Szőke herceg sötétkék lovon

Szépirodalom / Novellák (872 katt) kosakati
  2017.11.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/11 számában.

Friss dunai szél surran be a magas, sokemeletes házak közé...

A házak szürkék, koszosak, tömegükkel agyonnyomják az utcát. Csak valahol fent látszik az ég kékje... Kék, szürke, tarka... Ég, házfalak, és lenn a tömeg. Kavargó, nyüzsgő, tarka tömeg. Kifogástalanul elegáns, divatlapból kicsöppent nők, férfiak, és életunt, fáradt, slampos, elhanyagolt, elgyötört emberek vegyesen. Idősek, fiatalok, magasak, karcsúak, teltkarcsúak és kimondottan kövérek. Van itt minden. Itt semmi sem szokatlan, semmi sem feltűnő. Nem is nagyon néznek egymásra az emberek, csak sietnek, vagy vánszorognak a dolgaik után.

Aztán valami mégis felkelti a közönyös tömeg érdeklődését. A legtöbben egy irányba kezdenek bámulni. Kíváncsi vagyok, mi zökkenthette ki az embereket a fásultságukból, én is arra fordítom a fejem.

Égszínkék hajú fiatalember sétál a tömeg közepén. Nem tudom, honnan keveredett ide, talán a friss, tavaszt ígérő szél varázsolta elő. A járókelők utat engednek neki, hogy jobban megnézhessék. Sokan lassítanak, megállnak, bámulnak. A srác szemmel láthatólag élvezi. A pesti utcán feltűnést kelteni, az bizony nem semmi.

Én is lassítok, megnézem rendesen. Nem mindennapi jelenség. A valószínűtlenül magas, karcsú fiú tetőtől talpig csupa kék. Látszik rajta, hogy a kék különböző árnyalatait gondosan válogatta össze. A cipője sötétkék, a farmerja egy kicsit világosabb. Rövid bőrkabátja is kék, pulóvere szintén. A haja égszínkékre festve, és a szeme is majdnem ugyanabban az árnyalatban ragyog.

Megbámulom, mint egy szép virágot, egy festményt, vagy egy autót. Tetszik a gondosan megkomponált harmónia.

A srác lassan megy, gondosan begyűjti a kíváncsiskodó, elismerő és a megbotránkozó tekinteteket. Tekintete most megáll egy pillanatra, egyenesen a szemembe néz. Észreveszi, hogy az én pillantásomban több van, mint érdeklődés. Valóban több van ebben a percben a szememben. Vidám mosoly van az arcomon, a találkozás öröme. A kezem is felemelem, hogy intsek... neked. Mert te ott lépdelsz a srác mögött pár lépésre. Hozzám igyekszel, rád vártam, és most örülök neked. Visszamosolyogsz, és intesz nekem. A fiúnak hirtelen leesik a tantusz, és hátrafordul. Azonnal rájön, hogy a mosoly, az integetés neked szól, nem neki. Az elismerő pillantás még az övé volt, de a mosoly, és az integetés már a tied.

Elneveti magát, és vidám lendülettel lépked tovább. Talán úgy érzi, hamarosan szembejön majd az is, akinek a kék harmóniát komponálta, aki majd úgy örül neki, mint én neked.

A kép szertefoszlik, felébredek.


Sötét van, csak az utcai világítás fényei szűrődnek be. Meg sem próbálom megsaccolni, hogy hány óra lehet. Még egészen biztos, hogy éjszaka van, megpróbálok újra elaludni. Nehezen megy. Kicsit forgolódom a takaró alatt, és visszaidézem az iménti álmot. Az álomban, mint mindig, keverednek a valóság és a képzelet elemei. A pesti utcán sétáló csupa kék fiú valóságos elem. Valóban láttam, valóban tetszett, valóban begyűjtötte az elismerő pillantásokat. Az enyémet is. Csak a valóságban te nem sétáltál mögötte pár méterrel. Akkor éppen valahol máshol jártál. Csak én gondoltam rád, mert a kék fiúról eszembe jutott a te kék szemed.

Nagy nehezen elalszom, és újabb álom következik.

