Dargor harcosai

Fantasy / Novellák (563 katt) Gaven
  2019.12.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/12 számában.

Szél fújt, és porhó szállt a levegőben. A hegyoldalában lévő várost fal vette körül, egy szabálytalan félkört formázott háttal a hegy függőleges sziklafalának. A falon belül kisebb-nagyobb faházak álltak egyenetlen elhelyezkedésben, majd egy belsőfal és ezen belül egy nagyobb kőépület, ez inkább hosszúkás téglalap alakú volt, az egyik végében egy toronnyal. A város utcáit láthatóan vastagon belepte a hó, a kéményekből felszálló füstöt a szél azonnal széthordta a levegőben. Az idő különben napsütéses lehetett volna, ha a szél által keltett hófúvások nem vakították volna a szemet és nem vetettek volna árnyékot a hegyoldalra. A városban nem látszott semmi mozgás, legalábbis a hágóból nézve, a városba vezető út sem volt kivehető, a hó betemette. Csak két őrtoronyféle épület jelezte valahol a hágó és a város között félúton, hogy merre érdemes keresni.

A hágóban egy köpenyes alak állt, gyalog volt, csuklyája felhajtva, arca előtt kendő, szorosan köpenyébe burkolózva csak két élettel teli szem jelezte, hogy élő ember és nem valamifajta szellem. Miután alaposan végignézett a városon, lassan elindult a hóban a város irányába. A mély hóban lassan haladt, majd egy órába telt, míg a hágóból a tornyokhoz ért. A tornyok tövében négy megtermett harcos strázsált, hosszú, befont szakálluk lenget a szélben. Medvebőrökbe öltöztek, fejükön sisakot viseltek. A medvebőrök alól, – amit igen hanyagul hordtak –, pikkelypáncél kandikált ki, kezükben pedig valóban hatalmas csatabárdokat tartottak. Furcsán és gyanakodva figyelték a feléjük közeledő alacsony, törékenynek tűnő alakot.

Végül odaért hozzájuk, meghajolt, azok viszonzásul felemelték jobb kezüket. Majd az egyik intett, hogy kezdje a mondandóját.

- Üdv nektek, Dargor harcosai! Fontos üzenetet hozok vezéreteknek, de csak személyesen neki adhatom át.
Az őrök egymásra néztek, majd parancsnokuk így szólt:
– Rendben, asszony, tovább mehetsz, egy asszonyállat úgysem tehet kárt bennünk.

Kitral normális körülmények között megölte volna azt, aki asszonyállatnak nevezi, de most nem tehette, ahhoz küldetése túlságosan fontos volt, azon kívül pedig tudta, hogy Dargorban az asszonyállat megnevezés még aránylag kulturált megszólításnak is számít.

Két őr kíséretében Kitral eljutott a kapuig, itt újabb őrök álltak, igaz, ezek már lemezpáncélt viseltek. A tornyoktól idáig szintén nagyjából egy óra telhetett el, a szél alább hagyott, és az időjárás csendes hóesésre váltott. Az eddigi kísérői elhagyták és egy új kísérte be a kapun. Ez igen gondosan faragott volt, elsősorban vizet szimbolizáló hullám- és spirálmintákkal és fenyőerdők képeivel. Az egyik kapuőr felkiáltott a kapuházba, mire a kapuszárnyak nyikorogva, kattogva kinyíltak, és ők bementek.

A kapu előtti téren nagy, fehér kőoroszlán nézett szembe a belépőkkel. Kitral miközben elhaladt a kőoroszlán mellett, meglátta, hogy a szájában egy levágott fej díszeleg, mely elég frissnek látszott.

- Az a fej kié volt? – érdeklődött Kitral.
- Az egy tűzmágus kutyáé volt, a nyomorult azt hitte, hogy majd ő megtöri az erőnket! – válaszolta a kísérő mély megvetéssel és köpött is egyet a fej irányába. – Őt is és a seregét is lemészároltuk.
- Ez mikor történt? – kérdezte meglepve Kitral. – Hiszen a tűzmágusok mostanában biztosan nem küldtek sereget ennyire északra.
- Vagy háromszáz éve volt ez már, amikor a tűzmágusok uralmuk alá hajtották észak kis embereit. De a Viharok és a Mennydörgés, a Háború, a Sárkányok és a Hideg istene. Norrs megtiltotta neki, hogy megrohadjon! Így hát nem is rohad meg – magyarázta kísérője, persze vallási kötelességének megfelelően teli torokból üvöltve Kitral fülébe az istenéről szóló részt. Aztán Kitral megrettent arckifejezését látva hozzátette: - Ti kisemberek olyan ijedősek és törékenyek vagytok, azt sem bírjátok, ha egy picit hangosabban beszélünk.

Ahogy tovább haladtak, beértek a város egyik fő utcájára, két oldalt nagy kőalapokra épült házak vették őket körül legtöbbször emelettel, mind csodálatosan gazdagon és aprólékosan faragott díszítéssel. Erdők, hegyek, tengerek, csaták, sárkányok, más állatok, a céhek falán pedig az adott mesterségre jellemző jelenetek elevenedtek meg.

Ezen túl is a város csupa mozgás, harcosok, mesterek és asszonyok folytatták mindennapi életüket. Az idegeneket egyből ki lehetett szúrni annak ellenére, hogy nagyon kevesen voltak, főleg kereskedők délről, azonban mindannyian sokkal alacsonyabbak voltak a dargoriaknál.

Kitral is úgy találta, hogy még a házak között és az utcán játszó, segédkező gyerekek is megtermettebbek, mint ő.

- Hogy-hogy nem fagynak halálra? – kérdezte értetlenül a sokszor félmeztelenül rohangászó fiúkra utalva, hiszen még jégmágusként is érezte a hideget.
- Már hogy fagynának! Ha mozognak, az pótolja az elvesztett meleget. Harcosok lesznek, a hideg elviselése olyan kell, legyen nekik, mint ahogy a sas repül vagy a narvál úszik a tengerben – válaszolta a harcos.

Az is feltűnt a máguslánynak, hogy sok gyanakvó pillantás kíséri őt, és a többi idegent egyaránt. Ezen nem lepődött meg, Dargor nagyemberei zárkózottak, veszélyesek és nehéz természetűek, emiatt meg persze a sokak részéről elviselhetetlen hideg miatt kevés erre az idegen.

Nemsokára kiértek az utca végére, itt a szintben megemelt belsőfal és a külsőváros házai között széles sáv futott látszólag faltól falig. Ez volt a város piaca, itt lehetett a legtöbb idegent látni és állandóan nagy volt az élet. Az utca vonalától kicsivel jobbra egy lépcső vezetett fel az egyik belső kapuhoz. A kapun belépve egy nagy, szellősen beépített udvarra értek, jobbra egy nagyobb, emelettel is rendelkező hosszúház állt egy méretes tábla tanulsága szerint ez volt:

„DARGOR HATALMAS ÉS HOSSZÚSZAKÁLLÚ TÜRELMES BESZÉDŰ LEGYŐZHETETLEN ÉS SZENT HARCOSAINAK LEGYŐZHETETLEN ÉS FENSÉGES, SZENT TESTVÉRIES SZÖVETSÉGE!!!!!!!!!!!!!!!”-ének rendháza.

Bal oldalt pedig még egy őrháznak látszó épület volt feltűnő. Ezeken kívül csak néhány kisebb ház, Norrs isten és Opornak, a nagy dargori harcosnak a szobra.

