Királynő, hercegek, kardok, őserő

Külvilág / Zenebona (2002 katt) Jimmy Cartwright
  2010.10.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/9 számában.

Amikor szóba kerül a Hegylakó egy társaságban, akkor szinte biztos, hogy óhatatlanul felcsendül mindenki fülében a film zenéje. Biztos vagyok benne, hogy az első rész sikerében nem csak a történet, a rendezés és a színészek játszottak komoly szerepet, hanem a Queen betétdalai és Michael Kamen aláfestő zenéje is.

Highlander - There can be only one


Az első rész Original Soundtrack-jét (OST) jegyző páros rögtön az első számmal megteremti azt a különös hangulatot, amely végig jellemző a film zenéjére. Az alapvetően nyugodt tempójú Memories of battle című számban kombinálva van a nagy zenekari hangzás a modern hangszeres zenével. Ez leginkább egy fúvós hangszerre emlékeztető szintetizátorhangzásban és a rá válaszoló, kellemes hangú trombita kettősében érhető nyomon.

Ezután rögtön egy harci jelenetet lefestő zenei téma következik, amely már gyorsabb tempójú, bár néha lelassul, hogy illeszkedjen a film eseményeihez, a garázsban való bujkáláshoz, Fasil és MacLeod macska-egér játékához, a kardok csattogásához, egymás kimért figyeléséhez.

A harmadik szám, amelyben nagy szerepet kap egy templomi orgona, azt hivatott zeneileg érzékeltetni, hogy milyen, amikor egy halhatatlan győzedelmeskedik, és a legyőzött energiája, ősereje átáramlik belé. Lassú kezdés, majd fokozatosan előtörő gyors rész, halk és harsogó zenei témák követik egymást.

A negyedik számra eljutunk a jelenből a múltba, New York-ból a skót felföldre, 1536-ba. Igazi, vidám, középkori hangulatot árasztó nagy zenekari muzsika, minden szükséges klasszikus hangszer megszólaltatásával. Gyors hegedűk, mélyről dübörgő üstdobok, érces fúvósok röpítenek minket a MacLeod klán háza tájára.

Ám végül itt is szembesülnünk kell a valósággal. A középkor rövid, de véres csatáinak egyikével. Az albumon itt bukkan fel először a skót duda, s itt érezhetjük meg igazán a dobok erejét. A kettő kombinációja, a skót duda lassú zengése és középtempós dallama és a dobok mély ritmusa szinte feltüzeli a hallgatót, hogy legszívesebben kardot ragadna, és rárontana az ellenre. A Death to the MacLeods nagyon húz, s mélyre hatol az emberi pszichében. Ennek szép, kellemes, halk lezárása az End of the battle.

Úgy gondolom, ennyi már elég, hogy képet kapjunk az egész album zenei sokszínűségéről, amelyben többször keveredik a modern hangzás a klasszikus zenével. Mivel aláfestő filmzenéről van szó, nyilván vannak igen halk, és erőteljesen megszólaló részek, amelyek hol váltakozva, hol pedig hosszan kitartóan szólnak. A film stílusából adódóan, a zenei témákban is keveredik a múlt és a jelen, de az egyes számokon belül a legritkább esetben találhatunk ilyet. Szintén a film stílusából adódik, hogy hol kellemes, majdhogynem vidám dallamok csendülnek fel, hol melankolikus, már-már szomorú akkordok szorítják össze az ember szívét, hol pedig pergő, harsogó, az emberen keresztüldübörgő ritmusok szaggatják a dobhártyát.

Egyik személyes kedvencem az Underwater című szám, amely hallgatása során mindig magam előtt látom, ahogy az ifjú MacLeod ráébred arra, hogy számára a víz alatti lét sem akadály, és vidáman sétál keresztül a tó fenekén. Ez mindig mosolyra késztet. Ezt egy reneszánsz hangulatú zene követi, majd visszatérünk Skóciába, ahol Ramirez tanítja MacLeod-ot; együtt és egymással vívnak, futnak a tengerparton. A MacLeods training lassan, méltóságteljesen kezd, majd a közepe felé felgyorsul, ahogy Connor egyre inkább belejön a halhatatlan létbe. Felerősödik, mondhatnám megerősödik, majd a fáradtságtól elcsendesül, s lepihen.

A másik érdekesség számomra a Hegylakó zenei témájában a Ramirez vs. Kurgan című szám, főleg ha az utána lévő kettővel együtt emeljük ki. A harc zenei témája olyan kellemesen sötétre sikerült, hogy látja az ember maga előtt a küzdelmet. Engem azokra a zenékre emlékeztet, amelyeket a kilencvenes évek második felében hallgattam írás közben. Ezek főleg horrorfilmek zenéi voltak, de akadt néhány akkori nagy mozifilm OST-je is (pl.: Jurassic Park). Ez a szám is nagyszerű példa arra, hogyan lehet nagy zenekarral, klasszikus hangszerekkel modern (kortárs?) zenét előadni. Különösen furcsa hatást kelt, hogy az albumon közvetlen utána egy olyan zenei téma csendül fel, amelynek alapját a "Who wants to live forever" adja. A Goodnight Heather, Ramirez és Kurgan küzdelme után simogató, gyengéd kéz, megnyugtató de egyben felkavaró ölelés. Aztán jön egy pofon, felcsendül egy csembaló összetéveszthetetlen hangja, és máris egy másik korban vagyunk. A Drunken Duel vidám, megpróbálja kiűzni az emberből a küzdelem vadságát, Connor szomorúságát első felesége halála után, de mégis meghagy ezekből egy keveset.

