Háká és piros autó

Külvilág / Közélet (2734 katt) Jimmy Cartwright
  2018.03.15.

Régen minden jobb volt - mondták ezt a nagyszüleim, a szüleim... mostanában pedig én mondom. Pedig ez sok szempontból, objektíven nézve nem igaz, de az idő sok mindent megszépít. Időről-időre felszínre törtnek a gyermekkori emlékek, különösen, ha gyermekkorom helyszíneire visz az utam. A legutóbbi ilyen út ráadásul – mondhatni – virtuális volt. A TV-ben kaptam el a Fábry Show Design Center-ét, amelyben most az egyik földim, Kőhalmi Zoltán gyermekkori játékai voltak terítéken. A kollekció főleg távirányítós autókból állt, olyanokból, amelyek még vezetékkel kapcsolódtak a távirányítóhoz. Volt itt busz, hétköznapi gépjármű, versenyautó, sportkocsi... Egy sárga sportkocsi. Pont olyan, mint amilyen nekem is volt régen, csak nekem pirosban, és aminek akkor lett vége, amikor egy hideg téli estén a konvektor alatt felejtettem. No nem olvadt szét teljesen, de eléggé ahhoz, hogy kidobásra kerüljön.

Szóval Zolinak is volt gyermekkorában egy ilyen autója, sárga színben, amit bemutatott a fent említett műsorban. Persze az övé jó állapotú volt, nem olvadt szét semennyire. A sztorizgatás során elmondta, hogy azzal az autóval megnyert gyermekként egy távirányítós-autó gyorsulási versenyt. Persze volt némi trükk a dologban, mert az apukája szigetelőszalaggal megjelölte a távirányítón, hogy hol van az ideális egyenes, így csak oda kellett tekerni a kis kormányt, és arra vigyázni, hogy onnan ne forogjon el. Amikor a kamera ráközelített erre a remek műszaki innovációs megoldásra, egyszeriben elözönlöttek az emlékek.

A Zoli többek között az én piros autómmal mérte össze annak idején a tudását! Az akkori nevén Hámán Kató Általános Iskola tornatermében rendezték meg egy (ha jól emlékszem) szombat délelőtt azt az eseményt, amelyen több más program is helyet kapott az autóversenyek mellett. Emlékeztem, hogy gyermekként mennyire bosszantott, hogy „az a gyerek csalt”, amikor megláttam a szigetelőszalagos megoldást. Ma már csak megmosolygom az újra előtört emléket, és inkább azon elmélkedem, mennyire más is volt akkoriban gyereknek lenni.

A ma már Kertvárosnak nevezett városrész elejét, amely régen a Hámán Kató lakótelep névre hallgatott, elég nehéz valóban kertvárosnak nézni. Bár ma már sok szép nagy fa, és jól karbantartott bokrok, füves terek teszik élhetővé, gyermekkorom idején, a nyolcvanas években még lényegesen másképp mutatott a környék. A sorházak, a téglablokkos házak, a panelek szürke világában az utcánk mellett elterülő Hősök erdeje adott nagyobb mennyiségű zöld felületet, de oda a „nagyok” miatt ritkán merészkedtünk be. Számunkra még veszélyes környéknek számított. Így jobbára maradtak a házak között, mögött elburjánzó bokrok, az itt-ott elhelyezett játszóterek, az iskola, az óvoda és a házak által közrefogott nagy „mező”, amely helyén régen üvegház állt, s amelynek még az egyik beton alapja akkoriban megvolt, vagy épp az iskolaudvar.

A téglablokkos házakban lakó gyermekkori barátaimmal ezeken a helyeken bandáztunk. Bunkereket építettünk – amit a panelesek rendszeresen megtaláltak és feldúltak –; sárpálcáztunk; fociztunk; kosaraztunk; pingpongoztunk; tollasoztunk; távol ugrottunk; bicikliztünk; hintáztunk; homokoztunk; mászókákra másztunk. Néha elvétettük, leestünk, plezúrosak lettünk – nem történt semmi, mentünk tovább töretlenül –; beletörtük a füvet a ruháinkba; néha verekedtünk, eltört a mécses, de fél óra múlva már együtt nevettünk. Fára másztunk; bokrok aljában kommandóztunk műanyag és fém játékfegyverekkel. Tavasztól őszig bogarakat, gyíkokat, siklókat, békákat kergettünk és fogdostunk össze – lehetett, akkoriban itt az alföldön még hírből sem ismertük a kullancsokat; „lelegeltük” a vadon növő gyümölcsfákat – pl. ónabóna. Elszívtuk az első cigit; megnéztük a másik nem intim testrészeit; vagy a HVCS pincében rejtegetett igazi pisztolyát.

