X.LFP.Vámpírok - Flashart

A jövő útjai / Novellák (403 katt) EmperorNiel
  2020.03.14.

Nevezés a X. Lidércfény pályázatra
Flashart

A bolygó helytartója külsőleg minden sztereotípiába beleillett, amit az ember a régi, gonosz földesurakkal szemben el tudott képzelni. Köpcös testalkat, folyamatosan elégedetlen arckifejezés, amit csak kiemeltek a mélyen ülő fekete szemek, aranyozott monokli, na és persze olyan drága anyagokból szőtt öltöny, hogy a ruha árából egy kisebb holdat lehetne venni.

Egy igazi ébenfa asztal mögül pislogott rám, amelyet talán még régi Terráról importáltak egy fél évszázada. No persze a monokliban kismillió szenzor és holografikus kivetítő kapott helyet az arany bevonat alatt, az öltöny szövedékét pedig arcturusi pszeudo-pók selyemből fonták, ami olyan erős, hogy egy hidat is fenntartana, de ezeket már csak akkor látta az ember, hogyha jobb megfigyelő, mint az átlag.

Mivel a hivatásomban ez egy igen alapvető dolognak számított, legalábbis, ha nem szeretne az illető megfürdeni két vödör plazmában, mikor fütyörészve lefordul az első sarkon egy munka elfogadása után, ezért nekem ez nem jelentett gondot.

Ugyanakkor Thimbale főpolgármester szemmel láthatólag már nehezebben boldogult ezzel a feladattal.

– Nos, nem akarom elkeseríteni uram, de… – kezdte a hangjában azzal a kissé aggódó éllel, ami akkor jelentkezik, amikor egy talpig felfegyverzett Exo-páncélos alakkal beszél valaki, még akkor is, hogyha az ajtónállók biztosították, hogy minden energiapakkot és robbanóanyagot eltávolítottak a delikvensekről. – Én Jonathan Flashart parancsnokot vártam volna – közölte udvarias, de enyhén feszélyezett hangon. Megrezzent a szám széle, ezt az előadást eljátszottam már párszor, és majdnem biztos voltam benne, hogy tudom, hogy mi lesz a csattanó.
– Jonathan Flashart, uram – közöltem végül egy apró rándulással a szám szélén, amely akár mosolynak is elment volna. – Parancsnok viszont nem vagyok. Sohasem vettek fel semmiféle rendszeresített haderőbe. Nehezen megy a szigorú szabályok betartása.

Thimbale végigmért, majd lepillantott az asztalán heverő egyik datapadra, és óvatosan megemelte. Még fejjel lefelé is nyilvánvaló volt, hogy mit tart a kezében. Pandorica egyik átkozott utazási reklámját a következő felirattal: „Flashart parancsnok hazája. Látogasson el a hősök földjére!”. A reklámplakát képén egy szinte kőből faragott állkapcsú, toronymagas izomkolosszus állt, fél lábát valamiféle borzasztó csápos szörnyeteg tetemén pihentetve. A daliás hős tengerkék szemei a messzeségbe meredtek, a karjában pedig egy bikinire szabott űrruhát – szent egek, azért már az ízléstelenségnek is van határa, ha vákuumba kerülne, a hölgyemény kipukkanna, mint egy túlérett szőlő – viselő, vörös hajú lányka ájuldozott.

Thimbale mormogott egy kicsit, és megpróbálta összemérni a képen látható hőst az előtte álldogáló borostás zsoldossal. A reklámalakkal ellentétben a szerencsétlen az irodájában mindössze a 170 centit súrolta, bozontos, barna hajjal, amelyhez hasonló színű, enyhén beesett és karikás szemek társultak, az orra pedig faragott helyett sokkal inkább töröttnek és rosszul összeforrottnak tűnt. Nem volt túl meglepő, hogy a főpolgármester nem volt képes összeegyeztetni a galaxis egyik fényesen ragyogó csillagát az asztala túloldaláról rámeredő jómagammal.

– De biztos? – kérdezte végül egy pár bizonytalan pillantás után, mikor is a tekintete a képről rám rebbent, majd vissza.

Fél percig bámultam rá várva, hogy leesik-e neki, hogy éppen most kérdezte meg, hogy biztosan tudom-e, hogy hogy hívnak engem, de végül kénytelen voltam feladni. Hiába vannak csillagközi hajóink, az emberiség vezető választási folyamatában még mindig csak elvétve jelenik meg az intelligencia, az érem akármelyik oldaláról is van szó.

– Igen, uram. Egészen biztos vagyok benne. Ha szükséges, meg tudom mutatni az identifikáló chipemet. Esetleg idehozhatom a különféle kitüntetéseket, serlegeket és istenverte szalagokat, amiket akaratom ellenére rám aggattak az évek során. De akkor adjon legalább egy napot, mert jó párszor kell fordulnom.

Thimbale pislogott egy sort, majd felnyúlt az aranygyűrűs ujjaival, és óvatosan megigazgatta a monokliját. Ennek valószínűleg inkább valamiféle ösztönös vonzata volt, ugyanis az ilyen drága eszközök általában automatikusan illeszkednek a gazdájukhoz szinte atomra pontosan, hogy a lehető legkényelmesebbek legyenek.

– Nem, nem szükséges. Biztos vagyok benne, hogy az őrök már ellenőrizték az iratait. - A főpolgármester óvatosan letette a datapadot. – Ne haragudjon, de nem igazán hasonlít a plakátokra.

Megvontam a vállamat, még mindig fenntartva az enyhe félmosolyt.

– Nem csodálkozom, ha nem tévedek, az az alak valamiféle testépítő, akit a reklám cég bérelt fel. Viszonylag nehéz lenne a nevemmel hajszőkítő krémet, vagy nano-botos izomtónus javítót eladni, ha egyszer a galaxis olyan átlagos fizimiskával áldott meg, hogy tulipiros bohócsipkában is nehéz lenne kiválasztani egy sorfalból.
Thimbale bólogatott, lassan belegondolva a dologba.
– Igazat kell adnom magának. De mégiscsak, miért nem perel?
– Perelni? – ismételtem meg értetlenül. No nem mintha az ötlet nem merült volna fel bennem, csupán volt időm gondolkodni rajta, és rájöttem, hogy nem lenne értelme. – A galaxist átívelő megavállalatokat? Nekem az a munkám, hogy a leglehetetlenebb krízishelyzeteket oldjam meg egy száll Exo-páncélban, de még én sem akarok belenyúlni egy jogi vitába velük. Szívesebben repülök bele a legközelebbi csillagba. Kevesebb fájdalommal jár, és legalább nem húzzák ki évekig.

Thimbale megrázta a fejét és körbemutatott.

– De gondoljon a pénzre, ezt az egész bolygót megvehetné csak a bevétel töredékéből – magyarázta, a szemében szinte látszott, hogy mozognak az elméjében a fogaskerekek. – Nézze, van egy unokaöcsém, aki ügyvé…
– Nem – zártam ki kategorikusan, és a mosolyom most először olvadt le az arcomról. – Egyrészt, még ha valamilyen csoda folytán győznék is, és többet ítélnének meg nekem, mint a valószínűleg orbitális jogi díjak, a vállalatok csak átcímkéznék a termékeiket „Általános Űr-Kalandor kapitány” -ra vagy valami hasonlóra, és megint nem látnék egy fityinget sem belőle.

Ismét elmosolyodtam kicsit és folytattam.

– Jobb ez így, el tudok menni egy kocsmába meginni valamit, nem rohan meg egy csapat őrült rajongó, vagy éppen hírnévre szomjazó kezdő bérgyilkos.

