Lustapuszta

Szépirodalom / Novellák (873 katt) zsolti_tolla
  2016.12.07.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.

Napsütéses, májusvégi vasárnapra virradt a reggel. Tökéletes a megnyújtott reggeli pihenésre, kényelmesen az ágyban feküdni, és egész nap pizsamában ténferegni. De ez lehetne akár hétfő, vagy kedd, sőt a hét bármely napja. Hónapról nem is beszélve, az időjárás meg hagyján. Mert Lustapuszta nem a rohanásról, vagy az eszeveszett munkatempóról híres, mivel dolgozni sem dolgoznak a helybéliek, és ha valami folytán egy munka elvégzésre kerül, az is biztos, hogy a véletlenek játszottak össze. Ez Lustapuszta! A községszélén nem üdvözöl a tábla, sem a faluban Senkifia. Hozzáfűzném, ez nem udvariatlanság, egy lustapusztai nem képes igazán goromba lenni, az túlságosan is megerőltető lenne. Ez egyszerűen csak lustaság.

Szóval az, hogy májusvégi, napsütéses vasárnapra virradt a reggel, az nem a pihenés, hanem a cseresznye miatt fontos.

Cseresznye!

Kora reggeli napsütésben rózsásan tündököl a roskadásig telt fákon, és kint, az ültetvény szélén megpihen egy magányos rigó az öreg diófa egyik ágán. Csendben figyeli, ahogy érik a gyümölcs. De ezt nem látja senki más, mert még korán van, az emberek még alszanak, legalább délig. Délben aztán megkezdődik a nap, Lustapusztán megindul a kialudt, s már elfeledett álmok kiásítása, a nyújtózkodás lavinája, ki-ki a borostáját vakarva, komótosan az éléskamrához lép, jóleső, kiadós reggeli ígéretével, de a kamra üres! Üres, már az egerek sem motoszkálnak odabenn jó rég, és csak egy elhagyatott, poros pókháló libben meg a hirtelen támadt huzattól.

Ekkor jön a tanakodás, hogy most aztán mi legyen, mert az emberfiának mégiscsak jár a reggeli, vagy akár az ebéd. A lavina tovább gördül a fiókok felé, hátha egy falat kenyér, egy szem elkallódott mazsola lapul a borítékok, képeslapok, csipeszek, tartalék gyufák és gyertyák vagy akár a zoknik közt, de nem. Semmi. Egy morzsa sem.

Ekkor érkezik a megváltó, isteni ötlet, miszerint az ajtó előtt...! Az ajtó előtt ott a tej, mert a tejesnek hoznia kell, ez az Ő feladata!

És nyíltak is bejárati ajtók százai, éhesen, izgatottan, de valahol Lustapuszta túl végén maga a tejesember is ilyesformán áll értetlenkedve a saját küszöbe és el nem végzet munkája előtt.

Lustapusztán kitört az éhínség.

Aladár polgármester fel-alá vonszolta magát szerény irodájában. Nagyon nehezére esett e kis mozgás, de a szükség nagyúr, hátha a kis sétától megelevenedik előtte a megoldás, hogyan töltsön meg több száz kamrát és természetesen saját bendőjét.

Vonszolta magát fel-alá az irodájában és valamit rágott, mint a kérődző kecskék úgy általában. De nem jutott semmi az eszébe, és az éhség sem csillapodott gyomrában. Sőt...! Ide egymaga kevés lesz. Értelmiség kell ide, Lustapuszta nagy tudói, idősei és bölcsei. Szakik, mérnökök és ácsok, a kovács, a doktor, a juhász, az írnok, na meg a pap; egyszóval mindenki, aki számít, tehát irány a Presszóba!

Aladár lebandukolt hát a Presszóba, ami már színültig tele volt bús és éhes falubéliekkel, kik az érkeztére oda sem fordultak.

Ismétlem ez nem olyan gorombaság, mint az látszik, egyszerűen egy lustapusztai nem fárad holmi felesleges mozgolódással. Ha bejött valaki, hát bejött. Na és?

A polgármester a pulthoz cammogott, mögötte az italmérő két összetolt rekeszen próbált szundítani kevés szerencsével.

- Egy erős feketét, tört krumplival vagy virslivel...
- Nagyságos uram, ha szabad megkérnem, szolgálja ki magát, én éppen pihenni készültem.
- Na, de...
- Viszont étellel nem szolgálhatok. Egy szelet zsíroskenyérre valóm, ha lenne, én örömmel engedném, Nagyságos uramnak, hogy elkészítse magának, de nincs. Kávém viszont van, kiváló minőségű Brazíliából, vagy Kolumbiából, már nem emlékszem pontosan, hogy honnan.
- Ne fáradjon...
- Én aztán nem.
- ...már úgy is leszokóban vagyok. - Majd torkát köszörülte, és fél hangosan, bátran, de nagyon is fáradtan a sok beszédtől így szólt: - Emberek! Nagy baj van! Nincs több ennivaló! Ha nem találunk ki valamit tüstént, mind itt pusztulunk éhen!

A tömeg felzúdult kissé, többen azt mondták, hogy "ne már!" Mások meg, hogy "az nem lehet!" Az idős juhász botjára támaszkodva szólásra emelkedett, de többen is a mondandójába vágtak, és valaki nevetve azt mondta:

- Ez egyszerű! Kérdezzük meg a szomszédot!

Aladár polgármester, mint egy lomha karmester, legyintésekkel próbálta meg irányítani a túlcsorduló érzelmeket.

