A közhelymentességről és egyebekről

Külvilág / Művészet (519 katt) Csillangó
  2015.01.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/11 számában.

Napok óta töpreng bennem az érzés, mely írásra késztet: hangulatok, érzetek, vélemények, iróniák, szellemiségek - beleértve a mentális mérgezést okozó mozzanatokat is, melyek az embert 'szociálpszichozófiai' elmélkedésre sarkallnák, de valami megakadályozza abban, hogy nyílt legyen: valami általános, homályosan megfogalmazott, mélyreható igazságot keres, amibe minden beletömörül, ami nem olyan konkrét, mint a bugyborékoló szándékok, indulatok kifröccsenése, nem ráncol, hanem elsimít; ez a valami az Általánosság. Az általánosság azonban kizáró ellentéte a negatív általánosításnak, mely olyan, mint a sárfolt a ruhán: szétkeni a tudatlan kéz a ruhán, de a ruha attól még a sár alatt mindig tiszta marad. Ez a ruha a Platónmacska kedvenc gombolyaga: az idea. Az általánosítgatás viszont csak a máz szétkenése, továbbpiszkítása, átszínezése, többszörös rétegzése az adott tárgyon.

Napok óta töpreng bennem az érzés, mely írásra késztetne - és ez több mint hangulatnyi átsuhanás, ez a valami az Általánosság.

Sokak beszéde a Rébusznak csúfolt bölcselet.

De miért olyan nehéz a legkoronásabb gondolatokat közhelymentesen kifejezni? Bennem disszonáns lenyomatot kelt az ósdi mondás: "Nincs új a Nap alatt"

... talán a Hold alatt van.

Nem igaz (szerintem), hogy mindent leírtak már. Ezzel az erővel mindenki megszületett már (üdv karma és felejtés!), mindent feltaláltak már, és minden ugyanaz sok-sok ember- és állatöltőn át. De kik írtak le mindent? Tíz, száz, ezer, tízezer éves körforgó monotonitás lenne a világ? Minden változás a pillanat műve, a Szikráé - de ami más szikrája volt akármennyi ideje, az ma már csak hamu. Vagy annyi se...

Mégis minden Megörökítő - legyen az írófejedelem vagy levelet félszegen fogalmazó szerelmes - szembenéz ezzel a problémával: hogyan fejezze ki a benne feszülőt közhelymentesen? Egyáltalán, baj-e a közhelyesség bármily formájú kifejeződése?

Talán nem. Egy csarnoktágas lelket éppen úgy elragad egy remekmű (mely nem feltétlen az úgynevezett elit, hanem a veleszületett élményérzés belső csipogása által jelzi jelenlétét), mint a közhelyes alkotás.

Az újdonság erejével azért hathatnak ezen művek, mert a szubjektív hangulat, mely belegondol ezer dolgot az egészen egy-szerűbe, olyan lelkes, hogy elfelejtkezik az ezerszer átrágott fogakra ragadt darabjairól. Fogat mosni pedig néha kell.

És talán igen. Baj is lehet a közhely, mert nem tanít gondolkodni. Az egyéniség inspirál csak másik egyéniséget, egyformaságot sosem. Ha mindenki egyforma lenne, a téli szürke ég hó helyett kárörvendő fejeket szórna a szürke tömegre.

Ha viszont mindenki különc lenne, akkor megmaradhatna az egyediség, csak mindenkinél másképp. Nem másokkal való viszonyításban különc valaki, mindentől függetlenül, lényege szerint egyedi és látja aszerint a világot. A másik 'különc' pedig megint másként szemlélődik egyedien.

Mert az élet szép. De a középszerűség (mely nem függ észbeli képességektől), és az utóbbi mondat leírt formában nagyon nem.

Előző oldal Csillangó