Sárkánylovasok – 5. rész
5.
A dalnok alig állt a lábán amikor végre közös erővel lefektették a mágust, és utána Marciát is megvizsgálta. A házaspár szerint le kellett volna feküdnie, de Stelius úgy érezte, előbb innia kell valamit. Lebotorkált a lépcsőn. Az ivó jócskán tele volt emberekkel, szinte minden asztalnál ültek. Stelius elnézett a fejek felett, és észrevette a sárkánylovasokat, akik egy sarokasztalnál italoztak. A dalnok elindult feléjük. Szerzett egy széket, és hívás nélkül letelepedett a halkan beszélgető csapat asztalának sarkához. Minden fej egyszerre fordult feléje. A dalnok sosem volt udvariatlan, varázsos státusát is csak igen ritkán használta ki. Csend telepedett a társaságra. Stelius elmosolyodott, és fesztelenül elvette Aethisia kupáját és jót húzott belőle. A lány visszamosolygott és tettetett rémülettel megszólalt.
– Aú! Most szomjan fogok halni.
– Az szinte lehetetlen az Üllőben, hölgyem. Amúgy meg ezzel tartoztál nekem – emlékeztette a lányt, amikor ő ivott bele Stelius poharába.
– Nem mutatnál be a csapatodnak? – kérte a nőt.
Aethisia az apjához fordult.
– Apám, ismerd meg Stelius Ilarius varázsost. Stelius, ő a sárkánylovasok klánfőnöke és vezetője, Sárkány Storshen.
Az ezüst hajú, égett arcú férfi zordan bólintott.
– Ez itt meg a csapat – mutatott körbe a lány –, majd megismered őket.
A dalnok mindenkire ránézett és barátságosan bólintott. Visszafordult a csapat vezetőjéhez, aki még mindig némán méregette Steliust.
– Felettébb találó a keresztneved főnök – mondta a szürke szempárba nézve. – Sárkány. Mintha engem Dalnok Ilarusnak hívnának. – Felhajtotta a maradék bort is, aztán szemével keresett egy felszolgálót. Apró varázslökettel felhívta magára a figyelmét. A nő azonnal feléjük indult. Ekkor Storshen vontatottan megszólalt. Hangja mélyen és rekedtesen mennydörgött.
– A sárkánylovasok mindenkori klánvezérét hívják Sárkánynak. A nevet akkor kapjuk amikor elnyerjük a címet. Nagyapám, nagybátyám és most én vagyunk Sárkányok a családban – mondta és ő is ivott egy kortyot.
Közben Ilarius mindenkinek italt rendelt, és visszafordult a klánvezérhez.
– Miért? – kérdezte tőle és megint farkasszemet néztek.
Sárkány állta a tekintetét, tudta, mire céloz a varázsos. Kelletlenül megszólalt.
– Muszáj volt megtennem – mondta, és úgy hallatszott, hogy sajnálja a dolgot.
A csapat értetlenül kapkodta a fejét. Látszott, hogy fogalmuk sincs miről beszélnek. Végül Adkath, a hirtelen haragú ifjú kérdezte meg az apját.
– Mit kellett tenned apám?
Sárkány Storshen oda sem nézve válaszolt neki.
– Értesítenem kellett a varázslótanácsot, hogy Ilarius itt tartózkodik – arcizmait úgy megfeszítette, hogy állkapcsán remegett az izom.
Stelius csak bámulta. Talán jó két perc is eltelhetett. Aztán a varázsos hátradőlt a székén, és ellazult.
– Ez így van, nem tehettél mást – hagyta helyben. – Szerencsére olyan mágust küldtek, akit ismerek.
Mindenki érezte, hogy itt most egy majdnem kirobbant ellentét simult el. A legtöbben kupájuk fenekére néztek, és halkan megindult a társalgás. A varázsos a lányokhoz fordult.
– A múltkori beszélgetést folytatnunk kéne, de nem ma, mert attól tartok, mindjárt leszédülök a székről, olyan fáradt vagyok.
