A vándorjuhász
Az én történetem a nagyszüleim életéről szól. Olyan odaadó és keményen dolgozó emberek életéről, akik nem féltek nagyot álmodni és megvalósítani azokat. Nekik köszönhetem, hogy ilyen életem van, hogy ilyen szerető családban nőhettem fel. Két ember, akik a szívüket, lelküket is kidolgozták azért, hogy most ott élhessünk, ahol élünk. Bezzeg pusztán!
Az egész úgy kezdődött, hogy a mamám 19 évesen özveggyé lett egy másfél éves kislánnyal és egy 3 hónapos terhességgel, amit még nem tudott. Az életük nehézzé és keservessé vált, de a családja mindent megtett azért, hogy ez az erős nő újra talpra tudjon állni. A dédnagyanyám és papám segítettek neki felnevelni az ekkor már két gyermeket, és az életük, még ha hosszú évekbe is tellett, kezdett rendbe jönni, és ha a gyászoló anya fájdalma nem is múlt el, de az idő enyhítette azt.
Ebben a korban az emberek juhokat tartottak, TSZ-be dolgoztak és csupán állattartásból teljes „birodalmat” fel tudtak építeni. Megbecsülték azt, amijük van, vigyáztak rá, és ha kellett forgatták a pénzt.
Néhány ember már a húszas éveiben járva pontosan tudja, hogy mit akar. Így volt ezzel az a vándorjuhász is, aki a Sióparton legeltette a juhait azon a bizonyos napon, amikor az életébe már csak-csak beletörődő nőt és ezt az álmokkal teli embert a sors egy irányba terelte. A juhász, aki a papám volt, abban az időben egy gátőr birkáit legeltette, ez a gátőr pedig nem más volt, mint a dédnagyapám. Persze ez az ember, aki már kiismerte az élet fortélyait, minden csinnyát-binnyát, azonnal észrevette a lánya és ez a „kis” juhász közötti vonzódás jeleit. Innentől kezdve a dolgok kezdtek felgyorsulni.
A birkapásztor a dédnagyapám beleegyezését kérte, hogy udvarolhasson az asszonynak. A kétgyermekes anyuka, miután meggyőződött arról, hogy nemcsak a vagyonát akarta - ami igen csak kecsegtető pénzösszeg volt – beadta a derekát a férfiúnak és két éven belül összeházasodtak és született nekik két ikerfiúk. Az immár férj és feleség és gyermekeik Cecére költöztek. 14 évet töltöttek egy falusi, kis családi házban. A kisgyermekekből húszon évesek lettek, és ők is ki szerettek volna repülni a fészekből. De a papám, mint családfő kötelességének érezte, hogy még összetartsa a családot. Kitudja, talán még nem érezte felkészültnek és elég erősnek gyerekeit az élethez, vagy csupán ő akarta az megalapozni a jövőjüket.
A rendszerváltás idején járunk, amikor az emberek jövedelme csökkent, nehezebbé vált a megélhetőség. Nehezebbé, de állatra, élelemre mindig szükség volt, ezért a nagyszüleimnek még az évek alatt megspórolt pénzösszeghez sem kellett hozzányúlniuk, ugyanis a birkázásból elegendő bevételhez jutottak. De nem mindenki járt ilyen szerencsésen. Aki nem nagyban „játszott”, azt sajnos eltiporták. Így esett, hogy az akkor még az állam kezében lévő Kos telep nevű birtokra kitűzték az eladó táblát.
Drága papám sosem volt elégedett a saját életével, nem akart „csak egy juhász a sok közül” lenni. Birtokot akart, sok állatot, sürgést-forgást, gazdaságot. Mindent, amit csak egy paraszt ember kívánhatna. Mindig törte az agyát, hogy hogyan lehetne bővíteni a jövedelmet, a kis ház mögötti kert helyett hogyan lehetne hektárokat megművelni?
Fülébe jutott, hogy az a telek, ami minden birkás legnagyobb álma volt, eladó lett. Nagyon jól tudta, hogy a feleségének és a felnőtt gyerekeinek itt mindenük megvan, de ő még akart… sokat akart! Így hát, az asszony tudta nélkül, elment érdeklődni a tanya iránt, és hogy hányan licitáltak már rá. Nem akart szólni addig a mamának, amíg nem volt biztos a dolgában.
Három érdeklődő volt. De csak ő és egy idegen volt komolynak mondható. Hetekig, hónapokig kijárt a birtokra, és ez alatt az idő alatt kitanulta a különböző rafináltságokat, trükköket, hogy hogyan lehetne megszerezni azt, amit akar. Már lassan fél éve kijárt a telepre, amikor úgy érezte, itt az ideje beavatni a feleségét is. Elmondta neki az ötletet, hogy oda akar költözni, lehetne sok állatuk, mezőgazdasági gépeik, lovak, háziállatok, szürke marhák, amit csak akarnak. De az asszony nem örült ennek. Megvolt mindenük. Nem értette a férjét, hogy miért nem jó így. Csakhogy ő nem tudta, hogy ez a nagyravágyó ember már letette a birtok árának felét és a másik felét is letenné, ha ő bele egyezne.
Hetekig tűzögette a nőt, mire az rábólintott. Kimentek a tanyára, letették a pénz másik felét – kitudja, hogy, de a papa valahogy elérte, hogy a másik licitálók lemondjanak – és 3 hónap múlva kiköltöztek az immár Bezzeg puszta néven ismert családi birtokra. Átépítették, külön házakba költöztek a fiatalok, megházasodtak, gyerekeik lettek…
2011-et írunk. Fél éve a család ismét gyászol. Gyászolja azt a rákban elhunyt embert, aki megalapozta a családja jövőjét. A Stadler családnév mindenki számára ismert lett a papának köszönhetően. Még mindig Bezzeg puszta a mi tanyánk, és bár a mama egyedül maradt megint, mi, a gyerekeik és az unokáik itt vagyunk neki és összetartjuk a családot, hogy ő ott fent büszke legyen ránk!