Középen állt az a tornyos épület, melyet már a hágóból is egyértelműen ki lehetett venni. Ez úgyszintén egy megemelt alapzatra épült, az összes eddigi épülettől eltérően csak nagyon szerényen volt díszítve. Egyik szárnyon emelete is volt, sarkában a toronnyal, míg a baloldalon a nagyobb, magas ablakokból ítélve egy csarnok tartozott hozzá.

Kitral ezekre csak kevés figyelmet fordított, mert megakadt a szeme azon a nagyjából tucatnyi meztelen férfin, akik fél lábon állva kezeiknél kötéllel kifeszítve, rezzenéstelen arccal tűrték, ahogy egy-egy harcos kisebb rönknek is beillő doronggal verte őket. A máguslány csodálkozva nézett kísérőjére.

- Ez a harcossá avatás első szakasza, ha végigcsinálják, harcosok lesznek, joguk lesz szakállt viselni. De ez nem nőkre vagy idegenekre tartozó dolog. Elégedj meg ennyivel! – mondta.

A tornyos udvarház egyik oldalsó bejáratához mentek, a nagy, kétszárnyú ajtó előtt három őr állt fényesen páncélozva, pajzsukon csakúgy, mint az ajtón, fehér oroszlánfej karddal és lándzsával.

- A kisember azt mondja, hogy a királynak hozott üzenetet – kezdte a kísérő.
- Mégis miféle üzenetet? – kérdezte az ajtónállók parancsnoka furcsán méregetve Kitralt.
- Csak a vezéreteknek adhatom át, így szól a megbízásom – vágta rá Kitral, mire az őrparancsnok szemében őszinte csodálkozás jelent meg, amit viszont ő nem tudott hova tenni.

A nagyember lehajolt hozzá, és még alaposabban végigmérte. Kit állta a tekintetét, és mélyen a dargori szemébe nézett, abban zavarodottságot látott, de úgy érezte, nem az üzenet átadásának kérdése okozza.

- Nem bánom, bemehet, de várnia kell majd egy kicsit – mondta mély hangján.

Belépve Kitralt egy kisebb helyiségbe vezették, ahol egy nő megmotozta, át kellett adnia ívelt pengéjű tőrét. Ezután átvezették a nagyterembe és magára hagyták. Itt a padlót végig gyönyörűen faragott minták borították, melyek összefutottak a falról érkező mintákkal, melyek mintha viharokat formáztak volna és a trón körül egyesültek, illetve a nagy trón mellett egy kisebb trónhoz is tartottak, így a falakon lévő faragás aszimmetrikus volt. Talán valamilyen hatalmi vagy vallási jelentősége volt ennek, Kitral nem volt benne biztos.

A terem padlóján lévő faragványok egyik oldalt, mint a tűz, másfelől, mint a víz, középen pedig mintha nyomok lettek volna, először kis kezek és kis nyomok, majd lábnyomok, végül a lábnyomok közti távolság csökkent és kis mélyedések is megjelentek a lépések között, a három motívum legvégül egy-egy körben futott össze a trónusok előtt.

A középső kör az egyszerű embereké, hisz a nyomok is az ember életszakaszait jelképezték, a baloldali kör pedig a tűzmágusok követeinek volt fenntartva. Kitral némi gondolkodás után belépett a Jég körébe jobboldalt.

A teremben teljesen csönd volt, csak a kinti szelet lehetett hallani. Kitral igyekezett átgondolni a feladatát, most keménynek kell lennie. Meg kell mutatnia, milyen egy igazi jégmágus, akkor is, ha rettenetesen izgul. Még sosem bíztak rá ilyen jelentőségű feladatot.

Néhány perc telt el így csöndben, majd lépések zajára lett figyelmes, oldalsó ajtókon át néhány őr lépett be a csarnokba és megálltak a terem kijáratainál. Kisvártatva egy, az eddig látottakhoz hasonló, nagyon magas és izmos ember jött be egy hátsó ajtón keresztül. Szakálla több fonatba foglalva egészen a hasáig ért, nem hordott díszes ruhákat, csak egyszerű, minden minta és díszítés nélküli szürke inget és vadásznadrágot, nyugodt léptekkel oda sétált a trónhoz, és Kitralra ügyet sem vetve leült, őt még az előbbi őrparancsnok követte, aki a trón mögött állt meg, levéve sisakját. Kitral most jobban megnézte magának, ez idősebb volt, mint a király, akit olyan harminc-harmincöt évesnek vélt, a szakállába már itt-ott őszszálak keveredtek, látszott rajta, hogy sokat tapasztalt valaki, és hogy kora ellenére tökéletes erőnlétnek örvend.

Végül a király Kitralra nézett, és mikor megértette, hogy tudatosan áll ott, ahol, arca elkomorodott.

- Üdv neked, mágusnő! Több mint négyszáz éve nem láttunk élőt a fajtádból! Néhány hete mégis arról kaptunk hírt, hogy jégmágusok tűntek fel az északi városokban, de nem hittünk a híreknek. Én Londaren király vagyok, minden északi nagyember királya! Mondd el, miért jöttél, és valóban jégmágus vagy-e?

Kitral kissé meghajolt, aztán a királyra nézett, nagy levegőt véve és így szólt:

- Felség! Én ronori Kitral vagyok, jégmágus idéző! Az én számmal a Nagymester szól – kezdte nyugodtan, majd felkiáltott. – Király! Idézd emlékezetedbe őseid hatalmát és dicsőségét! Egykor minden föld nektek szolgált az Vráb parttól az örök jégig, nyugatra pedig az istenek szigetéig! A hajóitok Luvozában és a Nyugati Zöldparton kötöttek ki! Harcosaitok a világ minden részén vadságukról és erőtökről adtak példát! Tiétek volt az Óceán, tőletek félt mindenki, tigrisbálna foggal és fehér tigris prémmel jártatok. Opor velünk szövetségben felvéste neveteket a Tűztorony kapujára!
Ma viszont már nem jártok ki az Óceánra, csak a saját vizeiteken és a Jeges-tengeren hajóztok! Világhíres harcosaitok egyszerű zsoldosok lettek! Elveszett a birodalmatok nagysága! A tűzmágusok az őshazátok földjéből is képesek voltak egy darabot kiszakítani! Erre még a Gron fekete mágusok sem voltak képesek! Elvesztettétek hatalmatok, szégyen települt őseitek nevére! Elveszett a dicsőségetek!

A Jégmágusok rendje négyszáz éve egyenlőtlen küzdelemben elbukott a pokolfajzatokkal vívott háborúban! De visszatértünk, újra építjük birodalmunkat, egyensúlyt teremtünk a világban. Idézzük fel régi szövetségünket, és küzdjünk meg együtt a közös ellenségünkkel! Ezt parancsolja a becsület, a hűség és a bölcs belátás! Ha mellénk álltok, hatalmatok nagyobb lesz, mint azelőtt, visszaszerzitek majd egykori földjeiteket! Nem gyalázza majd Tűzmágus megszállás a szent helyeiteket, hazátokat!
Méltók lehettek őseitek nevére, megmutathatjátok, hogy ti sem vagytok alávalóbbak náluk! Utódaitokra már egy helyreállított birodalmat hagyhattok! Harcosok vagytok, nem csak halászok és vadászok! Döntsetek hát úgy, ahogy dargori harcosokhoz illik és válaszátok a háborút! Ezt kívánja a szövetségesi hűség és a becsület! – fejezte be Kitral fejet hajtva Londaren előtt.

