Hang a Pusztában

A jövő útjai / Novellák (1304 katt) intergold
  2012.06.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/7 számában.

- Tudja-e, mi a biztos repülés titka?
- Na, mi?
- A jól megtervezett útvonal! - Fargiss úgy vágta ki a szavakat, mintha a Galaxis legértékesebb titkát kötötte volna az orromra. Ma is emlékszem diadalittas arcára, ahogy ezeket a szavakat mondta. Persze. A heotitec faj mindig is felsőbbrendűnek tartotta magát mindenki másnál. Mióta csak először lépett a bolygójuk sziklás-poros talajára az Unió protokollküldöttsége, ők meg voltak győződve arról, hogy az Univerzum széltében-hosszában nem fognak találni még egy olyan kiváló népet, mint ők maguk.

Szerintem ez egész egyszerűen egyfajta védekező mechanizmus volt a részükről a végtelen Univerzum ijesztő mélységeivel szemben, de amíg nem ártottak vele senkinek, addig senkit sem zavart a magatartásuk. Úgy viselkedtek, mintha szenilis, komikus öregurak lettek volna, akik szentül meg vannak győződve róla, hogy mindent jobban tudnak, mint a fiatalok.

- Ne vicceljen! - hőköltem hátra színlelt meglepetéssel az arcomon, miközben belül majd szétvetett a nevetés. Nem lehet igaz, hogy ez a félnótás nem veszi észre, mennyire közönséges!
- Nem viccelek, nem én! - bizonygatta a heotitec, miközben két pár szürke fülén kidagadtak a sárga, kacskaringós erek az önelégült vigyortól. - Sokszor láttam már hasznát utaim során annak az áldott jó szokásomnak, hogy mindig jól megtervezem a hiperútvonalat! - hangja most már úgy recsegett, mintha az egész szektornak tudtára akarta volna adni ifjúkora hőstetteit. Pedig hát a mélyűrben száguldozó sugarak nem igazán lehettek kíváncsiak Fargiss önmagáról szőtt regéire milliárd és milliárd éves csendes magányukban, más meg nem igazán volt társaságunk a Tartománynak abban az elhagyatott zugában. Csak a sápadt csillagok halvány pontjai pislogtak ránk a gyémántkemény panorámaablak mögül. Szórakozottan fordultam újra a pöttöm felé.

- Na és milyen útjai során, Fargiss? - kérdeztem mosolyogva. - Hol szolgált?

A kis szürke tettetett szerénységgel legyintett.

- Ó, nagyon sokfelé, Trenas barátom, nagyon sokfelé! Ekkor már szabályosan üvöltöttem a röhögéstől magamban. Még hogy nagyon sokfelé! Ennyire hülyének néz! Csak olyan hajókon szolgálhatott, amelyekre felhatalmazása van, márpedig a heotitecek anatómiai sajátosságaik miatt nem túl széles körű járműalkalmazásokra szoktak engedélyt kapni.
- Mint például?
- Mint például kereskedőhajók, utasforgalom, járőrszolgálat a Végszektorban, aztán mi még, lássuk csak! - Fargiss itt egy pillanatra habozott, és úgy nézett ki, mint aki az emlékei között kutat, aztán hirtelen, olyan hirtelen, hogy szinte hátrahőköltem, rám villantotta középső szemét. - Ja, persze és szolgáltam egy egészen rövid ideig a Kalózvadászoknál abban a tartományban, aminek szerintünk nincs neve, ti pedig Proxima Centaurinak hívtok, azt hiszem. Bár - tette hozzá elgondolkodva - az igazat megvallva, ott nem igazán van szükség éles helyzetekben hiperútvonal-tervezésre.
- Hát ott nincs, Fargiss - bólintottam jóváhagyólag.

