A kút mélyén

Horror / Novellák (1411 katt) Aless Sandro
  2018.10.06.

5. nap! Íróeszköz és pergamen hiányában, gondolatomba vésem ezeket a sorokat.

A fogvatartóm nem árulja el a nevét, így mindössze annyit tudok róla, hogy nő és szerintem késő húszas a korosztálya.
Nem nagyon tudom miből megítélni, csak a hangjából, illetve talán a rendezett "szobámból".
Szobának hívom, pedig ez egy kút mélye.
Van ágyam, nagy és kisebb párna, rajtuk huzat és az alatt ágynemű.
Sőt, még egy kislámpa is, igaz, azt Ő vezérli felülről.
Minden délelőtt 10:30-kor van reggeli, majd délután 6-kor vacsora.
Nincs órám, csak Ő szokta elárulni a fontosnak vélt időt.
Nem tudom, hogy igaz-e, de a Napkelte után és előtt kellő idő telik el - tehát valós is lehet akár.
Mindig figyel a változatos, zsír- és szénhidrátmentes ételekre, rosttartalmú italokra.
Még azt is tudja rólam, hogy laktózérzékeny vagyok, így nem készít ilyeneket.
Ez egyben ijesztő és valamilyen szinten megnyugtató is!
Ijesztő, hisz valahonnan tudja rólam, tehát ismernie kell, de mégis megnyugtat az érzés, hogy még mindig életben vagyok és, ha hülyén is hangzik, de gondoskodik rólam.
Persze utóbbit eléggé sajátságos módon teszi.
Tiszta, frissen mosott és vasalt ruhák várnak minden reggel már felkelésem előtt.
A tisztálkodás ebben a mivoltban már nem a kedvencem, de erre is nagyon figyel.
Vacsora után körülbelül 1-2 órával - de még a teljes Naplemente előtt - langyos vízzel felülről végigpermetez.
Az első 3 napban nem fogadtam meg a tanácsokat és csak ordítottam vele - normális emberi reakció - , így az sem érdekelt, ha az ágyneműm vizes lesz.
Utólag nézve, ez nagyon felelőtlen - bár jogos - döntés volt részemről, lévén, ha már ekkora szarban vagyok, legalább magamnak ne nehezítsem meg az amúgy is kilátástalan helyzetemet.

A 4. nap éjszakáján - tehát ma reggelre virradóra - gondolkoztam el jobban a lehetőségeimről.
Ha még jobban ellenállok és problémás(abb) leszek, nem biztos, hogy túlélem, de ha lehiggadok és együttműködök, talán lehet esélyem!
Elvégre még mindig élek, és ebből kell kiindulnom!
Az ágyneműk és a paplanok egyedül nem lennének elég hosszúak, hogy adott esetben kötélként tudjam őket használni, de ha az elkövetkezendő pár napban a cseréjüket Nekem kéne elvégeznem és nem azonnal kellene felküldenem a kosárban, talán elég lehetne.
Nem betonbiztos a terv, s sok mindentől függ, de itt a remény! A remény!
Mivel nagyon felkészült, így nem hinném, hogy ekkora hibát véteni fog, de hátha el tudom a figyelmét terelni az állandó éberségtől azzal, hogy nem leszek renitens.
Megpróbálok este szóba elegyedni vele, hátha-hátha!