- Uraim! Uraim! Csak nyugodtan..., mindenkit meghallgatok. Nem, a szomszédnak sincs mit ennie, nekem se, a pék szabadságon van... - És így tovább, mígnem az öreg juhász is szóhoz nem jutott. Göcsörtös ujjai a botját markolták, remegő hangon ezt kérdezte:

- És mi a helyzet a cseresznyével?

Hajh! Ha volt is valaki a Presszóban, aki egy szót sem szólt, hát az most elmondta a magáét. Aladár polgármester is kipirult egészen, emberemlékezet óta először elbődült:

- A cseresznyét azt le kell szedni!
- A Háromkezű Martin óta senki se szüretel! - vetette közbe a Plébános úr. És ez így is volt igaz. Senki sem járt a földeken, mióta a Háromkezű barátjukat el nem adták a cirkusznak. Azt nem lehet tudni, hogy Martin ment is önszántából, de állítólag nagy pofonok dördültek el.
- Hát... na... de mi mást enni... - hebegte a juhász, mire mindenki elhallgatott. Aladár polgármester folytatta:
- Az is igaz. Kérném az ötleteket!

Ismét felbődült a tömeg, mindenféle javaslatot tett, és egymás szavába vágva mondták a cifrábbnál cifrább ötleteket.

- Vásároljuk vissza a Háromkezűt... - Nagyon szerették Martint.
- Feküdjünk ki a fa alá, és várjuk meg, míg potyogni nem kezd. Könnyen lehet, pont ásításkor kapunk be egyet...
- Küldjük ki a Fecót! Ő fiatal és izgága!
- Igen, ez jó! Hol a Fecó?
- Itt vagyok - jelentkezett egy nyurga tejföl-szőke legényke.
- Menjél ki, fiam, és...
- Engedelmével, Tiszteletreméltó Uram, ma reggel déltájban már jártam kinn...
A hirtelen beálló döbbent csendet súlyosbította egy vészesen korgó gyomor.
- És... eredmény van-e?
- De még mennyire! Szépen piroslik. Messziről lehet látni, így nyugodt szívvel indultam haza a reggelimért, amit Édesanyám nem tett az asztalra...
- Ostoba!
- Ne tessék bántani, Nagyságos uram! Szegény asszony az, egyedül nevel és a mi kamránk is kiürült.

Aladár polgármester mindezt tenyerébe temetett arccal hallgatta, arra gondolva, hogy Lustapusztát nem csak lusták lakják, továbbá, hogy valószínűleg idezavarják az összes kiégett udvari bolondot, mikor is nagyszerű ötlete támadt. Nem hiába, ő volt a polgármester.

- Emberek! Lustapusztaiak! Ne aggódjatok egy cseppet sem! Én most megyek és sürgönyözök a királynak, hogy küldjön mihamarabb tíz fürge férfit, akik leszüretelik nekünk a cseresznyét.

És ment, azaz komótosan battyogott, és közben rágott valamit.

Eltelt a hétfő és a kedd, ugyanolyan napsütésesen, mint a vasárnap. A cseresznyék csakúgy duzzadtak, édesedtek, csábítóan, akár a csókra kínált ajkak, kipirulva, kacéran nevetve az egész világra. Élettel és szerelemmel telve, már majdhogynem énekelve csalogatta magához, minden bátort, ki kóstolni kívánta. És ezt a lángolást, szenvedélyt és kihivalkodó magatartást, nem lehetett nem észrevenni. Az öreg diófa elsötétült az éhes rigók gyülekezetétől.

A reggel megindult, és miután mindenki meggyőződött, hogy a kamrák, fiókok és a veranda üres, a Presszóban gyűltek össze. Aladár polgármester is, ki ezúttal konyakot kért, de nem kapott, így mérgesen, az éhségtől mardosva jelentette ki a szörnyű igazságot.

- Nem jönnek a király emberei!
- Hogy-hogy nem? Hol vannak?
- Nem tudom! Én megírtam a levelet. Postás! Hol vagy?
- Itt vagyok! - jelentkezett büszkén egy bajszos.
- El vitted a levelet?
- Miféle kérdés ez? Természetesen, hisz' én vagyok a Postás!
- És?
- Ma reggel, idefele jövet ellenőriztem, de még a ládában hever. Rajtam igazán nem múlott.
Döbbent csend, értetlen össze-össze pillantások.
- Postás...! Te... Te azt mondod, hogy bedobtad a levelet a postaládádba?
- Be én, Kegyelmes uram!
- Hogy az a... - szakadt volna ki belőle az otrombaság, ha nem lenne túl fáradt. - Emberek! Lustapusztaiak! Nincs mese! Nem várhatunk másra! Nem időzhetünk többet. Én most kimegyek a cseresznyefákhoz, és degeszre eszem magam. Aki velem tart, az velem tart. Aki nem, az egye meg a cipőtalpát!

És lassan elslattyogott a földek irányába, mögötte a fél faluval. Mert ez már nem tréfadolog, és többen mezítláb botorkáltak, megfogadván korábban a polgármesterük tanácsát.

A pihenőt akkor tartották, amikor feltűntek előttük a fák lombjai. Itt bevárták a hiányzókat, így már az egész falu vonulhatott be a fák közé.

És micsoda csalódás!

Nagy csiviteléssel felszáll vagy ezer rigó mintegy kacagva, teli hassal, lomhán arrébb libbenve, és utánuk nem maradt más, mint az elképedt falubéliek és a gyümölcsös fele.

Mind a fák tetején!

Alul egy szem se, és a pórul járt lustapusztaiaknak kénytelen-kelletlen fát kellett mászniuk.

Előző oldal zsolti_tolla
Vélemények a műről (eddig 1 db)