Thimbale úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy szeretem a fejemen viselni az alsóneműmet, mert az ergonomikusabb. Az én szempontomból a dolog nem is lehetne egyszerűbb. Mind a pereskedés, mind pedig az általam végzett munka azzal jár, hogy valaki mesés vagyon reményében magára ránt egy fél galaxisra jutó fejfájást, azonban a munkám során megtehetem, hogy egy gránátvetővel oldom meg a problémáimat, míg a Galaktikus bíróságon ez kevésbé valószínű, hogy jó végkifejlethez fog juttatni. Thimbale megrázta a fejét, mintha csak a gondolatsort akarta volna kiűzni belőle.

– Térjünk inkább vissza arra, amiért fel szeretném önt bérelni, Flashart paran… - A rezzenéstelen borostás ábrázatom vélhetőleg ismét csak összeütközött az elméjében a legendás harcos képével, majd mivel a két aspektus összesimíthatatlan volt, inkább újra kezdte a megszólítást.
– Akarom mondani, Mr. Flashart. Egy igazán komoly szerencsétlenség ért engem. – A hangja ugyan nem árulkodott érzelemről, de a keze megrezzent, és lassan ökölbe szorult. Nem úgy lesz egy bolygó vezetője az emberből, hogy nyilvánvalók az arcán igazi érzelmei, szóval a dolog tényleg jelentős lehetett, ha még én is le tudtam szűrni, hogy valami aggasztja.
– Azt kell higgyem, hogy a lányomat elrabolták, és a tettes magával ragadta a bolygó sötét oldalára. – Thimbale felnyúlt és megforgatta az asztalán helyet kapó planetáris gömböt, ami Oculust ábrázolta.
– A bolygómon Numbra folyó partján található egy sötét kastély, amit egy bizonyos Gróf Mefiston vett ki nagyjából kétszáz éve a közvetlen elődömtől nyugdíjba vonulása előtt. A múltban terjedtek… – Itt a főpolgármester megtorpant kicsit, láthatólag kellemetlenül érezve magát. – Mondjuk úgy, hogy kellemetlen mendemondák a grófról, amelyeket bizonyíték híján elutasítottam. Azonban három napja a csodálatos lányom, Delélia, eltűnt a szobájából. Mindössze pár sáros lábnyomot találtunk az ablakpárkányon, amelyek az összetételük alapján a Numbra folyó környékéről származnak. Természetesen kiküldtem egy osztagnyi emberemet, hogy felelősségre vonja a grófot, és hozza vissza a lányomat. Reménykedtem, hogy csak valamiféle érzelmi ügyről van szó. Tudja, hogy mi történik, ha a fiatalok szerelmesek?

Bólintottam, mert tényleg tudtam. Munkát kapok.

A főpolgármester arca eközben megrezzent némi bosszúságról téve tanúbizonyságot. Úgy tűnt, a kedves lányának nem ez lenne az első hasonló esete. Az aranykalitkában nevelt ifjaknak megvolt a rossz szokása, hogy a lázadás egészségesebb módjai helyett az olyan teljesen logikus alternatívákat válasszák, mint hogy beálljanak a legközelebbi lázadókhoz, beleszeressenek a bolygó legambiciózusabb és gonoszabb iparmágnásába, esetleg tegyenek egy sétát a helyi nyomornegyedben egy szál kendővel a fejükön, mint álcázás, bízva a mérhetetlen színészi képességeikben. Mikor ilyesmi megtörténik, annak a végeredménye általában az, hogy riasztanak engem, én pedig kénytelen vagyok még egy dilis szektára, vagy áskálódó nemesi összeesküvésre rárúgni az ajtót.

– Kiküldtem pár emberemet, egészen pontosan egy századot, hogy beszéljék meg a dolgot a gróf úrral, és közöljék vele, a házasság természetesen nincs kizárva, de csakis a tradicionális keretek között. Sajnálatos módon sohasem tértek vissza. Az életjeleik pedig megszűntek a kastély környékén. Mondanom sem kell, innentől gyanús volt, hogy nem egy egyszerű szerelmi ügyről van szó. –Thimbale keze lassan ökölbe szorult. Akármilyen távol is állt a gondolkodásmódunk, az aggódását megértettem. A bolygó helytartók alatt szolgáló katonai egységek ki vannak képezve arra, hogy ha szükséges, leverjenek egy lázadást, vagy megvédjék a planétát egy ambiciózusabb kalózflotta támadásától. Az, hogy egy visszavonult nemes képes volt leverni egy teljes századot, arra utalt, hogy nem egy hétköznapi dologgal állunk szemben.
– Az utolsó adás, amit kaptunk tőlük, eléggé felkavaró. Neszekről beszélnek az éjszakában, arról, hogy páran már eltűntek az úton, és az utolsó pár percben kiáltozás hallatszik egy… – Thimbale egy kis szünetet tartott, és idegesen megmozgatta az ujjait. Szinte tapintani lehetett a levegőben a feszültségét. – Vámpírról. – Vártam egy picit remélve, hogy részletezi, de úgy tűnt, nem igazán fűlik hozzá a foga, szóval kicsit megsietettem.
– Vámpírról?
– Igen. Sajnos én sem tudok többet. Azonnal tudtam, hogy kénytelen vagyok valaki olyanhoz fordulni, aki, nos, aki hasonló ügyeket old meg. Tudja, űrszörnyek, megvadult robotok, hasonlóak. Egy hősre. – Az utolsó szótól megrándult a bal szemöldököm, de ha a főpolgármester észre is vette, nem adott rá reakciót.

Hős, számtalanszor vágták már a fejemhez, de még mindig összerándult tőle a gyomrom. Először Pandoricán szólítottak annak, amikor kezdő zsoldosként a polgárháború alatt elkötöttem egy quadro-coptert, és belevezettem a királypártiak főhadiszállásába, egy majdnem sziget méretű lebegő ágyúba. A szerencse úgy hozta, hogy kiütöttem a fő antigravitációs fluxus egyik energiakapcsolóját, az pedig túltöltötte az egész rendszert. Hősként ünnepeltek, pedig csak borzalmas pilóta vagyok. Aztán a második megbízásomon egy ékszeres ládát kellett volna megvédenem, amit elloptak az orrom alól. Nagy nehezen lekövettem a nyomait, és rárúgtam az ajtót arra, amit én egy pitiáner rablóbanda rejtekhelyének hittem, de a Galaktikus Triád titkos főhadiszállását rejtette. Mint kiderült, kellett nekik a pénz, hogy felfegyverkezzenek, és megpróbálhassák átvenni a hatalmat a polgárháborúban meggyengült kormánytól. Ez aztán egy másfél napos lövöldözésbe torkollott, amelybe becsatlakozott a helyi rendőrség, a nemzeti gárda és még egy marok egyéni őrült. A végén az univerzum mérhetetlen humoráról téve tanúságot, csakis én másztam elő a romok alól. És ez még csak a dolgok kezdete volt…

Visszarántottam magam a beszélgetésbe, mikor leesett, hogy lassan egy perce bámultam a szerencsétlen polgármestert enyhén rángó szájszéllel. Ha eddig nem érezte magát borzasztóan kényelmetlenül, akkor most garantáltam, hogy a helyzet megváltozzék.

