Linktár

Minden testnek útja III.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/3 számában.

Homályosan emlékezett rá, hogy végül valahogyan sikerült eltávolodnia tőle. Sikoltozott, zihált és reszketett, próbálta hívni a bázisát. Amikor a felügyelője bejelentkezett, rögtön egy megrovással kezdte az idő és energiapazarlás miatt, ám beléfojtották a szót.

– Nem tudsz te segíteni rajtam, kispajtás, még magadon se tudsz! Erigy utadra, menj! – hallották ő meg az elnémult oktató a reszelős károgást. – Menj innen!

A halott kadét távolodni kezdett tőle, ahogy a jéghideggé váló áramlat hosszú spiráljában utazva megindult lefelé.

Sokkos állapotban volt, amikor visszaért a hajóra. A történtek hatására az, hogy életében először hajtott végre „C“ típusú ugrást a valóságban, és nem szimulátoron, jelentéktelenné vált. Pedig a nap kezdetén ettől tartott a legjobban. A szimulációs pályákon megszenvedett órák meghozták gyümölcsüket. Automatikusan, önkívületben végezte az előkészületeket, és reflexből ugrott, szinte bele a nyitott zsilipbe. Ekkor tapasztalta meg először azt a múló hőhullámot, izomrángást és azt, amit később döbbenten, de egyértelműen egy csökevényes orgazmusnak definiált. De azt gondolta, hogy ezek a sokk tünetei. Arról olvasott, hogy a „C” ugrásra mindenki másképp reagál. Azon azért alaposan meglepődött, hogy ő így. Igyekezett is titkolni, akár egy perverziót.

Később sokáig kísértette az álmait a halott kadét, ekkor merült fel a tudata mélyéről az a kis részlet, amitől aztán csak pszichológus segítségével tudott megszabadulni. A visszatérése után ott feküdt az orvosi részlegben, és hosszan vizsgálgatták. Feltűnt neki, hogy mintha kissé túl hosszadalmas lenne már.

– Valami bajom van? – kérdezte aggódva, megnyugtatták, hogy semmi.

Az orvos terjengős magyarázatba fogott arról, hogy ő traumatikus állapotban ugrott, és ezért vizsgálják ilyen behatóan. Ekkor felfogta, hogy valami újat akarnak megtudni, hogy kísérleti alany. Ez megnyugtatta, a tudományt szolgálni, az más. Ráadásul megjelent az oktatója, és közölte vele, hogy megnézték a felvételeit. Megnyugtatta, hogy a történtek ellenére a vizsgája érvényes, és jó eredményt ért el. Később regisztráltattak vele egy nyilatkozatot, hogy hallgat az esetről. A jegyeit felfelé kerekítették, így aztán nem szólt senkinek. A következő vizsgáját elhalasztották. Az indoklásban az állt, hogy a kiváló teljesítménye okán jutalompihenőt kapott. Ez a „pihenő” egy pszichológiai rehabilitáció volt, lényegében tényleg pihenés, mivel utána sokkal jobban érezte magát. A tételei közül diszkréten törölték az űrruhák történetét.

– Önnek ebből nem kell készülnie – mondta az oktatója, négyszemközt a kérdésére. – Ön ebből jelesre vizsgázott!

Önkéntelenül felnevetett erre. Az oktató hosszan nézett rá, ő pedig kiment. Ezután már minden a szokványos mederben zajlott. Kitűnő eredményeit látva továbbküldték a tisztképzőre. Ekkor már rendszeresen repült.

– A génjeidben van a repülés – mondta neki az anyja, amikor felvették a tiszti iskolába. Akkor semmi különöset sem vett észre ebben a mondatban. Azaz a hangsúlyt különösnek érezte, de azt gondolta, hogy büszke rá, s talán kicsit irigy is. Ő már nem repült, korkedvezménnyel ment nyugdíjba, s előtte is már lenn a Földön tudományos munkatársként dolgozott a kutatóközpontban. Nagyjából azóta, hogy ő megszületett. Hogy ez miből állt, sose részletezte.