Aethisia és Sapharnia szomorkásan húzták el a szájukat.
– Akkor ez jó sokára lesz Stelius, ugyanis holnap reggel elmegyünk.
A dalnok olyan mozdulatot tett, mintha azt mondaná sajnálja, de ennek így kellett történnie.
– Nos akkor majd egy más alkalommal – és felállt az asztaltól. A klánvezér felé nyújtotta a kezét. Amaz szintén felállt és elfogadta a jobbot.
– Sajnálom, hogy nem ismerhettük meg jobban egymást, Sárkány.
– Aethisia jól mondta, majd egy másik alkalommal Stelius.
* * *
Stelius most már igazán alig állt a lábán. A szeme is égett, és olyan érzése volt, mintha homokot szórtak volna bele. Felbotladozott a széles lépcsőn és ólomlábakon a szobájához vánszorgott. Már a kilincsért nyúlt, amikor meglátta az ajtórésbe dugott pergamen darabot. Kihúzta, és az ajtó mellett a falikarban égő fáklya fényében elolvasta a rövid mondatot, ami rá volt írva.
„Kérlek, mielőbb jöjj a szobámba.
Aláírás: Uvius”[/ig
A dalnok mélyet sóhajtott, aztán továbbindult a folyosón. A mágus szobája nem volt messze. Stelius kopogott, aztán benyitott az ajtón. A mágus az ágyán feküdt, háta magasan felpolcolva. Mellette egy tálca a vacsora maradványaival. Étvágya az legalább van, gondolta a dalnok. Uvius kissé felé fordult és egy székre mutatott a szoba közepén álló asztalnál.
– Gyere, ülj ide mellém, fiam – hangja még nem volt olyan acélos, mint szokott, de Steliusban felébredtek az emlékek, ahogy meghallotta az ismerős hangsúlyt.
– Régen büszke voltam, amikor így neveztél, de most már inkább zavar – mondta nyersen, miközben odavitte az ágy mellé az ülőalkalmatosságot.
A mágus zordan elmosolyodott.
– Pedig nagyon örültem volna egy ilyen fiúnak, és téged mindig is a saját fiamként szerettelek.
– Kérlek, Uvius – szakította félbe a szőke varázsos –, ha most valamiért elérzékenyültél, és csak emiatt kérettél ide, akkor itt sem vagyok. Rettentően kimerültem, aludni akarok – és kezdett felemelkedni ültéből.
– Kérlek, maradj Stelius – suttogta a varázsló, és most nem parancsolt. Inkább kérés csendült a hangjából. Aztán egy pillanatra fehérre váltottak a szemgolyói ahogy varázsolni kezdett. Kezével egy kört tett, mintha a szobát kerítette volna be a mozdulattal. Aztán szeme ismét a dalnokra szegeződött.
– Most már senki sem hallgathat ki minket – mondta.
Stelius értetlenül megrázta a fejét.
– Ugyanmár, senki sem akar kihallgatni minket – mondta.
– Amikor befejeztem a mondandómat, megérted, miért ez a paranoia – válaszolt türelmesen Uvius. – Tudom, hogy azóta gyűlölsz, mióta Helga meghalt – kezdett bele egy sóhajjal –, és nem is hibáztatlak. Tudom, hogy azt gondolod, elhagytam őt a bajban, és téged is. – Megállt és valahová Stelius mögé révedt a tekintete. – Menjünk egy kicsit vissza az időben, hogy jobban megértsd a történteket. Amikor a szigetre kerültél, két mágus vizsgálta meg a képességeidet.
Stelius halványan emlékezett a két fémmaszkos varázslóra. Nem sokat beszéltek, csak különböző varázslatokon keresztül vizsgálták őt, aztán amikor végeztek, egyszerűen otthagyták. Uvius folytatta a történetet.