Mindenki tudja, hogy kalózokat, vagy bárki mást üldözni csakis és egyedül a beltérben lehet. Szerencsétlen flótás, milyen zavartan hümmögne, ha tudná, hogy tizenhét csillagévig - hajdani, földi évünkben ez azt hiszem, valamivel több, mint tizenkét év - a Corbus főigazgatójának kiemelt első osztályú biztonsági főpilótája voltam! Ha valahol, hát ott igazán érteni kellett a hajóvezetéshez, de ezzel, gondolom, nem árulok el túl nagy titkot.

A beszélgetésünk, melyet leginkább az unalom szült, itt meg is feneklett néhány percre. Azon gondolkodtam, vajon unatkozom-e annyira, hogy egy heotitec-kel társalogjak, amely cselekedetnek megvan az az előnye, hogy némileg szórakoztató, ám sajnos teljességgel haszontalan is. Hogy Fargiss min agyalt, arról fogalmam sem volt, az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, ő pedig nem kötötte az orromra a dolgot. Hogy a csend oldódjon némileg, odaléptem a zártláncú komlinkhez, és a gépházat kértem a fedélzeti számítógéptől. Arkiss főgépész jelentkezett. Hm! Nem is rossz! Három hete vagyok a hajón, és máris a főgépész jelentkezik.

- Igen? - Arkiss hangja betöltötte a hidat, amely ettől még üresebbnek tűnt.
- Arkiss! Én vagyok az, Trenas Cooper a hídról - mondtam teljesen feleslegesen. - Hogy állnak?
A válasz habozás nélkül érkezett, mintha Arkiss egy jól felkészült diák lett volna.
- Hát, nem túl jól, Mr. Cooper. A sugárzás teljesen szétcseszte a keringetőrendszer ionfolyadékját, annak a kibaszott aszteroidának meg az egyik kísérősziklája találta el a bal kettes fúvókát, úgyhogy az is beszart. Huszonöt karbantartórobot dolgozik a problémán odakinn és idebenn, de még így is eltart egy ideig, hogy rohadna meg ott, ahol van!

Bólintottam, bár ez is teljesen felesleges volt. A komlink csak a hangot szállította a szabadszájú gépészekkel teli motorház felé.

- Köszönöm a szakszerű jelentést, főgépész - zavart csend. - Ha jól értem, akkor ez azt jelenti, hogy egyelőre sem hiper- sem pedig beltéri utazást nem tudunk bonyolítani, igaz?
- Igaz, Mr. Cooper - jött a kissé visszafogottabb hangvételű válasz. - A beltéri rendszereink működnek ugyan, de én nem indulnék el hibás fúvókával.
- Másrészt pedig a mélyűrben úgysem mennénk semmire beltéri meghajtással - kotyogott bele Fargiss tudálékosan. - A legközelebbi csillagot tíz év alatt érnénk el.
- Így igaz - hallottuk Arkiss sajnálattal teli hangját. - Sajnos, ez van.

A komlink kikapcsoló gombjára tettem a kezem.

- Akkor csak dolgozzanak, Arkiss, köszönöm.

Kikapcsoltam a komot. Visszafordultam a hatalmas ablakok felé, de csak Fargiss szánalmas teste trónolt a csillagok mélységes mélyről felszikrázó ölében.

- Azt hiszem, itt maradunk még egy ideig - jegyeztem meg, inkább csak magamnak.
- A Vezetőség nem fog örülni - mormogta Fargiss.
- Nem.
- És én sem örülök - tette hozzá durcásan, mintha számítana valamit is. Minthogy nem feleltem semmit, unottan visszafordult a vezérlőpulthoz, amin az automatika fényei villództak szakadatlan.
- Azt hiszem, én visszamegyek a szállásomra, és szundítok egyet - mondtam, bár magam sem hittem, hogy Fargiss túlzottan figyelne rám.

Ekkor kezdődött.