Sajnos nem jártam sikerrel! A napi rutin ugyanúgy megvolt, s hiába faggatóztam, kérleltem a választ/válaszokat, semmi érdemi reakciót nem adott.
Na jó, egyet mégis, bár annyival sokkal nyugodtabb és okosabb nem lettem tőle!
„Idővel megtudod, hogy miért vagy itt. Addig is maradj türelmes és várj! Nem foglak bántani!“
Nem mondom, hogy ez kielégítette a kíváncsiságomat, de ennek hála(?) a szennyes ágyneműt nem vitte magával. Előre vizionalizált hiba és lehetőség egyben!
Azt nem tudom, hogy elég lesz-e, hisz megsaccolva a kút 7 méter mély, s van 2 paplan, 2 ágynemű, illetve 2-2 kisebb és nagyobb párnahuzat.
Holnap viszont biztosan elviszi, így ma kell megpróbálnom a szökést.
"Most vagy soha" érzés fogott el. Teljesen lázba jöttem és az adrenalinnak hála még élvezni is kezdtem a pillanatot.
"Meg tudom csinálni! Képes vagyok rá!" - adtam ki az ukázt magamnak.
Most viszont még korai lenne, várnom kell, míg elalszik.
Már javában sötét van, tehát lassan eljő' a cselekvés ideje.
Addig is halkan legalább megpróbálom lehúzni az ágyneműt.
Talán még életemben nem voltam ily' csendes!
Pár perc alatt eme nem annyira acélos feladatot megoldottam.
Most mindenből dupla áll rendelkezésre!
A huzatok együtt kitesznek olyan 5-5,5 métert, tehát hátha elég lesz!
Vagyis elégnek KELL lennie! Pozitív szemlélet! Egymáshoz kötöm őket. Előbb a két ágynemű, aztán a két paplan, majd a két-két párnahuzat, de azoknál ügyelve, hogy a végük egy "bunkószerű" tárgyra hasonlítson, hogy meg tudjon akadni fent valamiben.
Kész! Nagyjából 10 percet emésztett fel csak az egész, de most kivételesen nem bántam volna, ha ez több idővel jár.
No de semmi gond! Legalább ellenőrizni tudom!
A csomók jóknak tűnnek, s ahogy nézem, erős anyaggal van dolgom.
Nem! Egyszerűen nem tudok többet várni!
Minden megmaradt erőmmel megfogom és megcélzom a szabadságot a kötéllé verbuvált textíliákkal.
Elsőre semmi, de jó hír, hogy elégnek tűnik!
Még négy próbálkozás, de hiába. Hiába jó a hossz, ha nem tud min megkapaszkodni a csomó!
Ebből arra következtetek, hogy a fenti helyiség üres. Nincsenek, illetve nem lehetnek túl nagy lomok.
Talán egyszerűbb lenne, ha a kosarat céloznám meg, s ha azt sikerül, azon fel tudnék mászni!
Az első próbálkozás itt sem járt sikerrel, de másodjára leesett! Leesett!!!
Talán nem hallotta meg. Várok pár pillanatot, s ha nem lesz nagy mozgás, akkor nekirugaszkodok!
Síri csend! Hallom a szívem dobogását is. Szapora. Nagyon.
Úgy tűnik, nem volt annyira hangos, így talán sikerrel járhatok!
Soha nem voltam a kötélmászásban erős, de ezt a tudásbeli hiányomat most akarattal pótolom.
Még csak a felénél tartok, egy nagyobb ugrás után, de szerintem el fog bírni.
A kezeim már most feladnák a harcot, viszont bírnom kell.
Egyszerűen tényleg nincs más választásom!
Ha ezt túlélem, elmegyek gyúrni, esküszöm.
Két méter! Két húzódzkodás!
Egy! Megfogtam a tetejét!
Egy utolsó erőkifejtés, és kint is vagyok - legalábbis a kútból.
Siker! Ahogy gondoltam, teljesen üres a pince. Még a padlót is homok borítja.
Ez most Nekem sokat segít, hisz maradhatok csendben.
A felfelé tartó lépcső egy horrorfilmből szabadult.
Nagyon rémisztő, avagy csak az a tudat, hogy ki vár(hat) fent.
Meglepő, de a fa fokok nem recsegnek és nem nyikorognak.
Felértem!
Óvatosan megfogom a kilincset, s még ennél is finomabban lenyomom.
A torkomban dobog a szívem.
Az ajtó már hangosabb, de innen nincs visszaút!
Balra esik a bejárat/kijárat - eléggé hagyományosan -, jobbra pediglen egy félig nyitott ajtajú szoba.
Minden porcikám ellenkezik eme tettem ellen, de meg kell tennem.
Meg kell tudnom, hogy ki a fogva tartóm! Nőt soha nem ütöttem meg, de ha Nekem támad, kénytelen leszek.
Az ajtóhoz érve, bekukkantva a résen, nem várt látvány fogad.
Egy ágy, mellette egy lélegeztető gép, egy szívmonitor, illetve egy beteg, ki ezekre van rákötve.
A fogva tartóm, az elrablóm, a "gondoskodóm" beteg, halálos beteg?
De akkor hogy tudott levinni 5 nappal ezelőtt? Hogy tudott elrabolni? Hogy bírja/bírta egyáltalán?
Ezeket meg kell tudnom, mert több kérdésem lett, mint ahány választ kaptam.
Amint látom, pihen vagy alszik, így hiába is sokat kockáztatok, ha a kíváncsiságom nem hagy nyugodni.
Belépvén a szobába, kicsit régies, mondhatni antik berendezések teszik még kényelmetlenebbé az itt tartózkodásomat.
Közelebb érve, az ágy mellé, egy komód található, azon pediglen rengeteg orvosi papír és zárójelentés.
Fél szememmel mindig figyelem a hölgyet, de olyan rossz állapotban van, hogy egy hirtelen támadástól talán most nem kell tartanom.
A paksamétát jobban szemügyre véve, egyből látható a sok-sok kezelés és diagnózis leírása.
Nem mindent értek belőle az orvosi szakzsargon végett, de az egyértelműen látszik, hogy a páciens rákos. Áttétes.
A neve pediglen....Keresztesi Lilien!
Ismerős név... nagyon is. Csak nem a... áhhh, kizárt!
Nézzük a születési dátumo... tényleg Ő az!
Április 27!