– Elnézést. Harci emlékek – próbáltam szépíteni a helyzetet, de Thimbale csak óvatosan biccentett, és óvatosan közelebb húzta magához a dekoratív levélnyitó kését. – A hős helyett maradjunk inkább abban, hogy szüksége van valakire, aki megfelelő pénzösszegért hajlamos a legőrültebb káoszba is becaplatni és rendet tenni – pontosítottam inkább.
– Nos, lényegében igen. Hajlandó lenne elvállalni? – kérdezte Thimbale, és bizonytalan meghengergette a kis molekulárisan stabilizált ezüstből készült levélvágót. – A lányomat kéne épségben visszahozni, a többi nem számít.
– Persze, miért is ne? A standard árazásomat számolom fel óránként. Meg az extrák, amikkel még szembe kerülnék.
A főpolgármester felpislogott és megütögette az előbb megigazgatott monokliját.
– Extrák? – A szeme előtt egy nagyjából 25 standard oldalas lista rajzolódott ki az üveg belső oldalán. Lassan végigfuttatta a szemét rajta, és annyira belefeledkezett, hogy rányomta az ujját a kése végére. Felszisszent, majd egy kis tégelyt elővéve bekente egy kis krémmel, és ameddig a nanobotok dolgoztak, hangosan felolvasott pár tételt. – Titokban a küldetési területen megbujdosó űrsárkány legyűrése, előre nem látható halál-kultusz biztosítás, felár a bolygó tektonikus összeroppanásának megállításáért, agyevő parazitákkal kapcsolatos veszélyességi pótlék – sorolta a lassan gördülő tételeket, majd elkapva róluk a tekintetét felvonta a szemöldökét, és rám pillantott. – Mondja, ezek milyen gyakran esedékesek?
Megvontam a vállam, és elmosolyodtam kicsit. Egészen őszintének hatott annak ellenére, hogy az örömnek egy szikráját sem tartalmazta.
– Az összbérem legalább harminc százalékát szokták kitenni. Több, hogyha előtte biztosítanak róla, hogy ez egy igazán könnyű meló lesz. Furán hangzik, de statisztikailag tudnám bizonyítani. Az engedelmével, uram, akkor elindulnék. Fogalmam sincs, hogy a gróf úr tényleg „vámpír”, vagy élethosszabbító gyógykezelésekbe beleőrült, csillagközi nemes, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a legjobb, hogyha minél kevesebb időt tölt a lányával. A rossz behatások a fiatal elmére meg hasonlóak.

Thimbale bólintott, kicsit még mindig a listát bámulva az egyik szemével. Az ajkai a „Genetikailag módosított mutáns bohócok” – szó sorozatot tátogta. Én enyhe meghajlás után sarkon fordultam, és elindultam kifelé a pókselyem szőnyegtől kényelmetlenül nyikorgó előszoba felé.

Oculus nem volt tidálisan kötve az anyacsillagához, azonban az univerzum kegyetlen tréfájának köszönhetően a keringése és a forgási sebessége balszerencsés párba állt. A bolygón igazán voltak napok, ugyanis a bolygó olyan lassan forgott, hogy az egyik felét folyamatosan érte a narancsvörös csillagának fénye, míg a másik oldal örök sötétségbe burkolózott.

A bolygó lakóinak szerencséjére Oculusnak egy ajándék is jutott, viszonylag jó hővezetés és erős légáramlatok. A bolygó majdnem hetven százaléka lakható volt, csupán a naphoz legközelebbi részeket uralta kibírhatatlanul égető sivatag, illetve a legtávolabbit kegyetlen jégmező.

A gróf kastélya egy olyan térség közepén kapott helyett, ahol az éjszaka ugyan folyamatos volt, de a levegő hőmérséklete csak ritkán süllyedt öt fok alá. Tökéletes hely, hogyha valaki vérszívó szörnyeteget szeretne játszani, de nem szeretné, hogy az ilyenkor kötelező bőrcucc helyett tíz kilónyi szigetelő ruházatot kelljen viselnie. Ugyanakkor viszont azon a területen nem igazán voltak kikövezett utak, így más megoldást kellett keresnem.

Sikerült lefizetnem a bolygó legostobább, vagy legkapzsibb, esetleg mindkettő quadrocopter pilótáját, aki elvitte a teljes testet borító katonai minőségű Exo-páncélt és egy kisebb inváziós hadsereg teljes fegyverzetét viselő férfit harminc centis árnyékpatkányokra vadászni, mindössze két klikkre a térképen pulzáló vörössel jelzett veszélyzónától a Numbra folyó mellé.

A bolygó sötét oldalán a nevével ellentétben nem volt túlságosan sötét. A csillagok és a bolygó kisméretű holdjának visszavert fénye bőven elég világosságot biztosított ahhoz, hogy a sisakomba rejtett szenzoroknak ne legyen gondja a környék milliméter pontos kirajzolásával.

Ez a helyzet azonban változni látszott, mert tőlem északra a bolygó egyik nevezetes viharának felhői gyülekeztek. A hőmérséklet egy kellemes hét fok körül volt, és kitaposott útnak még csak nyoma sem volt. Ennek ellenére az útvonalat a cél felé nehéz lett volna eltéveszteni. Még a gyülekező felhők alatt is kivehető volt a gróf kastélyának magasba meredő toronyerdeje.

A hely akkora lehetett, mint egy kisebb város, legalább két tucat bástyával, várfokkal és több sornyi fallal. A teljes épületegyüttes, egyetlen derengő ablakot kivéve, vaksötét tömegként meredt az éjszakába.

– Szent csillagok! – mondtam a sötétségnek magam körül, miközben felmértem a terepet, és a páncél belső rendszerei felvázoltak egy optimális utat. – Mi a halálért nem esik le embereknek, hogy az, aki hajlandó kivenni egy ilyen helyet, mint személyes rezidenciát, annak egyértelműen nincs kinn a négy kereke?

Megindultam a sötétben csillogó kövek és a csekélyke holdvilágon tengődő kitartó füvek között. Az Exo-páncélba épített hidraulikák hozzájárultak ahhoz, hogy a több klikkes séta is a nehéz terep ellenére is csupán egy enyhe fáradtság érzetet keltsen ahelyett, hogy meg kelljen álljon pihenni.

– Persze, uram, hogyne vehetné ki a sötét, aggasztó várat a bolygóm eldugott pontján! Mit is mondott, hogy hívják? Doktor Vérontás? Milyen különleges név, legalább nem keverik össze senkivel. Nem, sajnos nem tudom, hogy ki lehet-e cserélni a planetárium látcsövét egy halálsugárral, de miért is kérdezi? Persze megértem, hogy csak akadémikus kíváncsiság, elvégre ahogy maga mondta, ön egy szuperfegyver specialista. Akkor máris rendben van. Itt írja alá! – mormogtam magamnak, ahogyan a különleges ismertetőjeleket nélkülöző tájat tapodtam.
– Címeres idióták. Mondjuk, én sem vagyok teljesen normális, hogy magamban beszélek, nem igaz? – kérdeztem egy nagyjából térdig érő kő mögött bujkáló, pikkelyes/szőrös mormotaszerű valamitől, ami válaszul rám hörgött, és fura ugráló mozgással bevetette magát egy halom távolabbi szikla közé. – Ezt igennek veszem.

Az utam további része a zsörtölődésemen kívül csendesen tellett. Nagyjából az út felénél belefutottam a közeledő viharfelhőkbe, amelyek szinte teljes sötétségbe borították a környéket, és komolyan el kellett gondolkoznom, vajon érdemes-e felkapcsolni a világítást a sisakomon. Erre végül egyáltalán nem volt szükség. Mielőtt olyan sötét lett volna, hogy a sisakom rendszerei képtelenek legyenek kirajzolni előttem a környéket, kitört az égi háború.

A viharfellegekben villámok tucatjai vívtak csatát egymással a forrongó ég birtoklásáért olyan vadul, hogy az Exo-páncél belső rendszerei tökéletes képet tudtak kialakítani a másodpercenként felvillanó fénynek köszönhetően. Tették mindezt a hatalmas cseppekben zuhogó eső ellenére, amely percek alatt úgy megsűrűsödött, hogy a legkisebb mélyedés is térdig érő tavacskává, majd folyócskává duzzadt.

Szerencsére az Exo-páncél lég- és vízmentesen volt zárva, és saját belső nyomással rendelkezett. Ha a bolygó hirtelen ledobta volna az egész atmoszféráját, az sem jelentett volna komolyabb problémát, mint ideiglenes kényelmetlenséget. Vissza kellett volna fordulnom tetemesebb oxigén tartalékért ahelyett, hogy a levegőből szűrném.

