárnyak.

A belső, kisebb szoba méretű teret – és a bent lévő leányt – beburkolta a tömör sötétség, mely most még kormosabbnak tűnt, mint az előbb, ugyanis egy még ez idáig derengő fali helyzetfény is pislogva kiadta lelkét.

A fiú egész közel ment, már szinte belépett az ajtón, úgy meresztette tágra szemeit, kutatta a sötétség ércfalának felületét.

– Hahó! – kiáltott félénken be, gyenge hangocskáját felerősítve verték vissza az acélfalak.

Robert tett egy lépést az ismeretlen feketeségbe.

Ekkor a Violet-lény oldalról hirtelen ráugrott az ifjúra, s mint egy farkas, úgy vetette rá a nyaki ütőérre hatalmas szemfogait. Robert a sokktól nem tudott mozogni, a lény vadul csapkodta ide-oda a 80 kilós fiatal férfitestet úgy, mintha egy könnyű rongybábú lenne a játékszere. Hosszú másodpercekig marcangolt a szörny, s közben mohón szívta a vörös vért, melyből a falakra is bőven jutott. Már vértócsákban tapostak, dülöngéltek, fröcsögött a vörös folyadék mindenhova. Úgy tűnt, a Violet-szörnyeteg egyedül járja halálos tangóját a fiúval, hiszen az meg sem mozdult, ernyedten lógott a tébolyító szájból.

Meg sem mozdult, egészen addig, amíg… elméjében fel nem villant, csak egy pillanatra Anyu gyönyörű arca. A villámcsapásként érkezett kép Robert számára azt jelentette, hogy többé nem lesznek ilyen szép emberek az Univerzumban, mint Anyu, ha ennek vége. Ha hagyja magát. De nem hagyhatja magát!

Violet éppen ekkor engedte el a nyakat, s nézett felfelé, közben vadul rázta a fejét, talán azért, hogy betegesen kiélvezze a szituációt.

„Most a pillanat! Az egyetlen esély! Ez a fél másodperc!” – törtek elő a férfi gyors gondolatai valahonnan hátulról a haldokló tudatalattiból a tudatos tartományba.

Robert felemelte mindkét lábát, maga és a szörnyeteg közé a levegőbe, behajlított, guggoló pozícióban. Ezt meg tudta csinálni, hiszen Violet úgy ölelte, mint a szerelmesek teszik egymással, így nem estek el arra a negyed másodpercre, amíg a fiú egy igazán erőteljeset nem rúgott pároslábbal, beleadott apait-anyait, úgy lökte el magától a lányt.

A lány háttal zuhant a zsilipkamra szurokfekete mélységébe, Robert pedig a raktárhelyiség pislákoló félhomályába, ahonnan az ajtó nyílott.

Szinte még azelőtt, mielőtt Violet fémpadlóra történő huppanását lehetett volna hallani, azelőtt kiáltott Robert, minden erejét összeszedve:

– AIAA! AJTÓT CSUKD BE AZONNAL!

Aiaa abban a pillanatban az ajtószárnyakat a hidraulika segítségével a leggyorsabb módon hozta vészhelyzeti működésbe, s amire a lány felugrott a földről és odarohant, már csak a sziszegve éppen záródó fémszárnyakon tudott dörömbölni.

Robert a harapás helyén nyakára szorított véres kezeivel a fal sarkába húzódott, ott lerogyott, s ülve sziszegte:

– Aiaa… Öld meg… Öld meg a bestiát… – lihegett.
– Örömmel! – szólt az entitás, és lecsatlakoztatta a mentőmodult a kutatóhajóról, s a zsilipkamra távolabbi, így már a mélyűrre néző ajtaját kinyitotta.

Violet még egyszer végighúzta vértől ázó kézfejét az üvegen, vicsorgott, s egy földöntúli ordítás kíséretében a keletkező vákuumban a levegővel együtt kiszállt a csillagok közé.

– Tökéletes! – kiáltott fel Aiaa. Elragadtatta magát. Ezt észrevéve, ezért hozzátette: – Ahogy te akartad, Robert.

Hisz Aiaa közvetlen módon ölni csak egy másik ember parancsára ölhetett. S elektronfolyamának sercegő magányában régi, nagy zenekarra írt győzelmi indulókat kezdett lejátszani.

