Az álmok kastélya

Szépirodalom / Novellák (819 katt) Tad Rayder
  2017.04.29.

Valamikor réges-régen, egy elfeledett kor hajnalán létezett egy kastély, amit úgy neveztek az Óváros lakói, hogy az Álmok Kastélya. Ebben a városban látszólag hétköznapi emberek éltek, de ami különlegessé tette őket az az, hogy a gyermekeik mind a kastély lakói lehettek, mert ahogy megszülettek, kaptak egy álmot és abban éltek a kastély falai között. Ennek nagyon hamar híre ment és a környékbeli uralkodók, mint például a gonosz Adar, el akarta lopni a gyermekek álmait, akivel szemben ez meg nem sikerült, valami úton-módon tőrbe csalta őket.

Ebben a különleges világban, amikor már a gyermekek elérték a hat éves kort, beköltöztek a kastélyba és ott élték mindennapjaikat nem furcsállva, hogy nincsenek mellettük a szüleik, mert ők tudták, hogy ők különlegesek. Ilyen volt Lucy, Clara és Esther is. Amikor beköltöztek, mindegyiküknek lett egy saját szobája, ahol az álmát tudta élni. Egy fedél alatt élt velük Amandeus is, az álmok királynője, akire úgy tekintettek a gyermekek, mint saját tulajdon édesanyjukra. Ő jött rá, hogy hogy is lehet a gyerekek álmát meglátni anélkül, hogy elmondanák neki. A gyerekek keze volt a kulcs az álmokhoz, ami bennük lakozott és szerettek volna megvalósítani. Miután beköltöztek a kastélyba, ez sikerült is nekik.

Lucy egy olyan világot álmodott a kastély falai közé, ahol mindenki békében él és nincsenek bűntettek, nincs hazugság és árulás. Clara már egy kicsit mesebelibb álmot szőtt és keltett életre. Az ő álma az volt, hogy a világot mesefigurák népesítik be emberek helyett, így mindenhol csak Donald kacsa és társai szórakoztatják a gyerekeket. Na de itt van még Esther álma, ami, azt hiszem, a legkülönösebb. Mivel nagyon szeretett aludni, így mindig bárányfelhőket és a kék eget álmodta a szobájába, ahol a felhők közt madárrajok suhantak el a végtelenben. S mindközül a pici Johnny álma volt a legfélelmetesebb, amire senki nem számított tőle. Ahogy belépett valaki a szobájába, egyből a kórházak bűzös és gyógyszertől teli szaga csapta meg az orrát. A következő kép az volt a szobában, hogy nyakig betakarózva a kisfiú fekszik az ágyában és a lába be van kötözve. Az álomból nem derült ki, hogy mi a baja a kis Johnathan lábának, de az tisztán kivehető volt, hogy nagy fájdalmai vannak. Minden nap állandó jelleggel orvosok hada vette körül és tanácskoztak felette. Azt hiszem, ez lehetett a vizit.

Amandeus királynőt megrémítette ez az álom, de mivel tudta, hogy gyermekei különlegesek, így a kis Johnnyra még jobban vigyázott, mert amikor híre ment egy napon ennek az álomnak, amit a fiú táplál nap mint nap, Adar, a gonosz uralkodó megszállta a kastélyt, és a jó álmokkal együtt el akarta lopni a rosszat is, mert az volt a célja, hogy egyesítse őket, és ő legyen minden gyermek álmának a tulajdonosa e világon.


2. fejezet

Adar gonoszságának születése

Talán egy másik világ hajnalán, amikor Óváros lakóit nem fenyegette semmi vész, akkor jelent meg Adar őse, a hajdanán nagy csatákat látott Sorbeus, a kegyetlen és ádáz természettel megáldott lovas, aki Adar apja volt. Ő mindig csak úgy emlegette Óváros lakóit, hogy a „régi emberek”és nem is volt hajlandó másként hívni őket. Talán azért, mert nem tisztelte őket, vagy pontosan azért, de azt a fent maradó korok emléke alapján nem hiszem. Vagy ki tudja? Tudomást szerzett nagybátyjától, Agonistól, aki az Óváros melletti kis környéken fekvő Álmos-völgyet uralta, hogy a „régi emberek” városában van az álmok kastélya és ott olyan gyermekek vannak, akik életre keltik az álmaikat. Ez annyira varázsa alá kerítette Sorbeust, hogy minden áron a gyermekek közelébe akart férkőzni, de ezt Amandeus királynő nem engedte, és ahogy most sem, azóta sem sikerült senkinek a gyermekeket megkaparintani. Pedig Sorbeus minden cselt és háborús fortélyt bevetett a királynő és gyermekei ellen, de egy idő után be kellett látnia, hogy ez nem megy, és máshogyan kell elérnie a célját.