– Irodista voltam – intézte el röviden.

Csak jóval később, amikor az újabb besorolásért hajtott az eredményei alapján, az ígéret lehetőséggé vált, egy rémálomból ébredve gondolkodott el rajta. A rémálom a szokásos, szellemi munkától túlterhelt agy üresjárata volt. Valaki üldözte, mégpedig azért, hogy megölje… naná, mi másért. Először embernek tűnt, vaskosan szögletes, magas és gépiesen mozgó árnynak. Aztán valahogy szétesett, s mikor újra alakot öltött, már nem hasonlítottsemmire a józan ész birodalmából. Ormótlan lett, de a gyorsaságából semmit sem vesztett.

A hibbant üldözés közepette, ott az álomban, egyre inkább egy az ébrenlétben is ismert valamihez kezdett hasonlítani. Jellemző módon nem volt képes felismerni, hogy mi is az. Az a szörnyeteg nem csak a formáját, a méretét is változtatta. Ahogy nőtt, úgy nőtt vele a pánik, ami elborította. Egyszerre csak egy zsákutcában találta magát, nem volt menekvés. Iszonyodva fordult meg. Az a valami egyre közeledett, és a szándéka is megváltozott. A falhoz tapadva bámulta a közeledőt, nem látta tisztán, csak az árnyékát, ami rá vetült és fojtogatni kezdte. Nem megölni akarta már, hanem megerőszakolni!

Ezen a ponton ébredt fel, levegő után kapkodva. Levette az átizzadt pizsamáját, és döbbenten vette tudomásul, hogy elélvezett. Hajnali két óra volt. Fehérneműt váltott, és visszafeküdt, ám nem tudott elaludni. Ahogy forgolódott, eszébe jutott az a mondás, és hozzá a tekintet. Ezúttal tisztán látta az anyja szemeiben a fura szikrákat.

„A génjeidben van a repülés!”

Valamiről árulkodott az a tekintet, amit nem mondott ki. Nem akart kimondani. Amikor másnap reggel kérdőre vonta, meglepődött, nem emlékezett. Egy kis gondolkodás után vállat vont. Szerinte az örömét fejezte ki, hiszen ő is űrhajós volt. Igen. Az anyja is meg az apja is. Nem ismerte.

– Meghalt odakinn – mondta neki szűkszavúan. Hiába is kérdezgette, nem mondott többet.

Amikor először hallotta, még gyerekként, meg is siratta hősként gondolva rá. Később azonban kételyei támadtak. Az a furcsa képzet ejtette rabul, hogy az apja kint van valahol az űrben, de nem halott… Vagy legalábbis nem úgy halott, ahogy azt szokták mondani valakire, aki nem él. Itt egy nagy bizonytalanság volt benne, mert úgy érezte – de hogy ezeket a megérzéseit honnan vette, fogalma sem volt -, hogy nem teljesen halott ugyan, de nem is él abban az értelemben, ahogy egy cselekvő, dolgozó emberre gondolunk.

Hibernálva van? – tette fel magának a kérdést, de ez nem tűnt jó magyarázatnak. Különben is azt az ósdi technikát már az anyja aktív korában sem használták. Szükségtelenné tette a „C” meghajtó, mint annyi más, addig fontos dolgot. Különös volt arra gondolni, hogy esetleg egyszer valami módon rátalálhat. Esetleg még beszélhet is vele! Vágyott rá, de borzongott is tőle. Ki volt az apám? Ezt a titkot az anyja magával vitte a sírba…



Hangtalanul úszott az üres folyosókon, kanyarulatokból elrugaszkodva, lassan pörögve, kapaszkodókon araszolva, akár egy álomban. Olyan is volt az egész, mint egy csatakos álom. A felöklendezett emlékektől rosszkedvű lett és elcsigázott. Szüksége lesz egy kis időre, hogy összeszedje magát. A zérógravitációs mosdó ajtaján felirat: Hölgyek. Mintha olyan sokan lennék! Rajta kívül a teljes személyzet férfiakból állt. Mélyet lélegzett.