Télen – mert akkoriban még voltak rendes telek, amikor még akár méteres havak is estek, és érdekes módon nem volt nagyobb fennakadás a közlekedésben –, szóval télen hócsatákat vívtunk; szabályos hóerődöket építettünk (mit nekünk hóember!); csúszkáltunk, korcsolyáztunk az iskola kézilabda pályáján kialakított jégpályán; kölcsön sílécekkel sífutást rendeztünk; elmentünk a kis lődombhoz szánkózni – szigorúan felnőtt felügyelettel. Mindezt képesek voltunk órákig űzni, akár alsógatyáig átázva a hótól, de mégsem fázva. Mozogtunk, kimelegedtünk, semmi bajunk se lett.

Időnként elmerészkedtünk a hőközponthoz, és a kórház háta mögé, vagy épp a Kurcához, amelynek befagyott vizére csak a bátrabbak merészkedtek be igazán. Próbáltunk „horgászni” is, de főleg csak sulymot fogtunk, míg valaki nem szerzett stikában egy halhálót, amit a hídról engedtünk bele a vízbe. Nagy volt a sikerélmény, amikor több tucat kishalat emeltünk ki vele. Ám az öröm gyorsan elszállt, amikor valaki ránk szólt, hogy azonnal engedjük vissza a halakat a vízbe, mert különben hívja a rendőrséget, meg mindenkit, aki csak be tud fenyíteni néhány rosszalkodó suhernyák fiatalt. Szedtük is a lábunkat rendesen.

De az iskolai rendezvények is mély nyomot hagytak. Különböző vetélkedők, ahol ügyességet, állóképességet, vagy épp a gondolkodásunkat tehettük próbára. Az egyik ilyen program volt a fent említett távirányítós-autó verseny is. De említhetném a farsangokat is, amelyekre hol egyénileg, hol csoportosan készültünk. A számomra három legemlékezetesebb az, amikor: Lando Calrissiant alakítottam a Star Warsból; Hoboszit és Boboszit alakítottuk az egyik barátommal, amihez történetet meg párbeszédet is írtunk, és fából meg papírból vízfestékkel és temperával festett hajót készítettünk; az osztállyal az Exotic együttes Trabant című számát adtuk elő, amihez igénybe vettük az iskola egyik go-kartját, amelyre kartonból ráépítettünk egy Trabantot. Télen az iskolarádión keresztül sugárzott tesztkérdésekre válaszoltunk, ősszel és tavasszal kerékpáros és egyéb sportvetélkedők, pl. légpuskalövészet került terítékre.

Emlékszem, az egyik ilyen alkalommal fel-alá rohangáltunk az iskolában, és valaki kitalálta, hogy versenyezzünk azon, ki tud a legmagasabb lépcsőfokról leugrani az aulába. Asszem megnyertem... legalábbis az eset után aznap már nem ugrált senki. Komoly ára volt ugyanis: kibicsaklott az egyik bokám, mentőt is kellett hívni. Persze értesítették édesanyám is, akinek a munkahelyéről kellett elkéretszkednie, hogy intézze az ügyet, és nyilván hivatalos megrovást is kaptam a hülyeségem mellé. Máskor meg, amikor délutáni szolfézs órára vártunk, azt találtuk ki, hogy felmászunk a lépcsőkorláton a második emeletig, csak épp kívülről. Ebből is lett nagy botrány, mert az egyik takarítónő – ha jól emlékszem a Kotkoda becenevű – meglátott, és beköpött, pedig akkor senkinek semmi baja nem lett.

Mikor már nagyobbak lettünk, iskola után már komolyabb dolgokkal foglalkoztunk. Leálltunk két ház közti füves részen „üveget dobálni”, ami nem azt jelenti, mint ahogyan elsőre hangzik, ráadásul nem is üveg volt, hanem műanyag flakon, mégpedig citromsárga színű, citromleves palack. Ezt az iskolai kútnál megtöltöttük vízzel, és próbáltuk utánozni a Cocktail című filmben látott trükköket. Aztán egyszerűbb áramköröket építettünk a technika órán tanultak alapján vezetékekből, kapcsolókból, lámpákból, meg Technics legóból, és azon morfondíroztunk, hogy milyen módszerekkel lehet két lábon járó robotot építeni. Emlékszem, felmerült az ötlet, hogy egy fémgömbbe töltsünk higanyt, ami a giroszkóp alapját adja majd. Persze megépíteni nem tudtuk, mert bár fémgömb még akadt volna, de nem tudtuk, hogy a szükséges mennyiségű higanyt honnan szerezzük be. Kurva sok lázmérőt kellett volna venni! :-) Meg aztán a számítógép programozásában sem voltunk még akkor annyira jártasak, hogy a vezérlőszoftvert meg tudtuk volna írni. Pedig akkor már az igen komoly Commodore gépeket nyüstöltük, és otthon, fejben, ceruzával papírra, vagy épp írógéppel írtunk működőképes programokat.

Nyilván sok minden más is történt, és biztosan van olyan dolog, amit a fentiek közül bővebben is ki lehetne fejteni, de asszem, így is épp elég az emlékrohamból. Szóval nekem lényegében így telt a gyermekkorom a Hákán.

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 1 db)