Mire elértem a kastély falait, a vihar igazán erőre kapott, és a térdig érő patakok mellkas középig érő, sodró árhullámokká váltak. Ezeket már nekem is ki kellett kerülnöm, ha nem akartam, hogy egy rossz lépés után magukkal ragadjanak, és a Numbra folyó aljáról kelljen kikapaszkodnom. Az előttem magasodó falak első látásra archaikusnak tűntek, mintha egyszerű faragott kőből és betonból építették volna őket.

Az Exo-páncél szenzorai szerint azonban a bennük rejtőző nanoszálaknak köszönhetően legalább egy termonukleáris robbanás kellett volna ahhoz, hogy áttörje őket. Összedörzsöltem a tenyeremet, és aktiváltam a páncél ujjaiba helyezett apró fúró/kampó mászó eszközöket, majd a falra simítva a kezemet felrugaszkodtam. A kapaszkodó nagy részét már magam mögött hagytam, mikor a távolban egy magányos harang kongásának szintetizált és felerősített másolata hangzott fel, túlharsogva az esővíz robaját és a villámok csattanásait.

– A francokat már! – morrantam fel, és körbe kaptam a tekintetem vadul keresve, mi aktiválhatta a hangot. Végül megakadt a szemem egy enyhén eltérő színű téglán, amelyet a rajta végigömlő eső és a levegőben vibráló elektromos töltés elrejtett a ruhám szenzorjai elől.

Belevágtam az öklömet, és számomra kicsit sem meglepően sisteregve bebicsaklott. A belsőjéből az ütéstől elpattant kábelek és a beleszerelt, most már törött szenzorok üvegdarabjai buggyantak ki és zuhantak alá a fal aljánál sodró patakokba. Az Exo-páncél kesztyűjén keresztül is éreztem, hogy egy remegés fut keresztül a falakon. A sisakomban vörös lámpák villantak életre és veszélyjelzők tucatjai jelentek meg a látóterem szélénél.

Felkaptam a fejemet, követve az indikátorokat, a falak tetejét borító olajos sötétségben borostyán sárga fénypontok gyúltak. Az árnyak megmozdultak, és a következő villanásnál sikerült kivennem az alakjukat is. Olyanok voltak, mintha valaki keresztezett volna egy irandai gyíkszörnyet valamiféle ismeretlen, de borzasztóan ronda emberelőddel. A hiányzó láncszem az emberek és H. R. Geiger rémálmai között. Vízköpők. Robot vízköpők hatalmas fém karmokkal és részecskefegyverben végződő gyíkszerű farokkal.

– Most komolyan? – kérdeztem az égtől, majd hátranyúltam a fegyveremért és bámultam, ahogyan a monitoromon egyre magasabbra kapaszkodik az a lények energiaszintje. Vagy nagyon archaikus modellek voltak, vagy úgy gondolták, nem kell sietősnek lenniük a fegyverük feltöltésével. Ha nem tévedek, lőni fognak.

Számoltam a saját szívdobbanásaimat a fülemben, majd elrugaszkodtam a faltól a sötétségbe, lerántva a fegyveremet a hátamról. Az ujjaimba épített fúróhegyek apró darabokat téptek ki a kőből, amelyek helyére több száz fokos részecskesugarak csapódtak hosszú métereket égetve végig a falon. Még a zeniten, céloztam, és elsütöttem a Gauss-fegyvert, majd megismételtem a mozdulatsort, miközben zuhanni kezdtem a lent robajló víz felé.

Az első magnetikusan felgyorsított lövedék az egyik világító szemén kapta el a vízköpőt, szétzúzva a fémötvözetből készített koponyáját. A biztonsági robot szikrákat és hűtőfolyadékot spriccelve követett a mélybe, mikor a rendszerei leálltak.

A második lövedék egy mellkast zúzott be, és a tulajdonosa rángatózva tűnt el valahol a fal mögött. A társaik pusztulásától nem igazán meghatott többi vízköpő utánam vetette magát. Gyorsan zuhantak, néha meglökve magukat a karmaikkal a falon, de nekem jelentős előnyöm volt. A sisakomban ismét visítani kezdtek a veszélyjelzők, ezúttal a rohamos közeledő árhullámmal kapcsolatban odalent, ami a szenzorok szerint már a három méteres magasságot is elérte, és elég erős volt ahhoz, hogy fél tonnás sziklákat hengergessen, mint hordalék.

– Toló hajtómű! – üvöltöttem a sisakomban. Hátizsákom aljára szerelt magasnyomású tartályok felköhögtek, majd amikor a rendszer begyújtotta őket, felüvöltöttek, mint valamiféle mérges sárkány. A hirtelen löket hatalmasat rántott rajtam, ahogy megállt a zuhanás, majd legalább kétszer olyan sebességgel emelkedni kezdtem. Elzúgtam a felém tartó robotok között, amelyek túl későn reagáltak a pályamódosításomra.

Még így is eléggé vérszomjasok voltak ahhoz, hogy utánam kapjanak a karmaikkal, azonban jobban jártak volna, hogyha ezeket arra használják, hogy megpróbálják megfékezni a zuhanásukat. A vízköpőket elnyelte a robajló víztömeg, a toló hajtóművek pedig felélték a hátizsákban található kevéske üzemanyagot, és erőtlenül köhögni kezdtek. Ez alapvetően sem lett volna jó, de most még kellemetlenebb volt, mert ebben a pillanatban nagyjából tíz méterrel magasabban foglaltam helyet, mint a fal teteje.

Volt még annyi erő a hátizsákban, hogy az udvar felé irányítsam az esésemet. Sajnos én úgy gondoltam, hogy a terület üres lesz, azonban több szint-fa épület is helyet kapott benne, köztük a legnagyobb, aminek a teteje vészesen közeledett.

– A büdös pi… – A reccsenést még az Exo-páncélon keresztül is hallottam.

Szerencsére az esés kellemetlen volt, de a felszerelésem sokkal komolyabb dolgokra volt kalibrálva. Miután sikeresen kikászálódtam a szintén szint-fából készített lóitatóból, és leráztam az általam betört istálló tetőből rám tapadt pozdorját, gond nélkül feltápászkodtam.

Az itató, valamint a ruhám által érzékelt szagminták nyilvánvalóvá tették, hogy a hely, aminek bezúgtam a tetején, nem csak úgy nézett ki, mint egy istálló, hanem akként is funkcionált. A lakói, egy pej és egy barna telivér, amelyeket minden bizonnyal igen drágán hozatott Terráról a tulajdonosuk, neheztelő pillantással bámultak engem. Bocsánatkérően intettem feléjük.

Amennyit tudtam a régi Terra élővilágából, feltételeztem, hogy nem igazán értik, bár ki tudja, milyen genetikai módosításokat végzett rajtuk a gazdájuk. Lehet, olvasottabbak, mint én.

Odakint a várudvar beépítettségén kívül egy másik, sokkal kellemesebb meglepetés is ért, ugyan a harangszó továbbra is zengett, de a falakról nem kapaszkodott le több világító szemű vízköpő, hogy megpróbáljon kihámozni a páncélomból. Az ablakok és ajtók körülöttem ugyan egy fajta csendes fenyegetést sugároztak, de nem özönlöttek ki gyilkos droidok, vérszomjas szörnyetegek, vagy éppen fanatikus követők egyiken se.

Biztos voltam benne, hogy inkább előbb, mint utóbb elő fognak kerülni, egy ekkora helynek nem csak egy védvonala van, de egyelőre nem hiányoltam őket. Ellenőriztem és újratáraztam a Gauss fegyveremet, majd felszereltem rá a gránátvető és lángszóró bővítményeket. Mind a kettő rém hasznos harcban, azonban hegyet mászni velük nem kifejezetten ajánlatos, mégiscsak komoly robbanóanyagok és molekuláris gyújtóanyagok lehetséges keveredését kockáztatja az ember.

