Linktár

CILOEV TORAP különös álma

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/4 számában.

„...És ami a családfád történetét illeti, amikről az imént meséltél nekem, ...nem jobb az a gyermekek meséinél, először is te csak egy árvízre emlékszel, míg több is volt ilyen...”
(Egy ókori, egyiptomi beavatott a naivan kérkedő Szolónnak)



...Hirtelen ébredt. Nem tudta, hogy hol van, és hogy mi történt. Éberen feküdt, dühös volt magára. Egy kis idő elteltével váratlanul különös képek kezdtek bekígyózni az agyába. Eszébe jutott, vagy legalábbis majdnem. A tudata határán vibráltak azok a különös képek. Akarta őket. Vad és éles tónusú képek szellemeinek a tünékeny tánca. Pillanatról pillanatra fakultak, hiába küzdött. Arra tisztán emlékezett, hogy öldökölt. Vadul, kéjjel, élvezve az áldozata tehetetlen rémületét. Nem volt egyedül, társai azonban mindössze színes kísértetek voltak csak. Még űzte az elúszó, fakuló képeket (szertekúszó füstkígyók), aztán már csak lemondón "nézett" utánuk. Ismerte ezt, az álombéli valóság olykor igazabb, mint az ébrenlét. Szavak nélküli, szeszélyes törvények irányítják, melyek természetesnek és nyilvánvalóaknak tűnnek, de csak ott, az álomban.

Miután rájött, hogy elveszítette a hangulatot, nehézkesen kikászálódott az ágyából. Egy pillantást vetett a békésen szuszogó párjára, aztán egy lemondó sóhajjal tudomásul vette, hogy számára elkezdődött a nap. Csalódott volt. Kicsoszogott a konyhába, hogy egy kávét készítsen, és megpróbálja összeszedni magát. A kávéval való pepecselés lefoglalta, nem gondolt semmire. Ült a konyhában, várta a hajnalt, kavargatta az italát. Furcsa hangulatban volt, nem szokott vele ilyesmi megesni. Egy gépkocsi reflektora suhant végig az ablakon, és egy pillanatra vakító fény árasztotta el a konyhát. Összerezzent. Egy kép villant be az agyába, egy rettenetes kép. Felugrott, a csésze a földre hullott, és szétdurrant a kövön. Immár emlékezett rá, mit is álmodott, és miért ébredt fel. Kilelte a hideg. Aztán melege lett. Nagyon melege...

...Vérpermet a levegőben... ő újra és újra lecsap kegyetlen, vad kéjjel. Foggal, karommal tépi, szakítja a húst, mely még él, de ő már zabálja mohón, habzsolva. Üvöltés. A fájdalmas a behemóté, a zsákmányuké - a diadalmas és elégedett az övé és társaié. Orgiaszerű vadászatok édes emléke. A cserkészés izgalmai, amikor csak a szeme villanása mutatja, él. De egy mit sem sejtő számára ő a fa, amihez hozzásimul, egy kiszáradt ág. Érezte, még ekkor buta volt. Bár az értelem szikrája, szunnyadó parázs, még nem kapott lángra. A csillagok fénye a hűs éji levegőben, mely illatoktól terhesen folyik a tüdejébe, miközben a fészket őrzi. Izgató, fiatal nőstények elsuhanó színfoltjai. A megölt betolakodó teteme felett állva kiabálva adja hírül győzelmét. A kikelt kicsinyek szelíd etetése türelmesen, szeretettel. Az első tétova gondolatok...

...Mozdulatlanul állt a hajnalban, a könnyű köd úgy folyta körül, mintha csupán egy fatörzs lett volna. Ez volt a célja. Hogy annak látsszon, egy halott fatörzsnek. A társai is fedésben voltak körös-körül, és figyeltek. Vártak. A behemótok erre fognak jönni, a többiek ideterelik őket. A vadászat szépsége ebben rejlett, az összehangolt csapatmunkában, egy olyan közösségben, ahol mindenki tudta a helyét. A kiterjeszkedő fényességben megfakultak és eltűntek az éji ég különös jelenései. A hideg szikrák közül felvillanó szép csíkokra néhány napja figyeltek fel. Elgyönyörködtek benne, de hamar megunták, mivel hasznukat nem vették. Nem lett fényesebb tőlük az ég. El is tűntek, ha kifényesedett. Ebből is látszott, hogy nem voltak jelentősek.

Amikor azt próbálta felidézni, hogy mióta vannak ezek az új fények, elbizonytalanodott. Azt tudta, hogy nem voltak mindig itt, emlékezett rá. Az ég másként nézett ki régebben, pontosan nem tudta felidézni, milyen régen. Az látszott biztosnak, hogy az előző vadászatkor már ilyen volt az ég. De hogy az azelőtti alkalommal itt voltak-e a fények, vagy nem, ezt már nem tudta eldönteni. Az nagyon régen lehetett. Talán nincs is értelme ezzel foglalkozni...