– Az egyikük azt mondta, csekély varázserőd van, ám a másik érzett valamit mélyen eltemetve benned. A tanács elé vitte az ügyedet, és ők azt mondták, ha így érzi, akkor az ő feladata lesz, hogy figyeljen téged, és jelentsen a fejlődésedről. A tanács tudta, hogy szerelemben él a szolgálójával, ezért azt az utasítást adták neki, hogy vigyen el, és a nő gondjaira bízza a gyereket, azaz téged…
– Helga? – Suttogta Stelius.
– Igen a leggyönyörűbb nő, akit valaha is ismertem – bólogatott a mágus. Szigorú arca ellágyult ahogy a szerelmére gondolt. – Még majdnem kislány volt, amikor a szolgálóm lett. Ekkor egy megbízatás miatt elhagytam az otthonom, és csak majd tizenkét év múlva tértem vissza. Eddigre az a kislány, akit otthagytam, gyönyörű nővé serdült, és én beleszerettem. Helga is érdeklődött irántam, de ellenálltam a vágynak, és igyekeztem csak a munkaadója lenni. Mi mágusok túl hosszú életűek vagyunk az egyszerű emberekhez képest. Helga a második nő volt az életemben, akibe beleszerettem. Abban az időben még az első szerelmem halálát sem hevertem ki, pedig több száz évvel korábban történt. Tudod, ifjú Stelius, rendkívül fájdalmas végignézni, ahogy a szeretett nő megöregszik és meghal, miközben te mit sem változol.
– Több száz év – bukott ki a dalnokból – hát hány éves vagy Uvius? – Stelius talán most először nézte meg tüzetesen a mágus arcát. Most sem látszott harminc, harmincöt évesnél öregebbnek. Talán a tekintete, és a szeme, ami árulkodott a koráról.
– Több mint hétszáz éve születtem – mondta a férfi.
Steliusnak elakadt a lélegzete. Tisztában volt vele, hogy a mágusok sokáig élnek, de ez szinte felfoghatatlan volt számára.
– Szóval hazavittelek, mert valójában akkor már együtt éltünk Helgával, és így közelről figyelhettem a fejlődésed. A tanács minden hónapban jelentést követelt. Közben megszerettelek, és tudom, hogy Helga is sajátjaként szeretett. Ekkor támadt az az ötlete a mágusoknak, hogy valami traumával a felszínre hozható, illetve beindítható a varázserőd. Ostobaságomban nem is figyeltem ezekre a hangokra. Persze aztán később nem volt nehéz összeraknom az események láncolatát. Engem elküldtek a Meregiai birodalomba, hogy az ottani király mellett dolgozzak. Kérdésemre azt mondták amíg távol leszek, ők figyelnek rád, és visszatértemig majd tanulsz. Elbúcsúztam Helgától, mert nem vihettem magammal, ezt is külön kihangsúlyozták. – Keserűen felkacagott – Olyan ostoba voltam, még ezt sem találtam gyanúsnak akkor. Azt persze tudtam, hogy ez bármikor bekövetkezhet, hisz a mágusokat sokszor küldik akár évekre is más országokba. De a szolgálóikat mindig magukkal vihették.
– Napokig sírt – suttogott Stelius – és én gyűlöltelek, mert azt hittem, elhagytál minket.
– A tanácsnak nem lehet ellentmondani – sóhajtotta Uvius. Látszott, hogy őt is megrázza a múlt felidézése. – Aztán amikor végre megengedték, hogy hazajöjjek, már késő volt. Helga nagyon beteg volt, és már csak arra értem oda, hogy még egyszer láthassam. Te persze meggyűlöltél, és nem álltál szóba velem. Nem is hibáztattalak. Varázsosnak álltál és elhagytad a varázslószigetet.
– Nem volt maradásom Uvius – mondta Stelius.
A mágus megértően bólintott.
– Én is elutaztam. Kértem, hogy jó távol lehessek, így aztán Zougforst bányáiban találtam magam. Oda egy mágus sem szívesen megy, én viszont örültem, mert ott egyedül lehettem. Aztán nemrég kaptam egy üzenetet, és ezért vagyok itt. – Hangja megkeményedett.
– Milyen üzenetet? – kérdezte a dalnok.