Megindultam a legnagyobb ajtó felé, amely a kastély belsejébe vezetett, a nyílászáró lassan nyikordulva kitárult, amikor már csak pár lépésre voltam tőle. Egy hajszálnyira voltam tőle, hogy beküldjek egy gránátot, de a túloldalán nem egy csapat véremre szomjazó harci android várt, csupán egy alacsony, púpos emberke lakájnak öltözve. A férfi, legalábbis annak azonosítottam, arc helyett egy közepes méretű középhegység domborzati térképét viselte, amely geográfiai képződmény legnagyobb csúcsa a krumpliszerű, bibircsókos orra volt. A kezében egy kis ezüsttálcát hordott, amire egy denevér alakra összehajtogatott kendőcske volt helyezve.

– Jó estét, Mr. Flashart! Igor vagyok. Már vártuk – közölte az alak olyan nyomott hangon, mintha az előbb említett orr a torkában foglalna helyet. Körbe néztem magam körül, hátha esetleg valaki mögém lopakodott, de úgy tűnt, Igor rám gondolt.
– Jó estét? – válaszoltam. A hangomnak enyhén szintetikus élt adott a sisak hangszórója.
– Kérem, kövessen, a gróf úr már várja. – Óvatosan közelebb léptem és megindultam az aprócska ember után. – Ritkán van alkalmunk ekkora hőst köszönteni – közölte csevegő hangnemben.

Hős. Már megint ez a szó. Ha az első pár balszerencsés kalandom, amely után elkezdték pusmogni a nevemet, nem lett volna elég, a rá következők sem sültek el jobban. A megbízás, hogy ijesszek el egy kalózbandát, ami a bolygó körüli kereskedőutakat portyázta, nem tűnt túlságosan nagy falatnak. Egy rozsdásodó, elavult fegyverekkel felszerelt emberrabló csürhe egy évtizedek óta forgalomból kivont roncstelepre való korvett fedélzetén… Egyszerű, mint az egyszeregy. Mint kiderült, egy őrült tudós pénzelte őket, hogy tesztalanyokat szerezzenek neki.

Szó szót, lövést lövés követett, és felrobbantottam egy aszteroidát a benne vonagló mutáns hordával együtt. Itt már kezdtem kapizsgálni, hogy valami nincs rendben a szerencsémmel, szóval elhagytam Pandoricát, de még a szektort is, remélve, hogy ezzel kivonom magam a sors furcsa játékából.

Az utazóhajót fél úton eltérítette egy terrorista szervezet, ami megpróbálta belevezetni egy fekete lyukba, és én voltam az egyetlen a fedélzeten, akinek volt valamiféle harctéri tapasztalata. Mikor befutottunk az úti célunkként szolgáló űrdokkba a hajó fémszerkezetének nagyjából háromnegyedével, mínusz az eleje, amit már nem tudtunk kirángatni a gravitációs kútból, már majdnem biztos voltam benne, hogy megátkoztak.

A pontot az tette fel az I-re, mikor elhatároztam, hogy meglátogatok egy helyi, barátságos szerzeteseiről elhíresült templomot, és szert teszek pár szerencsehozó amulettre. Nem igazán hittem abban, hogy valami fensőbb erő uralja az univerzumot, de ki kellett próbálnom, amolyan talán bejöhet alapon.

Szektások voltak. Egytől egyig, az összes szerzetes. Amikor kimásztam a katedrális romjai közül a vállamban az aranyozott áldozókéssel, rádöbbentem, hogy igenis van fensőbb erő a galaxisban. És ki nem állhatja az irhámat.

Az idők során megtanultam pénzt kérni a dolgokért, amiket kénytelen vagyok elszenvedni, no meg magam elébük menni ahelyett, hogy csak véletlenszerűen megtörténnének velem, így legalább fel voltam rájuk készülve.

Mostanra hivatást csináltam a dologból. Megtanultam vele élni. Ettől függetlenül nem vagyok hős. Esetleg hivatásos túlélő, talán egy problémamegoldó. De hős sohasem leszek. Azok belemennek az ilyesmibe, nem rákényszerülnek.

Míg a gondolataimba merülve sétáltam, Igor szorgosan szedte előttem a métereket, egyfajta furcsa, félig bicegő, félig ugráló járással. Az utunkat fáklya alakúra formált LED lámpák világították meg, amelyek tíz méterrel előttünk kigyulladtak, és nagyjából ugyanolyan távolságra mögöttünk kialudtak. Egyre bizonyosabb volt bennem, hogy akármi legyen is a gróf, az drámaibb, mint egy fekete lyuk körül játszódó szappanopera.

– Elnézést a vízköpők miatt – szólaltam meg egy pár percnyi bóklászás után, hogy megtörjem a csendet.

Igor egy elégedetlen pillantással nyugtázta a bocsánatkérésemet.

– Én magam építettem és programoztam őket, tudja? Elektronikai hulladékból. Egészen büszke voltam rájuk.
– Igazán? Akkor gondolom, jó sokat fizetnek itt neked – próbáltam terelni a témát a falakat borító 3D-s festményeket bámulva. Udvariasan mosolygó urakat és hölgyeket ábrázoltak, amelyek kivétel nélkül acsarogni és karmolni kezdtek az ember felé, ha a beépített szenzoraik szerint nem nézett oda.

Az az érzésem a sisakom megkavarhatta őket, mert nem egyszer szemléltem, hogy egy fehérre púderozott hölgy képe nekirugaszkodik a képernyőnek, majd félútról hátra rántódik, mintha valaki damillal húzná vissza.

Igor válasznak megvonta a vállát.

– Az uraság megengedi, hogy itt élhessek és élelmet is kaphatok. Ennyi a fizetségem.
Majdnem nekisétáltam egy üres lovagi páncél egészen esztétikusan kialakított másolatának.
– Hogy mi van? – kérdeztem félrelépve a díszplakett elől, amit elé helyeztek.
– Jól hallotta, a fizimiskám olyan horrorisztikus, hogy a társadalom menten kitagadna – közölte mélységes mély melankóliával. Ezek után addig bámultam a sisakom rezzenéstelen ezüstös vizorjával, ameddig kényelmetlenül nem érezte magát és rákérdezett. – Igen?
– Ember, a huszonharmadik évszázadban élünk, te pedig háztartási hulladékból tudsz harci robotokat építeni. Senkit sem fog érdekelni, hogy nézel ki. Két hónapnyi fizetésedből olyan kezelést tudsz venni, amitől senki nem fogja elhinni, hogy nem kis növésű szupermodellnek születtél.

Igor megtorpant mellettem, amitől nekem is meg kellett állnom, és megvakarta bibircsókos állát. A tekintete eléggé bizonytalannak tetszett, szóval folytattam.

– Van egy ismerősöm a Betelgeusei egyetemen, akit egy sztáziskamrából rángattam ki, amibe a saját megvadult robotja tömte bele, hogy élő elemnek használja. Ha ráírok, szerintem simán beajánl, hogy meg legyen a papírod is a munkára. Kicsit bogaras, meg fura fickó, de… – Itt megálltam és teátrálisan körbe mutattam magam köré. – Láthatólag nincs problémád ilyenekkel dolgozni.
– Nem is tudom. – Igor zavartan topogott egy sort, és összedörzsölte a tenyereit. Szinte áradt belőle, hogy gondolkodik a dolgon, de egyszerűen túlságosan félszeg, hogy egy ilyen nagy lépést tegyen. – Az emberek, meg a munkatársaim, én nem vagyok jó abban, hogy tömegben boldoguljak.
– A fickó a Robottervező tanszék vezetője. Az ott dolgozók kilencven százaléka egy kezén meg tudja számolni, hányszor beszél havonta hús-vér emberrel. Higgy nekem, ha antiszociális vagy, az nem éppen probléma, ha heti hét napból hatot azzal töltöd, hogy a szervók helyes forgásfokán gondolkodsz, amikor vertikális felületen haladnak – mormogtam és megborzongtam ismét megindulva Igorral.

