Madárka 6/5
5.
A Szent Anya kézen fogta Napszépét, és megkerülte vele a szobrot.
Az istennő mögötti sötétséget meleg, narancsos fény oszlatta szét, ami mintha a Napszépét kísérő jelenésből áradt volna. Ez a fényesség egy freskót világított meg, ami az Altrein mögötti falat borította be, és amit a nő számtalanszor látott már.
A festményt szőlőindák keretezték, amik Altrein hatalmas emlőiből nőttek. Az emberek a gyümölcsből mustot préseltek, abból pedig bort erjesztettek, és itták vidám szívvel. S miközben mulattak, egymást ölték, háborúztak, verekedtek, és minden lehetséges módon bántották egymást. Az Istennő azonban jóindulatúan szemlélte őket az égből. Arcáról megértés, szomorúság és boldogság sugárzott. Szeméből könnyek potyogtak, amik a földre leérve esőcseppekké és harmattá válva táplálták az életet.
A freskó jobban megindította Napszépe lelkét, mint eddig bármikor. Önkéntelen mozdulattal előre nyúlt, hogy megérintse az Istennőt…
…És ekkor valami megrántotta. Felsikoltott, mert olyan érzése támadt, mintha kitépnék saját magából. Hátranézett, és a sikolya némaságba fulladt, amikor meglátta magát az istennő szobra mögött. Egyedül volt, a folyosón világító fáklyák bágyadt fénye alig világította meg meztelen testét. Mozdulatlanul állt, majd összerogyott.
Napszépe előre kapott, ám ekkor ellenállhatatlan erő rántotta magával.
Egyszerre fénylő és sötét örvény szippantotta magába, amiből színek egész sokasága vált ki. A pörgő-forgó kavalkád hamarosan a szivárvány minden színében pompázott, és egy pillanatra sem hagyta abba Napszépe pörgetését, aki végül becsukta a szemét, hogy ne lássa a csillogó színorgiát maga körül.
De már nem volt menekvés… Ő maga kezdett széthasadni. Úgy érezte, mintha darabok szakadnának le a lelkéből, és hiába kapott utánuk. Emlékfoszlányok, képek, hangulatok, enyhe és erős érzelmek és érzetek, világának részei váltak le róla és olvadtak össze a csillogó színörvénnyel. S miközben fogyott, egyre kevésbé érdekelte, hogy mi történik vele. Mintha minden egyes emlék, érzet és érzelem egy-egy tégla lett volna, ami lelke házát alkotta – s ahogy fogytak a téglák, úgy lett egyre könnyebb ő maga.
Legvégül már csak egy öntudat volt, ami súly nélkül lebegett.
Végtelennek tűnő idő után (hiszen mintha az idő is megszűnt volna létezni) egyszer csak újra érezte megjelenni a nehézséget. A középpontjából áradt a vonzás, ami hamarosan megindította felé az örökléttel korábban elszakított emlékeket, érzeteket, érzéseket. Azok pedig megállíthatatlanul jöttek, szélnél is sebesebben. Minden egyes darab nagy dobbanással csapódott azoknak, amik már elnyerték a helyüket. De mindegyik még beljebb furakodott, és az, aki egykor Napszépe volt, örömmel nyelte magába a darabokat, amik, bár korábban millió színben pompáztak, csodás, szeretettel teli fénnyé kezdtek összeolvadni.
Végül már nem volt más benne, csak fény, aminek utolsóként a tudata is része lett. Napszépe feloldódott valamiben, és örömmámorban lebegve úszott a beteljesülés felé.
A végtelen térnek és időnek egyszer ismét súlya kezdett lenni, és az öntudat szikrája érezte, hogy kezd összepréselődni. A szeretet érzete immár elviselhetetlenné vált, és Napszépe ismét megjelent, hogy zokogjon a végtelen érzelem súlya alatt. A prés egyre erősödött, annyira parányivá nyomta össze, amennyire hatalmas volt ezelőtt; mintha egyetlen pillanatba akarna összesűrűsödni lét és nemlét, fehér és fekete, élet és halál, örökkévalóság és nemlét.
Aztán megszűnt a nyomás, és Napszépe megkönnyebbülve szívta magába az éltető levegőt. Kacagva, szívében cseppnyi szomorúsággal gördült le egy hatalmas sziklán, mint aprócska vízcsepp. Visszatekintett, és számtalan társát látta maga mögött, amik egy hatalmas, jóságos, megértő, türelmes és békés szem tükréből csepegnek alá.
És Napszépe megértette, hogy az Istennő egyik könnycseppje.
Most már képes volt maga alá nézni. Először nem is értette, hogy mit lát: zöldet, sárgát, szürkét, kanyargó kék szalagokat, a kék mindenféle árnyalatában játszó foltokat, tarka pontokat. Zuhanás közben egyszer csak kezdte felismerni a dolgokat maga alatt, mindent, amit még nem látott ebből a nézőpontból: a mezőket, a sivatagokat, a hegyeket, a folyókat, tengereket és óceánokat, és az emberek városait. Hihetetlen magasságból látta a világot, és könnyezett a gyönyörűségtől, miközben elhatolt hozzá a világ milliárdnyi zajának egybefonódó harmóniája.
Egy idő után megváltozott a minősége, és észrevette, hogy esőcseppé változott. A világ felszíne is átalakult: számtalan sebből vérezve, tűzvészek által gyötörve, szikkadt, fekélyes talajon próbáltak életben maradni a túlélők, és ő nem tudott olyan gyorsan zuhanni, ahogyan szeretett volna, hogy minél hamarabb célba érjen, életet kínálva a létezőknek.
Végül becsapódott. A fájdalom, noha elviselhetetlennek tűnt, csak egy pillanatig tartott.
Napszépe csodálkozva nézett körül.
Egy városban találta magát, mozdulatban megdermedt emberek között. Szellő sem rezzent, madár szárnya sem rebbent, nem ostromolta a fülét a tengernyi ember által keltett zsivaj. A csend olyan tökéletes volt, mint a teremtés előtt lehetett: szinte hallani vélte a föld szívdobbanását.
Aztán végignézett magán. Emberi teste volt, női teste volt, valamiért ismerős volt ez a test, amely hamarosan szürke ruhát, köpenyt és fátylat kapott.
És a vízcsepp megértette az üzenetet.