Teutoburg

Szépirodalom / Novellák (732 katt) Petya
  2017.12.14.

Kr. u. 9. szeptember

Kormányzói sátor

Publius Quinctilius Varus nyugodt volt. Pont olyan nyugodt, amilyen Afrikában volt, vagy azután Syriában. A fejetlenség és a kapkodás sehova se vezet. Azaz, hogy mégis: fejetlenséghez. Szegény Pompeius Magnus, ha mesélni tudna.

Nyugodt volt, mert tudta, Róma legyőzhetetlen. Pont úgy tudta, mint az ellenségei. Afrikában a numid törzsek ellen, Syriában a Heródes utáni zűrzavar idején. Most meg ezek a koszos barbárok. Nincs mitől félnie.

A Rajna folyón túl az erdők mélyén, mocsaras, lápos vidéken terült el Germánia provincia. Miután Augustus megalapította, Publiust nevezte ki kormányzóvá. Quinctilius tudta, a vadak képtelenek lesznek félretenni kicsinyes sértettségeiket egymással szemben. Megosztottak maradnak, felmorzsolják majd egymást, neki pedig nem marad más dolga, mint rendre utasítani a kifulladt lázadó törzseket. A hírek, amiket kapott, akár nyugtalanítóak is lehettek volna. De Publius ismerte a germánokat.

Segestes állt előtte. A heruszk törzs egyik római párti hadura. Vigyázzállásban várt, míg a kormányzó a jelentés végére ért. A germán férfi egyike volt azon vadembereknek, akiket Róma sikerrel tudott a saját oldalára állítani. Elsajátították a latin nyelvet, igényük támadt a civilizált életmódra. Bort ittak, ha tehették, mosakodtak, gondozták külsejüket. Segestes nyomokban tartalmazott némi római csírát, pont annyit, amennyi egészséges átmenetet képez a barbárság és a civilizáltság közt. Felső testét lenvászonnal takarta el, vörös haját összefogva viselte. Arcát gyér szőrzet nőtte be. Mélyen ülő, zöld szemeit előre szegezte. Varust első látásra gondolkodóba ejtette. Vajon miből szorult több belé?

Leeresztette a pergament és félrehajította. A pergamendarab nekiütközött a kis Mars-szobornak, ami az asztalon volt, feldöntötte a hivatali pecsétet is. Mellette egy égő gyertya, valamint egy ón üst árválkodott. A sátorlapnak támasztva összegöngyölt térképvásznak pihentek, frissen feltérképezett tájakkal. A Rajnán túli vidék domborzatával.

- Semmiség. Arminius jó barát.
- Hermannak hívatja magát.
- Biztos megvan rá az oka. A senatusban én sem "egyetlen kormányzóm" vagyok, ahogy az ágyasom szólít. Nincs semmi okom lépni ez ügyben. Megbízom Arminiusban.
Segestes összeszorította fogsorát. Rágóizmai kirajzolódtak.
- Eggyé akarja kovácsolni a törzseket. Róma ellen. Esküszöm neked! Bele sem gondolsz, hogy nem jönnék ide nyomós ok nélkül?
Varus felemelkedett a hangnemre. Szeme meg se rebbent.
- Ha velem beszélsz, Rómával beszélsz. Ha akarom, bármikor bárkit a helyedre állítok. Ez a vidék csak úgy szarja magából a germánokat. Bármelyiket megtanítom emberi nyelven beszélni, amelyik meggondolja, mire használja a nyelvét.

Megfogta a pergament és a gyertya lángjába mártotta. A visszahajló, finom lap sarka meggyulladt.

- Haszontalan dolgokra nincs szükség. Meg kell tőlük szabadulni.

Hagyta, hadd égjen a pergamen. Mialatt a lángnyelv több helyütt belekapott, az üst fölé tartotta és beleejtette.

- Azért vagy itt, mert azt mondtam, idejössz. És mikor legközelebb hívatlak, javaslom, használható információ birtokában légy. Tedd hát hasznossá magad! Elmehetsz.

Segestes formálisan kifejezte tiszteletét. Magasra emelte karját, bokáit összeütötte. A tekintete viszont ellentétes érzelmeket tükrözött.