Az előbb említett professzor hajlamos volt hasonló témákon több órás előadásokba átmenni, ami roppantmód kikezdi az ember idegeit. Legeslegfőképpen ha az említett ember bent ragad vele két hétig egy mentőcsónakban, ami lassan sodródik a rendszer lakott bolygója felé.

Professzor előrelátás ugyanis rákötötte a kísérleti mesterséges intelligenciáját a hajóm rendszerére, hogy tanuljon. Sajnos az első dolog, amit megtanult az volt, hogy „Most meghalsz, húszsák!” Csakis a jobb természetemnek köszönhette, hogy nem löktem ki a légzsilipen ott és akkor.

– Óh, az roppant érdekes, tudod, attól függően, hogy milyen szögben lépnek az erőhatás… – kezdte magyarázni Igor, de úgy tűnt, a szememben feléledő gyilokvágy valahogy átsugározhatott az egyszínű vizoron, mert nem folytatta, hanem a kezét összedörzsölve megkérdezte: – Maga szerint tényleg sikerülne? Miért segítene?
– Persze. És mert annyival kevesebb ember készít azzal a direkt céllal gyilkos robotokat, hogy rám vadásszanak.

Igor pár másodpercig gondolkodott, majd úgy tűnt, elfogadta az érvelésemet és bizonytalanul bólintott.

– Gondolkodom rajta. Oh! Megérkeztünk. – Mint kiderült, annyira belefeledkeztem a beszélgetésbe, hogy az agyam egy hátsó része átvette az irányítást a lábaim felett, és egyszerűen ment, amerre a „fáklyák” mutatták.

Egy akkora terem volt, amelynek a méretei vetekedtek egy kisebb fajta stadionéval. Minden falon gyertyatartókat mintázó LED-lámpák foglaltak helyett, amelyeket néha 3D-sen mozgó festmények és egzotikus szobrok szakítottak meg. A padlót egy vastag, vörös szőnyeg fedte, amely egészen a helyiség ellenkező végéig futott.

A terem túloldalán két egymás körül kacskaringó márványlépcső között, egy megemelt színpad foglalt helyet egy hatalmas szint-zongorával.

A hangszer mögött egy alak üldögélt, régivágású frakkban, amit valaki egy széles, vörös köpennyel egészített ki. A bőre fehér volt, mint a márvány, kivéve az ajkait, amelyek vörösen csillogtak még ilyen távolságról is.

A vállamra támasztottam a Gauss-fegyveremet és Igorra pislogtam, aki csak megforgatta a szemeit, és megindult előre, szóval én is így tettem. Nagyjából a tizedik lépésemet tehettem meg, amikor a gróf ujjai táncolni kezdtek az szint-zongorán. Először csak lassan, majd egyre gyorsulóbb, élesebb ütemben.

Meg kellett hagyni, játszani tudott a fickó. Igor megállított egy nagyjából húsz méterre az uraságtól, és intett, hogy várjuk meg, ameddig befejezi. Amikor a dal véget ért, a gróf hátra vetette a vad zongorázásban előre borult, hosszú, ezüstszőke haját, és megszólalt. A hangja olyan volt, mint mézbe áztatott hermelinbunda.

Mind a kettőtől hányingerem támadt.

– Köszönöm, hogy felkísérted Flashart parancsnokot, Igor – kezdte, majd megtorpant, mikor végre végigmért engem. Pislogott egy sort, majd ismét végigmért. – Igor? Ez még is kicsoda és mit akar? Ezért komoly büntetést fogsz kapni.
– Jonathan Flashart – válaszoltam, mielőtt a megszeppent szolga megmukkanhatott volna. – De parancsnok nem voltam soha. – Megkocogtattam az Exo-páncélom sisakját, engedve, hogy a vizor rész átlátszóvá váljon. – Elnézést, hogyha csalódást okoztam volna. Én a főpolgármester lányáért jöttem, Igor pedig be szeretné nyújtani a felmondását.

Igor olyan hangot hallatott mellettem, mint egy denevér, akit beszippantott egy porszívó.

– Be szeretném? – kérdezte sipító orrhangon, és kicsit megtámaszkodott a falon.
– Persze. Arról beszélgettünk nem? Itt az alkalom – noszogattam óvatosan, de válasz helyett csak a földet bámulta falfehéren. Kezdtem sajnálni a kis öreget, lehet, hogy túlságosan sokat zúdítottam rá. Mefiston gróf fenyegetően megemelkedett, és meglebbentette maga mögött a köpenyét.
– Igor, ha ez valami vicc, én garantálom, hogy…

A megszólított a fenyítő hangnem hallatán megingott, majd a keze ökölbe szorult, mintha végleg eldöntött volna valamit. Vett pár nagy levegőt, majd egy olyan tekintetet vetett a gróf felé, amitől még én is hátrahőköltem volna, és földhöz vágta a kezében tartott tálcáját, és vérmes orrhangon felkiáltott.

– Felmondok! – A tálca csörögve gurult el a szőnyegen, majd a kijelentést követő pár másodperces csendet Igor kihasználta arra, hogy zavarában kirohanjon a teremből. Ezt még egy tucat kínos csend követte, amelyek ezután sorba álltak és zavartan kisorjáztak gazdájuk után.
– Nos – szólaltam meg végül. – Mint mondtam, Flashart vagyok – fordultam ismét a gróf felé, aki még mindig mereven bámulta a becsapódott ajtót. – Maga pedig, ha nem tévedek, Mefiston grófja. Egészen pofás a Drakula jelmeze. És a halloweeni kastély sem utolsó.

A ház ura felém fordította a tekintetét. Nem semmi genetikai átalakításon eshetett át azokért a szemekért. Egyenesen világítottak a dühtől. Lehet, hogy egyenesen kicserélte őket valamiféle bionikus beültetésre. Mintha csak a ki nem mondott kérdésemre akart volna válaszolni, a gróf kihúzta magát, és erőt véve magán lesimította a hirtelen felpattanástól meggyűrődött ingét.

– Azt hiszem, abban a hitben él, Mr. Flashart, hogy ez csak egy vicc, de ez távol áll a valóságtól.

Mefiston felcsapta a levegőbe a kezét, a köpenye a magasba emelkedett, majd végigremegett. Az aranyozott szélek mozogni kezdtek, mintha valami ki akarná rágni magát a belsőjükből.

Valami csattant, majd az egész köpeny darabjaira omlott, a töredékek pedig kis szárnyas denevérekként kavarogtak a magasba.

– A nevem Dracon Mefiston, az utolsó vámpír vagyok a galaxisban, és én vagyok a végzeted!

A gróf a fejét hátra vetve felnevetett, a hangja kísérteties zengő árnyalatot vett fel, láthatóvá téve a megnagyobbodtak a szemfogait. Az előadás kétségkívül impresszív volt, és bár még mindig nem voltam benne biztos, hogy a fickó tényleg egy vámpír, vagy csak igen jók a bűvésztrükkjei, egy valamiben már biztos voltam.

– Ez totál flúgos – közölte egy szintetikus éllel megáldott hang, és egy kis időbe tellett, mire rájöttem, hogy az enyém volt az. Ez szemmel láthatólag nem csak engem, hanem a grófot is kibillentette az egyensúlyából. Mi előtt megszólalhatott volna, jobbnak láttam kicsit bővíteni az előbbi önkénytelen kijelentésemen.
– Mármint, nem azért, hogy letörjem a lelkesedésedet, de tényleg úgy jön ki. Nekem a galaxis minden bolondjával volt már dolgom, beleértve azzal, ami a tükörből bámul vissza rám reggelente, de azt hiszem, most betelt a pohár – magyaráztam szélesen körbemutatva a Gauss fegyveremmel. – Kísértetkastély, Igor, a műfáklyák, gonosz kacagás, meg monologizálás. Nézd, ha neked jó, akkor csak elvinném a lányt, és visszajövök később vérfarkasnak öltözve vagy valami. Cserkész becsszó.

A gróf szeme felragyogott, mint egy zseblámpa.

