A favágó vágya

Szépirodalom / Novellák (655 katt) deus111
  2017.10.23.

Egyszer régen, nagyon régen a Sötét Fenyves szélén állott egy favágó kunyhó. Egyszerű favágó lakta, akit mindenki csak Jerviknek hívott. Erős és becsületes legény volt. Szerényen éldegélt egymagában és mindig keményen dolgozott napkeltétől napnyugtáig. Sohasem panaszkodott, elégedettnek mondta magát, bármennyire is faggatták.

Egy szép nyári hajnalon szokása szerint vállára vette régi fejszéjét, mit még apjától örökölt, azzal nekiment a rengetegnek. Amikor már jó sűrűn bent volt, megkereste a kivágandó fákat és nekiállott kidöntésüknek. Nem kímélte magát egy percre sem. Igazán nagyon szerette a kemény munkát. Csak délben tartott pihenőt. Letörölte az izzadságot a homlokáról és hozzákezdett szerény ebédjéhez. Talán éppen a legjobb ízűn evett, mikor megütötte valami a fülét. Valaki sírt. Keservesen sírt.

A sírás igencsak szívhez szóló volt, ezért felkelt és utánaeredt, hogy megtudja, ki rí ilyen keservesen, s lehet-e rajta segíteni. Nem kellett sokat mennie. Nem messze talált rá egy szép hölgyre, aki egy fatönkön ülve kesergett. Nem messze tőle egy hintó, annak első két kereke pedig a sárba szorult. Jervik odament a bús hölgyhöz, megkérdezte, miért sír olyan nagyon.

– Nagy az én bánatom! – hüppögte. – Épp a tündérek királyának báljába igyekeztem a hintómmal, mikor bent ragadtam a sárban. Szörnyűség! A szolgáim egy ideig próbálkoztak kiemelni, de nem bírtak vele. Most mentek el a legközelebbi faluba segítséget kérni. Már így is késésben vagyok, hát még mire akad valaki, aki segítene nekünk. Hintó nélkül meg nem jelenhetek meg a bálon, mit gondolnának rólam?
– Ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetek – mondta a favágó. Azzal odalépett a hintóhoz, megragadta és iszonyatos erővel kiemelte a sárból. Mert nem csak szorgalmas volt, de nagy erő is lakozott benne.

A tündér, mert a hölgy egy volt e csalafinta élőlények közül, erre nagyon megörült. Hálás köszönetet mondott Jerviknek és azt mondta neki, hogy amiért ilyen jó volt hozzá, most viszonozza. Mondta neki, hogy kívánjon bármit, ő majd teljesíti.

– Nem kérek semmit. Elégedett vagyok a mostani életemmel – válaszolta Jervik.
– Elégedett? – csattant fel a tündér. – Hogy mondhatsz ilyet? Az ember soha nem lehet igazán elégedett az életével. Mindig akarjon többet és ne törődjön bele sorsába! Hogy megtudd, milyen is a jó élet, majd varázsolok neked. Kapsz egy kastélyt, egy világszép feleséget meg hatalmas vagyont, amit életed végéig sem tudsz majd elkölteni – mondandója után suhintott egyet pálcájával. – Most menj haza! A feleséged és a szolgálóid már várnak – ezután beszállt a hintóba, mert addigra a szolgák is visszatértek és azzal már száguldottak is tova.

Jervik egy ideig nézett az egyre távolabbra tűnő hintó után. Mélyet sóhajtott, vállára vette fejszéjét és elindult haza.

A három csoda maradéktalanul teljesült. Egy óriási és gyönyörű palota várta azon a helyen, hol reggel még bedőlt falú viskóját hagyta. A palota előtt egy sereg szolga és világszép felesége várta. Amint megjelent a favágó, hatalmas örömmel fogadták, trombitákat fújtak, tapsoltak, éljenezték.

– Csakhogy megjöttél, drága uram! – köszöntötte újdonsült felesége. – Legfőbb ideje elkezdened a szép és könnyű életed.

Akkor pedig mindahányan bevonultak a palotába. Ott még nagy lakomát csaptak a házurának tiszteletére, amit mindenki nagyon élvezett, csak Jervik nem mosolygott szívéből.

Telt-múlt az idő. Jervik próbált hozzászokni az új élethez, de valahogy nem nagyon sikerült neki. Hiába sürgött-forgott körülötte száz szolgája, ha egy sem tisztelte, mind kibeszélte a háta mögött. Hiába volt kétszáz szobája, ha egyet használt csupán. Hiába volt nagy vagyona, ha nem kívánt semmi olyat, mi pénzen megvehető. S bizony, bizony hiába volt világszép feleség, ha nem szerették egymást.

Egy nyári reggelen pedig hiába keresték, nem került elő többé. Az mindenki számára világos volt, hogy elment. Azt azonban senki sem értette, miért nem volt elégedett a könnyen jött gazdagsággal és fényűzéssel. Sokakat gondolkodóba ejtett, de talán a tündér törte rajta a fejét legtöbbet.

Senki sem tudja, hova tűnhetett, merre ment. Viszont egy dolog biztos. Vele együtt eltűnt az a régi, régi fejsze is, mivel egykor a fákat vágta. Úgy, ahogyan őelőtte apja és nagyapja és még ki tudja hány felmenője...

Előző oldal deus111
Vélemények a műről (eddig 1 db)