Madárka 6/4
4.
Végtelenül elcsigázottnak érezte magát. Mintha a világ összes súlyát cipelte volna. Fájtak a végtagjai, a mellei, a méhe, a nőisége – mintha az összes kín, amit valaha átélt, ott lüktetne a testében. A lelke azonban annyira kimerült, hogy már képtelen volt reagálni a test szenvedésére.
Feltápászkodott. Ruháját szorosra húzta magán, mintha attól félne, hogy mohó férfiak durva kezei le akarják róla szakítani. A szobortól néhány lépésnyire álló kicsiny víztartóhoz lépett, amiben meg kell tisztulni, mielőtt az Istennőhöz fordul az ember. Ez a megtisztulás az előbb elmaradt. Napszépe a szent vízbe mártotta az ujjait, és csodálkozva vette tudomásul, hogy a folyadék befogadja őt. Megkönnyebbülve nyújtotta bele az ujjait, majd a kezét. Hálatelt szívvel mosta le az arcáról a könnyeket. A hűsítő folyadék igazi gyógyító erővel bírt. Lassan levette magáról a fátylat, majd a ruháját, és alaposan átmosta magát, testének minden szennyezett porcikáját, az Anya éltető könnyével.
Szürke ruhájával törölte le magáról a vízcseppeket.
Napszépe most először valóban érezte magán a szentséget, ami lemosta lelkéről a bűntudatot, a szégyent, a testet-lelket emésztő kínt. Valami mély, bágyadt szomorúság maradt a sötétségben, ami körülölelte, de ami valamiért most nem zavarta őt.
Noha a durva érintésnek csupán az emléke is fájdalmat okozott neki, úgy érezte, hogy istene előtt meztelenné kell válnia. Nem lehet több takargatni valója. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt Altrein hatalmas szobra előtt. Hosszú haja elfedte kebleit, kezével sebzett nőiségét takarta.
Lassan, óvatosan, mint ahogyan a virág kibontja a szirmait a reggeli napfény első simogató érintésére, felemelte a fejét, és kitárulkozott teljes vérző nőiségében az Istennő szomorú, megértő tekintete előtt. Ahogy meztelen volt a teste, igyekezett teljes lelkét megnyitni.
– Csak a fájdalom ismeri a fájdalmat, gyermekem.
Elődje és mentora, a Szent Anya lépett ki Altrein szobra mögül. Napszépe szíve kihagyott egy ütemet, ahogy pillantása az évek óta halott nő szomorú mosolyára esett.
– Ugyan ki ismerné jobban a fájdalmat, mint aki maga is fájdalomban él? – kérdezte a látomás. – Ki ismerné jobban a kételyt, mint a kétkedő maga? Ki ismerné jobban a félelmet, mint az, aki fél?
Lassan odasétált Napszépe elé, aki egész testében reszketett, de nem a félelemtől. A jelenésből meleg, gyengéd szeretet áramlott.
– S ki tudná mindezeket gyógyítani, ha nem az, ki maga is meggyógyult belőlük? – folytatta a látomás.
– Én nem tudok gyógyítani – suttogta Napszépe, amikor végre megjött a hangja. – Nem tisztultam meg a haragtól, a gyűlölettől, a kételyektől.
A Szent Anya elmosolyodott, és puha tenyerével megérintette Napszépe arcát. A nő remegett a földöntúli érintés súlya alatt. Lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, szeméből könnyek potyogtak alá.
– Nézd!
A jelenés Napszépe arca alá tartotta a tenyerét. A nő arcán legördülő könnycsepp aprócska maggá változott a ráncos bőrhöz érve. A Szent Anya a tartály szent vize felett elfordította a tenyerét, mire az aprócska mag a vízbe pottyant. Napszépe megigézve nézte, ahogy pillanatok alatt apró fácska emelkedik ki vízből, amely gyorsan virágokat, majd gyümölcsöt is terem.
– A fájdalmadból új élet fakad – mondta a Szent Anya. – Mit gondolsz, Altrein miért képes magához ölelni téged? Azért, mert nincs benne harag? Ellenkezőleg. Azért, mert jól ismeri a haragot. Az Istenanya azért képes magához ölelni a kétkedőt, a gyilkost, a gyűlölködőt, a kínzót és az áldozatot egyaránt, mert minden ott van benne. Azért képes mindenkit megszólítani, mert gyűlölt, kétkedett, gyilkolt, kínzott és megkínoztatott. Az, aki nem ismeri az elhagyottság kínját, hogy értene szót az elhagyottal? Az, aki nem bántott másokat, hogy értene szót a bántalmazóval? Az, akit nem öltek meg, hogyan jutna el a meggyilkolt lelkéig? Mondd, leányom, érted te ezt?
Napszépe hallotta már ezeket a szavakat, de nem így, nem ilyen értelemben. Mintha ugyanazok a szavak más értelmet nyertek volna, mint amikor a mese szerint forgószél kapja fel a házat, és amikor lerakja, ugyanazokból a darabokból egy teljesen más épület áll össze.
– A fájdalom gyógyítja a fájdalmat – suttogta. – Mint a kígyóméreg.
– A méreg megölhet, de meg is gyógyíthat. Nem a fájdalom ellentéte a gyógyír, hanem a fájdalom maga. A világ fájdalmára a gyógyszer nem a fájdalom elpusztítása, hanem az elfogadása, a megértése, a befogadása. Csak a kín gyógyítja a kínt, a harag a haragot, a gyűlölet a gyűlöletet. Érted, leányom?
Napszépe tétovázva bólintott.
– Azt hiszem, hogy igen…
– Sebzett lelkedhez hogyan juthattam el? – kérdezte a jelenés. – Tiszta, folttalan szívvel? Nem. Csak úgy érinthettelek meg, hogy ismertem a fájdalmad. Ezért vettelek észre ott, ahol mások pillantása lesiklott rólad. Ezért nyúlhattam le oda, ahová mások lenézni sem voltak hajlandók. Onnan jöttem, ahonnan te, az vagyok, aki te magad. Mi mind egyek vagyunk a kínban, a félelemben, a haragban, a pusztításban, életben és halálban. Ezért lehettem én a Szent Anya, és ezért vagy te a Szent Anya.
– De nem vagyok több, vagy más, mint a többiek – suttogta Napszépe. – Miért engem választottál?
– Te választottál engem. Én csak válaszoltam a hívásodra. Altrein bárkinek segít, de a segítséget kérni kell. Ez a te döntésed. És te döntöttél, amikor hívtál, amikor életet akartál váltani, a halott gyermekkel a lábaid között, a saját véredben fekve.
Napszépe lelki szemeivel látta önnön gyötrődő lényét a múltban, a város mocskában fetrengve, mindenkitől elhagyva. S most itt van, Altrein szobra előtt, és a gyógyítók közé állt, mi több, ő a vezetőjük.
Szörnyű sejtelem lángolt végig az elméjén, mint egy őrült látomás.
– Igen – mondta a jelenés. – A gyógyítás szent hivatás, aminek meg kell fizetni az árát. Mert azokhoz szólsz és azokkal érintkezel, akik a mélységben, a sötétségben járnak. Ehhez viszont be kell barangolnod a sötétség és a mélység birodalmát, hogy meghallhasd a hangjukat és eltalálj hozzájuk.