A tábornok

Szépirodalom / Novellák (698 katt) Mayer
  2018.10.10.

A tábornok fáradt volt. Két napja nem aludt és fájt a feje. Borostás, nyúzott arcában a mélyen karikás szeme izzó dühvel nézett a távolba. Tankok jöttek szembe és bár még csak a harmincas éveit taposta, de mint veterán harcos, tudta, ez mivel jár. Totális vereséget szenvedett és csak embereinek kitartó fanatizmusa tartotta még ezt a frontszakaszt. Pontosabban maradék embereinek, mert tisztjei és a legénység nagyobb része halott volt. 22.000 emberéből 2600 maradt az ellenséges, gyilkos pergőtűzben és ezek a fiúk is kezdtek megtörni. Döbbenten állt a poros út közepén nézve a közeledő páncélosokat megbabonázva, és riadt arcú emberei kimászva az árkokból hátrálni kezdtek. Tudta, nem adhatja fel a frontot, így az egyetlen dolgot tette, amit tehetett és rémült, csak a „fiaimnak" nevezett tejfölös szájú kölyköket, akik már veterán katonák voltak, megdöbbentette. Hanyag mozdulattal egy cigarettát kotort elő a zsebéből és reszkető kézzel az utolsó szál gyufájával meggyújtotta. Mikor emberei egy vonalba értek vele, mély, dörgő hangon felkiáltott:

- Állj! - Azok megtorpanva, értetlenül néztek rá. - Fiúk! - szólt reszelős hangon. - Ott jön pár kurva tank! Ugye nem várjátok el, hogy mindet én lőjem ki? Gyertek velem vissza, és mutassuk meg nekik, hol lakik az úristen!

Laza, kissé sétáló mozdulattal indult neki és a legjobban ő lepődött meg, hogy a katonái követték. Az első vonal árkába ugrott be, ahol egy páncéltörő ágyú volt beásva. A mellette levő katonának csak annyit szólt: tölts! Maga belenézett az irányzó távcsőbe és finom mozdulatokkal a tanktest közepére vitte. Mikor meghallotta a „kész” üzenetet, elvette a szemét a távcsőről és kurtán szólt: tűz! Hangosan dörrent az ágyú, agyrepesztő hangon és a következő pillanatban a tank felrobbant. Ezt még hatszor ismételték meg és a mellette lévő ágyú is folyamatosan tüzelt, amikor is az ellenség úgy döntött, nekik elég volt és visszavonultak. Ekkor kimászott az árokból, hiszen nem páncélelhárítás volt a feladata, hanem egy töredék hadosztályt kellett vezetnie.

Megtört emberei a tüzeléstől félig kábán és süketen nézték egyenes alakját, ahogy haladt a harcálláspontja felé. A legmagasabb kitüntetéseket viselte, amit a hazája adhatott neki, amelyeket most szürke kordit korom fedett be és arcán is lőporfüst piszka kenődött szét. Soha nem tudták meg, ki is kezdte el, de egyszer csak férfi tenyerek verődtek össze és egy pillanat alatt mindenki csatlakozott hozzá. Mind megtapsolták ezt a bátor férfit, aki a meglepetéstől hirtelen megállt. Szembe fordult a katonáival, merev vigyázzba vágta magát és tisztelgett az embereinek. Egy villanás alatt halkult el a taps és mindannyian viszonozták a tisztelgést. Levette a kezét és egy újabb cigarettát vett elő a zsebéből, majd tétován nézett szét!

- Meg tudnátok a cigarettámat gyújtani, mert elfogyott a gyufám.

Hangos, önfeledt kacagás söpört végig mindenkin, majd egy fiatal, suhanc képű katona ugrott ki az árokból és egy bontatlan doboz gyufát nyújtott át neki.

- Vedd el, tábornok, én már semmit nem szeretnék ma felgyújtani!

Kurta mosollyal vette át a gyufát, és ahogy ment sötét gondokkal barázdált arcán a szájában füstölgő cigarettával, arra gondolt, hogy ezért a pillanatért érdemes volt megszületni és az összes kitüntetését gondolkodás nélkül adta volna oda ezért a napért!

Előző oldal Mayer
Vélemények a műről (eddig 1 db)