Szafarin...

A jövő útjai / Novellák (116 katt) kosakati
  2024.12.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/11 számában.

Szafari, avagy jönnek a bumfordik.

Robertsék végre elhelyezkedtek a húszszemélyes, kis űrsiklóban. A sikló levált a hatalmas űrhajóról, és néhány kör után megkezdte az ereszkedést a Mirindux felszíne felé. A kis Tina miatt majdnem lekésték a hármas számú leszállójáratot. Már alig volt néhány perc a beszállásig, amikor Elen végre megtalálta kislányát a videóteremben. Tina éppen egy kutyákról szóló édes-bús gyerekfilmet nézett elmerülten.

– Gyere, édes lányom! Már csak rád várunk. Ha miattad lekéssük a hármas járatot, várhatunk a tízesig!
– De anyu, még nincs vége a filmnek! – nyafogott Tina.
– Nem érdekel! Azonnal gyere!
– De anyúúú…
– Ha miattad lekéssük a hármast, ott maradsz a szállodában, nem jöhetsz velünk a szafarira!
– Na és? Úgyis utálom nézni, ahogy szegény állatokat gyilkolásszátok.
– Ne izgulj, nem lesz gyilkolászás, csak egy vaddisznóra kaptunk engedélyt, de azt sem biztos, hogy eltaláljuk!
– Na, jó. Közben úgyis vége lett a filmnek… felőlem mehetünk.

* * *

A mirinduxi repülőtéren nagy volt a nyüzsgés. Ezzel a hajóval rengeteg turista érkezett, nem akartak lemaradni az utolsó szafarikról. A hírekből mindenki értesült róla, hogy a természetvédők nyomására a Mirinduxon is be akarják tiltani a vadászatokat. Élelmes utazási irodák még gyorsan szerveztek néhány turnust, mielőtt életbe lép a vadászati tilalom.

Bob Roberts büszke volt rá, hogy sikerült helyet szereznie az egyik utolsó kirándulásra. Elen ideges volt, mint mindig, ha utaztak. Egyfolytában családja tagjait és a csomagokat számolgatta. Úgy érezte, ha jó kotlós módjára nem tart szemmel állandóan mindent és mindenkit, valaki, vagy valami feltétlenül eltűnik. Utazás előtt általában az a rémálom gyötörte, hogy valamelyik gyerekét keresi a tömegben. Bob, a férje nem okozott nagy problémát… a legközelebbi bárban mindig könnyen megtalálta. Ted már nagyfiú volt, megfontolt és óvatos. Bezzeg a két kicsi… Tina és Bruce igazi szemfényvesztők voltak. Teddel ellentétben ők sohasem mondták, hogy éppen hová mennek, csak pillanatok alatt eltűntek. Az utolsó pillanatban azért általában előkerültek, néha a legelképesztőbb helyekről.

Bruce egyszer például bevette magát a büfé-pult alá egy rakás pohárral. Vizet töltögetett az egyik pohárból a másikba, aztán a másikból a harmadikba, és így tovább. Ted a fülénél fogva cibálta oda a zsilipnél idegeskedő Elenhez.

Most szerencsére nem tűnt el senki és semmi. Elen mégis csak akkor nyugodott meg, amikor már minden belekerült a bérelt terepjáróba, és elindultak a szálloda felé.

* * *

Másnap reggel némi rumli után elindultak a szafarira. Tina nem nagyon akart menni, de a szállodában sem akart maradni egyedül. Nagy nehezen, de rászánta magát a kirándulásra. Bruce nyafogott, hogy ő még álmos.

– Persze, hogy álmos – morogta Ted –, már megint hajnalig bámulta azt a nyavalyás vidit. – Lazán nyakon vágta az öccsét, aztán azzal vigasztalta, hogy a terepjáró hátsó ülésén még nyugodtan alhat egy kicsit… – Csak induljunk már!

* * *

Mirinduxtown nem volt valami nagy, hamar kiértek a nagyrészt szállodákból álló város szélére. A színes, néha rikító házak és utcák után elég furcsa volt a látvány, ami eléjük tárult; a fák, a föld, a fű, a sziklák, és egyáltalán minden… a barnás narancsvörös árnyalataiban pompázott. Sehol semmi más szín, csak ez a barnás, narancsos vöröses… Sehol egy kék, egy élénk piros, sehol egy zöld folt… még az égbolt is narancsos ködben borult föléjük.