Az albumot lezáró The prize explained visszatér a nyitó szám zenei témájához, de természetesen tovább megy annál. Kellemesen, megnyugtatóan zárja le az albumot, és a filmre való visszaemlékezést.

Queen - A kind of magic

A zenekar meghatározója volt a hetvenes, nyolcvanas éveknek. Dalaik, video-klipjeik emberek tízmillióit kápráztatták el. Nyilván ehhez zenei kvalitásuk, dalszövegeik is hozzájárultak, de Brian May szólógitáros, Freddie Mercury énekes, Roger Taylor dobos és John Deacon basszusgitáros egyénisége is ugyanannyit nyomott a latban. Valamiért Freddiet és Briant ki szokták emelni négyük közül, én azonban nem szeretek így "nevesíteni", hiszen egy zenekar sikere nem csupán az egyik vagy másik tagon múlik, hanem azon, hogy a tagok hogyan tudnak együttműködni. A Queen tagjai pedig tudtak, hiszen húsz éven át zenéltek együtt, s olyan úttörő sikereket tudhatnak magukénak, mint például az első, stadionturné Dél-Amerikában.

Az "A kind of magic" című albumuk nem az első, amely filmzeneként is ismertté vált, hiszen készítettek betétdalokat már a Flash Gordon című mozifilmhez is, 1980-ban. (Ugyan itt a zene sokkal jobb, mint maga a mozi...)

Az albumnak "csak" a felén hallható olyan dal, amelyik betétdala lett a Hegylakó filmnek. A rendező, Russell Mulcahy személyesen kereste és kérte fel őket a feladatra. Az album címadó dala mellett felhangzik az albumon a lélekbe markoló Who wants to live forever, valamint ennek egy zongorára átírt változata Forever címmel. (Ez utóbbi hallható a Lidércfény Rádió második adásának kiegészítőjében is, mivel erről az albumról ez a személyes kedvencem.) Felcsendül egy olyan szám is, amelyben elhangzik néhány, a filmből vett idézet. A Gimme the prize ráadásul egy pergő és fergetegesen erős gitárszólóval kezd. A Don't lose your head viszont inkább a ritmusra, a dobra épít, amelyhez igen erős támogatást nyújt egy szintetizátor. Végül de nem utolsósorban ezen az albumon található a Princess of the universe is, amely a mai napig hallható a pop-rock zenei kínálattal rendelkező rádiókban.

Ez utóbbi számmal kapcsolatban meg kell említeni, hogy ezzel a címmel kiadtak egy single albumot is. Egy alkalommal András barátom látta is ezt egy pesti zenebolt kirakatában, azonban az már zárva volt, s mire legközelebb visszament már nyoma sem volt. Sajnos, hogy pontosan milyen számok találhatóak ezen az albumon, arról sem az angol, sem a magyar Wikipédián nem találtam információt - meg egyáltalán sehol a neten -, így erről közelebbit nem tudunk, csak a borítóját ismerjük.

Highlander - The original scores

Ha a Hegylakó filmek zenei témáit elemezgetjük, meg kell emlékeznünk egy érdekességről is. Kiadtak ugyanis egy albumot, amelyen felcsendülnek az első három rész dallamai. Első ránézésre is feltűnhet már a szemfülesek számára, hogy a számok címei lényegében ismeretlenek. Ez azért van, mivel azok nem szerepelnek az addig kiadott OST-ken.

A gyűjtemény maga érdekes, egyrészt mert három részre van bontva az album borítóján is, másrészt pedig végighallgatva is három különböző zenei világot ismerhetünk meg.

Az első öt zene Michael Kamen munkásságát dicséri. Úgy gondolom, jó húzás volt, hogy vele kezdték az albumot, persze mivel mással is kezdődhetne egy hegylakós zenei album? A már jól megszokott, igényes zenei témák köszönnek vissza, hosszabban, teljesebben. Kellemes, húsz percnyi múltba révedést kapunk Kamentől, felidézhetjük általa az eredeti Hegylakó néhány kellemes képsorát.

A következő hat szám Stewart Copeland alkotása, s mint ilyen, a második Hegylakó film zenei témáiból áll. No itt már erősen érződik a stílus és hangulatváltás. Keményebb, nyersebb a hangzás, pergőbb a ritmus és aláfestő zenéhez nem feltétlenül illően megszólal benne a szólógitár is. Nem lehet rá azt mondani, hogy alapvetően klasszikus a zene, mert olyan sokféle, szinte számonként változik a hangszerek alkalmazása. Ez sokkal inkább széttördeli a zenei világot, mint egységessé teszi.

Az utolsó öt szám valamelyest visszatér a hegylakó zenei alapjaihoz. Peter J. Robinson muzsikái jobban visszaadják az első film hangulatát, de mégis más, mint a Kamen komponálta remekművek. A baj sajnos itt is az, hogy egy-egy számon belül változik a zenei stílus, a hangszerek és az alaptéma. A Revolution már majdnem jó, de túlságosan lassan, nehezen indul, mire elér a fő témához és a hangszerek megfelelő hangerőt és súlyt kapnak.

Összességében azért nem egy rossz album, bár azt azért hozzáteszem, hogy gyakorlatilag Kamen zenéi mentik meg.

Előző oldal Jimmy Cartwright