– Megírták benne, hogy Helgát mágiával betegítették meg, hogy a te képességeid végre a felszínre törjenek – mondta síri hangon a varázsló – és, hogy azóta is figyelnek téged. A tanács sohasem engedett el téged!
Stelius először meglepődött, aztán iszonyú haragra gerjedt.
– De miért? Hisz én csak egy csekély mágiával rendelkező varázsos vagyok – kiáltotta.
– Nem, fiam. Sokkal több vagy mint egyszerű varázsos – mondta ki Uvius a nyilvánvalót, amit a dalnok is régóta érzett belül.
– Nem értelek – nyögte. Ó, pedig nagyon is jól értette.
– Én kezdetektől sejtettem, de most már többen is úgy gondolják a tanácsban, hogy harci mágus vagy – nézett mélyen a dalnok szemébe.
De Stelius nem ezen az utolsó, baljósan elhangzó mondaton gondolkodott. Ő még a korábbi kijelentésen, miszerint mágiával ölték meg a nevelőanyját. Tűzből szőtt betűkkel kiírva lebegett a szemei előtt: meggyilkolták! A düh elementáris erővel tört a felszínre. Nem is volt tudatában mikor emelkedett álló helyzetbe. Kezeit maga elé nyújtotta, tenyerei egymás felé néztek. Elektromos szikrák húztak át közöttük. A kisülések hangosan pattogtak, majd hirtelen megjelent egy apró tűzgömb, ami gyorsan növekedni kezdett. Uvius felült az ágyban, és rémült tekintettel meredt a varázslatra. Mágustűz! Erről csak régi iratokban olvasott, és nagyon öreg mágusok beszéltek róla. Ő maga sosem lett volna képes egy ilyen varázslatot létrehozni. Hangosan szólongatta a láthatóan transzban lévő Steliust, ám az fehér szemgolyóival a semmibe meredve állt, és közben a kavargó tűzgömb nőt és nőtt a két tenyere között. A mágus kikászálódott az ágyból és gondosan elkerülve a mágikus gömböt, a dalnokhoz lépett. Nem jutott jobb az eszébe, ökölbe szorította a kezét és hatalmas ütést mért Stelius halántékára. A fiatalember oldalra zuhant, estében feje nagyot koppant az ágy melletti komód szélén, és Uvius látta, hogy a fiú elájult. A tűzgömb egy pillanat alatt elenyészett, és eltűnt, mintha sosem lett volna ott. A varázsló lehajolt, és nagyokat nyögve az ágyra emelte a dalnokot. Csak állt az ágy mellett, és elgondolkodva nézte az eszméletlen fiatalembert. Egy harci mágus, gondolta, több mint ezer éve nem született ilyen varázsló! Tudta, hogy azonnal meg kéne ölnie, de legalábbis azonnal értesíteni a varázslótanácsot. Merengéséből a mocorgó Stelius riasztotta, a fiú kezdett magához térni. Kinyitotta a szemét és Uviusra nézett.
– Mi történt? – Zavartnak látszott.
– Elájultál – mondta neki a mágus.
Figyelte a dalnokot, de az nem adta jelét, hogy emlékezne bármire is abból, mi is történt, mielőtt elájult. Aztán hirtelen Stelius szeme dühösen összeszűkült.
– Már emlékszem! A varázslótanács megölte Helgát, csak azért, hogy előhozzák a képességeimet! – Hörögte, és közben fájdalmasan tapogatta a fejét. Először, ahol beverte a komódba, aztán a halántékát, ahol Uvius ütötte meg.
– Igen – ismerte el a mágus – de tudnod kell, hogy a mestereknek egy emberélet mit sem számít. – Hangja szomorú, és beletörődő volt.
– Korábban sem tettél semmit, és most sem fogsz?! – kiáltotta Stelius.
Uvius arca megrándult a vádtól, aztán lerogyott az ágyra a dalnok mellé.
– Én egy középszerű varázsló vagyok. A tanácsban a leggyengébb mágus is egy csettintéssel elintézhetne. Nem vagy tisztában az erőviszonyokkal, fiam.