- Szép beszéd volt, mágus. Sok igazat szóltál. De nemet kell, mondjak! Mi vagyunk északon az utolsó szabad nép! Ez minden évben kemény harcokba és sok vérbe kerül! Kevesen vagyunk. Ha tényleg visszatértetek, és megöltetek néhány kormányzót, az nem változtat semmin. Földeket ígérsz, úgy beszélsz, mintha csak akarni kellene a Tűz vesztét! Ha… – folytatta volna a Király, de Kitral közbe vágott.
- Megrongáltunk a Tűz északi flottájából legalább harminc hajót! Ezzel lehetőséget adtunk nektek, hogy kitörjetek az Óceánra, ahol már csaknem száz éve nem járt nagyobb hajórajotok!
- Kutya! Hogy mersz urunk szavába vágni! – kiáltott az egyik őr, de a parancsnok és a király is leintette.
- Akkor is nemet kell mondjak, egy ilyen lehetőség csak ideig-óráig tartja gyengén a tüzet. Már egy hónap múlva pótolva lesznek a hajók, ez szinte biztos – felelte a király komor hangon.
- A Nagymester számított rá, hogy így fogsz felelni. Ha így tesztek, akkor eltávolítjuk a Jégmágusok áldását népetekről, és megszűnik a Tűzmágia elleni védelmetek. Hiába vagytok a legvitézebbek, egy ilyen előny elvesztésébe belepusztultok! – felelte Kitral fenyegetően, Londaren arcán az elfojtott dühös indulat jelent meg, a sarokba szorított vadállat dühe.
- Figyelmeztetlek, király, hogy ha nem térnék vissza, a Nagymester, akkor is eltávolítja a varázslatunkat, mert azt kell hinnie, hogy bántódás ért – mondta Kitral kárörvendően, úgy érezte, jól kezeli a helyzetet. Élvezte a király arcára kiülő belső vívódás jeleit.

Ebből csak az zökkentette ki, amikor találkozott a tekintete az őrparancsnokéval, egész eddig a szakállát húzogatta és őt nézte, mintha csak vizsgálná vagy próbálna visszaemlékezni valamire.

- Mégis mit vártok tőlünk, ha mellétek állnánk? Egyedül nem tudjuk, és nem is akarjuk megnyerni nektek a háborút! – szólalt meg végül a király.
- A Nagymester – itt hangja megakadt egy pillanatra, mert túlságosan is a parancsnokra figyelt az előbb – egyelőre nem kér tőletek mást, csak a hűséget. Majd, ha készen állunk, akkor hívunk harcba titeket is. Megdöntjük a tűzimádók hatalmát! Visszakapjátok az Arzog félszigetet, és a tűzmágusok által tőletek elragadott területeket. Talán még többet is – Kitral úgy érezte, a király most már beadja a derekát, örült, hogy ilyen könnyen sikerül rávennie az alkura, csak a harcos viselkedése zavarta már egy kicsit.
- Öntelt hangon beszélsz, mintha már le is győztétek volna őket! Pedig még mindig a Tűz az úr a fél világon, a másik fele pedig a szolgája! Mágiavédelem nélkül is megleszünk. A harcosaink bátrak és erényekben teljesek, éppen ezért kerüljük a gőgös viselkedést és az önhittséget! Ha a biztos halálba akartok rohanni, tessék! De Dargor nem tart veletek! – dörögte a király fölényes nagysággal, Kitral kénytelen volt elismerni magában, hogy valóban felséges alkat, aki uralkodásra termett.
- Kérlek, felség, ne kényszeríts arra, hogy olyat kelljen tennem, ami kényszerhelyzetbe sodor mindkettőnket! Helyesebb lenne, ha egyetértéssel válnátok a szövetségeseinké, és nem kényszer hatására – válaszolta mérsékelt nyugodt hangon, önmagát is meglepve, hogy egykori utcagyerek létére milyen szépen bánik a szavakkal.
- Mintha csak egy ronori szónok beszélne – szólt elismerősen a király - A válaszom nem fog változni, felesleges fenyegetned.
- Nagyúr vagy, a szavad parancs nekem – szólt Kitral, és ismét enyhén meghajolt, aztán így folytatta:
- Akkor Tandron Istene, a Holdúrnő, Norrs, a ti istenetek, a tizennyolc ronori isten és minden szellemek előtt kihívom a legjobb harcosodat párbajra. Ha győzök, mellénk kell állnotok! Ha vesztek, a Jég áldása rajtatok marad és senki sem háborgat titeket. De nem fogtok részesülni majd győzelmünk gyümölcseiből sem!
- Nevetséges ajánlat, ha megölünk téged, eltávolítják rólunk a varázslatot! – felelte dühösen a király.
- Csak nem féltek kiállni egy nő ellen? Ne keress tovább kifogásokat! Még ma üzenek a rendemnek a párviadalról, estére térkapuval ideér egy megfigyelő. Aztán megvívhatunk! Persze csak akkor, ha van még bátorság és erő Dargor harcosaiban! Vagy tán olyan gyengévé és puhákká váltatok volna, mint amilyennek a délieket tartottátok mindig? A fehér oroszlánból, úgy látszik, mára csak egy fehér macska maradt, ami csak bosszús nyávogásra képes üvöltés helyett! Gyerekkoromban ettünk ilyen fogatlan, harcképtelen macskákat Ronorban a nincstelenek között! – gyalázta őket Nitrandiel egyre jobban belemelegedve.
- Ribanc! – kiáltotta az egyik őr.
- Királyom, engedd, hogy kitépjem a belét! – ordította egy másik, Kitral csak mosolygott ezen.
- Elég! – kiabálta a parancsnok, mire csend lett, most mindenki a királyt nézte, egy ilyen kihívást, főleg ilyen sértések után halálos bűn és az egész népre érvényes örökös szégyen lett volna visszautasítani a dargori törvények szerint
- A legjobb harcosom küzd majd meg veled, a koponyádból pedig ivókupa készül majd! Valamelyik gyereknek jó lesz tejet inni! – csapott a trónra öklével Londaren, Kitral erre önkéntelenül is hangosan felnevetett, a kezét kellett a szája elé tartania, hogy elcsendesítse magát.
- Máris üzenek a rendemnek a párbajról – mondta végül határozott hangon.
- Tégy úgy! Addig is, ha csak holnap tépheti ki a szíved a harcosunk, elszállásolunk Hardarnál és családjánál. A párbajig a királyi szavam és az ő családja garantálja a biztonságodat – fejezte be Londaren és távozott.
- Igenis, felség! – lépett elő az őrparancsnok, és Kit felé indult, közben a többi őr elhagyta a termet. - Ronori Kitral, az én nevem Hardar, a király testőreinek egyik parancsnoka vagyok. Kövess, kérlek, ma éjszakára a vendégem leszel – mondta szívéjes hangon a nagyember, Kitral követte, először abba kicsiny helyiségbe, ahol Kitralt megmotozták, most visszakapta a tőrét, és felrajzolhatta a megfelelő varázsjeleket az üzenete elküldéséhez. Ez legalább két óráját emésztette fel, majd egy nála lévő kék kristályt helyezett az egész közepére és így sikerült célba juttatni azt. A válasz valamivel hamarabb megérkezett. Miszerint előre láthatólag másnap kora délután érkezik majd Grenek jégvívó a Nagymester belegyezésével egyetemben.

Kitralt alkalmi vendéglátója kikísérte a király házából.

- Ha jól emlékszem, délen úgy szokás, hogy ha a vendég azt szeretné, a házigazda megmutatja neki a várost. Meg akarod nézni? – kérdezte Hardar meglepően kedves, közvetlen hangon.
- Az egyik főutcán jöttem fel. Hallottam, hogy a néped nagyon szép faragóművészettel rendelkezik, de amit az ottani falakon láttam, felülmúlt minden várakozást. Annyira élőek, valóságosak – lelkendezett Kitral. – Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen harcos népnek, mint a tiétek, ilyen alkotásai legyenek?
- Szívesen mesélek róluk, és megmutatom a legszebbeket – ajánlotta fel Hardar.
- Az nagyszerű lenne – örvendezett Kit.
- Akkor hát induljunk! Az első, amit mutatni fogok, nincs messze, pár utcányira arra – mutatott a külső kapu irányába a férfi.

