Megütköztem a zónával

A jövő útjai / Könyvajánló (924 katt) Jimmy Cartwright
  2019.03.09.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/1 számában.

No nem a Sztrugackij-fivérek Stalker-féle zónáját jártam be az utóbbi két hétben, és éltem túl, nem. Arra azért még én sem vállalkoznék. Mindössze a Cherubion kiadó Ütközőzóna című SF antológiáját olvastam el. (Ezúton is köszönet az ezt lehetővé tevő Tim Morgannek!) Ez viszont az én jelenlegi időbeosztásommal komoly kihívás, mondhatni ütközet volt, de végül úgy tűnik, mégiscsak én kerültem ki belőle győztesen. Térjünk is a tárgyra!

A kötetben a címadó regényen kívül hat novella szerepel, ami véleményem szerint változatos, remek merítés a hazai sci-fi képviselőinek billentyűzetéből. Kapunk akciót, mágiának ható technológiát, összeesküvéseket, űrutazást, idegen civilizációk felfedezését, az emberiségre leselkedő kozmikus veszélyeket, számos meglepő fordulatot. Összességében és előzetesen azt mondhatom, hogy jól megírt, remek ötletek, izgalmas témák láttak napvilágot a kötet lapjain. Bátran tudom ajánlani a fantasztikum iránt érdeklődőknek az antológiát. Az alábbiakban egyenként veszem górcső alá az írásokat.

Patrick J. Morrison: Ütközőzóna

A kortárs fantasztikumot (is) író alkotók közül talán csak Patrick J. Morrison (Bukros Zsolt) elég tökös úgy indítani egy regényt, hogy abban a tizennyolcadik életévét betöltő trónörökösre a saját születésnapi és beavató partiján rárobbantják a budit. Mondanám, hogy mocskosul jó kezdés, de a hipertechnológiával felszerelt klotyó pillanatokon belül elteleportálja a megfelelő helyre a belekerült salakanyagot, érkezzen az lentről, fentről, vagy egyéb testnyílásból. Mindenesetre az olvasó rögvest a sűrűjébe kerül az eseményeknek, és végig benne is marad.

Hiszen a regény annyira feszes – bár talán a végére lazít némileg –, hogy tényleg egy perc gondolkodási időt sem hagy, csak megy és megy előre, egyik helyszínről a másikra, egyik eseménytől a másikig. No persze azért ez mégiscsak egy könyv, nem pedig egy mozifilm, így akkor áll meg az olvasó, amikor csak akar. A regény azonban lendületes, pörgős, az író egészen jól használja a fejezetek végén a kis horgait, miáltal az olvasót arra készteti, hogy haladjon ő is előre a történetben.

A világépítés korrekt, a világ maga érdekes, izgalmas, van benne potenciál. A különböző, egymásnak feszülő hatalmak kidolgozottsága, erőviszonyaik érzékeltetése igencsak szemléletes. A technológiai vívmányokon időnként „behaltam”, és percekig csak csóváltam a fejem, hogy miként lehet ilyesmiket kitalálni (és főleg miért nem én találtam ki)? Ezeknél azonban nem nagyon éreztem az egyensúlyt, főleg a harci helyzetekben használt technológiáknál, ami szerintem problémákat hozott magával.

A regény során ugyanis számtalan (én legalábbis nem számoltam meg) alkalommal éreztem úgy, hogy bevetésre került a deus ex machina, még ha utólag kapunk is magyarázatot a történtek többségére. Ebből az következett, hogy egy idő után már nem is izgultam a főszereplőkért, mert tudtam (anélkül, hogy csíteltem, és elolvastam volna előre a végét), hogy az író valahogy úgyis megmenti őket.