Időközben megszületett a királyi sarj, Adar, aki immáron a királyi trón várományosává lépett elő. Adar, ahogyan nőtt, úgy nevelték bele a gonoszságot és azt, hogy a gyermekeket minden áron meg kell szerezni. Ez olyan vágya volt Sorbeusnak, amihez foghatót még nem látott e világ. Úgy vonzották a gyermekek álmai, mint sárkányt az arany. Amikor Sorbeus meghalt és Adar már elérte azt az életkort, hogy önmaga döntsön a koronával a fején, így amit gyermekkorában szívébe neveltek, már ha volt neki, azzal a vak gyűlölettel felvértezve eltökélten a gyermekeket vette célba. De ő még sem úgy csinálta, mint az apja, Sorbeus és annak nagybátyja, Agonis, hogy mindent elkövetett azért, akár még háborút is indítottak a gyermekek álmaiért. Ő ebből a szempontból más volt.

Ellátogatott a kastélyba és Amandeus királynővel hosszas beszélgetés után végig járva a kastélyt talált rá a gyermekekre. Ahogy belépett a szobájukba és megfogta a kezüket, abban a pillanatban ugyanaz a vágy fogta el, mint az apját, és a gyermekek álmát akarta magáénak tudni. Amandeus királynő ez ellen tehetetlen volt, mert ezt a fortélyt még nem ismerte a gyermekek ellen és a kis álomhordozók kisétáltak a kastély falai közül Adarral, a gonosz uralkodóval.

Így tartják a „régi emberek” Adar gonoszságának születését, aki más volt, mint az ősei, még is ugyanaz az álnok cél és hatalomvágy tartotta a markában. A gyermekek engedelmeskedtek neki, mert nem ismerték fel viselkedésében rejlő gonoszságot, amit az ő birodalma oltalma alá érve már megismertek ők is vallatásaiban és kínzó éheztetéseiben, amit a gyermekek ellen követett el, hogy megtörjenek és megkaparinthassa végre az álmaikat. Mindig ezt hajtogatta. ENYÉM LESZTEK, BÁRMIT TESZTEK ÉS ÁLMAITOK ROHADT KIS HAJNALÁN ELVESZTEK. Amikor ezt hajtogatta, mindig halálra rémítette a gyermekeket, mert nem tudták, mit akar velük csinálni, és hogy láthatják-e még valaha a hőn szeretett Amandeus királynőjüket.


2.

Éjszakánként a gyerekek nagyon sokat gondoltak Amandeusra, amikor a szobájuk ablakán bevilágított a hold fénye és az ablaknál állva nézték a csillagokat. Ilyenkor a királynőjük érezte a gondolataikat, hogy nagyon magányosak, de csak bízni tudott bennük, hogy az álmuk sértetlen marad, amíg vissza nem hozza őket a kastélyba Adartól, ahol újra az álmaik közt lehetnek és nem a súlyos magány börtönében sínylődnek, hanem ismét boldogság lehet arcukon. Hiányzott az álmuk, különösen Charlsnak és bántotta, hogy egy olyan tett miatt szakadt el a szeretett királynőjétől, ami ellentmond annak, amit a kastélyban a saját álma sugall. Adar, nap nap után próbálta szóra bírni a gyermeket, de ő csak nem adta be a derekát és inkább magába zárkózott, azzal vádolva meg a gonosz Adart, hogy ellopta az álmát, ami valahol igaz is volt, mert mindig is ez volt a vágya, hogy a tulajdonában tudja a gyermekeket és velük együtt az álmaikat is. De mindenki tudta, hogy nem lehet sem gyermeket, sem álmot lopni bűnhődés nélkül, és ezért komoly árat fog fizetni.

A gyermekek arca álmaik nélkül oly hideg, oly kifejezéstelen volt, Amandeus királynő még is tudta, hogy most hogyan viselkednek, mert ő már kicsi koruk óta nevelte őket, amióta a „régi emberek” a kastélyba hozták a piciket. Adar nem is gondolt arra, hogy Amandeus hogyan fog elégtételt venni rajta, mert el volt telve azzal a boldogsággal, hogy nála vannak a gyerekek.