Fahéj illata tölti be a pici konyhát. Kinyitom a sütőt, kiveszem az almatortát. Tálra teszem, felszeletelem, porcukrot szitálok rá. A fahéj illata téged is kicsal a szobából, az ágyból. Letelepszel az illatozó almatorta mellé, és egy kicsit kéreted magad.
– Ez egy kalória-bomba, el fogok hízni.
– Nem baj, legalább pár dekával több lesz belőled – sütöm el az ősrégi viccet.

A harmadik szeletre már szinte rá sem kell beszélni, az már majdnem önkéntes. Dicséred a süteményt, közben a porcukor a karodra szóródik. Le akarod söpörni, de megelőzlek. Nyelvemmel tüntetem el a szökevény cukrot.

– Ugye milyen malac vagyok? – kérdem nevetve.

Tűröd a malackodást, sőt, az sem zavar, hogy nyelvem már ott jár, ahová nem is jutott cukor. Kezed a hajamon pihen, csak néha rebben egyet-egyet, amíg arany-oroszlán testeden kalandozom. Aztán magára hagyjuk az almatorta romjait, és újra az ágyban vagyunk. Érzem a tested melegét, illatát, elmerülök egy vég nélküli jó érzésben.

Ez a kép is szertefoszlik, ez is csak álom volt. Megint ébredezem.


Egy pillanatra felkapcsolom a villanyt, ránézek a faliórára. Még mindig csak hajnali három van. Az előbbi álom még nem szállt túl messzire. Szinte érzem még a fahéj illatát, a tested illatát, melegét. Pedig most csak a takaró ölel körül, nem a karjaid. Simogatom forró testemet, ahogy te simogattad még az előbb, álmomban. Ahogy rád gondolok, gerincemen végigszalad az a bizonyos finom, mézes borzongás. Aztán csak fekszem, nézem a sötétséget, a beszűrődő fényeket. Lassan visszamerülök az álomba.

Szerencsém van, mert az előbbi álmomba keveredek vissza. Az álom és az ébrenlét határán még gyorsan elhatározom, hogy délelőtt feltétlenül sütök valami fahéjasat. Igen nagy kedvet kaptam hozzá.

Az álombéli kis házban vagyunk újra.

Testemet körülölelik a finom, meleg takarók, és a takarók alatt a karjaid. Mellem a melledhez, combom a combodhoz simul. Átölelsz, félálomban pihensz. Magamban méltatlankodom, hogy hibás a rendezés, hiszen jobb lett volna pont ott folytatni, ahol az előbb felébredtem. Az álombeli délután legizgalmasabb része pont kimaradt. Felébredtem, mikor ágyba bújtunk, és akkor keveredtem vissza az álomba, mikor már éppen kipihenni készültünk azt, ami az ágyban történt. Úgy jártam, mint aki filmet néz, és pont a legizgalmasabb jelenetnél megy ki a szobából valamiért.

Kellemesen elfáradva öleljük egymást és lassan álomba merülünk. Azt álmodni, hogy elalszunk, és közben tudni, hogy éppen álmodom, jó kis zűrzavar.

Az ébresztőóra éles hangja vet véget az álombéli gubancnak és egy pillanat alatt mindent helyre tesz. Reggel van, hat óra. Jókedvűen és teljesen átizzadt hálóingben ébredek.

A meleg víz, a tusfürdő illata felfrissít. Belenevetek a tükörbe, és leltározok. Ahogy krémezem az arcom, a nyakam, a kezem, a lábam, ahogy simára borotválom a bozótosodó részeket, hogy olyan legyen, ahogy nekem is tetszik és te is szereted. Mindent rendben találok. Saját testem látványa felizgat. Minden hegy, völgy és domb sima, felfrissült, és simogatásra vár, a te érintésedre vár.

Kávézom. A kávéillatról eszembe jut egy másik kellemes illat, a fahéj. És persze eszembe jut az álom. Sütök is gyorsan egy jó fahéjas almás pitét. A tetejét bőven megszórom porcukorral. Néhány szeletet beleteszek egy csinos kis dobozba, aztán öltözködni kezdek. Nemsokára indulnom kell, hogy odaérjek a megbeszélt helyre, pontosan a megbeszélt időben.

Hosszú az út, a busz döcögése, zúgása elálmosít. Felidézem magamban egy régebbi álmomat, ami kicsit romantikus, kicsit groteszk, de megmagyarázza, hogy miért nevezlek tréfásan szőke hercegnek, sötétkék lovon. Mert ebben az álomban bizony sötétkék a ló, és nem csak a ló...