A figyelmeztető csipogás egy fél pillanat alatt szilánkokra törte a híd unottan hömpölygő csendjét. Fargissal egyszerre kaptuk oda a fejünket. Az első képtelen pillanatban azt hittem, hogy a rendszer küld valamilyen újabb figyelmeztetést egy eddig lappangó hibáról, de aztán rögtön tudtam: a radar jelez.

Az az igazság, hogy elég megdöbbentő volt a dolog. Amit láttunk a vezérlőpulton, az csak elméletben lett volna szabad, hogy megtörténjen. Persze a nagykönyvben meg volt írva a lehetősége, de eddig még nem hallottam olyat, hogy valakivel tényleg előfordult volna.

A radarjaink hatótávolsága pontosan nyolc fénymásodpercre, vagyis - mivel a sugarak útját oda-vissza kell számolnunk - egymillió-kétszázezer kilométerre volt beállítva. Átlagos radarhatékonyság, ha figyelembe vesszük, hogy az ilyesmit a hiperűrben nem lehet használni, a beltéri hajtóműveink pedig - feltéve, hogy kifogástalanul működtek, ami most nem volt elmondható róluk - a fénysebesség felét sem produkálták. Na mármost a radar kétféleképpen jelez, már amennyiben a hangjelzésekről van szó. Megpróbálom ezeket a laikusok számára is érthetően felvázolni, anélkül, hogy túlszaporítanám a szót, és elveszne a lényeg.

Az első jelzési módja egy halk, szinte megnyugtató, szaggatott hang. Ez akkor kapcsol be, ha egy objektum - űrhajó, aszteroida, bolygó, űrtörmelék, dinoszaurusz - hatótávolságon belülre kerül. Ez mintegy jelzi, hogy a megfigyelés működik, ilyenkor az ügyeletes általában kikapcsolja a berendezést, és figyeli a radarernyőket. A másik jelzés a vészjelzés, az a sípoló hang, amit most hallottunk. Ám a radar soha nem kezdi vészjelzéssel, hiszen semmi nem olyan gyors, hogy például egymillió-kétszázezer kilométeres távolságból a potenciális ütközés veszélyével fenyegethetne.

Legalábbis ezt gondoltam egészen addig a napig. Nem volt időnk a radar furcsa viselkedésén megdöbbenni: a következő pillanatban elszáguldott valami a panorámaablak előtt. Nem tudtam volna megmondani, hogy nézett ki, mert nem láttam. Akkor honnan tudom, hogy ott volt? Jogos a kérdés. Nos, nem tudom. Tudják, ha valaki már megjárta a Végtelen Szódavíz néhány száz buborékát, az megtanul megbízni a megérzéseiben. És ez nem valami istenverte hókuszpókusz, egyszerűen csak tisztában van vele, elfogadja, hogy vannak dolgok, amelyek egyszerűen túlságosan monumentálisak, semhogy érzékelésünk szűk kis kapuin befogadhatnánk őket. Hát én is így voltam ezzel. Nem láttam azt a dolgot - hogyan is láthattam volna ilyen sebesség mellett! -, de tudtam, hogy ott volt. Úgy tudtam, mint hogy a csillagok izzó gázgömbök, vagy hogy a Doppler-effektus segít megmutatni, merre száguldanak.

A következő pillanatban elhallgatott a vészjelző. Fargiss rám nézett. Arca, sőt egész testtartása mentes volt minden mesterkélt felsőbbrendűségi komplexusától. Döbbenet ült rajta és egy árnyalatnyi rettegés. Babonás, lassan tudatosuló rettegés.

- Maga is látta, Trenas?! - már nem tegezett, amiből biztosan tudtam: most igazi önmaga. Megráztam a fejem.
- Nem, Fargiss, nem láttam - mondtam csendesen. - De tudom, hogy ott volt.
- Honnan tudja akkor?