Amikor már napok óta nem voltak hajlandóak a gyerekek Adarral beszélni, azt parancsolta a kastélyában élő szolgáknak, hogy hozzák őket eléje a királyi terembe. Ezt meg is tették a szolgák és a gyerekeket az eddiginél is nagyobb félelem fogta el, mert nem tudták, hogy hova viszik őket, és mit csinálnak velük. A szobáktól a királyi teremig hosszú hűvös folyosó vezetett, ahol páncélos katonák álltak őrt minden ajtó előtt. A lépteik visszhangoztak a csendben, ez is fokozva rettegésüket. Nem igazán volt napfénnyel teli ez a folyosó, így félhomályban tűntek el a végén, amikor odaértek a királyi terem ajtójához.


3.

Amikor odaértek, meghallották Adar gonosz szavait. Semmi mást nem hallottak, csak ezt az egyetlen egy mondatot. ENYÉM LESZTEK, BÁRMIT TESZTEK ÉS ÁLMAITOK ROHADT KIS HAJNALÁN ELVESZTEK. A gyerekek rémülete egyre csak fokozódott, amikor beléptek a királyi terembe, egyre közelebb ehhez a gonosz valamihez. A félelem kiült az arcukra, és amikor az addig háttal álló Adar megfordult, így szólt hozzájuk.

- Féltek igaz?

A gyermekek először meg sem mertek szólalni, de egy kis idő múlva Lucy felkiáltott, ezzel Adarnak nagy meglepetést okozva.

- Soha nem leszünk a tiéd, sem mi, sem pedig az álmaink - de ahogy a szavak elhagyták a száját, belül mély rettegés fogta el, hogy mi lesz a reakciója Adarnak arra, hogy megpróbálta megvédeni a társait s vele együtt magát is. De ami a legfontosabb volt számára, az álmaikat.

Adar válasza mindenkit meglepett, hogy milyen nyugodtan tette mindezt.

- Azt majd meglátjuk, gyermekeim – szólt a megdöbbentően nyugodt válasz.

A gyerekekbe belefagyott a szó, és nem is tudtak rá mit mondani, csak annyit tudtak, hogy semmi jó nem következik ezután. S ez így is volt. Adar minden eddiginél gonoszabb volt velük, mert bár nem bántotta őket, éheztetésre és szomjúságra ítélte foglyait abban bízva, hogy így az álmuk az övé lehet, és megkaphatja azt, amire már oly régóta vágyakozik.

Nehezen viselték a gyerekek az éheztetést, de nem törtek meg, mert rendületlenül hittek és bíztak Amandeus királynőben, hogy eljön értük. S a gyerekek nem csalódtak. Egy éjszaka, amikor csend honolt Adar birodalmában, a királynő az éj leple alatt visszaszerezte hőn szeretett gyermekeit, és amikor az őrök nem figyeltek, kivitte őket a birodalomból, vissza a kastélyba, Adarnak hagyva egy ajándékot.

4.

Amikor észrevették az őrök, hogy a gyerekek nincsenek a szobáikban, egyből szóltak Adarnak, aki nem akarta elhinni, hogy a birodalmában ennyi fegyveres őr mellett ki-besétálhat bárki az éjszaka közepén. De annak ellenére, hogy a gyermekeket nem találták, így is maradt neki egy kis ajándék, amit Amandeus királynő hagyott neki. Ez nem volt más, mint az egyik szobában egy letakart kalitka és benne egy fekete holló. Ez a holló volt az „álmok kastélyának” jelképe, ami megőrizte a kastélyban élő gyermekek álmát, de egyben bosszút is jelentett azon, aki elrabolta őket, s ezt Adar is megtapasztalta, mert a holló, ahogy a kezébe került, kiszabadult a kalitkából, és mint ami egész idáig erre várt, Adarnak kikapta a jobb szemét és az ordítás nyomán a szeme helyett csak a vérrel telített, tátongó lyuk maradt. Ez volt Amandeus királynő bosszúja, amiért bántották a gyermekeit. Adar utasította a szolgákat, hogy kapják el a hollót, de a fürgeségének és éjfekete színének köszönhetően megmenekült és visszatért a kastélyba, hogy továbbra is jelképe maradjon az álmok otthonának és a gyermekek vízióinak.


5.

