Revans
Legalább száz méterrel magam mögött hagytam már a tisztást, mikor megálltam, és hasra vetettem magam. Ösztönösen kúszni akartam előre, de szerencsére sikerült mozdulatlanul maradnom. Ott feküdtem a sötét erődben, az esőtől nedves földön, és nem hallottam mást, mint a tücskök szelíd ciripelését, és a saját, őrülten kalapáló szívemet.
Eltelt néhány perc, mire erőt vettem magamon, megfordultam, hogy a tisztás irányába nézhessek, és felemelkedtem. A zseblámpámat elejtettem menekülés közben, így az egyetlen fényforrást a hold biztosította. Csak elmosódott, sötét sziluetteket láttam, semmi mást. Minden erőmmel próbáltam fülelni, hátha meghallom a kutyát, de semmi jelét nem éreztem annak, hogy a közelemben lenne. Ettől cseppet sem nyugodtam meg, sőt még inkább elhatalmasodott rajtam a rémület. Képtelen voltam száműzni magamból a gondolatot, hogy az a dög itt ólálkodik valahol, sőt talán már észre is vett, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy rám támadjon.
Remegő kezemet a számra szorítottam, hogy elnyomjam a zihálásomat. Fázni kezdtem. Egyre hevesebben esett az eső, a testemet ellepte a sár. Körülbelül egy métert kúsztam előre, a bőrömet felsértette egy tüskés bokor. Fájdalmasan felszisszentem. Ez az aprócska, elhaló hang is őrületes zajnak tűnt számomra. Miközben megkockáztattam még egy métert, azon gondolkoztam, vajon Dénes él-e még. A kutya a torkának ugrott, szerintem kettéharapta a légcsövét. A gondolattól hányingerem lett, émelyegni, majd öklendezni kezdtem. Bence ugyanúgy elrohant, mint én, lehet, hogy a kutya az ő nyomába eredt, miután végzett Dénessel.
Úristen! Dénes halott! A legjobb barátom, évek óta ismertem, és nincs többé!
Fel akartam állni, de úgy remegett a lábam a félelemtől, hogy képtelen voltam megmozdulni. Átfutott az agyamon, hogy talán az lenne a legokosabb, ha itt maradnék egy helyben feküdve. Talán ez a kutya nem is fog észrevenni, ha nem mozgok. De ki tud szagolni, nem? Képes rá, hogy több méterről megérezze a szagomat. Akkor viszont bármelyik pillanatban rám akadhat! Viszont nem úgy van, hogy az eső tompítja a szaglását? Mintha ezt hallottam volna egyszer, de... nem emlékszem, a kurva életbe, nem emlékszem!
A jeges rémület, mely eddig megbénított, hirtelen arra késztetett, hogy rohanjak. Rohanjak olyan gyorsan, és olyan messzire, amennyire csak tudok. Azon kaptam magam, hogy a kezemet magam előtt tartva futok az erdőben, gallyak csapnak az arcomba, folyton megbotlok valamiben, az eső és a sötétség miatt pedig képtelen vagyok tájékozódni. Viszont akkor is rohantam. Rohantam, mert az lebegett a szemem előtt, hogy egyszer majdcsak kijutok ebből az erdőből.
Akkor hallottam meg, hogy a kutya a nyomomban van, mikor már alig néhány lépésre járt tőlem. Mikor hátranéztem, már támadt is. A lábamat kapta el, éles fogával a húsomba mart. Elterültem a földön, felkiáltottam, éreztem, hogy a félelemtől a nadrágomba vizelek. Kapálóztam, próbáltam lerázni magamról az állatot. Beleharapott a kezembe, leszakította két ujjamat. Ordítottam a fájdalomtól, már annyi lélekjelenlétem sem maradt, hogy védekezzek. A kutya nekirontott az arcomnak, feltépte a bőrömet, az egyik fogával belekapott a szemembe, majd átharapta a torkomat. Még éreztem, ahogy a meleg vér végigömlik a mellkasomon, aztán elsötétült előttem a világ.
Hallottam Máté kiáltását, és úgy éreztem, mintha egy hatalmas gombóc nőne a torkomban. Tudtam, hogy vége van. Meghalt, akárcsak Dénes. A hátamat nekinyomtam a fa törzsének, ami mögé elbújtam, átöleltem a felhúzott térdemet, és sírtam. Annyira féltem, mint még soha életemben. Az egész testemet rázta a zokogás, valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy én sem jutok ki ebből az erdőből élve. Éjszaka van, vaksötét, a zseblámpámat nem mertem felkapcsolni, mert akkor a kutya biztosan észrevesz. Ráadásul itt ez a kurva eső is! Ekkor tudatosult bennem, hogy Máté ordítását egészen közelről hallottam. A kutya itt van a közelben, és csak arra várt, hogy engem is elkapjon.