Újra csak megráztam a fejem. Bár, az igazat megvallva, voltak sejtéseim. Fargiss azért láthatta, amit én nem, mert az agya felbontóképessége sokkal nagyobb hatásfokkal üzemel, mint az enyém. Valahogy olyan ez, mint ha valaki huszonnégy képkockaként fogja fel azt, amit más mozgófilmként. Másrészt viszont, azt is tudtam, hogy a heotitecből szinte teljesen hiányzik az intuíció, ezért aztán, ha nem látta volna, amit én sem, valószínűleg tagadta volna a felbukkanását. Lám, az érzékek hiánya hogy kiegészíti egymást!

- Akkor hogy lehet, hogy tudja, hogy ott volt? - kérdezte Fargiss ismét, ezúttal idegesebben.
- Megérzés, Fargiss, megérzés.
Amaz fitymálón biggyesztette ajkait.
- De most nem ez a lényeg, Fargiss - mondtam, visszatérve a tárgyhoz. A veszettül lényeges tárgyhoz, a fenébe is! - Az a lényeg, hogy mindketten tudjuk, hogy odakinn valami istentelenül gyors száguldott el, alig néhány száz méterre a hajótól. Maga látta - léptem mellé. - Hogy nézett ki?

Fargiss már nyitotta a száját, hogy valami csípős megjegyzésre, avagy a válaszra, azt nem tudom, mert újra felzengett a radar vészhangja. Ezúttal azonban mintha több idő telt volna el a jelzés és az idegen test felbukkanása között. Mintha lassult volna. Olyannyira, hogy most már én is láttam. Pontosabban láttam valamit, egy iszonyúan gyors dolgot, amely a pillanat egy kimondhatatlanul kis szeletén át elhomályosította a csillagokat. Még mindig inkább éreztem a dolgot, de most már legalább volt valamilyen vizuális élményem. Fargiss felugrott, és - eddigi magatartásához egyáltalán nem méltóan - diadalmasan szökdelt néhányat.

- Megint láttam! - rikácsolta. - Most már sokkal kivehetőbb volt, mint először. Sokkal lassabban ment, Trenas!
Éreztem, ahogy egy balsejtelem lassan fészket rak a koponyámban, és a tarkómon lefolyik egy hideg verítékcsepp.
Lassul.
- Igazán? - kérdeztem vissza, miközben az ablaknak nyomtam az orrom. Odakinn nem látszott semmi, csak a felfoghatatlan tér. - És elmondaná végre, hogy mit látott, Fargiss?
A heotitec zavartan pislogott néhányat.
- Hát - mondta bátortalanul - nem is tudom. Olyan volt... Mintha...
Ingerülten ráztam meg a szürke vállakat.
- Milyen, Fargiss?!

Ebben a pillanatban megérkezett a válasz. Jelzett a radar. A kitekintőablakaink hatalmasak voltak. A legnagyobbak az egész hajón, ami jelentős dolog, tekintve, hogy egy hat kilométer hosszú, négy kilométer széles, hatvanmillió tonna folyékony oxigént szállító tehermonstrumról beszélünk. A híd panorámaablakai messziről láthatóak voltak, ahogyan kiemelkedtek a hajótestből, mintha csak valami szemek lennének. Soha nem hittem, hogy bármi is betöltheti őket teljesen. Akkor azonban ez történt.

A hajó, úgy tűnt, a semmiből bukkant elő. Mikor a radar megszólalt, mindketten felkaptuk a fejünket, és ennek köszönhetően olyat láttunk, ami a legvadabb álmaimat is felülmúlta: ott, ahol az előző pillanatban még semmi sem volt, hirtelen megjelent egy gigantikus test. Gyanítottam, azért érzékeljük így a dolgot, mert egyik pillanatról a másikra megállt a térben, ami azt az érzetet keltette hihetetlen sebessége miatt, mintha a semmiből bukkant volna elő.
Megdöbbentő!