Adar ezután magába zuhant, senkit nem akart látni még az őröket sem. Mindenki próbált a közelébe férkőzni, de az még azt is megbánta, hogy megszületett. Nem egy, nem kettő alattvaló végezte kötéllel a nyakában, csak azért, mert az urát akarta jobb színben látni. Ilyenkor csak ezt ordította feléjük:

- Szerintetek, kutyák, jobban érzem magam, hogy fél szemmel látom a világot?

Erre senki nem mert neki válaszolni, de tudta, hogy nem is mernek semmit mondani, mert ők is lógni fognak, ha megpróbálják. Adar így egyedül maradt a szívében lakozó gonoszsággal és már Amandeus királynővel sem tudta felvenni a harcot a gyermekek álmaiért.


6.

A gyerekek ismét biztonságban érezték magukat a kastélyban. Melegség és törődés járta át a szívüket, ugyanúgy, ahogy Amandeus királynőjüknek. A napok ismét jó kedvvel és nevetéssel teltek, mintha nem is történt volna semmi, de azért nem feledkeztek meg belül Adarról sem, mert féltek a bosszújától, hogy újra eljön értük, és ismét sötét napok köszöntenek rájuk. A királynő nagyon vigyázott a gyermekeire, és amikor egyik este mindegyiktől elköszönt, odaállt a kastély egyik ablakához és a félhomályban tűnődött, mintha álmodott volna.


7.

Messzi távoli fényekről árulkodott az elméje, amit csak ő érzett egy olyan belső világban, ahol a lelke és a teste egyformán tisztának hatott. A félhomály megtöltötte gyönyörűséggel és az éjszaka sötétjében régvolt és élő írók szavai özönlöttek tudatalattijába. Ilyen volt Ryan Adams pár sora, ami így szólt:

Hová mész, ha magányos vagy?
Hová mész, ha szomorú?
Hová mész, ha magányos vagy?
Követni foglak,
Amikor a csillagok elszomorodnak.


E gyönyörű gondolatok sok más halhatatlan írással, úgy cikáztak a fejében, hogy észre sem vette, az estéből éjszaka lett, az éjszakából pirkadat, a pirkadatból pedig majdnem ugyanaz a félhomály a reggeli nap sugarával átitatva, amit este látott a holdvilág fényénél. Amíg a gyermekek aludtak, ő állt az ablaknál és eltávolodott egy másik világba, amiben biztos volt, hogy sokkal szebb, mint az, amibe most él. Az utolsó, ami eszébe jutott, mielőtt ráköszönt az első napsugár, az H. D. Lawrence „Ha én lennék a hold, tudnám hova zuhanjak” idézete volt, és elkezdődött egy új nap a gyerekekkel.


8.

Ahogy elkezdődött a nap, a királynőnek a szokottnál is jobb kedve volt és sürgött forgott a gyermekek közelében, mint egy igazi nagymama az unokái körül. Talán ezt a jókedvet annak az elmúlt éjszakai, saját bevallása szerint egy másik világban történő időzésnek köszönhette, amit nagyon szeretett. Ilyenkor a gyermekek is sokkal nyugodtabbnak látták, és nem idegeskedett azért, hogy Adar megtámadja a kastélyt, vagy valami kis fortéllyal kijátszhatja őt és a szeme fényeit. Ez a „másik világ”, amit Amandeus királynő az írok és költők házának nevezett, olyankor hihetetlen nyugalmat adott neki, amit más el sem tudott képzelni, olyan, aki még nem lépett be a „másik világ” házának ajtaján. Azt szokta mondani, hogy az emberi lélek akkor tiszta, hogyha összehasonlítható egy tó tükrével. De ezt csak akkor tudja az ember, ha az összezavart vizet ismét simának látja. Nagyon jól tudta, hogy az ő tavának tükrét milyennek látja, mert amit ajándékozott Adarnak, az csak féltésből volt és nem bosszúból. Az összezavart víz ismét kisimult, és ismét olyan lett, mint a tó tükre. Ezért tud olyan boldog lenni a gyermekeivel a kastélyban.