A sziklás hegytetőn álló csupa kőcsipke, csupa torony kastélyból osontunk ki titokban, és a közeli erdő felé vágtattunk, valamikor a lovagkorban... Magad mellé emeltél a nyeregbe, és én féloldalt ültem, ahogy azt a korabeli ruha megengedte. Iszonyú kényelmetlen volt. A derekam, a nyakam kicsavarodva, a ló pedig dobált. Csak az kárpótolt, hogy beléd kapaszkodhattam, hozzád simulhattam.

A ló hatalmas volt, igazi csataló, és sötétkék, mint a valóságban az autód. A korabeli ruha is kék volt rajtad, kék és ezüst, csupa bőr, bársony és fém. Hosszú, szőke hajad a tarkódon valami ezüst ékszerrel összefogva viselted. A fémdíszek a ló ritmusa szerint hol itt, hol ott nyomták a karom, a derekam, az arcom. Rajtam egy nagyon szép, de szörnyen kényelmetlen ruha volt, csupa bordó selyemből, bársonyból és aranyból. Egy ilyen költeményben még egy kimondottan ronda nő is csinos, csak tudjon benne mozogni, és kapjon egy kevés levegőt.

A ló vágtatott, dobált és bűzlött. Alig vártam, hogy az erdőbe érjünk, és megszabadulhassak ettől a kényelmetlenségtől. Mivel tudtam, hogy ez csak egy álom, egyszerűen kikapcsoltam a ló szagát. Valamivel jobb lett a helyzet. Most már éreztem a tavaszi szelet, az erdő illatát. Végre egy tisztásra értünk.

A nagy dög sötétkék lovat kikötötted, és mi leültünk a fűbe, a vadvirágok és pillangók közé. Öleltél, csókoltál, és máris elfelejtettem, hogy az iménti vágtatástól fáj minden porcikám.

Korabeli, gyönyörű-szép, de rendkívül bonyolult csomagolásunk nem tette lehetővé, hogy bőröd a bőrömhöz simulhasson tetőtől talpig, és türelmetlenek is voltunk. A vetkőzésben máskor segédkező komorna és inas sem volt velünk, így aztán csak a "csatlakozáshoz" feltétlenül szükséges részleteket tettük szabaddá.

Pillanatok alatt belém hatoltál. Vadul, szenvedélyesen, majdnem durván öleltél. Mivel már mindketten túlságosan is izgatottak voltunk, és álszent neveltetésünknek köszönhetően hírét sem hallottuk előjátéknak, hamar elértük a csúcspontot. Olyan volt az egész, mint egy hirtelen kitört, vad vihar.

Csomagolásunk félig szétdúlt bonyodalmaiban hevertünk a fűben, egymást átölelve.

Az álom logikátlan logikája szerint arra emlékeztünk, hogy majd idősebb korunkban, egy másik korszakban, ahol szexnek nevezik azt, amit ebben a korban csak bűnös gerjedelemnek, amikor csonttörő csataló helyett egy kényelmes autó lesz alattunk, amikor praktikusabb ruházatunk lehetővé teszi, hogy ne álljon közénk még egy fölösleges cérnaszál se, akkor mennyire más lesz majd az ölelés.


Hosszú az út, még mindig a buszon zötykölődöm. Eszembe jut egy másik álom is. Becsukom a szemem, és ezt is felidézem, hogy gyorsabban teljék az idő.

Ebben az álomban valami távoli csillag környékéről idekeveredett utazó voltam, aki kedve szerint változtathatta a külsejét, és aki a szerelem csapdájába esett ezen a bolygón. Tudtad, ki vagyok, de nem féltél tőlem. Csak attól féltél, hogy egyszer majd elmegyek, vissza a csillagok közé. Élvezted alakváltós játékaimat, és bíztál benne, hogy még sokáig le tudod kötni a fantáziámat.

A hátadon feküdtél, föltérdeltem rád, térdeim a derekadhoz szorultak. Tenyeremmel a válladra támaszkodtam, kezed a derekamat, a csípőmet markolta. Lassan ringatózva élveztük a ritmust.

– Na, most milyen legyek? – kérdeztem kacéran.
– Vörös és kövér! – mondtad nevetve, és belepirultál.