Amennyire meg tudtam állapítani, fémből készülhetett. Felületén kísértetiesen csillogott a távoli csillagok fénye. Nem voltak élei, a sarkokkal együtt minden forma le volt rajta kerekítve. Ablakok vagy kiszűrődő világítás sem volt észrevehető rajta, mint ahogyan hajtóműfúvókák sem. És az egészben az volt a leginkább kísérteties, hogy az egész rendkívül robusztus test úgy festett, mintha élne! Lehet, hogy hülyének néznek miatta, vagy részeges űrmatróznak, akinek agyára ment a sok belépumpált csillagtérkép, de esküszöm, olyan volt, mint egy élőlény. Próbálom elfelejteni a mai napig, próbálom néha meggyőzni magam, hogy nem is láttam semmit, de ami ezután történt, annak nagy része úgy beleégett a tudatomba, hogy még a legerősebb neutroncsillag izzása sem égethetné ki onnan. Fargissra pillantottam.

A heotitec úgy nézett ki, amilyennek még egyetlen fajtársát sem láttam: az egész teste remegett, a szemei tágra meredtek attól a valamitől, aminek a megfelelője nálunk az adrenalin, erei megduzzadtak a nyakán és a fülén, a szája pedig artikulátlanul mozgott. Sokk.

Eddig úgy tudtam, hogy a heotitecek nem tudnak sokkot kapni, részben épp agyuk nagyobb felbontóképessége miatt, ezért közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem Fargisst. És láttam, hogy tévedtem. Nem egyszerűen sokkot kapott, a heotitec rettegett. Szája ismeretlen, talán megfogalmazhatatlan rettegésről suttogott, a bőre pedig az ösztönös védekezés jeleként kezdett megkeményedni.

Szemem visszatért az idegen hajóra. Az mozdulatlanul lebegett előttünk, mintha csak várt volna valamire. Nem adott le semmiféle jelet, nem mozdult, kísérteties, már-már kihívó némaságba burkolózott. Az egyetlen jel - már ha lehet annak nevezni egyáltalán - a belőle áradó sejtelmes, kimondatlan csend, maga a titok volt. Mintha... nem is tudom.

Nem hasonlított semmire, amit azelőtt közlekedni láttam az űrben, ami nagy szó, tekintve, hogy csillagszerte híres vagyok a szakértelmemről. Egy kicsit talán emlékeztetett a mercenek hatalmas és méregdrága, rendkívül látványosan formatervezett kirándulóhajóira, de sokkal kidolgozottabb volt még azoknál is, arról nem is beszélve, hogy a kis kék homminiták még csak véletlenül sem indítottak soha járatokat az olyan elhagyatott vidékekre, mint ez. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben a hajót bámultam. Aztán hirtelen kontrollját lassan, de biztosan elveszítő agyam egy távoli zugából előbukkant egy kérdés. Lassan jött, ám annál biztosabban helyet követelt magának a többi gondolat között.

Vajon a többiekkel mi történt?

Zsibbadtan a kommunikációs panelhez léptem, és ezúttal vizuális kapcsolatot is kértem a gépház felé. Amit láttam, legrémisztőbb balsejtelmeimet látszott igazolni: a gépészek, akik zhircekből, heotitecekből és kjonofedekből álltak, mindenütt a folyosókon hevertek, látszólag élve, ám eszméletüket veszítve. Átváltottam a vonalat a legénységi szállások, majd a konyha, végül pedig a rakománycsatoló ellenőrzési pontok irányába. Mindenütt ugyanaz volt a helyzet. Fekvő alakok, egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasok vagy más testrészek, attól függően, hogy az illető hol dolgozta fel az oxigént, és mozdulatlanság mindenütt.