– Pfuj, de unalmas egy hely! – húzta az orrát Tina. – Mi a csodának jöttünk mi ide?
– Vaddisznót lőni, te lüke! – mondta Ted.
– A vaddisznó, különösen a mirinduxi vaddisznó különlegesen finom csemege. – oktatta kislányát Bob. – Ha te is elolvastad volna a Mirinduxról szóló tájékoztatót a vidin, úgy, mint Ted, nem kérdeznél ilyen butaságokat.
– Peeersze…Már megint Ted! Mindig Ted! Én utálok olvasni!
– Elég baj az – morogta Elen.
– A vaddisznó is olyan ronda színű, mint a fák, meg minden? – kérdezte Tina. – Akkor hogyan fogjuk észrevenni?
– Észre fogjuk venni, ha másért nem, akkor azért, mert mozog – válaszolta Bob. – Tessék, itt egy kép, amit a vidiről vettem le, ha ilyet látsz, akkor szólj! Príma vacsorát készítenek belőle a szállodában… az agyarakat meg hazavisszük, hogy az összes szomszédunkat megegye a sárga irigység.
– Hú, apu… ez irtó ronda. Felőlem le is lőhetitek… talán még eszem is belőle, ha nem túl rosszízű – fintorgott Tina.
– Létezik olyan állat, amelyik szerinted nem aranyos? – gúnyolódott Ted.
– Igen… úgy látszik…

Bruce ez alatt még mindig békésen aludt a hátsó ülésen, Elen ölében.

* * *

– Apu! – kiáltotta Tina. – Ott egy vaddisznó!

Megálltak. Ted átvette a kormányt, Bob elővette a puskákat. Lassan továbbindultak, hogy közelebb kerüljenek az állathoz. Elen finoman eligazította a még mindig alvó Brucet az ülésen, és átvette Bobtól az egyik puskát. Ted leállította a motort, hogy el ne riassza a vadat. Bob és Elen felálltak a kocsiban és céloztak.

A vaddisznó nyugodtan turkált, még nem vette észre a vadászokat. Hatalmas teste narancsvörös volt. Ahogy hosszúkás orrával túrta a földet, lepényhalszerűen lapos teste meg-megrándult. Olyan volt, mint egy négy gyufaszálon imbolygó, zsemlemorzsába forgatott, vékony szelet kocsonya.

Bob és Elen szinte egyszerre lőttek. Később még sokat vitatkoztak azon, hogy melyikük is találta el.

– Eltaláltuk! – kiabáltak, és ugráltak örömükben.

Ted beindította a motort, közelebb hajtott a zsákmányhoz, hogy betehessék a terepjáró csomagtartójába. Amint odaértek a leterített állathoz, Tina kiugrott a kocsiból és kíváncsian odaszaladt a fekvő állathoz.

– Tina, várj, lehet, hogy még él egy kicsit, és még megharap… – aggodalmaskodott Elen.
– Anyu, ez már nem harap! – kiáltott vidáman Tina.

* * *

Bob és Elen letették a puskákat, és éppen szálltak volna ki a terepjáróból, amikor Ted elordította magát.

– Oroszlán!

A narancsvörös fenevad hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, ott termett a terepjáró és a vaddisznó között. Szagolgatta a fekvő állatot, és hol a vaddisznó mögött kuporgó Tina, hol pedig a közeledő Bob és Elen felé morgott. Még nem tudta eldönteni, hogy kit támadjon meg előbb a zsákmány megszerzése érdekében.

Ted felemelte a puskát, célzott… de lőnie már nem kellett.

* * *

Ha a vaddisznó hatalmas volt, és az oroszlán félelmetes, akkor nem tudom, mit lehetne mondani arra a rémségre, ami szélvészként rohant el a terepjáró és a vaddisznótetem között… Nagyobb volt, mint egy elefánt, és futtában, talán észre sem véve azt, agyontaposta az oroszlánt. Nem maradt belőle semmi, csak egy narancsos-vöröses massza.

* * *

Ted kezéből kiesett a puska. Bob és Elen miután magukhoz tértek, odarohantak a még mindig dermedt Tinához. Volt puszi, volt sírás, volt szemrehányás, hogy miért ugrott ki a kocsiból… és még egy anyai pofon is elcsattant a kedves kis arcocskán. Ted is kikászálódott a kocsiból, felvette az elejtett fegyvert, riadtan körülkémlelt, hátha jön még valami… A vaddisznót néma csendben, szinte álomkóros, lassú mozdulatokkal pakolták be a csomagtartóba. Valamennyien többé-kevésbé bénultak voltak a történtektől. Végre Elen törte meg a csendet.

