Linktár

Retromozik - A vonatos gyilkosság és variációi

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/3 számában.

A történet...

A vonatok mindig is lenyűgöztek. Gyermekként a szentesi vasútállomáson sokszor néztem az induló vonatokat, és abban a szerencsében volt részem, hogy még láttam gőzmozdonyt üzemben, sőt emlékszem is rá! „A GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN” c. filmet (az 1974-es változatot) először gyermekkorom vége felé láttam, akármily hihetetlen is, de számomra moziélmény ez emlékeimben, határozottan. Aztán részleteket a tv-ben is láttam, amikor esti főfilmként adták, valamikor a '80-as években.

A könyvet először egy jókora mezőn olvastam, rekkenő hőségben, egy rakás elvetemült kérődzőre vigyázva. A könyvtárból kölcsönöztem ki, hogy enyhítsem a délben átszellemülten kérődző, delelő bocifalka hiszterizáló unalmát. A legeltetéssel együtt járó irodalmi kalandozásaim markáns állomásai még többek közt Victor Hugó: Nyomorultak-ja, Boros Lajos: Sakálok c. „könnyűzenei ifjúsági kisregénye”, és Kerekes Lajos: Anschluss c. vaskos történelmi monográfiája is. Irodalmi élményanyagomban Poirot mester ezen esete emiatt örökre a hőség, és a Rejtői értelemben vett „történik: semmi” szinonimája marad a szabad asszociációs láncban.

A könyvről-filmről ezután jó darabig elfeledkeztem, egészen pontosan addig, míg a David Suchet féle sorozatban, mely véleményem szerint filmtörténetileg egyedülálló vállalkozás, ismét nem találkoztam vele egy áruház polcán. Megvettem, és elkezdődött nálam is a Poirot mánia, amit tovább táplált a régi ötlet, hogy egy antikrimit írjak, vagy legalábbis egy olyan novellát, melyben a krimi műfaji jellegzetességeiben indítok, de aztán kilépek belőle. Ez a nyolcvanas évek óta kísért, azóta, hogy nem a saját ötletemből megírtam a „Rémtörténet” c. nyúlfarknyi irományom, amit az érdeklődő elolvashat a neten.

Mostanában a másik nagy témám: a Kurgan (a Highlander sorozat első filmjének negatív hőse) vendégszereplését a krimiben csiszolgatom... több mint négy éve már! Miközben bíbelődöm a szöveggel, csak nőttön-nő az írónő Agatha Christie iránti tiszteletem. A látszat ellenére nem egyszerű műfaj ez, még úgy se, hogy nem tartom be a szabályait! A brit írónő ezen könyve a műfaj abszolút mértékű klasszikus darabja, éppen úgy, mint a Miss Marple sorban a „Kristálytükör meghasad”, aminek a régi, szintén 70-es évek béli filmváltozatának kezdését tartom az én kis rémtörténetem egyik ihletőjének.

Hogy rátérjek végre a lényegre, a „Murder on the Orient Express” 1934-ben jelent meg, és az egyik legsikeresebb Poirot történet lett. A határokon átrobogó luxusvonat az 1883-as kezdet és a „nagy háború” kényszerszünete után harmincas években volt a csúcson, összekötve Európát és Ázsiát. Az Orientnek kijutott a történelemből rendesen. 1918-ban az egyik szalonkocsijában írták alá a németek a fegyverszünetet, majd 1940-ben ugyanebben a kocsiban a franciák! A második, még nagyobb háború után a vasfüggöny miatt véget ért az aranykor, lassú halódása 1977-ig tartott.

A fő útvonala a London-Párizs-Isztambul vonal volt. Az írónő is utazott rajta, és a kalandos utazásának élményei szolgáltak alapul a regényhez. A történet jó párszor megjelent már magyarul, először 1980-ban a „fekete könyvek” sorozatban, ami az „albatrosz” sorozat konkurense volt a puha fedelű krimi kiadásban, Katona Tamás fordításában. Nekem ez van meg, valamint a 2001-es Európa kiadó-féle, ami emezen alapul. Érdekesség, hogy Amerikában a „Gyilkosság a Calais-i vonaton” címmel jelent meg, mégpedig azért, mert az Orient expressz a korszak divatos regényhelyszíne volt, és az újvilágban Christie műve előtt jelent meg Graham Greene „Isztambuli vonat” c. műve, mégpedig „Orient expressz” címmel!