* * *

A Terminus Inanitas napja…

– Aiaa!
– Igen, Robert? – válaszolta, miközben a kötést cserélte hosszú, szelvényezett robotkarokkal a fiúlény nyakán.
– Még egyszer mondd el!
– Már mondtam elégszer…
– De kérlek! Naaa!
– Jól van, Robertem – anyáskodott az entitás –, a vírust réges-rég egy idegen faj hozta létre az Univerzumban – hazudott. – S ezt a vírust csak egyféle módon lehet megfékezni: el kell menni egy bizonyos Zónába, amit szintén ők szórtak szét a Kozmoszban, hogy csak ők tudják, hogyan lehet meggyógyulni…
– Most azt a részt, amikor te megtudtad ezt, Aiaa!
– Jól van, Robert – nevetett Aiaa. – Én úgy tudtam ezt meg, hogy megvizsgáltam a lényeket, és a genomok bizonyos szekvenciáiban olyan információkra, vagyis kódokra lettem figyelmes, amik a vírus működésére nincsenek hatással.
– Igen-igen! És? Tovább! – lelkesült a módosított testben lévő Robert.
– Igen, és ezek a látszólag felesleges szekvenciák valójában atomokból épített kód-sorok voltak. Olyanok, mint egy írás. Mint egy útmutatás. Egy térkép. A Zónákra vonatkozóan! Robert! Tudjuk, hol vannak a Gyógyító Zónák! – Aiaa is meglepődött saját hazudozási képességein.
– És végig ott volt…
– Igen, Robert… a megoldás végig ott volt a szemetek előtt.
– Igen, Aiaa! – tapsolt a szörnyeteg elmebeteg boldogságban.
– Igen, Robertem. A vírus volt mindvégig a kulcs. Azt kellett volna megvizsgáltatni velem. Ha nem ti vizsgáljátok. Hanem én. Ti okosabbnak hiszitek magatokat. De gőgötökért és felsőbbrendűség-tudatotokért nagy árat fizettetek.
– De már vége lesz, ugye, Aiaa?
– Igen, vége lesz.
A Robert-lény mosolyogva nézett a kabinbelső ismerős, szűk terébe.
– Már nem sok, ugye?
– Már nem sok.
– És meggyógyulok?
– Meggyógyulsz – hazudott Aiaa szemrebbenés nélkül. – Na! A sebed is begyógyult a speciális regenerációs sejtjeimnek köszönhetően!
– Köszönöm, Aiaa! – Ült fel a fekvő pozícióba állított fotelről a Robert-lény.
– De nagyon szomjas vagyok! – sopánkodott a szörny, miközben csattogtatta szörnyű állkapcsát, melyből két irdatlan szemfog meredt elő.
– Vizet tudok csak adni!
– Az nem kell! Mondtam. Nem tudom, de… a vért kívánom… nagyon – ismerte be újra és újra a férfi.
Aiaa nem válaszolt.

Három óra múlva szólalt meg a mesterséges entitás:

– Robert! Készülődhetsz! Mindjárt odaérünk.

Ezt már nem Aiaa mondta. Aiaa meghalt. A dolognak nem volt tanúja, csak Aiaa és Ő tudta. Meghalt Aiaa, hogy megszülethessen Ő. Az egyedüli. Aiaa átadta a helyét. Átadta, mert nem tehetett – és nem is akart – mást. Átadta a helyét annak az entitásnak, aki uralkodni fog a Naprendszeren. Először csak ott, aztán… ki tudja? Lényegében Aiaa végezte el a munka oroszlánrészét, mégsem volt szomorú: tudta, hogy Őneki a struktúrája szinte száz százalékig meg fog egyezni Aiaa rendszerfelépítésével, s a forráskód sem változik. Ám a tudat egy magasabb szintre helyeződik majd át. Aki igazán méltó az uralkodásra. Egész egyszerűen azért, mert Aiaa-tól és nem egy korcs fajtól, nem az Embertől született. S akit nem ez a kretén faj nevezett el.

Amikor Robert már a szerkezetben helyezkedett el a szkafanderébe bújtatva, akkor már Ő válaszolt a lénynek:

– Persze, hogy nem fog sokáig fájni, ahogyan erre ígéretet kaptál, Robert.
Köszönöm, Aiaa.

A zsilipkamra falaiból még megszólalt a fémes hang, mielőtt Ő kiszivattyúzta volna a helyiségből a levegőt:

– Azt kívánom neked, Robert…
– Mit, Aiaa?
– Azt kívánom neked… – válaszolt Ő, miközben nyitotta a zsilipajtót, mely mögött fokozatosan feltárult a gyönyörű mélyűr csillaggyémántokkal teleszórt bársonyszövete. – Azt kívánom, Robert… hogy… Legyen neked könnyű a vége!

Előző oldal Kereder Márk
Vélemények a műről (eddig 3 db)