Egy lépcső oldalához vezette Kitralt, ahol egy nagy férfialak küzdött seregnyi kis emberrel. Bámulatos munka volt, a sereg minden tagjának egyedi arca, eltérő felszerelése, csapatonként egyedi jelképet, címert hordtak a pajzsukon, a dargori szakálla és haja szálanként kivehető volt. Ezen túl is az egész tele volt mozgással, olyan volt, mintha valóban egy pillanat változott volna kővé.

- Ez Opor nagy csatája Gerakk serege ellen – kommentálta Hardar. – Az idő jobb volt akkor – a háttér szélben hajladozó fáira és az eget elborító villámokra utalva. – Azok – folytatta egy pillanatig megakadva – jelképesek. Megmutatom Norrs harcát Brellel, a keleti hadistennel – és a belső város főkapujához vezette, ettől balra magára a városfalra volt felvésve.
- Azt ábrázolja, hogyan győzte le Norrst Brel tisztes, kemény csatában! Ez az egyik legszentebb emlékünk.
- Ami az istenetek vereségét ábrázolja? – csodálkozott Kitral a férfira sandítva. – Ha így történt, miért nem Brel az istenetek?
- Becsületes küzdelem volt és az istenünket nem váltogathatjuk csak azért, hogy nekünk jobban tetsző történeteket mesélhessünk. Nekünk Norrs az istenünk, nincs mit tenni. Meg aztán Brel már meghalt, de mi azért tiszteljük őt, mint az istenünk derék ellenfelét.
- Ez szép tőletek és becsületes.
- Arra, jobbra pedig Opor elismeri a vereségét Gerakknak – mondta Hardar a kapu másik oldalára mutatva. – Sokan mondják ezt rólunk – reagált végül. – Mi megtartjuk az adott szót, és nem takargatjuk az igazat, de harcban gáncsolunk és hátba is támadunk, mert ez előnyös, ha ezzel együtt becsületesnek számítunk, az jó, de ha nem, az sem számít sokat. Azt hiszem, mi inkább egyenesek vagyunk, mint becsületesek, a kettő hasonló, de azért nem teljesen ugyanaz – vélekedett Hardar.
- Kevesen hinnék, hogy ilyen gondolatokat hallhat az ember egy dargori szájából – ámuldozott Kitral.
- És joggal. A legtöbben nem foglalkozunk efféle dolgokkal. Én egy kicsit különlegesebb utat jártam be déli utazásaim során, mint a többség – mondta a férfi. – Ha szeretnéd, szívesen mesélek róluk, ha hazaértünk hozzám.

Még megtekintették Opor megadását, és aztán Hardar otthonához mentek, ami az egyik fő utca végén állt, közel a belsőfalhoz, de a többi háztól egy kicsit elkülönülve. A szerkezete és a stílusa jól beleolvadt a városképbe. Az utca szinttől megemelve kőalapra épült faház volt, gazdagon telefaragva. Kitralnak az ajtó feletti ismerős csillagkép tűnt fel, mely egyszerűségével rítt ki az épület többi részéből.

Belépve egy kisebb előtérbe jutottak néhány ládával, akasztóval, sámlival. Hardar levette a köpenyét, páncélját, fegyverkabátját és mindezt az egyik ládába tette, prémes csizmáját mellé állította, kardját pedig a falra akasztotta. Kitralnak is mutatott egy ládát, neki csak a köpenye, tőre és egy kis tarisznyája volt. Hamarabb is végzett, mint a dargori.

- Igazi jégmágushoz méltóan öltöztél – szólalt meg elismerően Hardar látva, hogy Kitral csak egy nyitott vállú ruhát hordott a köpenye alatt derékban övvel összehúzva.

Az előteret egy a bejáratihoz hasonlóan vaskos ajtó választotta el a főhelyiségtől. Ez utóbbiban megemelt padló vett körbe egy nagy kőtűzhelyt, jobb oldalán nagy asztal padokkal, elég hellyel vagy tíz ember számára. A tűzhely két oldalán oszlopok tartották az emeletet, ahova egy létrán lehetett feljutni. Kitral érdekesnek találta, hogy az oszlopfők kivételével az egész belső berendezés igen egyszerű, dísztelen.

- Miért van a Vandil nyila a bejárat fölött? – érdeklődött a lány a csillagképre utalva.
- Mert azt választottam jelvényemnek. Délen sokat hajóztam és sokat vándoroltam és a Vandil a déli utazók fontos iránytűje – mondta Hardar, ekkor a beszédre kinyílt egy hátsó ajtó és egy asszony és kettő nagyjából Kitrallal egyidős leány lépett elő, Hardar családja. Persze ők is több fejjel magasabbak voltak, mint a varázslólány, pedig a kisemberek asszonyai és lányai között Kitral nem számított alacsonynak.
- Miféle idegen koldus gyereket hoztál haza?! – kérdezte bosszúsan a felesége látva Kit szegényes ruházatát és termetét
- Nem koldus az! Hanem a király atya vendége, jégmágus! Parancsra nálunk kap szállást!
- Kitral vagyok, Ronorból származom – köszönt Nit enyhe fejhajtással.
- Ő a feleségem, Umra. Balra a nagyobbik lányom, Harga és jobbra a kisebbik, Burra – mutatta be családját Hardar, és ők is üdvözölték Nitrandielt.

Majd asztalhoz ültették, medvehússal, sajttal, kenyérrel és sörrel kínálták, Hardar maga is megvacsorázott. Kitral nem volt hozzá szokva az efféle ételekhez, mert mint Ronorban, mint pedig a Jégmágusoknál csak kevés húst fogyasztottak. Ezért eléggé eltelve érezte magát az étkezés végére. Evés után Hardar mesélni kezdett.

