Idegen a konyhában II.

Szépirodalom / Novellák (762 katt) lacika
  2016.08.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/9 számában.

Teltek a hetek, a hónapok, és megmaradt ez a furcsa érzés a levegőben, bár a többi lakó mit sem sejtett. Továbbra is szeretettel üdvözölték az idegent minden reggel, a rövid, udvarias beszélgetések egyre hosszabbak és bizalmasabbak lettek, a pillantások melegebbek, a kacsintások jelentőségteljesebbek. A bizalom köre, az összetartozás biztonsága. A közösségi háló a jó meleg, barátságos valóságban. Senkinek nem tűnt fel semmi, ugyanúgy élték tovább az életüket, mintha mi sem történt volna.

Pedig valami megváltozott. Nyugtalanságérzet költözött házba, bár ez egyelőre senkiben nem tudatosult. Mert úgy furakodott az életükbe, mint valaki, aki bekopog, hogy kérjen egy pohár vizet, aztán ott ragad. A pohár víz csak ürügy volt, nem is volt szomjas, csak ahogy egyszer belesett a nyitott ajtón, elfogta a vágy, hogy bemenjen és leüljön, aztán végleg ott ragadjon.

Néha ő is behívott a konyhájába másokat, de ez sosem igazi vendégség volt, hiszen valahogy mindig úgy alakult, hogy az, aki érkezett, forralta vizet, tette a teafüvet a kannába, forrázott, tálalt, aztán megköszönte – neki. „Nem is igazán szeretem a teát…” – mondta ilyenkor. „De jól esne most egy kis forró csoki inkább!” A rideg, otthontalan hangulat hozta magával ezt a mások által bevitt kedvességet, hiszen alapvető ösztön a komfort, a kényelem, a nyugalommal bélelt intimitás. Az ember viszi magával, ahová megy. Itt, az idegen konyhájában a fehér, csempézett falak, az éles neonfény, a krémszínű pult, a kockás abrosz, az üvegcsészék fagyos magánya, vagy a szoba üres polcainak féloldalas látványa olyan zavarba ejtően nyomasztó és csendes volt, hogy tétova, esetlen szavakkal kellett megtörni a kellemetlen érzést. Aki belépett ide, eleinte nehezen, de halvány örömmel beszélt tehát, hogy elterelje saját figyelmét a kígyószerűen körülöttük ólálkodó semmiről.

És talán ezért is tanyázott szívesebben mások konyhájában. Mert ott könnyebb volt eltakarni, leplezni azt a bizonyos semmit, aminek a bélyegét a bútorai, a tapétája, a konyhaasztala, a frizurája, ruhái, mindene, az egész élete magán viselte. Amit nem vett észre senki, még ő maga sem, csak érezte valahol legbelül, hiszen ez volt az oka, hogy mások kevésbé tiszta és sematikus, de meghittebb konyhájában szeretett ücsörögni. Ilyenkor hosszú indákat növesztett, amikkel körbefonta mások reggeleit, délelőttjeit, estéit, éjszakáit, álmait. Titkos és öntudatlan manipulációi mindig fogadtatásra találtak, nehéz volt ugyanis észrevenni őket; úgy működtek, mint a medúza csápjai a színes akváriumban: a látvány bódítóan elragadó, az érintés, a csípés viszont fájdalmas és visszafordíthatatlan, nehezen gyógyuló.

Mindez azonban egyelőre csak egy kis titkos sejtés volt, ami megtelepedett valahol a lépcsőház tetőfeljárója alatt. Egyelőre mindenki mosolyogva feledkezett bele a szirén szépségébe és hallgatta halk, udvarias hangját. Nem mondtak nemet.

Előző oldal lacika