– Azt hiszem, nekem elegem van a szafariból!
– Nekem is…nekem is… – mondták egymás után a többiek is.
– De miféle állat volt ez, ami megmentett minket? – kérdezte Tina.
– Azt hiszem, ez egy úgynevezett bumfordi volt – válaszolta nem túl határozottan Bob.
– Miből gondolod? Hiszen olyan gyors volt, hogy alig láttuk.
– A tájékoztató anyagból gondolom, a nagysága miatt.
– Apu, a bumfordiról nem vettél le képet?
– De igen. – Bob kotorászott az ingzsebében. – Tessék, nézzétek meg!

Nézegették a képet. Hatalmas narancsos-vöröses állatot ábrázolt. Nagyobb volt, mint egy elefánt, bundája vastag és tömött, mint egy teddibeer bunda, orra széles, disznószerű, konnektor-forma.

– Békés növényevők, könnyen megriadnak, ilyenkor az egész csorda eszeveszett vágtába fog… – olvasta Ted a kis kép alatti feliratot.

* * *

A távolból dübörgés hallatszott.

– Mi lehet ez? – kapta fel a fejét Elen. – Csak nem földrengés?
– Attól tartok, sokkal rosszabb – felelte Bob. – Megriadt bumfordi csorda! A mi kedves kis megmentőnk a csorda elején futhatott, és most ideérnek a többiek is.
– Minket is eltaposnak, mint az oroszlánt?
– Keressünk valami fedezéket!
– Hová lehet itt elbújni?
– Ott van egy nagy szikla! Talán még elérjük!
– Ted! Állítsd le a motort! – kiabálta Bob.
– De apa, megőrültél? Nem fogjuk elérni a sziklát!
– Csak állítsd le, Elen, te pedig vedd elő azt a híres, jó hallásodat, és mond meg, hogy milyen irányból jönnek pontosan!

* * *

Elen kivételesen nem vitatkozott, hanem feszültem figyelt néhány pillanatig, aztán szavakra nem pocsékolva az időt, határozottan egyirányba mutatott. Ted, mint az őrült hajtott be a szikla mögé, a mutatott iránnyal pont ellentétes oldalra. Aztán csak vártak. Vártak reszketve, de kíváncsian… a csendet egyelőre nem zavarta semmi, csak Bruce egyenletes szuszogása hallatszott a hátsó ülés felől. Nemsokára a dübörgés erősödni kezdett.

A zaj erősödött, a föld remegett, a szikláról apróbb kövek potyogtak a terepjáróba. A zaj már szinte elviselhetetlen volt, amikor feltűntek az első bumfordik a szikla két oldalán. Nagyságukhoz, és súlyukhoz képest hihetetlen sebességgel rohantak. Nyílegyenesen rohantak el a szikla két oldalán, egyenesen előre.

Ahogy az állatok patarengetege felverte a port, Robertsék szinte semmit sem láttak. Reszketve várták, mikor lesz már vége az elviselhetetlen dübörgésnek. Örökkévalóságnak tűnő percek után kezdett elülni a por, nem hallatszott már dübörgés… valami más fajta morajt hallottak

A látvány iszonyatos volt; a bumfordi-csordát a szikla szinte kettészakította. A csorda egyik fele egyenest belerohant a tengerbe. Ezek vizesen, de teljesen lenyugodva kiténferegtek a partra, és békésen legelészni kezdtek. A csorda másik fele viszont nekirohant a magas partfalnak. Az elsőnek érkezőket a később odaérők hatalmas, véres húsheggyé taposták. A szerencsés utolsók most kászálódtak le nehézkesen a csúszós massza tetejéről. Szétszóródtak, és legelészni kezdtek.

* * *

– Ez baromi… – suttogta Bob.
– Mitől riadhattak meg ennyire szegénykék? – kérdezte Tina.
– Talán egy másik vadásztársaságtól, talán egy puskalövéstől… – tűnődött Ted.
– Induljunk vissza a városba, addig, amíg újra össze nem áll a csorda! – javasolta Elen.

* * *

Ted most nem szórakozott a motor bőgetésével, a legrövidebb úton, biztonságos tempóban tartott a város felé. Mindenki csendben volt, senkinek nem volt kedve beszélgetni. Bruce szemeit dörgölve, még félálomban kérdezte;

– Anyúúúú! Mikor megyünk már arra a szafarira?

Elen nem válaszolt, úgy érezte, egy hang sem jön ki a torkán, amíg be nem érnek a város biztonságos, erős falai közé. Nagyon hosszúnak tűnt az út. Aztán a végtelen narancsos vörösben feltűnt néhány apró kék-zöld folt… Mirinduxtown falai.

Előző oldal kosakati