Ready Player One – gondolatok

Külvilág / Mozijegy (1095 katt) Jimmy Cartwright
  2018.09.24.

Néhány bevezető sor

A könyv létezéséről akkor hallottam, amikor hazánkban is kiadták 2013-ban. Már akkor is mindenki, akitől csak hallottam róla, és olvasta, azt mondta, hogy milyen fantasztikusan jó könyv. Nekem valahogy azonban akkoriban mégis kimaradt. Aztán idén kijött a filmváltozat, és arra gondoltam, ha már filmet készítettek belőle, akkor az eddigi infók biztosan megalapozottak, és a könyv is bizonyára jó.

Utólag hálás vagyok magamnak, hogy előbb a filmet néztem meg, és nem a regényt olvastam el hamarabb. Ha fordítva lett volna, a filmet is tutira messzire elkerülöm, ám ez esetben egy remek élménnyel lennék szegényebb, hiszen igazán jól szórakoztam a film megtekintése alatt. Ez inspirált arra, hogy a könyvet is elolvassam. Itt követtem el a hibát.

Figyelem! Az alábbiakban bántóan kritikus leszek, ám a felsorolt hibák sajnos objektíven azok.

A könyv
Általánosságban

Az alapötlet jó, ezt leszögezhetjük. A megvalósítás azonban vacak, amatőr munka, teli alapvető írói hibával. Ráadásul ez keresztülment egy kiadó szerkesztőjén, és nyilván korrektor is olvasta. A regény mégis olyan, mintha véletlenszerűen összekevertek volna történelmi könyveket, műszaki leírásokat és egy tizenéves srác naplóját. Erre mondják azt, hogy ez az író stílusa, ilyen a „hangja”. Ha nem elektronikus formában olvastam volna, akkor az első ötven oldal után a sarokban köt ki egy szempillantás alatt. No de nézzünk a mélyére.

A regény jelentős részét az teszi ki, hogy száraz adattömegként, szájbarágósan az arcunkba kapjuk, milyen szar a világ, melyik technológia hogyan működik. Az író simán csak leírja mindezt ahelyett, hogy láttatná, érzékeltetné. Ráadásul a világ maga véleményem szerint hibás. Nem olyan értelemben, hogy az emberiség menthetetlenül tönkretette, hanem úgy, hogy a sok „denagyonszaravilág”, „mindenkibeleszarik”, „senkinemcsinálsemmit” mellett valahogy mégis van, és továbbra is fejlődik a csúcstechnológia – specifikusan ugyan a virtuális valóság okán, de azért mégis. Valahogy az egész világ számomra teljesen koncepciótlannak tűnt. Ha mindenki a virtuális valósában éli az életét, akkor ki termeli a kaját, ki készíti a ruhaneműket, a bútorokat, bármit? – ezek például nem derültek ki. Nyilván ez a regény cselekménye szempontjából nem fontos, de ha már tizenoldalakat ellamentál az író a technológiáról, meg a gonosz, kizsákmányoló világról, egy-két mondatot talán megért volna ez is. Ráadásul a regényből kiderül Art3mis mondandójából, hogy a kellő anyagi háttérrel rendelkező cégek helyrehozhatnák a világot, de szokás szerint a profit fontosabb. De, kérdem én, ki termel majd profitot, ha éhínségben kihal az emberiség? Sajnos az egész regény teli van efféle logikátlanságokkal.

Személy szerint, ha egy regényt olvasok, akkor szeretném beleélni magam a főszereplő(k) helyzetébe, a világ hangulatába. Itt ez egyik sem sikerült. Nincs meg a „flow” élmény. A regényből folyton kirángatott hol egy lábjegyzet, hogy el dögunalmas világleírás, hol egy száraz technoblabla. Nem tudom, kinek az ötlete volt először, hogy regénybe lábjegyzetet tegyen. (E. A. Poe már biztosan alkalmazta idegen kifejezések gyors magyarázatára / fordítására.) Alapvetően nem lenne vele baj, ha valóban olyan kifejezéshez alkalmazná az író, aminek jó, ha rögtön kéznél van a közérthető magyarázata, miáltal az adott szövegrész összeáll, értelmet nyer. (Pl. Frank Herbertnél fel sem tűnt, hogy vannak a regényeiben lábjegyzetek, legalábbis utólag nem emlékeztem rá, úgy figyelmeztettek, hogy de bizony, ő is használta.) Rosszul alkalmazva azonban ez talán a leggyilkosabb hangulatölő eszköz. Ebben a regényben a lábjegyzetelt részek simán belefértek volna az ugyanolyan száraz és dögunalmas törzsszövegbe, tehát még értelme sem volt. Ráadásul az összesen talán 5-6 lábjegyzet sűrűn követte egymást néhány oldalon belül, aztán többet nem alkalmazta az író. Ebben az esetben pedig olyan volt, mint mikor lágyan ringatózol az óceánon, chill van, és egyszer csak JÉGHEGY!