– Hogy merészeled?! – kérdezte, és ebbe a két szóba sikerült annyi önérzetes megsértődést belesűrítenie, mint egy hároméves kislány egész éves kihozatala. – Előkészítem a tökéletes alkalmat, megtanulok zongorázni, várok, ameddig tudom, hogy tombolni fog a vihar, erre van képed kiröhögni?! Majd meglátjuk, hogy lesz kedved nevetni, ha találkozol a szolgáimmal.

A gróf szinte odaviharzott a szint-zongorához és rácsapott egy billentyűkombinációra. A színpad alja elkezdett felemelkedni, feltárva alatta egy fémből készült tároló rekeszt. A sötétben egy elektromos szikra villant, és az árnyékból oszladozó karok kezdtek kinyomulni.

A tulajdonosaik mind a főpolgármester katonáinak tépett ruháját viselték, és az üveges szemük vakon, de gyűlölettel telve bámult rám. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy zombik. Hogy tényleg sötét mágiával vagy valamiféle technológiával hozták őket létre? Az jelen helyzetben inkonzekvens volt, komolyabb problémám is akadt, lévén felém csápoltak.

Kellett nekem piszkálni a kedves, őrült házigazdát, ha kisebb lenne a pofám, lehet, meghívott volna, hogy vendége legyek egy vacsorára, miközben kétértelmű utalásokat tegyen arról, hogy ő csakis „vörösbort” iszik.

Óvatosan hátraugrottam, és átkattintottam a fegyverem alján egy kis pöcköt. Ha kételkedik az ember a következő lépésben, harci helyzetben általában jó választásnak számítanak a nagy hatóerejű robbanószerek.

Céloztam, majd meghúztam a ravaszt, a gránát egy sekély ívet követve becsapódott a színpad alatti fémrekeszbe, mielőtt egy fél tucat zombinál több elő tudott volna furakodni. Volt egy hatalmas robbanás, majd egy undorító reccsenő, cuppanó hang, ahogyan a robbanás feltrancsírozta a rekesz tartalmát. Lelöktem a vállamról a Gauss fegyvert, majd célra tartottam, a biztonság kedvéért fejre.

A magnetikusan felgyorsított lövedék, amely számára az ujjnyi vastag acéllemez a „jelentéktelen” akadálykategóriába tartozik, lényegében eltüntette az ellenfeleim fejét és a tartalmát elhintette egy olyan öt méteres környéken. A gróf olyan arccal bámult rám, mint egy gyerekre, aki minden alacsony elvárás ellenére meglepte a szüleit.

– Ez mi volt? – kérdezte végül lassan, rajtam tartva a világító szemét.
– Termobárikus gránát - közöltem tárgyilagosan, és ahogy a hirtelen jött adrenalin apadni kezdett, összeszorítottam az állkapcsomat. – Ezek pedig… – kérdeztem a Gauss fegyveremmel a mozdulatlanul fekvő testek felé biccentve.
– A főpolgármester katonái. Nem volt rájuk szükségem. Ez az este nem róluk szól. Hanem rólad. Egészen pontosan Flashart parancsnokról! A híres hősről!

Már megint ez a szó. Kezdett bennem felmenni a pumpa.

– A párharcunk legendás lesz! – vigyorogta Mefiston, és a derekához nyúlva előhúzott egy hosszú, hegyes pengét. Úgy alakították ki, hogy egy egyszerű rapírnak tűnjön, de az élein természetellenesen csillant a LED-ek fénye. Monomulekuláris lehetett, olyan éles, hogy bármilyen anyagot átvágjon. Az Exo-ruhát is.
– Aha – válaszoltam semmitmondó hangsúllyal, de a kezem ökölbe szorult a fegyveremen. – És a lány? Rá se volt már szükséged?
– Áh, mindig a gáláns lovag, nemde bár? – vigyorogta gunyorosan Mefiston, láthatólag élvezve, hogy ismét a helyzet magaslatán lehet. – Ne aggódjon, ő itt van a kastélyomban, épségben. Hiszen mindenki másképp kezelne egy fajtiszta kutyát, mint egy falka korcsot nemde bár? – Ahogy tovább mosolygott, az agyamat elkezdte teljesen elönteni a vörös köd.

A fickó teátrális és nevetséges volt, ez igaz. Ugyanakkor viszont egy gyilkos is.

– De most, védje magát, Flashart Par…– Már elkezdte a mozdulatot, hogy vívópózba vágja magát, mikor elsütöttem a Gauss fegyvert.

Lehetett valami természetfeletti benne, mert nem láttam még embert páncél nélkül ilyen gyorsan oldalra vetődni, főleg, hogy tiszta meglepődés csillogott a szemében, a mozdulat nyilvánvalóan ösztönszerű volt. A lövedék, amelyet egyenesen a teste közepére céloztam, épphogy érintette az oldalát. A kinetikus energia a súrolás ellenére is olyan nagy volt, hogy szinte szétroncsolta a bordáit, és oldalra dobta akár egy rongybabát.

A gróf ahelyett, hogy elhengeredett volna meghalni, mint minden átlagos ember, szinte felpattant. A húsa a szemem láttára kezdte összekötni magát, mintha olvasztott műanyagból lett volna izmok és csontok helyett. Az arca most megnyúltnak és betegesnek tűnt, az ujjai végén pedig mintha fekete karmok csillogtak volna.

– Krízis mód! – vakkantottam a ruhának. A páncél rendszerei működésbe rúgták magukat és közvetlen táplálták a testembe az információkat, minden tudatos akadályt átugorva. A keringető rendszer adrenalint és stimulánsokat pumpált a vérembe egy töredékmásodperc alatt.

Újra és újra meghúztam a Gauss fegyver ravaszát, ahogyan a világ lassulni látszott körülöttem. A gróf cikkcakkban cikázott, de a lövedékek egyre közelebb és közelebb csapódtak be hozzá. A fegyver üresen kattant, a gróf hirtelen villámsebesen felém rúgta magát és szúrt. Egy átlagembernek esélye sem lett volna reagálni a mozdulatsorra. Én azonban katonai minőségű Exo-páncélban voltam.

Az egészet pillanatokban éltem meg. Feldobom a fegyvert. A gróf pengéje elhalad a derekam mellett. A kezem ráfonódik az övére, és a ruhában tárolt erővel megszorítja. A reccsenés. Mefiston a szabad kezével és karmaival a sisakom felé kap. Az én szabad kezem gyorsabb. Újabb reccsenés. A penge a padlóra hullik, a gróf pedig hátra rebben. Előre lépek és gyomron vágom. A ruha rendszerei már a mozdulatsor elején automatikusan áramot vezettek az öklömbe. A gróf hátrabukfencezve a földre zuhan, én pedig felnyúlva elkapom a Gauss fegyvert és újra tárazok. Az ellenfelem köhögve próbál feltápászkodni, de mellkason rúgom és ráhelyezem a talpamat a torkára.

Vigyorog. Vigyorog? Vigyorog?!

– Krízis mód, lekapcsol – mormogtam erőt véve magamon, hogy minden szót lassan gesztikuláljam, miközben a vámpír homlokához nyomtam a Gauss fegyvert. A gróf megbabonázva és értetlenül bámulta a lángszóró bővítmény belsejében táncoló őrlángot.
– Mi a rücskös fenéért vigyorogsz? – kérdeztem tőle. A hangom durván és recsegően jött ki a stimulánsoktól, amelyeket a ruha lassan kiszűrt a véremből.
– Mert, mert ez tökéletes – köhögte még mindig azzal az őrjítő mosollyal az arcán. –Végre meghalok, úgy ahogy illik.

Megráztam a fejemet, a stimulánsok még mindig ködösíthették az elmémet, mert ezt úgy értettem, mintha meg szeretett volna halni. A talpam alatt vigyorgó vámpír megérthette, mire gondolok, mert folytatta.