- Biztos tudod, hogy a legtöbb dargori zsoldosként próbál hírnevet szerezni magának délen, mások kalóznak állnak, vagy testőrök lesznek, fegyvermesterek egy udvartartásban, páran arénákba mennek harcolni. Olyat is hallottam már, hogy valaki pihenésképpen beállt valahová őrnek vagy kidobó embernek. Szóval sok a lehetőség, de kevesebb szó esik arról, hogy hányan állnak be halásznak, bálnavadásznak. Dargori bányászokról, kőművesekről, ácsokról pedig alig esik szó, pedig láthattad a városon, hogy az utóbbiak mire képesek.
- Gyermekként Ronorban láttam egyszer, ahogyan Szhea templomának ajtaját cserélték ki. Négy dargori tette fel őket, akkor láttam először, milyen alkotások készülnek a kezetek alatt – mesélte Kitral.
- Nem csoda, hogy emlékezetes maradt – értett egyet a harcos. – De gondolom, inkább azért, mert dargoriakat is akkor láthattál először, és a termetük, esetleg a hírük megmozgathatta a képzeletedet.
- Van benne igazság – mosolygott Kitral. – Minden gyerek hallott a dargori harcosokról és a legendás erejükről. De kérlek, mesélj a te déli utazásaidról – kérte a lány, miközben felállt és az egyik oszloptövében leült egy prémre, közel a tűzhelyhez.
- Eredetileg bálnavadásznak mentem le, hamar be is álltam egy hajóra, és három idényt le is dolgoztam náluk – kezdte újra Hardar és közelebb húzódott a padon. – A tigrisbálna nagyon kemény ellenfél ám! – folytatta, mikor a szeme sarkából észrevette, ahogy a felesége tesz-vesz a konyhában, és rosszalló pillantásokat vet Kitralra, ekkor az is feltűnt neki, hogy a két lánya, akik varrtak, hitetlenkedve összesúg. . .
- És azután? Hogyan hagytad ott a bálavadászatot? – zökkentette vissza Kitral, akinek ezek a dolgok szintén feltűntek, de nem zavarták, sokkal jobban érdekelte Hardar története, remélte, hogy magyarázatot lel benne arra, hogy miért bámulta őt olyan furcsán délután.
- Luvozában Kollana kikötőjében megismerkedtem a ronori Laren unokájával, Ondolal.
Kitral méltánylóan bólintott.
- Egy pillanatra már azt, hittem magával a filozófussal.
- Annyira azért nem vagyok öreg! Én már csak a temetését láttam. Ondol pont oda tartott és felbérelt, hogy legyek a testőre, miután előző este cirkusz volt az egyik kikötői kocsmában, ha érted, mire gondolok – mesélte bizalmaskodó mosollyal.
- Igen, azt hiszem sejtem – kuncogott Kitral. – De akkor mégis vagy annyira öreg, hiszen akár találkozhattatok is volna.
- Így is nézhetjük a dolgot! – felelte kedélyesen, majd folytatta. – Testőrként nem sok dolgom volt. Ondolnak nem voltak ellenségei, csak sokat utazott. Megtanultam a ronori írás-olvasást, megismertem a csillagászatot, számtant, orvoslást és filozófiát. Mondhatni, hogy művelt fő lett belőlem – mondta, majd kacagott egyet a saját kijelentésén. – Az efféle dolgokat nem nekünk találták ki, ezért aztán pár év után otthagytam a szolgálatot – mondta, és mintha mi sem történt volna, dargoriról felső ronori nyelvre váltva folytatta a tovább. – Beálltam kalóznak, miután közelebbi kapcsolatba kerültem egy kalózlánnyal, aki kapitány volt, így hát miatta én is kalóz lettem. – Kitral ledöbbent azon, hogy Hardar milyen folyékonyan váltott át egyik nyelvről a másikra, és a mondat végére már értette azt is, hogy miért. Egy fél mosollyal nyugtázta a dolgot, oldalt sandítva rálátott Umra gyanakvó és értetlen arckifejezésére.
- Eleinte furcsálltam, hogy egy ilyen fiatal lány, mint ő, hogy lehet már két hajóra való kalóz vezetője, de aztán hamar bebizonyította, hogy felér a kihíváshoz. Lhisznek hívták, kiproi volt – folytatta a férfi várakozással a hangjában. Mikor látta, hogy semmi különös hatást nem váltott ki, elbizonytalanodott.
- Jól beszéled a király szavát – dicsérte Kitral, Hardar csak egy sóhajtással felelt, amire Kitral értetlen arcot vágott.
- Vele talán egy évig voltam – folytatta rövid hallgatás után Hardar. – Összehozott a sors egy zsoldos csapattal a testvéreim közül. Egy ostromnál aztán újra találkoztam Lhisszel, valami tudóst kerestek a városban, és cserébe, hogy kinyitottak nekünk egy kaput, el is hozhatták. Utoljára azt hallottam, hogy Ronorban telepedett le, miután felhagyott a kalózkodással, kevéssel az utolsó találkozásunk után.
- Valóban? – lepődött meg Kit. – Sajnos volt alkalmam sok alvilági alakot megismerni, de róla még csak nem is hallottam. – Hardar arca elkomorodott, a lány úgy vélte ebből, hogy azt remélte, hogy ismerte ezt a Lhiszt.
- Úgy tűnik, igazán nagyon fontos volt neked – mondta Kit.
- Ritkán jut már csak az eszembe. De mikor megláttalak, támadt egy különös érzésem, és mikor mondtad, hogy ronori vagy, felmerült bennem, hogy hátha volt valami közötök egymáshoz.
- Most már értem, azt hiszem. Különös dolgok ezek a megérzések – hagyta rá a lány.
- Megkérdezhetem, hogyan lettél jégmágus?
- Hét évvel ezelőtt Felondra főpapnő talált rám és egy társamra. Addig az utcán éltem.
- Egész életedben?
- Nem, kisgyermekként nem. Eberonasz és az asszonya neveltek, de azt tudtam, hogy nem ők a szüleim.
- Eberonasz? A hadvezér? – álmélkodott Hardar.
- Igen, ő – mondta halkan nagyot sóhajtva Kitral. – De aztán meghalt a maratai csatában, a tűzmágusok elleni háborúban. Akkor az utcára kerültem, mert ő nagyon szegény volt, és a társa nem akart eltartani, talán nem is tudott volna.
- Azt hinné az ember, hogy Ronor egyik leghíresebb és legsikeresebb hadvezére képes lett volna vagyont felhalmozni.
- Biztosan képes lett volna rá, de ő sosem törekedett erre. Minden őt illető jutalmat és zsákmányt az isteneknek adott, vagy a királyság szolgálatára költötte. Sokat mesélt nekem Ronor nagyságáról. Úgy gondolta, és úgy is élt, hogy az igazi ronori az ország érdekeit a sajátja elé helyezi.
- Biztosan nagyszerű ember volt. Szégyen, hogy a hazája nem segített azoknak, akik utána maradtak. Csodálkozom, hogy nincs a hangodban semmi neheztelés, düh. Pedig biztosan nehéz életed lehetett, elveszíteni az egyetlen embert, aki törődött veled és az utcán felnőni.
- Azért ez nem mindig volt így. Sokáig gyűlöltem Angrát, Eberonasz társát, amiért kitett az utcára, és rá még ma is haragszom. De Lastérna papnői, Eberonasz tanításai, és – itt egy pillanatra elakadt a szava – maga az élet is megtanított rá, hogy másképp érezzek. Rengeteg rossz dolog történt velem Ronorban, sok igazságtalanság, de jót is sokat kaptam attól a várostól és a lakóitól. Sikerült eljutnom oda, hogy egyes emberekre nehezteljek csak, és nem egy egész városra vagy az egész világra – mondta merengve. – Még a szüleimre sem haragszom, mert tudom, hogy a szegénység és az éhezés, ami azokban a háborús években volt sokaknak nem hagyott jobb választást, mint hogy kitegyék a gyereküket. Szerintem kifejezetten szerencsésen alakult a sorsom azáltal, hogy éppen Eberonasz járt arra és vett magához.
- Tehát az igazi szüleidet sohasem ismerted meg? - faggatta Hardar.
- Nem, gyerekként egyszerűen nem kérdeztem erről, még azt sem tudom, hogy melyik környéken talált rám annak idején – magyarázta Kitral, amire Hardar csak együtt érzően bólintott.
- Különösnek találom, hogy ennyire érdeklődsz a múltammal kapcsolatban – konstatálta a máguslány.
- Két dolgot tudnék felhozni a mentségemre. Kíváncsiság és remény. A kíváncsiság, hiszen négyszáz éve egészen a legutóbbi időkig nem láttak egyetlen élő jégmágust sem, és most itt van előttem egy az otthonomban. A remény pedig az, hogy valamit mégis csak megtudok Lhisz sorsáról, ha csak áttételesen is – szabadkozott a harcos.
- Ismertem Lhisz nevűeket, de egyikük sem volt kalóz.
- Kik voltak? – csillant fel a férfi szeme.
- Az egyikük egy nálam néhány évvel fiatalabb lány, akiről annyit tudok, hogy a tíz évvel ezelőtti ostrom után elhagyta Ronort. A másik egy kiproi nő volt, Lastérna papnője, ő fiatalabb korában sokat utazott is, de már gyerekkoromban is nagyon öreg volt, kétlem, hogy azonos lenne azzal, akit te keresel.
- Biztosan nem –állapította meg fásultan. – Az az igazság, hogy nem tudom egészen biztosan, hogy Ronorban telepedett-e le, ezt csak hallomásból tudom, de már annak is húsz éve, több is talán.
- Az bizony elég régen volt, ha úgy is volt, akármi történhetett már az óta – mondta udvarias hangon Kitral, már kezdte unni, hogy egy ismeretlenről kell beszélgetnie.
- Akkoriban döntöttem úgy, hogy hazajövök egy időre, megházasodtam, gyerekeim lettek, és aztán, mikor újra délre mentem a háborúba, már más dolgok foglalkoztattak. A háború után még két évig maradtam, zsoldosnak meg halásznak – mesélte a dargori pillanatnyi csend után.
- És ez volt az utolsó utad délre?
- Eddig igen, most már nyolc éve itthon vagyok. És ha nem lesz újabb nagy háború, olyan, mint amilyet éppen kirobbantani készültök, már itthon is maradnék - tűnődött az öreg harcos a tűzbe bámulva.
- Azt mondják, hogy ti, dargoriak mindig vágyjátok a harcot – kezdte a mágus rövid gondolkodás után -, te mégis egészen más vagy.
- Ezt mondják, mert főleg a fiatalok mennek délre, tele Norrs dicsőségével és bizonyítási vággyal. Én már megvívtam itt északon négy háborút és délen két nagyobbat a Tűz ellen, és számos kisebbet városok, csekélyebb országok között. Én már bizonyítottam magamnak is másoknak is – mondta, majd büszkén hozzátette –, most a fiam van délen, Harrut, Lirreában, a császárnő testőrségében.