A főgonosz IOI meg mérhetetlenül buta. Mindent erőből próbálnak meg megoldani. Nincsenek értelmes, érthető motivációi. Gonosz mert csak, mert kell egy gonosz, ami ellen lehet küzdeni. Ráadásul egyértelműen a nagybetűs Gonosz szimbóluma (IOI = 101, Hatosok).

A karakterek, és azok sorsa sem igazán tudott érdekelni, mivel ők maguk sem érdekelték saját magukat. Egysíkúak, nem igazán van karakterfejlődés, a regény elejétől a végéig tulajdonképpen mindenki ugyanúgy viselkedik, legfeljebb a körülményeik, lehetőségeik változnak meg, nem pedig ők maguk.

Hiányoltam viszont belőle a dél-koreai, kínai és európai klánokat. Miért minden csak az USA-ról kell szóljon? Ez is komoly hiányossága az írónak. Már jelenünkben is az előbb említett térségekből kerülnek ki a legnagyobb, legerősebb MMO klánok (pl.: Magyarország csapatai rendszeresen bent vannak a TOP10-ben a nagyobb MMO-kban). Láthatólag erről sem volt semmi fogalma az írónak.

Azért van benne pár jó rész, lelkesítő oldal, amit lehet szeretni, de ehhez is az kell, hogy legyen az ember legalább minimális érdeklődés szintjén tisztában a geek kultúrával.

A tojáskeresés aktív folyamata, az Art3mis-el való első találkozás, a párbeszédes, agyalós részek pl. kifejezetten tetszettek. De kínszenvedés volt kivárni, mire egy-egy ilyen jobb részhez értem az olvasás során.

Úgy tűnik, hogy az író szeretett volna találni egy piaci rést az olvasóközönségben, és ezt a kockáknál találta meg. Erre próbálta felépíteni a regényt, hogy sikeres legyen. Ezt sokan meg is kajálták.

A technológia

Az író láthatóan egyáltalán nem ért a technológiához, de még alaposan utána se nézett annak, amiről ír, pedig megtehette volna. Az egyik dolog pl. a 10 zettabyte-os pendrive. A tavalyi év (2017) teljes internetforgalma kb. 1500 exabyte (10006), ami 1,5 zettabyte (10007). Ez az érték kb. 5 évente duplázódik meg, vagyis 2045-re kb. 100.000 EB lehet az internet teljes éves adatforgalma, ami megközelítőleg 100 ZB. Ezt több milliárd felhasználó produkálja. Ezt sok cég méri (pl.: Cisco), és ezek az adatok nyilvánosan elérhetők. A főszereplő meg 1-2 óra alatt letölti a pendrivejára ennek az éves adatforgalomnak a tizedét. Persze, hihető.

A másik dolog, hogy ha van egy sima admin joga bárkinek, bárhol, azzal nem tud felette álló rendszergazdai jogot szerezni magának csak úgy, hogy létrehoz egy új felhasználót, akinek rendszergazdai jogot ad. Nem tud neki adni, max. admint hozhat létre. Pl. ha van egy internetes fórum, amit valaki létrehozott egy szerveren, akkor a fórumon belül teljes jogkörű admin, de magán a szerveren nincs rendszergazdai joga, és attól, hogy a fórumon létrehoz egy másik felhasználót, nem is lesz. Persze backdoorokkal, hackeléssel, rendszergazdai jelszó megszerzésével, a rendszer alapos ismeretével ez is megoldható, ám a könyvben ezekről szó sem volt.

A harmadik dolog, hogy a könyvben többször hivatkozik arra, hogy Halliday milyen szépen leprogramozta a grafikát... Hogy mi van? Ember! A grafikát nem programozzák! Legfeljebb a modellt, amire rátesznek egy nagy felbontású képet, de a modellt is inkább létrehozzák egy erre specializált 3D-s tervezőprogrammal. Szintén többször előjön, hogy Halliday egymaga programozott ezt meg azt. Nem! Egy ekkora mérvű projektnél minimum néhány tíz fős csapat dolgozik az egyes alprojekteken. Senki sem képes belátható időn belül egymaga ilyen mértékű komplex feladatokat elvégezni. Mi több, senki sem képes néhány év alatt egymaga megtanulni és elsajátítani minden olyan ismeretet, ami egy komplett és ilyen bonyolultságú virtuális valóság létrehozásához szükséges. (Felhasználók kezelése; 3D-s modellezés; textúrák létrehozása; a kernel program megírása; hálózatkezelés; hibakezelés; kivételkezelés; mesterséges intelligenciák leprogramozása; neurális hálók létrehozása – amik csak úgy hirtelen eszembe jutnak.)