Az események indítékául szolgáló Daisy Armstrong-ügyet Christie a Lindbergh-bébi elrablásáról mintázta, amely megrázta a világot. 1932. március 1-jén rejtélyes körülmények között elrabolták Charles Lindbergh, az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő amerikai hős 20 hónapos fiúgyermekét. 1932. május 12-én a gyereket egy erdőszélen, nem messze otthonuktól, holtan találták. A bűncselekmény elkövetéséért kivégeztek egy Richard Hauptmann nevű német származású férfit, de sokan kételkedtek abban, hogy ez az alak képes lett volna egyedül kitervelni és végrehajtani a gyerekrablást. Valószínűbb, hogy a bűnügy tényleges kiagyalóját nem kapták el.

Az irodalomtörténeti felfogásnak, hogy az irományok alkalmasint közegei lehetnek a társadalmi mikrotörténeti elemzéseknek, kritikáknak, talán éppen Agatha Christie krimijei a legjobb példái. Az amerikai igazságszolgáltatás gépezetének akadozása a Lindberg bébi ügyében, mint ihlető, a régi családok személyzetének fanatikus lojalitása munkaadóikhoz, az angol nevelőnők „jó híre”, a pongyolák, bajuszkötők, teázások, az inasok pattogtatása, a szertartásos étkezések dagályosan régimódi felvonulása ez a könyv.

A zárt rendszert, az Orient expressz első osztályának világát, és szűk utazóközönségét zavarja meg Poirot érkezése. Ő belgaként megjelenését és modorát tekintve is idegennek számít köztük, viszont éppen ezért nem kötik az elit berögzült szokásai... csak a sajátjai. Legfeljebb vicces különcnek, barbárnak tarják. Ugyanakkor Poirot annak ellenére, hogy „nem angol” becsületszavát adhatja egy kényes ügyben. Az Orient expressz mini társadalma így a valódinak a keresztmetszete.

A Gyilkosság az Orient expresszen című regényében valóságos külföldi határokról olvasunk, és a balkáni, konkrétan a jugoszláv rendőrségnek Poirot-hoz képest nem túl kifinomult nyomozási módszereiről is értesülünk. Ez hamisítatlan brit sztereotípia, bár egyben igaz is. Még maga a kis belga is zsarolja ezzel a vonakodó vallomástevőket.

Ebben a művében Christie a klasszikus detektívtörténet Watsonjának szerepét – amely nélkülözhetetlen! – két karakterre osztja ki. A műfaj fénykorában a nyomozó segítője egyben az olvasó könyvbéli alteregója is volt, akivel az olvasó együtt találgatott és kombinált, rendszerint tévúton. Az Orient expresszen végzett nyomozás egyik Watsonja a szintén belga Buc úr a hálókocsi társaság igazgatója, a másik a görög orvos. A kihallgatások során vadul találgatnak, könnyen cáfolható elméleteket gyártanak, és nem mellesleg szórakoztatják, de tévútra is terelik az olvasót közben. Ez a funkciójuk. Viszont a tévedéseik egyrészt igazolják a detektív zsenijét, és segítik a munkáját. Az olvasó pedig velük együtt álmélkodhat a mesterdetektív megállapításain és következtetésein…

Umberto Eco szerint a tömegkultúra fontos jellemzője: a kritikai attitűd hiánya, a sémák és az elitkultúra eszközeinek észrevétlen bevonása a különbségek eltüntetésének céljából. Ha ez így van, akkor Agatha Christie Poirot-történetei erős társadalomkritikai felhangjukkal, iróniájukkal és abszurditásukkal vajon mennyire tekinthetőek pusztán tömegirodalomnak, azaz ponyvának? Jó kérdés, amit nem biztos, hogy a népszerűségi index dönt el, vagy az, milyen sűrűn filmesítik meg...

A regény teljes szövegét kiadták 6 CD-n, Balázs Péter színművész előadásában.

Lumet filmje...

Míg a szöveg tömör, egy szikár rejtvényregény annak klasszikus stílusában, addig a filmek közül az 1974-es változat Sidney Lumet rendezésében komikus elemekkel fűszerezett szórakoztató mozi, amivel az írónő is elégedett volt. A film a hetvenes évek elejét reprezentálja hangulatilag, ahogyan akkoriban értelmezték a harmincasokat. Sidney Lumet filmje igazi csemege minden ínyencnek.

A „tojásfejű belgát” Albert Finney alakítja, akit Suchet előtt a legjobb Poirot-nak tartanak, pedig csak ez egyszer bújt a bőrébe, ellentétben Sir Peter Ustinovval, aki többször is. Finney nem igazán „tojásfejű” viszont kemény-katonás-kimért és groteszk módon komikus. Olyan, mint egy törött nyakú, kiöregedett zsoké és egy elhízott madár keveréke, máskor agresszív-kiabálós akarnok, és a szúrósan néző kék szemeiből sütő intelligenciával elég ijesztő, de filozofikus is tud lenni.