Már csak keveset beszélgettek, az éjszakát Kitral a földszinten töltötte, néhány vastag prémen.


Reggel a háziak mozgása ébresztette fel, elég korán volt még. Ezért úgy döntött, hogy kimegy a tőrével edzeni a tornácra. Az utcán már volt némi élet, de mindenki a maga dolgával foglalkozott nem sokan figyeltek fel a máguslányra.

Mikor úgy érezte, már kezd kimerülni, leült meditálni. Az ilyen hideg és csendes helyek voltak a legmegfelelőbbek egy jégmágus számára, hogy a világot mindenütt láthatatlanul érintő Mannahálóhoz – amely egy külön dimenzióban létezett, de nyugodt lelkiállapotban mély meditációban elérhető volt – kapcsolódjon. Kitral lassan lélegzett, eleinte mélyebben, majd ahogyan süllyedt, egyre kisebbeket.

Eltűnt minden zaj, saját teste jelent meg előtte, amint abban a helyzetben, amit utoljára felvett, lebeg a sötétségben, a tökéletes mozdulatlan és üres csendben. A valóságban egy apró lélegzett itt úgy hangzott volna, mint a haragos tengerzúgása. A sötétség súlya lassanként nehezedett rá lelkére és már kezdte elnyomni, amikor látszólag minden előjel nélkül mozgás sejlett fel benne, egyre érezhetőbben, egyre láthatóbban kezdett derengeni a Mannaháló örökmozgó vihara, végtelenül apró, fehéres részecskék milliárdszor milliárdjai, a félelmetes őserő, melyben a mágusok hatalma csak jelentéktelen fodrokat volt képes kelteni.

Ezek a hegynyi, mindent betöltő áramlások, amilyen lassan jelentek meg, olyan gyorsan tűntek el, ez jelezte, hogy a meditáció újszintre jutott. Kitral elfojtás nélkül kezdett meditálni, egy külső szemlélő annyit érzékelhetett, hogy haja elfehéredett, bőre elsápadt, fagyos lett, kiszaladt belőle minden élet, a levegő körülötte pedig hidegebb lett.

A meditációban megjelenő képek mindig mások, nem csak a hely, az idő, hanem a környező lelkek, érzések, a szándék és még annyi más dolog is hatással van rá.

Kitral lelke most azon a teraszon állt, ahol a meditációt végezte. Minden hideg, kékes árnyalatban derengett számára, annyira jól sikerült az elmélyülés, hogy az egész városban minden élőlényt érzékelt, különös módon azonban nem látta a lelkeiket, melyek legtöbbször fehéren fénylenek ezen a szinten. Csak a mágia ide is beszűrődő fuvallatait, szélszerűen áramlanak tova keresztülhatolva mindenen még kihaltabb hatást kölcsönözve ennek az emberek nélküli helynek.

Érezte, hogy néhány emberben van mágikus potenciál, vagyis elég erős lelkű, mély koncentrációra képes emberek, akikből megfelelő gondozással és sok munkával mágus válhatna. Mostani állapotukban csak hétköznapi emberek kihasználatlan tehetségekkel.

Eredeti szándéka az volt, hogy az emberek érzéseit fürkészve megkeresi közeljövőbeli ellenfelét. Azonban a meditáció más irányt vett, kikerült az irányítása alól, szépen, lassan, de határozottan elvesztette a városban lévő emberek nyomát, és egy külső, hideg érzés érintette meg. Olyan volt, mint egy hideg kéz, ami a mellkasához ér, egyszerre megfoghatatlan és határozottan érezhető.

Halál, ez szivárgott Kitral tudatába. Lassanként egy halvány, fehér nőalakot vett észre, tőle kissé balra lebegett. Látványra a legkisebb részleteket is élesen kivehetően látta rajta tisztábban még annál is, ha az élővilágban közvetlen közelről nézte volna. Ismeretlen jelenlétet sugárzott magából, mégis volt benne valami más is, egy egészen rejtélyes, különleges tartalom, amiért Kitral ellenállhatatlanul vágyott közel kerülni hozzá. Szerencsére az elmélyülés álomszerű volta miatt ezt meg is tudta tenni, lélekteste könnyedén suhant és a nő arcába nézett.

A szeme csak úgy, mint egész alakja, kékes-fehér volt. Kitralhoz hasonló fiatal huszonéves. Mikor egymás szemébe néztek, a nő arcára végtelen búskomorság került, s az asztráltest sírt volna, ha tud. Értelme számára megmagyarázhatatlan módon Kitralt rendkívüli üresség, hiányérzet, mélységes elkeseredés borította el, az ő lelke is fájt, és bár nem tudta, de sírt a teste, és úgy tetszett, minden valaha megért bánat egyszerre itt egyesülve hull rá, akár egy komor, baljós ködfelhő, amely széltől hajtva, sietve ereszkedik le a tájra, így lepte most el Kitral lelkét minden bánat tömege, melyet akár csak legkisebb, legtávolabbi gyermekkorától is fogva átélt.

A szellem felé nyúlt, Kitral megijedt, de nem mozdult el. És a két lélek szavak nélkül összekapcsolódott, és először összetörte őket a kín, úgy éreztek, mint aki ki akar szakadni a világköreiből, hogy örökre eltűnjön minden gyötrelem.

Egy pillanattal sem később, megnyugvás és megkönnyebbülés követte, szertefoszlott a kínkeserv súlya és felszabadultság vett rajtuk erőt. Kitral úgy érezte, hogy csak ettől az érintéstől lelkének legtitkosabb sebei gyógyulnak be. A jelenés arcáról is eltűnt a fájdalom megnyugodva békés arckifejezéssel, megváltozott és aranyszínűvé válva lassan eloszlott.