A főszereplőről

A főszereplő srácnak (Wade) gyakorlatilag minden a segge alá van téve a regény során, ha épp nem úgy hozza az „élet”, hogy véletlen bekattan neki egy-egy megoldás, akkor jön a Deus-Ex Machina és segít. Pl.: pont azon a virtuális bolygón van a random kiválasztott iskolája, amelyiken az első küldetés dungeonja, amiben pont azon a játékon kell legyőznie az ellenfelét, amivel évekig játszott. Kár, hogy a való életben nem ilyen szerencsés...

A regény harmadáig milliószor megkapjuk, hogy „jajdemilyenkurvaszegényezagyerek”, ami kibaszott unalmas, mert ez is ugyanúgy a pofánkba van tolva, mint a regény többi része, s nem úgy oldotta meg az író, hogy érezzük, mi több, átérezzük, hogy a srácnak kajára sincs pénze.

Az idő és a tudásmennyiség aránya is meglehetősen fura. Halliday egész életén át szó szerint benne élt a geek kultúrában. Évtizedei voltak, hogy újra- és újranézzen filmeket, sorozatokat, vagy újrahallgasson zenei albumokat. Ha csak a 70-es, 80-as, 90-es éveket vesszük alapul, ami az OASIS szempontjából releváns, akkor is fizikai képtelenség minden képregényt, könyvet, filmet, sorozatot, videojátékot, asztali szerepjátékot feldolgozni, és minden kis apró részletüket megjegyezni 5-6 év alatt, bármennyi időt is szán rá az ember. Úgy meg főleg nem, hogy egyes filmeket 160-szor megnéz. Ez konkrétan baromság. A Gyalog galopp 91 perces, tehát kicsit felfelé kerekítve 243 órába telik ennyiszer végignézni. Ez másfél hét egyhuzamban. Ez azt jelenti, hogy csak ezt az egy filmet legalább másfél hetente egyszer megnézte. Ha csak ennyiről lenne szó, az még éppen elmenne, de ezer másféle dolog is említésre kerül.

Az IOI-ban adósrabszolgaként dolgozva egy héten keresztül napi 2 órát alszik. Személyes tapasztalataimból kiindulva a harmadik napon simán beájul, nem csak elbóbiskol a munkaidő alatt. Ráadásul 1 nap után a feje is tompán konstans fájni fog, ami később csak felerősödik. Ezzel együtt jár a figyelemzavar, a koncentrációhiány. Ilyen állapotban a saját nevét nem fogja tudni megmondani 6 nap után, nem hogy még hackelget, meg programozik. Ez megint csak úgy hülyeség, ahogy van. Már évtizedek óta elérhetőek ilyen témában kutatási adatok, amelyekből kiderül, hogy hosszú távon egy egészséges fizikummal rendelkező ember napi minimum alvásigénye 5 óra. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az egyes alvásciklusok kb. másfél órásak, akkor a főszereplőnk mélyalvásból kénytelen felkelni, tovább növelve a fáradtságát.

A film

Ezt viszont maximálisan tudtam élvezni. Mégiscsak Spielberg rendezés azért, na. Miután egyik vasárnap este beszereztem a tékából, eredeti nyelven, magyar felirattal, gondoltam belenézek. Aztán az egyik jelenetnél azt mondtam, hogy jól van, most már itt befejezem, biztos nézem már vagy fél órája, és kilőttem. Rápillantottam az órára és... ötven perc telt el! :-)

A regényhez képest ugyan más – hála Istennek! –, de ez előnyére vált. Izgalmas, fordulatos, de mindenekelőtt látványos film. Jók a karakterek is, hitelesebbek, mint a regényben.

Két dolog tűnt fel mindössze, de az egyikről a regényből megkaptam a választ. Nem értettem először, hogy az emberek az utcán miért rohangálnak, meg rugdosnak, ha nincs rajtuk haptikus ruha, csak szemüveg és kesztyű. A regényből kiderül, hogy gyártanak olyan szimpla ruhákat, amik összekapcsolhatóak az OASIS-konzollal, és így lekövetik a mozgást.

A másik viszont számomra megmagyarázhatatlan. A végén a Szarjankó (Sorrento) egy szál pisztollyal utat tör magának a „majd mi jól megmutatjuk neked” tömegen, mint Mózes a vörös tengeren. Tényleg egyetlen egy ember se volt olyan tökös, hogy kicsavarja a kezéből a stukkert és utána jól megverjék? Vagy ez annak lehet a szimbóluma, hogy a virtuális valóságban bárki lehet nagypofájú, de ha a valós életben kerül bele egy ilyen helyzetbe, akkor maga alá hugyozva elsunnyog?

Tehát összességében azt gondolom, a regény jócskán túl van hypeolva ahhoz képest, milyen rossz, míg a film maximálisan kihozta a történetből azt, amit lehet.

Előző oldal Jimmy Cartwright