Amikor Mr. Samuel Edward Ratchett-tel (alias Cassetti, Richard Widmark alakításában) szomszédos fülkéjében lefekvéshez készülődik, bajuszkötő-hajháló-fehér kesztyű, miközben egy újságot lapozgat, és hegedülést imitál, az bizony nagyon vicces, és megfelelően Poirot-s. De akkor, midőn Mary Debenham-től akar valamit megtudni, amit a hölgy nem akar elmondani, bizony csúnyán kiabál. A kis belga szerepének eljátszására egyébként felmerült Alec Guinness neve is, aki néhány évvel később Obi-van Kenobi-t alakította a Star Wars-ban. Csak a harmadikként került szóba Albert Finney, aki akkoriban 38 éves volt, és jóval öregebbre maszkírozása órákat vett igénybe. A színész esti színházi fellépései miatt muszáj volt a maszkot mindennap újrakreálni. A stáb ezért megszervezte, hogy a még alvó Finney-t kora reggel a forgatás helyszínére vigyék, és elkezdjék sminkelni úgy, hogy még föl sem ébredt!

Richard Widmark a források szerint csakis azért vállalta el Ratchett szerepét, hogy találkozhasson, és együtt dolgozhasson végre világhírű kollégáival! Dragomiroff hercegnő szerepére a rendező először Ingrid Bergmant akarta, ám a producereknek ez valamiért nem jött be, így a szerepet Wendy Hiller kapta. Maga Bergman sem akarta eljátszani a hercegnő szerepét, inkább a svéd misszionáriusnő figuráját választotta. A híres színésznő tökéletesen beszélt angolul, de a szerep kedvéért svéd akcentussal adta elő a szövegét. Humphrey Bogart özvegye, Lauren Bacall 8 év szünet után ezzel a filmmel tért vissza a mozivászonra, Mrs. Harriet Belinda Hubbard szerepében. A regénybeli magyar diplomatát Michael York játszotta, elég hitelesen, szinte még mi is el hisszük a sugallt képet, hogy York Budapesten a kor prominenseivel urambátyámozva díszmagyarban feszítve lépcsőt mászik a parlamentben, noha ez is egy sztereotípia. Sean Connery Arbuthnot ezredesként hamisíthatatlanul angol, míg egy másik mozi ikon, Anthony Perkins, a Psycho örök sztárja, Hector Willard MacQueen, Ratchett titkáraként szintén emlékezetes marad. A színész 1992-ben AIDS-ben halt meg. Szomorú érdekesség, hogy Perkins szeptember 12-én, felesége: Berry Berenson, szeptember 11-én hunyt el... 2001-ben! Az egyik repülőn utazott, ami a World Trade Centerbe csapódott!

A jelenetet, amelyben Poirot megoldja a rejtélyt, többféle kameraállásból vették fel, ám a szűk hely miatt egyszerre csupán egy kamerát tudtak használni. A jelenet ismételgetése valószínűleg Albert Finney számára lehetett a legnagyobb kihívás, mivel neki a szövege ebben a jelenetben több mint 8 oldalnyi volt!

Lumet filmje az egyetlen korabeli Agatha Christie-adaptáció, amellyel az írónő tökéletesen meg volt elégedve. Úgy érezte, hogy Albert Finney alakítása állt a legközelebb ahhoz a képhez, melyet ő Hercule Poirot-ról kialakított. Sidney Lumet rendező 128 perces, parádés szereposztású filmjét 1975-ben két BAFTA-díjjal és egy Oscar-díjjal jutalmazták, és számos más jelölést is kapott.

A komor dráma...

A 2011-es változat David Suchet főszereplésével a '74-essel ellentétben egy komor lélektani dráma, egy önmagával meghasonlott Poirot-val. Tudomásom szerint ez az egyetlen rész az újkori sorozatban, ahol a mesterdetektívet imádkozni, vívódva habozni és kétségbeesetten sírni látjuk, Suchet briliáns alakításában. A színész azt mondja a DVD extrájában, hogy Poirot létezésének értelme önmaga előtt válik kérdésessé, amikor nem mondja el a teljes igazságot a jugoszláv rendőröknek. Ez bizony így van, viszont ez a film, és a művész bónusza! Nekem két kiadásban is megvan a regény, de azokban ilyen nincs. Azzal zárul a könyv, hogy miután Poirot elmondja a két megoldását, nem dönt, melyik kerüljön nyilvánosságra, csak angolosan távozik a színről.