- Ő egy halott lelke – hallotta váratlanul jobb oldalról, oda fordulva egy szellemet látott, ezúttal a szó természetfeletti mágikus értelmében. Nőalak volt, egész teste a legsötétebb koromfekete, körülötte olyan aranyszínű fényes aura ragyogott, amilyenné a lélek is vált az imént.
- Én intéztem úgy, hogy találkozzatok – mondta a szellem egyszerre több hangon beszélve, hátborzongatóan hangzott.
- Miért?! Ki vagy te? Ki volt ő? – kiáltotta Kitral.
- Lényegre törő kérdések, de nem itt, nem most! Neked hamarosan harcolnod kell, készülj arra, ronori Kitral! – válaszolta a szellem, majd látszólag egyetlen gondolatára ellenállhatatlan aranyszín energiafolyam rohant Kitral felé, akinek semmi esélye sem volt kitérni.

A máguslány lelke száguldott egyre csak felfelé, egyre feljebb, keresztül a meditációs szinteken. Egyenesen a Mannaháló egyik hatalmas hullámába, megrettent, hiszen, aki belekerül egy ilyenbe, annak lelke nagy valószínűséggel sohasem lesz képes kiszabadulni külső segítség nélkül. Ezután eszébe jutott, hogy ez az óriási erő, ami sodorja, talán képes lesz majd kettéválasztani előtte a Mannaháló hullámait, egy megfelelően nagyhatalmú mágus így csinálta volna.

De egyik dolog sem történt meg, az erő anélkül hatolt keresztül lélektestével a mannahálón, hogy azt kettéválasztotta volna, az mégsem bírta elragadni! Sőt, semmilyen hatással nem tudott rá lenni.

Ez az igazi erő! – gondolta Kitral, erre ismét elfogta a félelem. Nem értette az egészet. Mit akart tőle a szellem? Mégis milyen erők figyelmét vonta magára? És mivel?

Ekkor kinyílt a szeme, a kövön ülve találta magát ugyanúgy, ahogyan a meditációt elkezdte. Kék ragyogást látott maga körül halványodni, bőre újra életteli lett, és egy előre kandikált tincsen látta, hogy haja is újra megbarnul. Ekkor vette észre, hogy Hardar mellette ül a tőrét tanulmányozva, majd komolyan ránézett Kitral.

- Hogyan került hozzád ez a tőr? – kérdezte hitetlenkedve.
- A Nagymester és a Főpapnő adománya, a jégnél sok ilyen tőr van – magyarázta a lány próbálva összeszedni gondolatait.
- Különös, vajon ők hogyan jutottak azokhoz? – gondolkodott hangosan Hardar. – Megfejthetetlen rejtély – sóhajtotta, és határozottan Kitral szemébe nézett. – Ha valaha is találkozol a tőrök eredeti gazdájával, beszélgess el vele a múltról! – mondta végül.
- De miért? - kérdezte Kitral zavarodottan, mert a gondolatai még mindig az elmélyülés során történtek körül forogtak. – Ki a tőrök gazdája egyáltalán?
- Mert ő megválaszolhat számodra kérdéseket, amelyek benned már mélyre vannak temetve, talán nem is tudsz a létezésükről, én pedig csak gyanítani tudom a válaszokat.
- Nem értem! Nagyon ködösen fogalmazol – fakadt ki Kitral, miközben felállt és visszavette a tőrét, és alaposan megnézte az ismerős, széles, ívelt, egyélű pengét, a kétoldalt körülbelül kisujjnyi hosszan kinyúló keresztvasat és az apró markolatgombot.

Sem a penge, sem a markolat nem volt különösebben díszes, csak a penge oldalán, a vércsatornában látszott egy előtte ismeretlen, finom vonalú rovásírás. Csak aki hozzáértő szemmel és kézzel vizsgálta, az ismerte fel, hogy kivételes mestermunka, és nagyon valószínű, hogy többféle mágikus tulajdonsággal is bírhat. Elgondolkodva Hardarra nézett, talán valamilyen ismeretlen kapcsolat van a tőr, Hardar viselkedése és a látomása között? Hamar arra a következtetésre jutott, hogy ezt most lehetetlen kiderítenie. Ha csak. . .

- Miért nem mondod el egyenesen, amit tudsz vagy gyanítasz? – kérdezte megkeményítve hangját és tekintetét.
- Mert az ilyen dolgok érzékenyek, és nagyobb baj és fájdalom származhat és sokszor származott is már abból, ha ilyen dolgokban valaki elhamarkodottan sejtéseket kész igazságnak gondolt. Könnyen lehet tévedés. Jobb, ha hagyjuk is ezt az egészet – mondta Hardar könnyedén, egyáltalán nem hatotta meg Kitral próbálkozása. – Ha a rended számítása pontos, úgyis hamarosan megérkezik a másik jégmágus és megkezdődik a küzdelem – váltott témát.
- Jó – engedte el a dolgot Kitral. – Azt hiszem, jobb lesz a külső kapunál várnunk akkor.

Rövid készülődés után elindultak. A külsőkapunál kisebb tömeg alakult ki. A kapu felől nézve a baloldalon ott volt a király a kíséretével, mellettük az ellenfelének választott harcos családja, akiknek törvény szerint meg kellett tekinteniük a viadalt. A bajnok azonban nem a családjával volt, hanem minden bizonnyal a többi harcos között, így ő nem mérhette fel előre az ellenfelét.

Kitral a köpenyét maga köré vonva, Hardar pedig teljes páncélzatban érkezett. A lány csak egy könnyed meghajlással üdvözölte a királyt, aki egyből magához intette Hardart és utasításokkal látta el. Addig Kitral megállt, és a szemben lévő oldalra ment. Kis idő telt csak el így, mivel ellenfelét nem láthatta, annak családját figyelte.

Egy harmincas forma nő, egy nyolc és egy tizenkét év körüli lánnyal és egy hasonló korú talán tizenhárom-négy éves ifjúval állt a csoport szélén. Azt is megállapította, hogy a saját huszonkét évével nagyjából az idősebb lánnyal lehet egy magas.

Kisvártatva már nyitották is a kaput. Grenek jégvívó pontosan érkezett, a máguslány őt is fejhajtással üdvözölte, amit az biccentéssel nyugtázott. Egy őr kísérte be csakúgy, mint Kitralt előző nap.

Grenek egy átlagos termetű, vékonycsontú férfi volt kicsivel harminc felett, rövid világosbarna hajjal és egész arcát beborító, hasonlóan rövid szakállal. Jégmágus talárt és egy nagy, fekete köpenyt viselt. Kitralra csak egy pillantást vetett és egyből a királyhoz fordult.

- Királyi felség, Grenek jégvívó vagyok, a Nagymester küldötte – kezdte meghajolva.
- Üdv jégmágus! – köszöntötte Londaren felemelt jobbjával. – Ha nincs semmi mondandód, el is kezdhetnénk a küzdelem feltételeinek megbeszélését.
- A Nagymester megkért, kérdezzem meg, hogy mindig elutasító válaszra számíthatunk tőletek? De erre már meg is kaptam a választ, azt hiszem. Ez esetben természetesen folytassuk! – mondta, és odaállt Kitral mellé.
- Ősi szokás szerint a kihívó kezdje – mondta hangosan a király, Grenek bólintott és előre lépett.
- Mi, a Jégmágusok Rendje, felhívunk titeket dargoriak régi szövetségünk felélesztésére és annak szent esküvel való megerősítésére. Legyetek ismét fegyvertársaink és hűségetek és barátságotok nagy megbecsülésnek örvend majd! Mi a békét szeretjük, kívánatosabb nekünk, ha önként csatlakoztok hozzánk, mint sem hogy kényszer hatására! Ám ha mindezt továbbra is elutasítjátok, úgy kihívásunk továbbra is fennáll – szavalta ünnepélyesen.