– Akkor mesélj nekem – kérte Stelius –, aztán ketten elmegyünk és bosszút állunk. – Itt megállt a dalnok, és dühösen a levegőbe öklözött, arcán látszott, hogy valamire megint rádöbbent. – A fogadós feleségét is ők betegítették meg? – A kérdés inkább kijelentésnek hangzott. Uvius szomorú arccal bólintott.
– Na jó, ezeket meg kell állítani! – Jelentette ki a varázsos.
– Sok mindent akarok neked elmondani, fiam – szólalt meg a mágus – aztán találjuk ki, hogyan állhatunk bosszút.
* * *
Déli territórium, Tedrid városa
Az éjszaka ébredő város még csak most kezdett magához térni napközbeni szendergéséből. Saria Cagona hatalmas házában is ekkor élénkült meg az élet. A Déli territóriumban a napközbeni iszonyatos meleg miatt mindenütt este nyolc felé indult be az élet. A mágus is ilyenkor volt elemében. A palotának is beillő ház konyháján mindenki sürgölődött, mert a vacsorát éjfélkor kellett tálalni. Ma vacsora előtt a mágus félrevonult kedvenc rabszolgáival, a két gyönyörű Valinosis-i ikerlánnyal. Ilyenkor senki sem merte zavarni a mágust. A szolgafiú az ajtóban várt már jó félórája. A szobából kihallatszó hangokat figyelte, és számításai szerint nemsokára beóvakodhat, hogy átadja a tekercset urának. Igaz, hogy a futár azt mondta, sürgős, de a kis Ahmed nem mert bemenni a nagyúr hálószobájába, amikor ilyen zajok szűrődtek ki. Túlságosan élénken élt emlékezetében annak a hatalmas verésnek minden perce, amikor egy éve meg merte zavarni a mágust, amikor kedvét töltötte a rabszolgalányokon. A verés után Ahmed két hétig csak pépeset tudott enni, és a vizelete is véres volt még sokáig.
Tehát Ahmed várt. Nemsokára végre hallotta, hogy a nagyúr hörögve, nyögve adta tudtára a világnak kielégülésének tényét. A két rabszolgalány halkan kuncogott. Ahmed azt is tisztán hallotta, amikor a nagyúr elbocsájtotta őket. Kisvártatva nyílt az ajtó és a két meztelen ikerlány haladt el a fiú mellett. Testükön számtalan vérző seb, és zúzódás volt. Ahmed sokadszor gondolta, hogy valami baj van ezzel a két lánnyal, hisz rajtuk kívül még senkit sem látott, aki élvezte volna ha megverik, megkínozzák.
– Ahmed! – zengett a nagy hatalmú férfi hangja. – Azonnal gyere be te szurtos képű kis tolvaj!
A kis szolga belépett a szextől és vértől szagló szobába. A kövér, óriási testű mágus a hatalmas ágyon hevert anyaszült meztelenül. A testének minden négyzetcentiméterét vastagon borító fekete szőrről izzadságcseppek gördültek le. Ahmed megállt az ágy végében.
– Készíttesd el a fürdőmet – vakkantotta neki a nagyúr.
Ahmed félénken nyújtotta felé a pergamentekercset.
– Nagyúr, ezt nemrég hozta az egyik varázsfutár – hajtotta meg magát a fiú.
A varázsfutárokkal küldött üzenetek szinte minden esetben fontosak voltak, hisz ezeket varázsosok segítségével juttatták célba. Az így küldött üzenetek villámgyorsan megérkeztek, de pont ezért az efféle levelezés szinte megfizethetetlen volt. Átlagemberek sosem tudták ezt kifizetni. Királyok, nemesek és természetesen a mágusok használták. A kövér férfi óriási testét meghazudtolóan ugrott fel az ágyról, és kikapta a fiú kezéből a pergament.
– Miért nem adtad át rögtön te ostoba kis vakarcs? – üvöltötte, és hatalmas nyaklevest adott a fiúnak.