3. Fejezet

Esther madarai a kastélyban

Adar igaz, hogy már csak fél szemmel látta a világot, de a szeme elvesztése sem tántorította el attól, hogy megszerezze a gyermekeket. Igaz, amióta Amandeus királynő madara megszabadította az egyik szemgolyójától, azóta kicsit magába zárkózott és az ajándék emléke még mindig élénken él az emlékezetében, de megfogadta, hogy bosszút áll, ha addig él is. Bár már nem volt a régi és az emberek sem azt látták tőle, amit megszokhattak az Óváros lakói, persze nagy megnyugvásukra. A magába zárkózottság ideje lejárván bízott benne, hogy újra a régi lesz, és szembeszáll a királynővel. Amikor ez megtörtént úgy, mint a régi Adar, összeszedte katonáit és megindult Amandeus királynő birodalma felé, hogy elvegye legféltettebb kincsét, mert szentül meg volt győződve, hogy minden eddiginél hatalmasabb és nagyobb benne a tettre való készség és a gonoszság, s végre az övé lehet az, amire már oly régóta vágyott.

A királynő érezte, hogy valami baj közeleg, de a gyermekeknek nem szólt, hogy ne ültessen a szívükbe félelmet feleslegesen, ha még is rosszak a megérzései. De sajnos nem voltak rosszak, és bár nem szólt nekik, a gyermekek tudták, hogy Adar közeleg minden eddiginél nagyobb haddal. Ők próbáltak úgy tenni, hogy a királynőjük ezt ne vegye észre, s ahogy Amandeus királynő azt megparancsolta nekik, mindegyikük bent maradt a szobájában.

Amikor hallották, hogy a gonosz Adar megérkezett a kastélyhoz, és minden áron az a célja, hogy bejusson, mindegyikük a szobájában lévő álmot hívta segítségül, hogy megmenekülhessen. Így Lucy egy békés világban élő emberek segítségét kérte, és ők jöttek is ezzel a jelszóval: „Előre a békéért!”. Ezek az emberek sosem láttak csatát, háborút, vagy fegyvert, egyetlen egy, amivel harcolhattak, az a szívük volt. A másik szobában Clara hívta életre a katonáit, akik jöttek is, és nem voltak mások, mint Tapsi Hapsi, Donald kacsa és még sok más barátjuk, akik harcba szálltak sajátos módszereikkel a kastély biztonságáért. De itt volt még Esther is és Johnny is, akik a gyermekek közül talán a legkülönlegesebbek voltak. Johnny az álmában őt körülvevő orvosokat és nővéreket hívta segítségül, így a sebesülteknek is jutott rendes ápolás, és Esther pedig a bárányfelhőkből varázsolt viharfelhőket Adar seregei fölé, és a madarakat meg védelemként hívta a sereg ellen.

Adart még a sötéten gomolygó viharfelhők sem tántorították el attól, hogy bejusson a kastélyba. Igazán akkor lepődött meg, amikor az Esther által hívott madarak támadtak a seregére hatalmas sólymok formájában. Akkorák voltak, hogy a sereg meglepettségében csak hadonászni tudott a levegőben a kardjaival, de a madarakat nem találták el. Addig Amandeus királynő a gyermekek segítségét látván, még több energiát merített belőlük és a varázsgömb, amit több emberöltőn át nem használt, meghallgatta imáját, és sólymok kiűzték a kastélyból a gonoszt és a varázsgömb elnyelte őket mindörökre.


2.

Most, hogy Adar seregétől megvédték a kastélyt, Amandeus királynő úgy döntött, hogy vendégül látja azokat, akik segítettek rajta és gyermekein. A gyerekek nagyon örültek neki, mert ismét nyugalom és szeretet áradt a kastély minden zugából, és továbbra is különlegesnek érezhették magukat, mert az álmuk megmaradt. De most az álomból valóság lett, mert ami eddig csak a szobákban létezett, mint egy álomkép, az most megelevenedett és ott repkedett és futkosott minden mesehős és felhők közt suhanó madár, de még az orvosok és ápolók is, akiket Johnny keltett életre.


3.

- Szeretném megköszönni azt a sok segítséget, amit ezért a helyért tettetek, és ettől a naptól kezdve ti is az álmok kastélyának lakói vagytok.

A sólymok örömükben felreppentek és körbe cikáztak a kastély nagy ebédlőjében, a többiek meg csak halk koccintással nyugtázták, hogy segíthettek másoknak, és így ők is különlegesnek érezhetik magukat. Talán nem oktalanul.


4.

Ezután soha nem hallottak Adarról, a gonosz lovagról, de még az utánuk lévő kor sem. A feledés homályába veszett az összes gonoszságával együtt. Immáron az álmok kastélya minden gonoszságtól mentes, és talán az is marad mindörökre, amíg világ a világ.


Sümeg, 2017.I.17. szerda – 2017.II.7. kedd

Előző oldal Tad Rayder