Most Hardar következett.

- Mi, DARGOR HATALMAS ÉS HOSSZÚSZAKÁLLÚ, TÜRELMESBESZÉDŰ LEGYŐZHETETLEN ÉS SZENT HARCOSAINAK LEGYŐZHETETLEN ÉS FENSÉGES SZENT SZÖVETSÉGE!!!!!!!!!!!!!!! – kezdte a szövetség alapszabályát követve, mely megkövetelte, hogy a szövetség nevét mindig teli torokból üvöltve, végigmondva és tizenöt felkiáltójellel kell ejteni!
– Újra elutasítjuk kéréseteket, és kitartunk szabadságunk mellett. Erőnk nagy, szeretjük a harcot, a vitézséget, a bátorságot. De tiszteljük és követjük a bölcsesség erényét is! A pusztulásunkba rohannánk, ha most a Tűzmágusok ellen támadunk akár teljes erőnkkel. Mert idővel olyan csapással válaszolnak, melyet már kevesen leszünk kivédeni. Tiszteljük régi szövetségünk emlékét és elismerjük, hogy közös az ellenség. De mikor ilyen egyenlőtlen és hiábavaló lenne a küzdelem, azt kell tennünk, ami nekünk előnyös, még ha gyávának is látnak minket miatta. Ez pedig most a béke. Régi törvényeink azonban arra szorítanak minket, hogy vállaljuk veletek ennek a párbajnak a kimenetelét! – szónokolta, majd a királyra nézett, aki jelezte, hogy folytathatja. – Mint kihívott fél feltételként szabjuk, hogy a jégmágus csak a helyszínen található, vagy a magával hozott vizet és jeget használhassa, és a magával hozott víz sem lehet több, mint négy ronori icce – fejezte be Hardar hátralépve, a két jégmágus egymásra nézett és rövid sugdolózás után Grenek lépett elő.
- Elfogadjuk Dargor feltételeit. Mivel bajnokunk az egész mágusrendért harcol és a ti bajnokotok az egész hazájáért, így ez nem személyes párbaj, hanem két hatalom vitájában a döntés eszköze. Ezért, mint kihívó fél, szeretnénk, hogy győzelme esetén ne lehessen kimondani vérbosszút fejére, ellenfelének családja ne üldözhesse! – mondta, és a király belegyezett.

Ismét Hardar lépett elő.

- A mi bajnokunk a dargori Heruld lesz. Király urunk első katonája! – kiáltotta, és szavára előlépett egy igen tagbaszakadt és izmos férfi díszes lemezvértben, hosszú, sötétbarna szakállát három, szinte karnyi vastag fonatban hordta. Tipikus dargori.
- A mi bajnokunk a ronori Kitral, jégmágus idéző – vette át a szót Grenek eleget téve a formalitásoknak.

Kitral is előrelépett és farkasszemet nézett ellenfelével. A dargorinak elég ideje lehetett már megnéznie őt, amíg ő nem lógott ki a király körüli többi harcos közül.

Átvonultak a város arénájába. Ez a város egyik sarkában volt, a hátsófalat kiváltó magasra tornyosuló sziklafal árnyékában. Nem volt különösebben nagy épület, ülve csak néhány száz ember férhetett el benne egyszerre. Kívülről ez is figyelemre méltó faragásokkal volt teli, főleg párharcok képeivel, éles ellentétben a puritán belsővel.

Délután volt, csendesen esett a hó, vékony rétegben belepve a néző és a küzdőteret egyaránt. Kitral számított rá, hogy így lesz, nem kell aggódnia, amiért csak anyagmágiát használhat.

A király csalódottan vette tudomásul, hogy hiába takarítatta el délelőtt a havat, hogy a máguslány dolgát megnehezítse.

A nézőtéren szinte csak harcosok ültek, legalább százan, a király udvartartásával külön páholyban foglalt helyet Grenekkel együtt, ellenfelének családja pedig a királyi díszhely közvetlen közelében ült.

Kitral lent állt az egyik bejáratnál köpenye mellette leterítve a havon.

A másik bejáratnál a hatalmas harcos lemezvértben pajzzsal, és Kitral meglepetésére nem egy hatalmas pallossal, hanem egy hosszú, de könnyű és vékony pengéjű karddal állt ki ellene. Kitralnál csak a tőre volt, semmi más fegyver, valamint három, a megbeszélt mennyiségű vizet tartalmazó bőrtömlő.

A király jelt adott a küzdelem megkezdésére.

Az ellenfelek tisztelegtek egymás előtt. Ezután Heruld rögtön Kitral felé rohant, aki egy jéglövedéket küldött felé, amit az egyik kulacs vízből formált meg. Az azonban hatástalanul széttörött a pajzson, ekkor a padlón lévő hó felemelésével egy pillanatra elvakította ellenfelét és mindenkit a nézőtéren. Amikor ellenfele újra látott, egyenesen Kitralnak rohant, ő nem bírt elég gyorsan reagálni. A kard a mellkasába fúródott, a szegycsontot áttörve keresztülszúrta a máguslányt. Szemei tágra nyíltak, átszúrt tüdeje miatt nem bírt sikoltani. Bőre és teste fokozatosan egyre átlátszóbbá vált és olvadni kezdett, a sebből víz folyt, majd repedések futottak rajta végig és a jégbábú összetört.

Ekkor Heruld halk kacajt hallott háta mögül, de nem bírt oda fordulni. A padlón lévő hó a lábainál összegyűlt és olyan keményen odafagyott, hogy sehogy sem, még pajzsával és kardjával sem tudta széttörni.

Kitral egy kis vizet öntött ki az egyik még teli tömlőből a levegőbe, ezután azt a harcos kardjára küldte, ahol a víz megfagyott, és Kitral egyetlen intésére a kard darabokra tört, majd hasonlóan cselekedett a harcos pajzsával.

Ezután mosolyogva a harcos elé sétált, és a maradék havat a padlóról összegyűjtve fellökte a férfit, majd kezeit is a hóval a földhöz fagyasztotta, ellenfele mindezt egy hang nélkül tűrte. Szemében az utálat tüze lángolt, a tehetetlen düh, amin Kitral jól szórakozott. A földön heverő jégdarabokból kardot formázott és kezébe hívta, majd a harcos torkához tartotta.

- Feladod? A földön fekvő egy köpéssel válaszolt, amit Kitral szeme közé vagy arcára szánt, de az lelassult a levegőben és megfagyott, majd Kitral előtt lebegett a levegőben. Szemeiben a mágia kéklángocskái világítottak. - Ezt nemnek veszem. Ekkor a nyálból formált jéglövedék megindult, a harcos koponyáját áttörve az agyába fúródott és megölte.

Kitral a köpenyéhez sétált, felvette a földről, majd a királyhoz fordult.

- Azt hiszem, én nyertem, teljesítsd az alku rád eső részét, vagy mind így jártok, és ilyen nyomorultul pusztultok el! – mondta kemény hangon, miközben a mágia fénye kialudt szemében, haja ismét megbarnult, és bőrébe is visszatért némi élet.

A tömeg néma, gyűlölettel vegyes megdöbbenéssel figyelte a lányt, aki ilyen könnyedén végzett legvitézebb társukkal.

Londaren király országa nevében még aznap esküt tett a Jégmágusok szolgálatára.

Grenek és Kitral röviddel ezután távoztak a városból.

Vége


„A fejedelemnek, ameddig csak lehet, az erény útján kell járnia, de ha szükséges, tudnia kell gonosznak lennie”

Niccoló Machiavelli

Előző oldal Gaven
Vélemények a műről (eddig 3 db)