Bár lehetséges, hogy ez az én hibám is, de sajnos egyik szereplővel sem tudtam azonosulni. Ez az okosok szerint gond, főleg egy regénynél, amelynek érzelmi húrokat is meg kellene pendítenie az olvasóban. Elfogadtam és megértettem, hogy Jerry Storm egy magasan képzett, gyermekkorától harcra nevelt keményfiú, de az azért mégis furcsa volt, hogy a regény folyamán lelkiismeret-furdalás nélkül mészárolt le úgy félezer embert és különböző egyéb életformát. A másik főszereplő, Rachel Starr számomra sokkal kézzelfoghatóbb volt, ami talán annak köszönhető, hogy az író több érzelmet jelenített meg az esetében. Úgy általában véve sajnos nem érzékeltem a karakterek fejlődését. A hozzáállásuk, motivációjuk ugyan bizonyos mértékben észrevehetően változtak az események tükrében, de azért mégiscsak egy húsz éves időszakról van szó a regényben, és ennyi idő alatt nem csak fizikailag, de gondolkodásmódban is sokat változik az ember. Persze ennek nagy részét átugorjuk és mindössze néhány rövid visszatekintést kapunk. Lehet, ezért, és a pörgő tempó miatt nem figyeltem fel a változásokra.

A könyv fülszövegében is írják, hogy a regényben senki sem az, akinek látszik. Ezzel nem értek teljesen egyet, mert Jerry Storm pontosan az, aminek a regényben megismerjük. Ám lényegében a főbb szereplők közül talán még a hellián tudósról, Magmanról mondható el ugyanez. Az összes többi szereplőről így vagy úgy, de előbb-utóbb kiderül némi turpisság.

A harci cselekmények leírása számomra sokszor túlzottan részletesnek hatott, ám ezt idővel betudtam a műfaj sajátosságának. A végére talán az író is észrevette ezt – vagy belefáradt, hogy kitalálja az egymást követő mozdulatokat, cselekedeteket –, és már lazábban kezelte az összecsapásokat. Ami igaz, az igaz – a magam példáján tudom –, hogy tényleg nehéz harci jelenetet írni, és eltalálni, mi az elégséges, amivel még jól szemléltethető a szituáció, ki mikor kerül fölébe az ellenfelének és miért.

Mindezek ellenére nem tudom nem szeretni a regényt. Ebben biztosan szerepet játszik az író iránt érzett elfogultságom is; az, hogy tudom, mennyit küzdött Zsolt druszám azért, hogy eljusson idáig, és hogy többször is át kellett dolgoznia a regényt, hogy végül nyomtatásban megjelenhessen. Ehhez mindenképpen csak gratulálni tudok. Hisz olvastam én már ennél milliószor rosszabb, nyomtatásban, komoly kiadó által publikált nemistudommit is. Hozzá kell tennem, hogy időnként eléggé szembetűnő „popkulturális” utalások találhatóak az Ütközőzónában, számos olyan is, amely megdobogtatta olvasás közben a szívemet. Ráadásul az író fantáziája mondhatni féktelen, egészen elképesztő dolgokat talál ki, csak győzze követni, feldolgozni az olvasó.

Összességében végül is jól szórakoztam az Ütközőzónán, kikapcsolt a realitásból, bele tudtam magam élni a világba. Bátran tudom ajánlani a stílus kedvelőinek, illetve azoknak, akik a pörgős, akciódús, filmszerű regényeket szeretik. Ám, ha jól sejtem, a történet itt nem ér véget, ahogyan maga a regény sem. Kíváncsian várom a folytatást! Mert bevallom, érdekel mi lesz Jerryvel, Rachellel és a Kiválasztottal.

Mickey Long: Minden csak viszonyítás kérdése

A Patrick J. Morrison által teremtett világon játszódó rövid történet újabb érdekes aspektusát mutatja be az univerzumnak. Mr. Smith-ek szorgoskodnak, hogy megbízóik elégedettek legyenek, s egy noire-os beütésű, akcióval fűszerezett romantikus történetbe csöppenünk. A kifejezetten szórakoztató, könnyed hangvételű, kényelmes tempójú novella azonban a drámát sem nélkülözi. Mindeközben a történet azért megcsavarodik néhány alkalommal, így egy pillanatig sem unatkozik az olvasó; a vége pedig még akár meglepetés is lehet.

David Parker & Dougal Glendower: Fata Morgana

A kötet talán legáthatóbb hangulatú novellája. Már amennyiben valaki kedveli az ősi űrhajóroncsok klausztrofóbiás érzést keltő leírásait. Az énelbeszélésben íródott történet egyszerű ugyan, de nem mondható unalmasnak. Az írópáros lassan, de biztosan építi fel a feszültséget, és tereli a főszereplővel együtt az olvasót is a bizonytalanság talajára. Bár a novella kerek, befejezett egész, a történet azonban tovább szőhető, gondolkodásra késztető. Engem őszintén szólva H. P. Lovecraft: Eryx falai közt c. novellájára emlékeztet. Számomra szinte ugyanazt a hangulatot árasztotta.