– A rohadék! – morogta félhangosan maga elé, amikor belebegett a helyiségbe…

Amikor végzett, kissé jobb közérzettel ismét kiúszott a folyosóra. Ahogy a bonyolult mintázatra hasonlító szerelvényeket bámulta a nem éppen tiszta falon, ismét az emlékek árja zúgott benne. Reflexből tovarúgva magát szabadon lebegett. Nem volt benne ellenállás, elhagyta magát. Fáradt volt, szinte ébren aludt, bár tudta, hogy így a folyosón elaludni veszélyes.

Nem volt családja, nem kötelezte el magát, bár lett volna nem egy jelentkező. Valami gát vagy fék megakadályozta, hogy megállapodjon, családja legyen. A környezete tudomásul vette a döntését, a megbízható szakembert, a jó parancsnokot látták benne. Bár szerette a gyerekeket, nem vágyott rá, hogy sajátja legyen. Néha álmodott arról, hogy állapotos, de az az álombéli gyermek sose született meg. Ezen a nyomon haladva ismét az emlékeibe merült: szóltak arról fura történetek, hogy bizonyos „C” szériáknál időnként teherbe esnek nők. A sztorik nem tudnak arról, mi is lett a magzatokkal. Egyes híresztelésekben elvetéltek, de rögtön hozzátették, hogy nem mindenki.

Az egyik legmakacsabb pletyka szerint egy asztrogátor lány kihordta, és sikerült is megszülnie. Ember lett vajon, vagy valami torz mutáns? Arról nem szólt semmit a pletyka. Ő ezt teljes képtelenségnek tartotta, és mindig megkérte azokat, akik ezzel traktálták, hogy hagyják békén. A témával összesen háromszor találkozott, leszámítva a kellemetlenkedőket. Hiába próbált megkésve ellenállni, most már minden eszébe jutott. Legelőször még növendék korában. Az évfolyamában akkor kezdtek suttogni róla, mikor az alapismereteket kezdték a fejükbe gyömöszölni a „C” effektusról a türelmes oktatók. Az egész annyira abszurd volt, hogy először csak nevettek rajta. Az osztályból egy-két lányt meggyanúsítottak azzal, hogy félig gép. Nevetett rajta, míg egy napon megdöbbenve vette észre, hogy ő is közéjük tartozik.

Noha az intézet vezetősége keményen szankcionálta – a házirend szerint – az efféle kirekesztést, általában minden évfolyamban lábra kapott ilyesmi. Mindenféle vad dolgot hallott, hogy miként kellett bizonyítaniuk az áldozatoknak, hogy ők is emberek. Ezek némelyike gyomorforgató volt. Rémülten gondolt rá, hogy mi lesz vele, ha tőle is ilyeneket követelnek majd. Közben megtudta, hogy a szabályos alakú, szimmetrikus arcú lányok szoktak gyanúsak lenni. Egy sorstársa elmesélte neki, miféle procedúrának vetették alá a zuhanyzóban a többiek, arról akarva megbizonyosodni, ember-e.

Ettől nagyon megijedt, és úgy döntött, elébe megy az eseményeknek. Csakhogy a fiúk kerülték. Nem csak őt, hanem minden „gyanúsat”. Végül több hiábavaló próbálkozás után az akadémián tanuló ifjúság legcsúnyább fiatalemberénél kötött ki. A srác nem volt egy lángész, sőt meglehetősen ostoba volt, mégis sikerrel vette a különböző vizsgákat, noha a legminimálisabb pontszámmal. Viszont a testi ereje alapján inkább őt lehetett volna egy alulprogramozott droidnak vélni. Ez a fiú nem volt olyan elutasító, mint a többiek, sőt megdöbbent rajta, hogy vele kezdett.

Nem sokat teketóriázott. Úgy intézte, hogy a nagy aktusnak legyenek tanúi, maga sem hitte volna, hogy ennyire találékony. Utána szégyellte magát, hogy mit művelt azzal a szegény fiúval, mert semmit sem érzett iránta. Mindenesetre kikerült a „gyanúsak” köréből. A fiút meg, miután kíméletesen szakított vele, beajánlotta néhány sorstársnőjének. Szegény fickó azon kapta magát, hogy szebbnél szebb nők üldözik. Egy darabig még küszködött a lelkiismeretével, aztán tapasztalva, hogy békén hagyják, ismét a tanulásba vetette magát.