Az meg sem mozdult. Már megtanulta, ha elrántja a fejét, sokkal többet kap. A mágus kézfejével törölte le az izzadságot a homlokáról, és dühösen meredt az ágy mellett álló, hatalmas legyezőket lengető két fekete bőrű rabszolgára, akik most még szorgalmasabban mozgatták szerszámaikat. Ám igyekezetük hiábavaló volt, a szoba áporodott levegőjét éppen csak felkavarták, lehűteni nem tudták. A mágus felkapta a keze ügyében lévő kicsi, de annál hatékonyabb korbácsát, és végigvágott a közelebbi rabszolga combján. A fájdalmas nyögésre kissé elmosolyodott. A szerencsétlen akkor sem tudott volna felkiáltani ha mer, ugyanis a nyelvét egészen kis korában kivágatta a mágus. A fekete fiú combjából vér szivárgott a felrepedt bőr alól.
– Uram, azt mondtad, senki sem zavarhat, amikor az ikrekkel töltöd az idődet – mondta Ahmed.
A mágus közben szemügyre vette a levelet. A pecsétet odatartotta a fiú szeme elé.
– Nézd meg jól te kis féreg! Ha ilyen világító pecsétet látsz egy levélen, bármikor érkezik, azonnal át kell adnod! Azonnal! Éjjel nappal! Megértetted?
Ahmed a kékesen foszforeszkáló pecsétre meredt. Látta a V. D. monogramot, persze olvasni nem tudott, de igyekezett eszébe vésni a jelet.
– Elmehetsz – vakkantotta a kövér varázsló.
A fiú villámgyorsan elinalt. Örült, hogy ő nem kapott egyet a kis korbáccsal. A mágus egy intéssel kiküldte a két néma, legyezős rabszolgát is. Amikor végre egyedül maradt, kezével bonyolult jeleket rajzolt a tekercs fölött a levegőbe, aztán feltörte a pecsétet. Kisimította a pergament, és az írásra meredt. Ha valaki a válla fölött belepillanthatott volna az iratba, csak egyetlen, ismeretlen írásjelekkel írt mondatot látott volna. Ám a mágus nem olvasott, hanem a fejében megszólaló hangra figyelt. Voksar Droxon fő mágus beszélt hozzá.
„Saria fiam – hallotta az öreg főmágus hangját –, ismét szükség van rád! Megint felbukkant egy. Tedd a dolgod. Utazz a Barnuum hegységbe az Unuum hágóhoz. A varázsos neve Stelius Ilarius. Meg kell halnia! Több mint valószínű, hogy ott találod majd Uvius Abarist is. Ő nem veszélyes, de neki is mennie kell. Ha végeztél, jelentkezz! Jó vadászatot! Nincs sok időd, indulj azonnal.”
A hang eltűnt a fejéből. A testes mágus kihúzta magát, és megfeszítette hatalmas izmait, amik a háj alatt kőkemények voltak. Egy harci mágus, gondolta, és egy barátja. Saria Cagona majd száz éve volt titkos inkvizítor. Már nem is számolta, hány mágusnövendéket ölt meg, akiről kiderült, hogy harci mágiával rendelkezik. Cagonának is majdnem ilyen varázsereje volt, de nem teljesen. Ám az inkvizítorok között ő volt a legerősebb. Csak azt sajnálta, hogy amit csinált, teljesen titkos volt. Aki csak megsejtette a szervezet létezését, nem sokáig élt.
Átsietett a fürdőbe, és csak ajánlani merte, hogy kész legyen a víze, mert ha mégsem, akkor az összes szolga szorulni fog. Elmosolyodott mert a medence tele volt jéghideg vízzel, és minden elő volt készítve, pont ahogy szerette. Ennek ellenére elhatározta, hogy mielőtt elmegy, minden szolgát meg fog korbácsolni. Azt ne higgyék a semmirekellők, hogy amíg nem lesz itt, boldogan élhetik szánalmas életüket. Cagona belevetette magát a kék csempékkel kirakott medencébe.