"A...Aless! Figyelj rám, kérlek! - szólított meg, a legnagyobb döbbenetemre.
Ahogy láthatod, nincs már sok hátra és csak azt akartam, hogy az utolsó napjaimat hozzád közel tölthessem el.
Minden délután 2-kor jön egy nővér, s Ő szokott megfőzni Nekem, vagyis Nekünk. Ő semmiről sem tud, de mindig két adagot kértem mindenből, hogy lássa, van elég étvágyam.
Sajnos nincs.
5 napja hurcoltalak le ide, és ez csak azért ment, mert az utolsó kemoterápiára már nem mentem el, így még volt egy kevéske erőm.
Mára már az is elhagyott.
Ha adott esetben nem élem túl, van egy búcsúlevél a komódban a nővérnek, miben leírok mindent - s hogy Téged is hol talál.
Kérlek, ne haragudj, és csak annyit kérek tőled, hogy maradj itt velem!"

Eme monológját hallgatva, s mielőtt még a végére érne, futásnak eredtem! Egyenesen a kijárat és a szabadság felé!
Végre szabad leszek! Túléltem!
Kirohanván a bejáraton, majd a gangon, ki a szabadba!
Az orromig sem látok, de ez most nem tudja elvenni a kedvem a futástól.
Egészen hazáig futok, ha kell!
Úristen! El sem hiszem! Túléltem!
Nincs több bezártság, nincs több kényelmetlen mosakodás!
Nincs több egyedüllét, csak a szabadság!
Nincs több egyedüllét... nincs több gondoskodás....
Nincs több napi rutin, s nincs több gondoskodás....
Ahogy szedem a lábaimat, s távolodok egyre messzebb a gyéren kivilágított háztól a kukoricásban, egyre több kétely kerít hatalmába.
Már nem tud járni, s ártani sem tud Nekem, így akár vissza is mehetnék, hívni a Rendőrséget.
Akár még a Mentőket is, ha nagyobb a baj.
Stockholm-szindrómám lenne? De hisz elrabolt és fogvatartott...
Miért akarnék én segíteni egy ilyen emberen, ki... ki beteg....
Igen, beteg.
Muszáj segítenem, nem hagyhatom így ott! Legalább az utolsó pár óráját ne töltse egyedül!
A kettős érzést felváltja/felváltotta a segítőkészség.
A túlélés rengeteg szabályát fogom most megszegni, de elvégre is nem bántott, még gondomat is viselte - igaz, nem így kellett volna.
Lépteimet már nem kapkodom, majd meg-megállva, visszanézve a házra, végleg eldöntöttem, hogy segítek.