Mégis inkább barbár, mint sem római. Fikarcnyi érzéke sincs a diplomáciához, gondolta Varus. Miután a germán kiviharzott a sátorlapon túlra, az ablakon keresztül látta, amint elővezetik szürke lovát. Felpattant rá és elviharzott.


Tábor

Aquilus kemény munka után visszatért körletébe. Karjában apróra vágott faágakat cipelt. Az erdő azon részén, melyet hajnalhasadtától alkonyatig ritkítottak, csak este szünetelt a fakitermelés. Hajítódárdához, nyílvesszőhöz, de akár sáncok emeléséhez sem ártott az utánpótlás. Bőséggel volt rá alkalom, hogy felhasználják. Mindig akadtak azonban olyan apró gallyak, ágak, amik tüzelésre voltak csak alkalmasak. A germán időjárás meg is követelte a maga áldozatát. Azóta voltak ilyen hidegek az éjjelek és a nappalok, mióta maguk mögött hagyták szeretett Itáliájukat.

Aquilus fellélegzett, ahogy ledobta terhét. A tűzrakás körül már gyülekeztek bajtársai. Az egyik tagbaszakadt, sűrű, fekete szakállú férfi előre lépett. Meginogva lehajolt. Felkapott egyet a faágak közül. Megszagolta. Akárcsak a férfi, Aquilus is érezte rajta az erdő illatát. A kéreg sötét volt, miután az esőzések nyomán minden cseppet magába szívott.

- Sose szárad ki! - forgatta az ujjai közt. - Mivel tüzeljünk? Nedves fával?
Aquilus feszült arccal nézte az elhajított fadarabot.
- Ősz van, Titus! - fortyant fel. - Sehol se találsz szárazat! Tessék, itt a baltám, keress nyugodtan magadnak!

Titus fenyegető villantást vetett a fiúra, ami nem maradt viszonzatlanul. A szakállas arcáról végül leolvadt a jég és derűbe csapott át.

- Csak ugratlak, kölyök! Jupiterre! Tisztában vagyok vele, hogy nincs egy száraz estém ezen a vidéken! De ezt csak így lehet kibírni! - húzott nagyot butykosából. - Mit nem adnék, ha nem ázna be minden reggel! - mutatott a sorban felállított sátrakra.
- Ne hugyozz be! - szólt bele a beszélgetésbe Canus. Lábánál testes, fekete kutya lihegett. Pofájából kilógott a nyelve. Alatta egész tócsa nyálat ivott be a föld. Gazdája megpaskolta a bordáját. - Annyit vedelsz! Csodálkozol?!

Titus szeme megvillant. De még mielőtt reagálhatott volna, elvágtatott mellettük egy lovas. Patái felverték a sarat, egyenesen a szakállas legionárius butykosába.

- Az anyád úristenit! - pattant fel Titus, de ahelyett, hogy a lovas után eredhetett volna, beleütközött egy másik rőzsehordóba. Az apróra szeletelt fa szanaszét repült. Canus fenevadának fejére is jutott belőle, amit az állat nehezményezett. Nyomban csaholni kezdett. Aquilus, Canus és a többiek pedig jóízűen nevettek.

A XVII. Legio tagjai voltak. Sáncmunkára, ellátmányszerzésre és harcoló egységként is ki voltak képezve. A cohors, ami alá tartoztak, a via Rhone mellett közvetlenül ütött tábort. A földmérők hónapokkal ezelőtt ideérkezésükkor kijelölték azt a négy pontot, ahová az első cölöpöket leverték. Azóta sáncfalat emeltek a domboldal tövében, köré pedig árkot ástak. Öt Legiot szállásolt el a Rhonus erőd. Róma elszánt volt atekintetben, hogy terjeszkedjen a térségben, és ezt katonai erejével akarta megszilárdítani. Az első csatát követően, mikor átkeltek a Rajnán és megütköztek a cherusokkal, folytatták előrenyomulásukat, ameddig csak tudták. A barbárok gyáva megfutamodása ellenére azonban az arcvonal megszilárdult. Amióta a császár ideküldte a jelenlegi kormányzót. A terjeszkedő lendület megakadt, és az időjárás csak tovább rontott a helyzeten. A feljebbvalók körében centurióktól kezdve egészen a legatusi karig felütötte fejét a kétkedő hangnem. Csak idő kérdése, hogy a legionáriusok is beálljanak a sorba. A vezérkar tisztában volt vele, mielőbb le kell zárni a háborút, ugyanakkor Varus szava szent és mindennél előbbre való. Senkinek nem hiányzott a tizedelés. Tartottak tőle, hogy az eddig oly gördülékeny hadjárat megfeneklik és összeroppan.