Tétován kapcsoltam ki a komlinket, és vetettem egy futó pillantást Fargissra. Amint vártam. Rettegve az üvegre meredő tekintet, kőkemény bőr, ziháló mellkas, dagadó erek. Használhatatlan. Tanácstalanul meredtem az odakinn egykedvűen lebegő monstrumra, mely kimondhatatlanul közelről - talán még száz méternyire sem volt a hajómtól - nézett velem farkasszemet. Egyedül maradtam vele. Én, az ember. Olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha. Őszintén szólva el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen magány valahol is létezhet a sötét űr végtelenjében.

Úgy gondolom, a Megváltó érezhette magát valahogy így a kereszten, mikor Isten Lelke magára hagyta szenvedéseivel. Mint egy az élet gyorsan hűlő szikrájával a testében eltévedt foton, amely társai nélkül, elképzelhetetlen sebességgel távolodik egy olyan tér felé, ahová már a galaxisok fénycsápjai sem érnek el, a visszatérés minden reménye nélkül. Egyedül voltam, a szó legtökéletesebb értelmében. És nem csupán azért, mert rajtam kívül senki nem volt eszméleténél egy működésképtelen hajón, a semmi közepén. Nem is azért, mert így néztem szinte szó szerint a szemébe egy teljességgel idegen, és szemlátomást sokkal fejlettebb civilizációnak, nem.

Mindezeket csupán vészhelyzetként fogtam volna fel, és az egyedüllétem csak még inkább tettekre, cselekvésre sarkallt volna. Ami letaglózott, az az volt, hogy nekem a hajó mondta, hogy egyedül vagyok. A hajó mondta, hogy csillagpor vagyok a végtelen galaktikában, törékeny semmiség, jelentéktelen szikra csupán. Mondta mindezt monumentalitásával, némaságával, sosem látott formáival, egész idegenségével.

Éreztem a súlyát. És akkor elkezdődött.

Tulajdonképpen botorság arra vállalkoznom, hogy leírjam azokat a dolgokat, melyek ezután az agyamat kezdték el ostromolni. Botorság, mert nem is reménykedhetem abban, hogy bárki - rendelkezzék akármekkora képzelőerővel is - akárcsak a közelébe is juthat azoknak a fogalmaknak, melyeket körül kell írnom. Mindazonáltal le kell írnom mindent, mert hajt valami megmagyarázhatatlan erő, amely azt hiszem, Midász király fodrásza óta mindenkit hajt, aki óriási titkok tudójává válik. Le kell írnom az eseményeket, még ha nem is ért meg senki, mert ha magamban tartom őket, azzal elmém épségét kockáztatom.

A hajó lassan növekedni kezdett. De nem úgy, mint ami közelebb jön, inkább... mentálisan. Ahogyan néztem, egyre inkább úgy tűnt, mintha az elmémbe hatolna, rémisztő erőszakkal. Egyre csak jött, elnyomva minden ellenállásomat, letaglózva minden gondolatomat, mint az ember feje fölé gördülő súlyos kőtömb. És egyszerre csak bennem volt. Az agyamban, gigászian, súlyosan, mérhetetlen hatalommal. És ráébredtem, mindennél világosabbá vált előttem, hogy mondani akar valamit. Azért szelte át a Világegyetem dimenziónyi hasadékait, azért épített hidakat a tér végeláthatatlan csarnokaiban, hogy a napszélverte pusztákat legyőzve eljusson valakihez, akinek átadhatja mindazt, mit varázslatos méhe őriz az életről.

Őszinte és szinte megsemmisítő megtiszteltetést éreztem, amiért engem választott, bár a mai napig sem tudom, miért így tett. Aztán elmondta titkát. Képek, érzések, szagok, hangok, ízek kezdtek peregni a szemem előtt felfoghatatlan sebességgel. Tulajdonképpen minden érzékszervem agyi központját bombázta valamilyen inger. Hihetetlen sebességgel követték egymást a jelenések, de én képtelen módon mindegyiket kristálytisztán láttam, sőt mi több: átéltem.