Az erőteljes futást gyengébb kocogás váltotta fel, de így sem telhet 5-6 percnél tovább az út.
Kirohanva, nem figyeltem, hogy mi van előttem, de most, jobban a lábaim elé nézek.
A nagy sietségbe már csak az hiányozna, ha még valamimet el is törném - ráadásul pont visszafelé tartva.

Ahogy a gondolataimmal és a lelkiismeretemmel harcolok, végül visszaérkeztem a házhoz.
Még mindig nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ezt kéne cselekednem, de bemegyek!
Már-már járatos vagyok a terepen, így célzottan egyből a hátsó szobához veszem az irányt.
Ahogy közeledek, egyre hangosabban hallom a szívmonitor pittyegését felváltó, állandó sípolást.
A lakás okozta félelemtől, nem rohanok be a szobába, hiába gondolom, hogy ez a hang mit sejtet.
Újfent óvatosan, de már határozottabban az ágyához lépek, s akkor jött igazán a felismerés:
Meghalt!
A fogva tartóm halott. Lilien feladta a harcot...
A kezdeti haragot és utálatot, mit egy "idegen" iránt éreztem, felváltotta az elmúlás és a megszűnés keserű kombinációja.

"Legyen Neked könnyű a föld, Lilien! Én megbocsátok Neked..." - búcsúztam el tőle, a mostanra megérkező gyászos hangulatban.

Egy utolsó dolgot viszont még tehetek érted!
A búcsúleveledet megkeresem, s eltűntetem, hogy ez soha ne derüljön ki és békében tudj nyugodni!
Valószínűleg nem az orvosi papírok alatt fog elhelyezkedni, hanem sokkal inkább a komód belsejében.
Majd mire ezt megvitatnám magammal, meg is találtam.
Kettő lapból áll. Az egyik a nővérhez szól, ahol tényleg leírja, hogy mit "tett" velem, a második pediglen Nekem.
Utóbbival zárom le a Naplómat!

"Drága Aless! Kérlek, bocsáss meg Nekem, de soha nem tudtalak elfelejteni. Tudom, hogy sok hibát vétettünk és fiatalok voltunk, de én még mindig szeretlek.
Eltelt azóta 20 év, s mind a kettőnknek lett egy-egy - tönkrement - házassága, de én Daniel mellett sem tudtalak elfelejteni soha.
Nagyon sokszor akartam felvenni veled a kapcsolatot, de féltem, hogy mit fogsz szólni.
Féltem, hogy visszautasítasz és a remény halvány lángja is kialszik, hogy egyszer mi még együtt lehetünk...
Féltem, egészen 1 hónappal ezelőttig, míg meg nem tudtam, hogy rákos vagyok.
Azelőtt is éreztem a jeleket, de mikor orvoshoz fordultam, már késő volt.
Áttétes vagyok és meg fogok halni, Aless!
A lehető legrosszabb módját választottam annak, hogy elmondhassam, mennyire szerettelek és mennyire szeretlek még most is.
Drága Aless! Nagyon félek a haláltól, de az a tudat, hogy itt vagy mellettem alig pár méterre, boldoggá tesz.
Boldogan fogok meghalni, hisz tudni fogom, hogy ezt olvasod.
Szerelmem - ne haragudj, hogy így hívlak -, de most el kell, hogy köszönjek.
Mikor ezt olvasod, már mind a ketten szabadok leszünk!

Örökké szeretni foglak és kérlek, bocsáss meg Nekem!

Csókol a Te Liliened!"

Előző oldal Aless Sandro
Vélemények a műről (eddig 2 db)