VÍzcseppek 27/4 (2006)
Titokban nézte a fiúkat a villamoson, és akaratlanul is eszébe jutott a régi szerelme, akiért sok hülyeséget megtett, mégis elbukott nála, mint nő, és ezt nehezen viselte; mert az a fiú nem akart a barátságnál már többet. Azon az újságon már olyan kiábrándító volt, különben is. Érezte, hogy túlteszi magát hamarosan Iksz-en, de sosem felejti már el.
Látta a párokat, ahogy egymás szájába dugdossák a nyelvüket, és mosolyognak. Mint a kígyómarás. Irigységét ügyesen leplezte, nem tűnt föl senkinek.
Túl hosszú ideje tart ez az egész. Az erkélyre gondolt. Képes volna-e levetni magát onnan? Dehát boldogság nélkül nem lehet még meghalni.
Derekáig érő fekete, egyenesszálú, lágy haját néha kissé az arcába fújta egy-egy komisz szellő.
- Tehácerintem – okoskodott magában Eszter – nullponton vagyok. Az Origóban. Egy Kiindulóponton. És ha ez így van, valamilyen irányba el kell jutnom. Valamit tennem kell. De mit is akarok? Abból kell kiindulnom, mi az, ami hiányzik. Hiányoznak az emberek, a közelségük…
Volt benne annyi delicatesse, hogy ezt hangosan soha nem mondta volna ki. De hogyan érjen el embereket? Kuncsoroghatna az eddigi „barátai” után, de mindnek megvan a maga köre. Tegyen egy táblát a nyakába „ISMERKEDJÜNK ÖSSZE” felirattal? Talán hasznos, de egyben nevetséges is volna. És biztosan több bunkó paraszt szórakozna rajta, minthogy bármi is sikerülne ebből. Kocsmába egyedül nem megy, bevásárlóközpontokban lófrálni – nem az ő műfaja.
Szomorú, semmitmondó, morcos arcokat látott az utcán. Szerencsétlen csöveseket, akiken iszonyúan akart valahogy segíteni, de tudta, hogy nem tud. Vagy csak nem akart eléggé?
Szemét a földön. Soxemét.