....Felderítő úton volt. A klán területét rendszeresen át kellett vizsgálni a betolakodók miatt. Ha más ragadozó jött, el kellett kergetni, még akkor is, ha nagyobb volt. Mesterei voltak a blöffnek. Na meg persze, ha kellett, többen estek neki. Rajtaveszett már egy-két öntelt gigász azon, hogy nem tartotta be a szabályokat. Ugyanúgy lemészárolták, mint a védtelenebb behemótokat, bár ilyenkor több esély volt a sérülésre, vagy akár a végre. A megtámadott is fel volt fegyverezve. Őrizték az így elpusztultak emlékét, bátran távoztak. A húsuk táplálék, az emlékük példa volt.

A növénytakaró fedezékében tekintette be a tájat, amikor felfigyelt rá, hogy másként vet árnyékot, mint eddig. Ez az új árnyék mozogni kezdett egyre sebesebben. Felnézett az égre. Hunyorogni kezdett a vakítóan ragyogó, éles fénytől, ami sebesen haladt át az égen, hogy aztán eltűnjön a messzeségben. Nem értette, mi történt, de elhatározta, hogy megtudja. Elindult arra, amerre a fény eltűnt, de hirtelen rázkódni kezdett a föld, aztán vad szél támadt. Ez a szél füstszagú volt. Ezúttal elsötétült minden. Döbbenten kapta fel ismét a fejét, épp időben, hogy az utolsó pillantásával még lássa azt a felé rohanó, folyékony tüzet, ami egy pillanat alatt körülfogta, elhamvasztotta...

...Esetlenül szedegette az összetört kávéscsésze darabjait. Az agya üresen kattogott, miközben a kövön térdepelve a cserepeket gyűjtögette. Amikor az egyik elvágta az ujját, csak bambán nézte a lehulló vércseppeket. Még a fájdalmat sem érezte. Az utolsó kép, amelyben az a vörös tűzfolyam lecsap rá, az égő szélvihar, amiben összegubancolódva, együtt felolvadva sodródik növény, állat, föld és kő, beette magát a gondolataiba. Nem tudta elhessegetni, ott lobogott, mint egy elolthatatlan fáklya. A kőre hulló, szétfolyó testnedv színe, alakja is azé a tüzes áradásé volt.

Bénultan, hipnotizálva meredt a növekvő foltra. Azután összerázkódott, és halkan szitkozódva felugrott, hogy bekösse a sebet. Miután nagy nehezen feltakarított, nekilátott, hogy újabb adag kávét készítsen. A hangulata nyomott volt. Ingerülten nézte a kinti sötétséget, melyet - most úgy tűnt - sehogyan sem akar felváltani végre a reggel. Mintha megállt volna az idő. Amikor ismét ott ült az asztalnál egy újabb adag löttyöt kavargatva, keserű gondolatai támadtak. Az álomkép lassan fakult, most már csak olyan volt, mint egy színes fotó, statikus állókép. És ez is egyre fakult, eltűnőben volt. A bizonyosság érzése maradt, hogy amit látott, nem pusztán álom volt, annál jóval több. A szakértők már jó régen értekeznek valamiféle faji emlékezetről, ami a múltbéli, alacsonyabb fejlődési fokon állt ősök genetikus hagyatéka a mának. Hallott már erről, de nem igazán hitte. Eddig.

Azt is tudta, mivel igyekezett művelni magát, hogy ádáz vita folyik arról az egymillió évvel ezelőtti napról. Sokan úgy vélik, az a szörnyű nap volt a civilizáció kezdete. Abban minden tudós egyetért, hogy a katasztrófa kis híján kioltotta az életet ezen a világon. Ez már viszonylag elfogadott nézet volt, amikor néhányan - köztük tekintélyes elmék - kijelentették, hogy bizony a fajuk egyik pillanatról a másikra értelmessé vált. Nem volt semmiféle átmenet, fokozatos fejlődés. A fajuk azzal válaszolt a katasztrófára, hogy a kemény koponyákban pislákoló értelem parazsa azonnal lángra kapott a túlélésért folytatott harcban.

Ami tény, hogy úgy 200 000 évvel ezelőtt már primitív falvakban laktak az őseik, ezek azonban alig voltak többek csont- és sárkunyhóknál. A még régebbi, barlangokban talált leletek pedig kőből készített szerszámokat és temetkezést mutatnak. A fajuk, ahogy a mai alakjában létezik, talán ha 180-200 ezer éves lehet. Ezt mondják a tudósok. Ő nem igen bízott az ilyen tekintélyelvű tudományban. Ami a közéletben helyes, az az objektivitásra törekvő tudományban nem az. Akárhányszor olvasta az egyes leletek magabiztosan kijelentett korát, mindig megborzongott ettől a beképzeltségtől.

Az a kataklizma alaposan belerondított az üledékek vegyi összetételébe, teljesen átrendezte az értékeket. Az a nagy felhajtást kapott irídium anomália csak egy volt a problémák közül, habár kétségkívül a leglátványosabb. Azok az alakok mégis pökhendien magabiztosak voltak a dolgukban. Az a vékony réteg csak egyet bizonyított: a katasztrófát. Ők erre a meglehetősen szilárd alapra bámulatos légvárakat kreáltak. És eközben azokat a különös mondákat, folklorisztikus hagyományokat, amelyek szent iratokban és legendákban hagyományozódtak e modern korra, egy kézlegyintéssel elintézték. A józan észre hivatkoztak!