Tükör a mennyezeten, tükör az ágy fejénél, tükör minden oldalon. Hangulatunk hívta elő őket a falakból, hiszen egy álomban ennek sincs semmi akadálya.

Figyeltem az arcod, hogy tetszik-e a változás, közben a tükrökben is lestem, milyenné alakultam. Viccből kicsit eltúloztam a dolgot. Voltam vagy száz kiló, a bőröm egész világos, igazi malacrózsaszín lett. Combjaim vaskossá lettek, csípőm több mint párnás, hatalmas, kerek melleim csak úgy rengtek a mozgástól. Bronzvörös hajtömegemmel beborítottalak, ahogy közelebb hajoltam egy csókra. Nevettünk, élveztük a bolondozást.

Aztán azt kérted, hogy legyek indián lány egy kicsit. A bőröm egy pillanat alatt sárgásbarnára váltott, a vörös hajzuhatag pedig hosszú, kékesfekete fonattá változott. Hasra feküdtem, te pedig tetszéssel simogattad végig olajosan csillogó, karcsú testemet. Fölém térdeltél, és megemelted a csípőmet, hogy újra belém hatolj.

Aztán végigzongoráztunk még néhány formát és formációt.

Hajszálvékony, törékeny, magas, szőke, északi szépség voltam, aztán aranysárga bőrű, koromfekete hajú, kínai kislány, aztán dús keblű, déltengeri "vahine", amilyeneket Gaugain festett. Aztán minden, amit kitaláltál, amit kitaláltam. Ha kicsit eltúloztam a kilókat, vagy a színeket rám szóltál:

– Na! Ezt azért ne!
Ilyenkor kicsit visszavettem a kilókból, a színekből, a furcsa formákból.
– Most vigyél a csillagokba! – kérted.

A csillagokba. Ez az egyik kedvenc játékunk.

Eltűnt a kényelmes, nagy ágy, eltűntek a tükrök, eltűnt az egész szoba körülöttünk. Egy üveggömbszerű hajóba kerültünk egy pillanat alatt. Körülöttünk ragyogtak a csillagok milliárdjai, mi pedig súlytalanul lebegtünk a gömb belsejében. Összeölelkezve úsztunk a boldog lebegésben.

Nagy sokára belefáradtunk a játékba, kívántuk már a beteljesedést. Rám hajoltál, belém hatoltál, és a közös élvezet pillanatában már nem tudtam fenntartani a játékos jelmez-testet, visszaváltoztam eredeti alakomba, és te a jól ismert, régi kedvest ölelhetted.


Bármilyen hosszú is egy út, egyszer csak véget ér. Megérkezem a megbeszélt helyre. Leszállok a buszról, fejemben még kavarognak a felidézett álmok, de már inkább az elkövetkező órák valóságos izgalma foglalkoztat.

Hosszú kabátom kigombolva libeg sietős lépteimtől, cipősarkam vidáman kopog az aszfalton. Már messziről észreveszem az autót, amiben ülsz, és rám vársz. Sietek, hogy mielőbb veled lehessek, aztán mégis percekig állok egy helyben mozdulatlanul. A kocsi mellett állok, és nézlek az ablakon keresztül. Korábban érkezhettél, fáradt lehetsz, mert kissé hátradöntötted az ülést, és csukott szemmel pihensz.

Nézem szép, nyugodt arcodat, hosszú szempilláidat, a huncut, kis ráncot a szád szögletében, ami most alig láthatóan, kisimulva pihen.

Bolondos álmomra gondolva megállapítom, hogy rajtad bizony egy molekulát sem kell változtatni.

Megérzed, hogy nézlek, kinyitod a szemed, és megjelenik az arcodon az a kedves mosoly, amit úgy szeretek. Egy perc múlva már melletted ülök. Sietősen indítasz, suhanunk pár percig, és máris elérjük kedvenc tisztásunkat.

A sötétkék autó összes ajtaja tárva-nyitva, özönlik be a napfény, és a tisztás bodzáinak, akácainak illata. Nincs már rajtunk semmi felesleges, de mielőtt átölelnél, előveszem a kis dobozt, kinyitom, és megkínállak a fahéjas süteménnyel. Beleharapsz a sütibe és a porcukor a bőrödre hullik, ahogyan álmodtam, ahogyan kell...

Előző oldal kosakati