Később elolvasott egy könyvet, ami tiltottnak számított. Még az akadémia területére sem volt szabad bevinni. Ez volt a második eset. Mégis ott olvasta el, két felkészülés közti szünetben. Még le is bukott. Amikor a két osztálytársa meglepte azzal a könyvvel a kezében, csak jót tett a hírnevének. Tapasztalhatta, hogy végképp eloszlott minden viharfelhő a feje fölül. Ez a könyvnek alig nevezhető baromság, az összes elmebeteg verziót kitárgyalta a témában. Hetet havat összehordott benne a szerző az állítólagos titkos kísérletekről a „C” meghajtókkal. Meg az emberszerű „szervesgép” gyerekekről, akik képesek „C” ugrásra, elmetrükkökre, stb…

Az egyik fejezetben egyenesen mágusoknak hívta őket az író. Ezt a szót véletlenül ismerte, mégpedig a hollandus kapitány rémhistóriájából. Mások azonban nem tudták, mit is jelent. Egyszer egy társaságban, ahol szóba került ez a förmedvény, ő magyarázta meg a jelentését a többieknek. Azt is állította, hogy a „húsgépek” a „C”meghajtók segítségével le akarják igázni a világot, kiszorítva belőle az embert. A szerző valószínűleg nem volt normális, de az is lehet, hogy nem vették fel az akadémiára. Amikor tisztes tudós elméket egy világot átszövő összeesküvéssel vádolt meg, teljesen kiütötte. Borzadt ettől az ostobaságtól. A „mű” egyik része „eseteket” mesélt el, „hiteles” szemtanúktól idézve. Ez volt életének a legvisszataszítóbb olvasmánya.

Amikor végzett, sürgősen visszaadta a kölcsönadónak. Mikor az megkérdezte, mit szól hozzá, nem mondott semmit. Az arca azonban bizonyára árulkodó volt, mert az illető elnevette magát. Igyekezett gyorsan elfeledni azt az irományt, de egyre kísértette. Emlékezett rá, hogy dühöngött, mert tanulnia kellett volna, nem azon töprengeni, mekkora baromság azt állítani, hogy teherbe lehet esni egy valószínűtlenségi generátortól! Sőt az az idióta párhuzamot vont a szűznemzéssel! Mintha az a nyavalyás „C” meghajtó egy isten lenne!

Csak sokára tudott teljesen koncentrálni a feladataira. Ez az izé volt a második esete, a harmadikra pedig akkor került sor, mikor már frissen kinevezett kapitányként egyszer díszvendég volt az akadémián diplomaosztáskor. Amikor egy feltűnően szép végzős vette át a diplomáját, a mellette ülő rektor odasúgta egy ismeretlen férfinak: „Csinos egy húsgép!” A férfi vigyorogva bólogatott. Nem vették észre, hogy ő is hallotta a megjegyzést. A harag és a döbbenet miatt kiesett az ünnepélyes, fennkölt szerepéből. Amikor vele is kezet fogott a szemébe nézett. A lány tudta, mit gondolnak róla! A tekintetével próbálta vigasztalni. A végzős rámosolygott.

Ekkor eszébe jutott a könyv azon állítása, hogy a „C” meghajtók hímek, és csak lányaik születnek. Ez nem más, mint a nők legősibb lenézésének legmodernebb változata! Az esemény végén jelezte az igazgatónak, hogy nem kíván többé részt venni diplomaosztón. Az igazgató nézte, és bólintott. Nem mondott, nem kérdezett semmit. Nyilván sejtette, miért döntött így. Kíváncsi lett volna, tiltott-e még egyáltalán az a „könyv” az intézményben. Azt azért remélte, hogy nem avanzsál tankönyvvé.

Folytatjuk...