Ez a film úgy kezdődik, hogy konkrétan tanúi vagyunk Poirot egyik esete fináléjának, amit a könyvben csak emlegetnek. A tiszt öngyilkossága megrázza a belgát, és ebben a komor hangulatban indul haza. Míg a '74-es film kezdő képeiben Poirot irónikus és sztoikus, itt magába fordult, vívódó-szomorú.

A szereplőgárda nem is próbál versenyre kelni Lumet parádés szereposztásával... ez egy nagyon más film, ugyanabból a könyvből. Az a helyzet, hogy nem csak az én benyomásomban eltúlzott a drámai szál, másoknak is ez a véleménye. A sötét, komor filmben Poirot már szinte démoni, amit a film során bizonyos világítási effektek még hangsúlyoznak is. Töprengő, kínosan feszengő Poirot-t látunk, amikor, bár dolga van, mégis ráerőltetik az utazást. Az indulás sem olyan ünnepélyes, mint 74-ben, inkább kínos, főleg a belgának. Itt a vonat száguldása baljós, egy fémszörny a hideg-havas estében. A Lumet filmben vidáman zakatol a vonat, derűs, békebeli a hangulat... hát itt nem az!

MacQueenként Brian J. Smith egy kemény-modern fiatalember, aki szándékosan Poirot képébe füstöl a cigijével. Perkins figurája infantilis, Smith-é arrogáns, nem is lehetne nagyobb a különbség! Mary Debenham-nek itt szinte béna a jobb keze... persze az Armstrong ügy miatt! Van egy jelenet, ami szintén durva: Ratchett (Toby Jones) megállítja a folyosón Miss Debenham-t és „ismerkedni” próbál... háát ritka taszító a dolog még akkor is, ha eltekintünk az Armstrong ügytől. Ilyen sincs Sidney Lumet filmjében!

Másnap a behavazott tájon robogó vonat továbbra is végzetszerű benyomást tesz, amit a zene erősít. A régi változattal ellentétben itt az expressz belerohan a hótorlaszba, ami egyébként regényközelibb. A jelenet bennem mindig felidézi James Cameron Titanic-ját. A hatás itt is katasztrofális, a vonaton nincs világítás, fűtés, végül már nagykabátban van mindenki, olyan benyomást téve, mint a háborús menekültek. A gyilkosság is csúnyább, a véres-cafrangos ing felett vizsgálódik Poirot. Az egyik nem azonnal nyilvánvaló különbség a '974-es, és a '011-es film között egy elsőre tényleg nem fontosnak tűnő dramaturgiai fogás, mégpedig a görög orvos esete.

A regényben és a ’74-es feldolgozásban az orvos a Watson 2/b szerepkörében van. A legutóbbi változatban viszont nagyon is érintett! Amellett, hogy ez a film egy kőkemény, némileg thrillerbe hajló dráma, és sok az új elem is benne, egy másik hatásfokozásra is felhívnám a figyelmet. Ebben a filmben Andrényi gróf becsületszava egy rakás lócitrom! Hogy ez most direkt van, (valami előítélet velünk szemben?), vagy a drámai hatás hajszolása közben vétett baki, azt nem tudom. Miről is van szó? A könyvben és '74-ben a heves természetű magyar diplomata a becsületszavát adja, hogy a felesége nem mozdult a gyilkosság éjszakáján a fülkéjéből. Poirot ennek hitelt ad, mivel egy diplomata, egy úr adta a becsületszavát, és később be is bizonyosodik, hogy igaz. A 2011-es filmben azonban a gróf egyszerűen hazudik, és amikor a becsületszót emlegeti, körülbelül azon a szinten van, mint a mai politikusok... ez már azért túlzás szerintem, mint ahogy az is, hogy a végén Arbuthnot ezredes le akarja lőni Poirot-t és Buc-ot! Úgy fogják le, és ennek is „köszönhető”, hogy a belga nem adja fel őket... Hát nem tudom, ez nem illik sem az akkori angol katonatisztekhez, sem a magyar diplomatákhoz, hangsúlyozom, az akkoriakhoz!

Christie a regényben az angolt tartózkodó méltóságteljes úriembernek írja le, a magyart meg heves vérű úrnak, akinek a becsületszó jelent valamit. Lumet filmjének végén Buc úr dönti el, hogy Poirot két megoldása közül melyiket adják elő a jugoszláv rendőrségnek, itt viszont a végső drámai epizód hatására maga Poirot adja oda a bizonyítékot, és mondja el a megoldást. Utána magával meghasonlottan sír. Finney kissé túljátszott, harsány Poirot-ja után az elkeseredetten síró elég mellbe vágó élmény. Az utasok Lumet filmben a végén ünnepelnek, itt meg a hóban rostokoló vonat mellett fagyoskodva várnak a belga döntésére...