Tim Morgan: Csendzóna

Lance Barcley története talán nem egyedi, de mindenképpen különleges. A családját elvesztett tudós annak lehetőségét keresi, már-már kétségbeesetten, hogyan tudna csatlakozni szeretteihez. És bár a novella főszereplőjének istenkeresése végső soron megnyugvást hoz számára, azonban az isteni gondviselés mégis más sorsot szán neki. Miközben fizikálisan és szakmailag is egyre feljebb lép, egyúttal végzetéhez is közelít. A Holdra becsapódó aszteroidát keresve önmagára is rátalál. A komor stílus mögött komoly érzelmek húzódnak: szerelem, gyűlölet. Igazi sci-fi, amely az emberről szól, és minden más csak másodlagos. Vagy ebben a játszmában az ember is csak egy bábu?

Craig McCormack: Csapra verni az univerzumot

Még ilyet kitalálni! Komolyan mondom, nem fair. Talán a kötetben szereplő írások közül ez a novella tette rám a legnagyobb érzelmi hatást; no nem azért, mert olyan érzelmekkel teli, hanem sokkal inkább a téma és annak megvalósítása miatt. Nikola Tesla élete engem is érdekel, sőt, elkezdtem tervezni egy világot, amelyben kiemelten fontos szerepet játszik, de sajnos még nem volt időm, energiám mélyebben utána nézni az életének, hogy hiteles képet tudjak adni. Craig McCormack érzésem szerint viszont ezt megtette, és olyan novellát írt, amely véleményem szerint méltó módon, kellő tisztességgel kezeli a horvát származású technológiai zsenit. Története arra a kérdésre épül, hogy vajon honnan származnak Tesla elképesztő, korát jelentősen meghaladó technikai elképzelései. Emelem kalapom a remek megvalósítás előtt.

Soren Ward: Gyorsítás

Kemény dolog az űrutazás, főleg, ha az ember hajtóműmérnök, a felettese pedig egy középszerű, a médiában kétes hírnévre szert tett kapitány. Már akkor gyanússá válik a helyzet, amikor Wilson hajókapitány egy rózsát ad Mayer hajtóműmérnöknek... abból a célból, hogy átadja azt egy bizonyos Lina Pang nevű fiatal nőnek. Illetve már előtte is gyanakodhat az olvasó, amikor Mayer egy szerelmes szonettet költ magyar nyelven élete egyetlen igaz szerelmének, Varga hadnagynak, egy szupercsinos doktornőnek. De a feladat az feladat, a hajónak gyorsulnia kell, tehát Mayer beleveti magát fáradtságos és megerőltető, ámbár izgalmakkal és romantikus pillanatokkal teli munkájába. És, hogy mindebből mi sül ki? No, arra aztán a legtapasztaltabb sci-fi olvasó sincs felkészülve! Elképesztő ötlet, még elképesztőbb megvalósítással!

Kyra Potter: Emlékzóna

Ez a novella azt a kérdéskört járja körbe, lehet-e, érdemes-e, emlékeket átvinni egyik testből a másikba, és ha igen, akkor hogyan. Nem, ez így ebben a formában nem igaz(?), de az biztos, hogy a novella központi eleme az emlékátvitel. A morális kérdéseket is feszegető történet nem csak az ismert világűr bejárásáról szól, hanem az önmagunk elméjében való utazásról is. Vajon honnan tudjuk, amit tudunk, de legfőképpen, honnan tudjuk, amiről úgy gondoltuk, nem tudjuk? Homályos? Hát még a főszereplőnek, aki maga is számtalanszor meglepődik a történteken. A balesetet szenvedett, kitűnő fiatal programozó némi segítséggel végül választ talál a felmerülő kérdéseire. Mindeközben egy nagyobb konfliktus is kibontakozik, nem csak úgy mellékesen. A szálak végül összeérnek, és az olvasó is képbe kerül. A fordulatokban bővelkedő, kalandos utazás története szórakoztató, mégis elgondolkodtató.

Előző oldal Jimmy Cartwright