Miért jöttem ide egyáltalán? Kinek akartam bizonyítani?
Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de még mindig reszkettem. Arra gondoltam, talán fegyvert kéne szereznem. Egy vastagabb faág jó lett volna, ha kicsit felemelkedem, talán le is tudok egyet törni. Igen. Igen, ezt kéne tennem...
Hiába gondoltam végig mindezt, nem mertem megmozdulni. Olyan erősen szorítottam a zseblámpa markolatát, hogy belefájdult a kezem. Megmaradt erőmet latba vetve felegyenesedtem. Amennyire meg tudtam állapítani, Máté kiáltását jobbról hallottam, tehát az ellenkező irányba kell mennem. Minden lélegzetvételemmel sulykoltam magamba ezt a tényt, miközben készültem az indulásra. Nem akartam szaladni, az egyetlen esélyem az volt, ha halk maradok. Elszámoltam magamban tízig, majd gyorsan körbenéztem, mielőtt elindultam volna.
A kutya ott sétált mellettem.
A hirtelen jött ijedtségtől majdnem eluralkodott rajtam a pánik, viszont a lábamra mintha ólomsúlyokat aggattak volna. Alig pár méter választott el minket, mégsem tűnt úgy, mintha az állat támadni akarna. Bicegve lépkedett, biztosan attól a sebtől, amit Dénes okozott a lábán. Vicsorogva forgatta a fejét, még a sötétség ellenére is jól láttam a hatalmas sebet az orrán, valamint a hosszú kötelet, ami a lábára volt kötve.
Felderengett előttem a kép, ahogy Máté idehoz engem erre a tisztásra, és megmutatja a megkötözött kutyát. Megkérdeztem, honnan szedte, mire azt felelte, hogy egy haverja hozta ide neki egy ezresért. Dénes tartotta a kötelet, a kutya körülbelül fél méterrel volt a föld fölé lógatva. Kapálózott, morgott, ugatott, de tehetetlen volt. Először Máté rúgott bele egyet, amitől az állat fájdalmasan vinnyogott. Ekkor már szóltam, hogy hagyják abba, de csak röhögtek egyre hangosabban. Cseréltek. Dénes először a testét, majd az orrát rúgta meg, a kutya vérezni kezdett. Meglepődtem azon, hogy kicsit sem féltek attól, hogy akár meg is haraphatja őket. Elszorult a szívem, odaléptem Mátéhoz, és rákiabáltam:
- Engedd el, te rohadt szadista!
Ő a képembe vigyorgott, és így szólt:
- Mi van, Bence, beszartál? Pedig a java még csak most jön.
Az egyik fára mutatott, melynek a tövében egy olajoskanna állt.
- Mit gondolsz - fordult Máté Déneshez -, ha az egészet ráöntjük erre a korcsra, elég egy darab gyufa, ahhoz, hogy annyira égjen, hogy ez a ki****ott eső se oltsa el?
- Úgyis mindjárt kiderül! - röhögött fel Dénes, majd újra belerúgott a kutyába.
- Azt mondtam, engedjétek el! - kiáltottam, és magam sem tudom, miért nem gondoltam erre akkor, de fellöktem Mátét. A kötél kicsúszott a kezéből, az állat a földre zuhant, és már rá is vetette magát Dénesre.
Alig néhány perc telt el azóta. Dénes és Máté halottak, és a kutya engem is megtalált. Kétségbeesetten kapaszkodtam a mögöttem lévő fába, mintha az megvédene bármitől. A kutya azonban csak sétált tovább. Mikor megállt, szaglászni kezdett, majd a fejét forgatta. Észrevett. Nem láttam tökéletesen, de tudtam, hogy engem néz. Lehunytam a szemem, nyelni akartam, de görcsbe rándult a torkom. Lassan magam elé húztam a kezemet, benne a zseblámpával, hogy azzal védjem magam, és vártam a végét.
Kinyitottam a szemem. A kutya eltűnt.
Döbbenten álltam, teljesen bőrig ázva. Még mindig remegve, óvatosan előreléptem, és végignéztem az erdőn. Láttam a kutyát, ahogy lassú, nyugodt léptekkel távolodik tőlem, majd befordult egy fa mögött, és örökre eltűnt a szemem elől.