És hogy mit mutattak ezek a jelenések? Történelmet. Világok történelmét. Népek, általunk ismeretlen fajok egész seregének, világoknak és világrendszereknek létrejöttét, háborúit, diadalait, győzelmeit és veszteségeit, felragyogását és bukását. Csodás városokat láttam lángokban állni, népeket ujjongani különféle zászlók alatt, majd haláltáborokba masírozni ugyanott, ugyanazon lobogók árnyékában. Szerelmeket éreztem, győzelmet, fájdalmat, hősies szenvedélyt, mindent elborító gyászt, reményvesztetten a semmi felett vibráló vágyakozást és temérdek értelem fohászát saját isteneikhez boldogulásért, szebb jövőért, vagy a megsemmisülés kiváltságáért. Nem egy ámen örömujjongásba, és nem egy ámen halálsikolyba fulladt. Életbe és halálba torzult civilizációk bukkantak ki a teremtés örvényéből, hogy aztán eltűnjenek, vagy olyan helyre távozzanak, amely még az üdvösségnél is több. Láttam mindezt, sőt. Megéltem.

A mai napig sem sikerült rájönnöm, miképpen férhetett bele mindez az irtóztató mennyiségű dolog a tudatomba, csak arra tudok gondolni, hogy az Alkotó sokkal monumentálisabbnak tervezte meg a lelkünket, mintsem azt elképzelni merhetjük.

A hajó lassan, megfontoltan húzódott ki az agyamból. Nem sietett, talán tudta: végzetes volna. Mikor teljesen elhagyott, újra tudatában lettem saját testemnek. A padlón ültem a komlink alatt, hátamat a langyos falnak vetve. Egész testemben remegtem, a bőrömre kiülő izzadság szikrázva szórta szét a világítás fényét, a vér pedig hangosan dübörgött a fülemben. Hirtelen iszonyatosan szűknek és fojtogatónak tűnt a testem, a tágas híd, de még az egész mélyűr is.

Kinéztem az ablakon. A hajó még mindig odakinn lebegett, de már távolodott. Felemeltem a kezem, hogy suta mozdulattal búcsút intsek neki, miközben könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, soha egyetlen halandó sem fogja viszontlátni azt a hajót. Mert a Végtelen olyan mélységeibe távozik barátom, ahová egyszerűen képtelenség követni, hiperugrások tízezreivel is akár. A hajó lassan, méltóságteljesen megfordult, és általam elképzelhetetlenül nagy sebességére kapcsolva örökre eltűnt. Én pedig az álomtalan öntudatlanság mély vermeibe zuhantam.

A gyengélkedőben ébredtem. Az ápolószemélyzet egyik ismerős tagja hajolt fölém. Miután biztosítottam afelől, hogy semmi bajom, kiengedtek. Sikerült meggyőznöm a parancsnokságom alá beosztott legénységet, hogy semmire sem emlékszem, csakúgy, mint ők. Hittek nekem, minden okuk megvolt rá. Együtt örültünk annak, hogy az idegen hajó, minden károkozás nélkül kereket oldott, és senki nem vette észre a mosolyom mögött legördülő könnycseppeket...

Az oxigént maradéktalanul leszállítottam, egyetlen tonna sem ment kárba. Felvettem az illetményemet, és beadtam a felmondásomat. A megtakarított pénzem egy részéből vettem egy könnyű kis hajót, a többit betettem a Galaxis legnagyobb kamatozású folyószámlájára.

Aztán nekivágtam a csillagokkal teliszórt Bársonynak magam előtt. Világokat megismerni, gondolkodni, látni és érezni indultam el. Hogy hol fogok megállni, nem tudom. Talán nem is számít. Hiszen a bölcsesség nem egy állomás, hanem a mód, ahogyan utazunk. Néha hetekig elvagyok a saját gondolataimmal, kényelmesen sodródva a kósza gravitációs mezők hullámain.

Egy valamit tudok. Aki látta a világot, annak utaznia kell.

Előző oldal intergold