- Az idő nem nekünk dolgozik - tűnődött Titus, miután lecsillapodtak a kedélyek. Elfeküdt egy zsák gabonán, melyből hajnalban kenyerüket sütik majd, és az égre meredt. A szürke égbolton helyenként átszüremlett a nap, de meleget egy cseppet sem árasztott. Esőcseppet annál inkább. - Miért nem maradtam a Suburán? - koppant homlokán az eső. - Bűzlik, mint a latrina, de legalább meleg és száraz. Mióta is veszteglünk itt? Hónapok óta… Számolja még valaki?... Valaki… Vala…

Titus nyelve meg-megbotlott, fejét hátravetette. A fekete bestia is elcsendesedett. A lábánál lefetyelte a tömlő maradékát.

- Tied lehet, Blöki, nekem már nem kell - vakarta meg a füle tövét becsukott szemmel. Nagyot ásított, míg fészkelődött. - Azt hiszem, ma itt alszom. Ha már csurom vizesen ébredek, legalább kényelmes legyen.


Kormányzói sátor

A nap még nem kezdte meg hanyatlását az égen, Varus mégis nehezen tanulmányozta a térképet. Az induláson gondolkodott. Mutatóujját végighúzta a közeli folyó holtága mentén. A túloldalon szövetséges törzs lakott. Pihenésképpen megdörzsölte az arcát. Maga elé bámult, szemében tucatnyi apró láng táncolt. Parancsára szolgái gyertyákat gyújtottak nem olyan régen. Azóta a sátorban álló tárgyak árnyakat növesztettek. Antonius császár mellszobra a tér közepén, apjának, Sextus Quinctilius Varusnak emléket állító márványobeliszk a bejárat mellett. Felesége, Agrippina ajándéka: őseinek komódja. Kelmékkel, selymekkel, színes-szagos üvegcsékkel megtömve az asztal mögött, a sarokban nyugodva. Ennek veszi a legkevesebb hasznát. Csak Rómában volt jelentősége a hófehér togának. Az erdők mocska hamar szürkére szennyezi. Agrippinát juttatja eszébe. Sose szerette. Csak apja baklövése miatt volt rá szüksége. Tehetségtelen politikus révén Sextus Quinctilius Caesar meggyilkolásának gyanújába keveredett. De Publius elhessegette a szóbeszédet azzal, hogy elvette Augustus legjobb barátjának, Agrippának a lányát.

Sosem érdekelte igazán, minek hívják a gépezetet a feje fölött. Köztársaság vagy császárság. Egy kutya. Hűséggel akkor is tartozik valaki felé. Egyik esetben sem érdemes széllel szemben vizelni. A látszatra pedig adni kell. Octavianus felé elkötelezettnek lenni manapság felér egy életbiztosítással. Azonban Róma messze van, neki Publiusnak pedig most itt van dolga a legatusaival. Germánia ködös, kies tájain. A fülébe jutott az elégedetlenkedés. Valóban sokat elidőzött. Pontos információk azonban nem állnak rendelkezésére. Kapkodni pedig nem fog. A senatusi választások még messze vannak. Politikailag sincs motiválva. Nincs miért megmozdulnia. A zendülés viszont küszöbön áll. Egyedül amiatt fájhat a feje.

A sátorlapot ekkor félrehajtották. Az egyik őr, aki tarajos sisakot viselt, jelentette Varusnak, hogy Arminius megérkezett a táborba. A kormányzó azonnal beszélni akart vele, ezért érte küldetett. Szüksége volt a germán információira. Tervei szerint hamarosan elindul téli szállására. Követte a folyót felfelé, egészen a torkolatig, ahol téli szálláshelyet létesítettek. A térképen piros ponttal jelölték. A hideg, esős és szeles idő egyre elviselhetetlenebb. Jobb szeretett volna már meleg, római kialakítású rezidenciáján időzni. Ha Arminius békés híreket hoz, nekiindul. Ha békétleneket, akkor is. Csak akkor három légióval az oldalán.

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 1 db)