– Jól hallottad, háromezer éve vagyok vámpír. Az utolsó a világon. Azt hittem, áldás lesz, hogy minden társamat túléltem. – A szemében az őrült vidámság helyén kétségbeesés csillant. – De nem az. Egy átok, egy borzasztó átok. Úgy éltem az életemet, hogy az átlagos, mocskos halandóknál különb voltam. Ittam a vérüket, olyan képességekkel rendelkeztem, amiket senki nem mondhatott magáénak! Örökké éltem! Én voltam a megkérdőjelezhetetlen csúcsragadozó!

A szem elködösült, ahogy a kétségbeesés teljesen átvette az őrület helyét, és a tekintete vadul járt jobbra-balra, mintha az elméjében dúló viharnak lett volna kivetülése.

– Egyre tovább éltetek. Egyre több dologra voltatok képesek. Már nem rettegtetek a sötét utcákon, már nem féltetek a farkasoktól az erdőben! Olyan fegyverekkel öltétek egymást, amely már nekem is veszélyt jelentett, és aztán még tovább mentetek. Elhagytátok a bolygót, ti, egyszerű halandók, alsóbb rendű életformák olyan dolgot tettetek, amely nekem sohasem sikerült volna. – Megremegett a talpam alatt, és alig bírtam visszatartani magam attól, hogy rögtön elsüssem a fegyvert.
– Akkor elmenekültem, eljöttem a szolgáimmal egy olyan világra, ahol azt hittem, ismét uralkodó lehetek. Lázálom volt csupán. Furcsa nemes lettem a civilizáció szélén. A szolgáim lassanként elszállingóztak, már nem adhattam nekik olyat, amit ti nem. Mi értelme az örök életnek az éjszaka gyermekeként, ha ugyanezt a modern tudomány is megadja, és nem kell a társaid vérén élned? Mi értelme az erőnek és a gyorsaságnak, ha egy páncéllal ugyanezt éred el, és többet! Aztán már csak Igor és én maradtunk. Akkor már tudtam, hogy meghalni dicsőségben, mint elsorvadni a sötétben, nemde bár? Egy utolsó, legendákba illő harc, ahol érezhetem, hogy fensőbb rendű vagyok a mosdatlan embertömegnél – az arca vágyakozóvá vált, majd lassan lehunyta a szemét. – Mindent megterveztem, hogy valaki illőt csalogassak ide. És úgy tűnik, sikerült. – A gyomrom összeszorult, és közelebb nyomtam a fegyverem, de csak egy mosolyt csalt ki belőle a mozdulat.
– Ezek szerint, csakis azért raboltad el a főpolgármester lányát, hogy kiélhesd a beteg fantáziád egy dicsőséges halálról, mert már nem voltál különleges? Ezért kellett a katonáknak meghalniuk?

A gróf mosolya még szélesebbé és kegyetlenebbé vált.

– Pontosan. De mit számít ez? Csak pár ember, nem tartom számon, hány hal meg, van belőle még annyi. Gyerünk, húzd meg a ravaszt! Játszd el a szereped! Legyél a hős!

Elfintorodtam, ahogy a gyomrom ismét összerándult. Legyek a története hőse! Nem elég, hogy a sors belerángat minden eszement történésbe. Nem elég, hogy a galaxis minden gyengeelméjűje csillogó szemmel bámulja a posztereken feszítő idiótát, akiről azt hiszik, én vagyok, most már mindenféle elmebeteg, mitikus lények is ki akarnak használni?

Mindennek van határa.

Leengedtem a Gauss fegyvert, és az egyik kezemmel leemeltem a páncélom derekán függő gránátok egyikét.

– Én nem vagyok hős – mormogtam, ahogyan kihúztam az elsütőszeget, és beletömtem a gróf szájába. Amint elkaptam a kezemet, a fémhengerből ömleni kezdett a rózsaszín hab.



A főpolgármester szobájában halkan kattogott az aranyozott, digitális óra a falon. Nem volt benne semmi olyan dolog, aminek kattognia kellett volna, de a gazdagok hajlamosak voltak hülyeségekre költeni a pénzüket. Persze én is ezek közé tartozom, szóval nem sok jogom van panaszkodni.

– Delélia, bár kicsit legyengült, de rendben van. Sajnos semmire sem emlékszik a történtekből, csak arra, hogy jóképű, szőke hajú fickó a karjaiban hordozta. Meg van róla győződve, hogy Flashart kapitány volt az. – Thimbale megigazgatta a tökéletesen illeszkedő monokliját. – Akárhogy is próbálom meggyőzni az ellenkezőjéről.
– Még szerencse, hogy sietek, így nem kell megtörnöm az illúzióit – biccentettem, mire kaptam Thimbale-től egy fanyar pillantást, amit a magam részéről egy enyhe mosollyal viszonoztam.
– Mit akarnak csinálni a gróffal?
– Nos, az egy jó kérdés. – A főpolgármester megdörgölte a homlokát egy zsebkendővel. – Pillanatnyilag az embereim igyekeznek egy kicsit kisebbre vágni azt a tíz köbméteres habtömböt, hogy szállítani tudjuk. Elég időigényes munka.

Ezen nem csodálkoztam. A tömegoszlató habgránátot eredetileg arra találták ki, hogy űrhajók mikrometeoritok és hasonló ütközések okozta sérüléseit javítsák velük. Az ember befújta a területet, ahonnan szökött a levegő, a hab megszívta magát az említett levegővel, majd egy sűrű rugalmas masszává szilárdult.

Az univerzum évekig nem is tudta, hogy milyen effektíven képes arra, hogy megoldja az agresszivitásban gazdag, de agysejtekben hiányos tömegek problémáját, ameddig egy kocsmai verekedésből bányászlázadássá fajult esemény során egy permetező fel nem szúródott és le nem zárta az egész lakóblokkot. A gránátváltozatot arra tervezték, hogy térdmagasságig fújódjon, nehogy véletlen csapdába ejtse valaki fejét, de lehetséges, hogy én az enyémet véletlenül megroppantottam, mikor belenyomtam a gróf úr szájába. Előfordulnak az ilyen véletlenek, ha ez ember egy kicsit ideges.

– Hogy utána mit csinálunk vele, azt nem tudom – rántott vissza Thimbale hangja a valóságba. Felpillantottam rá, ahogyan valami szöget ütött a fejembe.
– Mondja csak, főpolgármester úr, meg van rá a képességük, hogy fogva tartsák? Mármint anélkül, hogy bántódása essék? Esetleg jó sokáig? – Thimbale egy pillanatra a gondolataiba merült, majd lassan megdörgölte az állát.
– Nos, végül is lehet, bár nem lenne olcsó, hogy az ő, hmm, adottságaival rendelkező valakit fogva tartsunk. És nem tudom, hogy megérné-e a kiadásokat.
– Nekem van egy remek ötletem arra, hogy még keressen is rajta. – Az arcom lassan egy kegyetlen, és éles mosollyá húzódott.

Egy olyan ötletem, ami tökéletes büntetés lenne valakinek, aki a gróf mentalitásával rendelkezik.



Részletek az Encyclopedia Galactikából:

Oculus Major: Jelentős turistabolygó az Orion csillagképben. Leghíresebb nevezetessége a Vámpírkastély és a galaxis egyetlen vámpíráriuma, amelyet az UCESCO (lásd Egyesült Kolóniák Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) a Galaxis örökségi listára helyezett egy védett faj utolsó tagjának megőrzését díjazandó. A vámpiráriumban kicsik és nagyok megtekinthetik az utolsó ismert vámpírt, illetve jelen lehetnek, amikor a gondozók véres tasakokkal etetik. A látogatókat a világ kormánya nyomatékosan kéri, hogy ne hozzanak magukkal semmilyen Flashart Parancsnok nevével fémjelzett árucikket, ez ugyanis kirobbanó dühöt és érthetetlen ordítozást vált ki a bentlakóból.

Előző oldal EmperorNiel
Vélemények a műről (eddig 4 db)