Bár nem értett az elméleti dolgokhoz, ezen mindig kiborult. Hiszen a vak is láthatta, hogy mekkora a hézag az úgynevezett tudás és az annak ellentmondani látszó tényanyag között. Az is az eszébe jutott, hogy régebben a kezébe került egy könyv, amit egy tudós írt. Az előszóban sietve kijelentette, hogy csak szórakoztatni akart, habár tudományos szempontból a dolog tulajdonképpen nem lehetetlen. A mű azt a fantasztikus elméletet dolgozta fel egy izgalmas történetben, hogy az ő fajuk kihalt, és a keletkező üres életteret az emlősök foglalják el. Érdekes és izgalmas könyvecske volt, de annyit még ő is tudott, hogy az emlősnek nevezett faj sosem lehet a világ ura. Az apró kis állatkák nevetségesek voltak. Nem sok volt belőlük. Legfeljebb tudományos érdeklődéssel gondolt rájuk. Az irídium és az emlősök, ez a két vonulat még újnak számított a tudományos gondolkodásban.

Érezte a politikai háborúskodást a tények kontra vélemények között. Dehát a civilizáció egyik fontos építőkockája a vélemények szabad áramlása. Ezzel egyetértett. De a valóság megismert darabjainak elvárások alapján történő meghamisítása dühítette. Ez mindig arra emlékeztette, hogy vannak a társadalomban olyan elemek, - még ha nem is sokan - melyek a saját ideájukat akarják ráerőltetni a többségre. Mivel szerintük az a helyes, így aztán mindenféle világmegváltó terveket szőnek. Ez még belefér a szólásszabadságba. De az már nem, hogy a fennálló rendet akarják felforgatni. A legutóbbi ilyen alkalommal vér is folyt. Tevékenyen részt vett a lázadás elfojtásában. Sokáig tartott, mire visszatért a megszokott, kiszámítható és biztos rend, őseik öröksége. Ami egyszer bevált, azt csak a bolond rombolja le.

Észre sem vette, hogy kivilágosodott. A családja ébredezett. A párja csodálkozott, de csak egy pillantást vetett rá, és nem kérdezett semmit. Ő pedig abbahagyta meddő politikai tépelődést, sőt mindenféle gondolkodást felfüggesztett, örömmel vetette bele magát a mindennapi rutinba. Amikor kilépett a háza kapuján, hogy a munkahelyére induljon, felnézett az égre. Ismét az eszébe villant az álom rettenete. Úgy döntött, hogy a témában alapos tájékozódásba fog, utánanéz az ismert legendáknak és a legújabb tudományos eredményeknek is. Aztán a fejébe nyomta a kalapját, és a szertartásos farok-hullámzással búcsúzott az ablakon kinéző párjától. A kora harmadidőszaki nap békésen sütött le az idillre...

...A tervező kissé zavartan tanulmányozta a világát. A civilizáció, mely odalent a szárnyait próbálgatta, abszolút más volt, mint amit akart. Egy olyan faj uralta, aminek már rég el kellett volna tűnnie. És ráadásul a kiválasztottjai még mindig apró kis rágcsálókként vegetáltak a kipusztulás határán. Komoran töprengett azon, hogy mit tegyen. A teremtéskor bekódolt fejlődési sorrend teljesen felborult, és ez sok munkát jelentett. Számtalan árnyékuniverzum eltörlése után szomorúan látta, hogy az eredeti is jelentősen károsodott a háborúban. De a küzdelemnek szerencsére vége, saját kezűleg hajította vissza az árulót a mélybe, ahonnan előjött. A lázadásnak vége, de szinte elölről kell kezdenie mindent. A harc utolsó fejezetében a magát fennhéjázóan fényhozónak nevező lázadó egy hatalmas űrbéli tárgyat dobott a földre. Érezve, hogy vesztésre áll, így akarta lerombolni a művet. Majdnem sikerült is neki. Noha eredetileg másként akarta lezárni a gigászok korát, nem ilyen drasztikusan, hanem szép fokozatosan, jobb híján ez is megfelelt volna, ha nem ez a végeredmény. Csakhogy a katasztrófa nem azt a hatást tette, ami kívánatos lett volna.

A genetikai struktúrák öntörvényű fejlődése nyomán egy megzavart univerzumban valamiféle tudati szikra lobbant lángra a csúszómászó agyakban. Mivel nem ezt akarta, dilemma előtt állt. Nem szívesen törölt el egy ilyen nagy fokú szervezettséget, rendet. Még mindig dühös volt az ellenfelére, hogy ekkora kárt okozott. Fölmerült benne, hogy hagyni kellene menni a maga útján az egészet, de ez lustaság volna. Nyomasztotta a kötelezettség, amit a teremtményeivel szemben vállalt. Végül úgy döntött, hogy alaposan tanulmányozza a társadalmat, és felkínálja az üdvösséget és megváltást nekik. Aztán majd lesz valahogy, idő az van.

VÉGE