PC játékban is...

2006-ban egy számítógépes játék is készült a történetből. A játékban Poirot-nak szintén David Suchet kölcsönözte a hangját. Így a beszélgetések meglehetősen érdekesek lettek. A leírt szövegben ugyanis nem lehet érzékelni az akcentust, maximum elképzelni, itt állítólag elég jól követhető ez is. Ugyanakkor, akár egy filmet, lehet feliratozni is. Állítólag Agatha Christie rajongóknak kötelező, mivel jól sikerült feldolgozásról van szó. A kalandjátékosok sem csalódnak benne, hacsak nem túlzottan akciómániások. A játék érdekessége, hogy a hírek szerint a fináléban nem két, hanem három megoldás közül lehet választani...

Modern, könnyed tv-film…

A harmadik filmváltozathoz visszaugrunk az időben 2011-ből 2001-be. Az Alfred Molina főszereplésével készült tévéfilm a huszonegyedik század elejére teszi át a történetet. Ez rendkívül érdekes újdonságokat eredményez. Nem tudom, mit szólna hozzá az írónő, de az biztos, hogy üdítő és érdekes kísérlet lett a végeredmény. Egyáltalán nem komor film, és a nagydarab Molina miatt időnként határozottan vígjáték feelingje is van, mivel a színész korrekt játéka egyensúlyozik a kiegyensúlyozottan visszafogott és az enyhén komikus közt.

Molina figurája szükségszerűen nem kistermetű Poirot, és ez önmagában is enyhén komikus, amikor a Fritz Wepper alakította igazgató (itt Wolfgang Bouc a neve, valószínűleg a színész német akcentusa miatt, egyébként ő játszotta Derrick felügyelő nyomozótársát) felnéz a nála magasabb Poirotra! Az eredetiben a vonaton a legalacsonyabb termetű utas a kis belga, itt nagydarab, kedélyes fickó, aki szerelmi viszonyt ápol egy nem piskóta hölgyikével! Bár az eredeti eseményeket és szereplőket igazából csak felhasználja ez az adaptáció, ugyanakkor a sztori nagyon is egyezik az eredeti vonallal. A neten ugyan leminősítették, de szerintem érdemes megnézni, aki pedig rajong a Murder on the Orient Express-ért, annak kötelező! Jól fog szórakozni, csak kellő toleranciával kell nézni.

Alfred Molina mindjárt az elején megold egy ügyet, ezzel hálára kötelezi a már említett szemre való hölgyet. Az Orienten nyugisan jut neki hely, nyoma sincs az eredeti szűkösségének. A Poirotnak már az első találkozásukkor feltűnő Mr. Samuel Ratchett megkörnyékezi, de ő nemet mond. Ez azonban korántsem úgy zajlik, mint az eredetiben, kedélyes a diskurzus, még kezet is fognak! Ratchett figurája is modern, egy gyanús üzletember, némi gengszter beütéssel, aki a fegyverét a hóna alá szíjazva hordja. Nem holmi fenyegető fecniket kap, hanem pld: videó kazettát egy csomagban!

A kedvencem, amikor Poirot egy laptopon (2001-ben már voltak!) egy szülinapi zsúrról készült video fájlokat néz, és ez fontos nyom! Hol van már a kalapdoboz! Ez a jelenet nyilván szoftver és hardver reklám is... annyit elárulok, hogy nem a Microsoft-ot népszerűsítik. Az expresszt nem hófúvás, hanem sziklaomlás állítja meg. Az idő kellemes, az utasok sétálnak az erdőben. Vagy mint az olasz sportmániás, segít a torlasz bontásában! Christie korában ez teljesen elképzelhetetlen volt, még ha csupán egy Amerikába települt olasz autókereskedőről is van szó.

A másik két filmben fontos mellékszereplő a görög orvos, itt azonban nem rúg labdába, a nyomozók: Poirot, a nagy belga, meg Wolfgang Bouc, a kis igazgató... még leírva is komikus a hatás, hát még nézve...

A film Belgrádban ér véget a hulla elszállításával. Poirot itt ismét találkozik a nőjével. Visszaszállnak az expresszre, és kedélyesen folytatják az immár valószínűleg kéj-utazást...

Források: Agatha Christie krimikalauz, Internet