Linktár

Az őzbak

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/9 számában.

A járókelők tekintetüket félrefordítva igyekeztek tudomást sem venni a vak öregről, aki a fal tövében ücsörgött. Egy koszlott rongyokba bugyolált, kócos hajú, világtalan öregember nem volt túl szokatlan látvány errefelé, de a város gazdagabb polgárai fenntartották maguknak a jogot, hogy kizárják valóságukból az ilyen jelenségeket. Néha-néha azért megcsörrent a jark koponyából készített tálka, ami azt jelezte az öreg számára, hogy valaki újból beengedte a világába, és egy-egy érmével könnyített saját lelkiismeretén. Ilyenkor a vénség fogatlan vigyorra húzta száját, és hálálkodva motyogott valamit a tálkáját szorongatva. A szavai azonban már rég nem bírtak igazi tartalommal sem a környezete, sem saját maga számára, és az évek előrehaladtával ez egyre kevésbé érdekelte őt.

Nem érdekelték sem saját szavai, sem a rekkenő hőségben töltött órák, melyeket különböző városok és falvak különböző utcáin töltött. Csak az számított, amit más nem láthatott, és ami azóta vonta egyre szorosabbra karmait lelke körül, mióta gyermekkorában a hetman egyik fogdmegje elvette a szeme világát egy izzó vasdarabbal. De szépen lassan – talán pont megkínzatása miatt – megtalálta az utat Oda.

Igazából most is ott állt, abban a másik világban. Egy, a zöldellő táj fölé nyúló sziklaszirten, és előtte magasodott a kocka. Az a hatalmas, vakítóan fehér, egyik sarkán egyensúlyozó építmény, amit, bár ismert, de minden alkalommal idegennek, másnak hatott számára. A felszínét ismeretlen írásjelek borították, amiket az ügyes mesterkezek úgy véstek a gránitkemény anyagba, hogy még egy kis repedés, vagy egyenetlenség sem látszott a széleik mentén. A legfurább azonban az volt, hogy a tűző nap ellenére nem vetett árnyékot.

Az öreg, aki ebben a világban nem vak koldus volt, hanem egy ruganyos léptű, barna bőrruhát viselő, életerős férfinak látszott, megérintette a kocka melegen pulzáló falát, és vadászkésével felhasította azt. Az anyag engedett. A feltáruló résből ezerszínű fény tört elő, ahogy az egyre tágulni kezdett. Mintha a túloldalról belé hatoló napsugarak szabadultak volna ki csapdájukból, és most a szivárvány minden színében pompázva folytatnák útjukat a világban. A vadász teste mohón nyelte el a szikrázó fényt, és egész lénye új élettel telt meg tőle.

Mikor a rés már embernagyságúra nőtt, belépett rajta. A kocka belseje azonban nem azt a látványt nyújtotta, amit a világi logika diktált: egy békés liget képe tárult fel előtte.

A barna bőrruhás, szakállas férfi felajzotta íját és egy fényes vesszőt illesztett az idegre, majd lopva indult előre. A levegő itt kevésbé volt meleg és száraz, mint kint, vagy azon a másik helyen, ahol egy vak koldus ücsörgött kezében tálkájával.

– Ilyenek lehettek a régi világ csodás erdei – gondolta, miközben minden neszre figyelve cserkelt.

Nemsokára meg is találta azt, akiért jött: egy őzbak oltotta épp szomját a forrásból, ami a liget közepén fakadt, majd szélesedett kis tóvá. A vadász nem emlékezett, hogy a kinti világban valaha látott volna ehhez hasonló csodát, de nem merengett sokáig ezen. Íját a kezében tartva úgy suhant a bak közelébe, hogy az észre sem vette, csak mikor már késő volt.

A csodálatos állat felkapta a fejét, de menekülni már nem volt ideje: a vessző a testébe csapódott. Fájdalomtól megvadulva ugrott meg a sűrű felé, de üldözője már tudta, hogy az egész csak idő kérdése.

Türelmesen követte a sebzett állatot, kellő távolságot tartva tőle, mígnem megtalálta. Ott feküdt előtte szemében rettegéssel, testéből a fényes vessző művészien groteszk bájjal meredt az ég felé. A bak már tudta, hogy nem menekülhet. Érezte, hogy hiába minden ereje, hatalmas termete, tagjai már nem mozdulnak többé. Végül egykedvű megadással fogadta, mikor a férfi elmetszette a torkát.



Pár órával később a bőrruhás alak egy kis tábortűz mellett ült és szarvashúst sütögetett, hogy megtöltse gyomrát, új élettel pumpálva tele egész lényét. Tudta, egy újabb lépéssel közelebb került ahhoz, hogy végleg itt ragadjon, de nem zavarta. Itt megvolt mindene. Hiába múltak az évek, amíg evett és vadászott, nem fogott rajta az idő sem. Miért vágyna vissza egy megkínzott világban szenvedő, elaggott testbe? Itt az összes préda az övé, csak le kell vadásznia őket. Már a pénz sem érdekelte, ami odaát várta a feladata elvégzéséért.

***

Jan Sanov a földön kúszott. Olyan félelem hajtotta, melyet még sosem tapasztalt. Szolgája meredt szemekkel bámulta urát, akin egy pillanat alatt elhatalmasodott az őrület. A kereskedőfejedelem torkát szorítva, kiguvadt szemekkel lehelte ki lelkét, csak az alatta terjedő bűzös tócsa árulkodott a félelemről, melyet átélt.

A rossz nyelvek hamarosan arról kezdtek el pletykálni, hogy valami démon szállta meg az urat, melyet büntetésül küldtek rá azok, akiknek élete során keresztbe tett. Ezek a pletykák azonban semmit sem változtattak azon a tényen, hogy a liga hatalmasságai vért követeltek társuk elvesztéséért, és meg is kapták.

A szolga teste napokig függött a várfalon.