Kísérlet
Tamás lassan már tíz éve él itt, és most nem igazán értette mi történik vele, körülötte. A hat sávos New Yorki utcáról egyszerűen eltűntek az autók. Egyik pillanatról a másikra az emberek is. Csak ő maradt, és az a legalább félszáz nyakig páncélba öltözött, állig felfegyverzett kommandós, aki őt körbevette csőre töltött fegyverekkel, golyóálló pajzsokat maguk elé tartva. Tamás mindig is utálta az erőszakot, ezért azonnal fel akarta emelni a kezeit, jelezvén, itt valami nagyon nagy félreértés van, és ő nem akar, nem együttműködni. Azonnal üvölteni kezdtek vele, ne mozduljon. Karjai félúton megálltak, már nem akarta felemelni. Már nem akart csinálni semmit sem, mert fogalma sem volt, mi folyik itt, mit szabad és mit nem. Ahogy így megmerevedett, páncélozott katonai terepjárók és nyolckerekű csapatszállító kétéltű katonai járművek érkeztek. Felettük Apache helikopterek keringtek érvényes tűzparanccsal. Az ezidáig oly kiürültnek tűnt utca most zsúfolásig megtelt rohamosztagosokkal, akik nem olyannak tűntek, mint akik viccelnek. Akkor az egyik páncélozott terepjáró ablakában meglátja a tükörképét, és elképedt, majd elsötétedett előtte a világ.
Amikor magához tért, fekete füst takarta előle a kilátást. Amikor az itt-ott felszállt és láthatóvá vált a hat sávos út és a járda, kaotikus látvány fogadta, ami azt is megmagyarázta, miért van síri csend. Az ezidáig a feje felett köröző négy harci helikopter és a páncélozott járművek cafatokra szakadt darabjai beterítették a belvárost, ameddig a szeme ellátott. Halott rohamosztagosok mindenhol, nem éppen jó állapotban. Tamás mindebből semmit sem értett. Csak abban volt biztos, ő van mindennek az epicentrumában. Miközben ő nemcsak, hogy sértetlen, de a hófehér vászonnadrágján és ingén, egyetlen sérülés nincs. Mi több, egyetlen koszfolt, vagy bármi, ami jelezné, ő az előbb elájult. Ebből a logikus következtetés, nem ájult el, és lehet, lenne némi köze az itt történtekhez? Több száz rohamosztagos és katonaruhás ember fekszik körülötte holtan. Tüdeje elkezdet sípolni, a stressz mindig kihozza belőle az asztmáját. Kétségbeesetten keresi a számára életmentő sprét, mielőtt a rohama megkezdődne. Addig is próbálja a relaxációs és légzőgyakorlatokkal lassítani, de a stressz erősebb nála, amikor keze ügyébe kerül zsebe aljából az életmentő gyógyszer.
Negyedik órája járja a várost, de élő embert még nem talált. Mi több, élőlényt sem. Ami a legfurcsább, valamennyi jármű eltűnt. New York a világ egyik legnagyobb városa, hihetetlen sok közlekedővel. Most semmi. De még csak egy parkoló motorkerékpár, egy bicikli, egy elektromos roller sem! Továbbra sem érti, mi történt, és azt sem, hogyan tehette ő egyedül mindezt? Egyáltalán ő volt? Tényleg nem tudja. Bár a tények makacs dolgok, és lassan bebeszéli magának, ezt bizony mind ő tette. Mi több, az égről is eltűnt minden, amit az ember alkotott valaha. Csak az épületek maradtak meg, és benne valamennyi dolog, ami korábban is. Volt áram, de a jelzőlámpák sárgán villogtak. A kebabosnál is meleg volt minden étel, még órákkal később is. Mintha csak percekkel ezelőtt hagyták volna ott azokat az utcai árusok. A pizzériában éppen akkor készült el a kemencében a pizza. Pedig már nyolc óra eltelt! Tamás tudja jól, annak a tésztának elég tíz perc a forró kemencében. Ha picit is tovább marad bent, akkor bizony az megég. De ez nem égett meg! Hol vannak az emberek? Hová tűntek? Miért bújnak el? Miért menekülnek előle már kilométerekkel korábban?! Ha egyáltalán így van, mert ebben se biztos.
Tamás jóllakottan iszogatott egy Coca-Colát, amit az imént vett ki a friss jégkockával teli pultból. Lábait feltette az asztalra, várta a mérges és felháborodott beszólásokat, de semmi. Bement a Grand Hotelbe, és az elnöki lakosztályt elfoglalta. Volt víznyomás, volt áram, volt klíma. Minden működött, csak éppenséggel nem volt, aki azt működtesse. Tamás úgy döntött, élvezi az élet valamennyi előnyét. Hosszasan lefürdött, majd tévézett, netezett. Felkereste az egyik legnagyobb chat platformot, ahol az egész világból kontaktban vannak egymással az emberek. Most, a leglátogatottabb oldalak is néptelenek voltak. Félbehagyott beszélgetések, meg nem válaszolt kérdések, trollok által gerjesztett és félbemaradt vére menő viták, veszekedések, fenyegetődzések. Bárhová is lépett, mindenhol ugyanezt tapasztalta és mindenhol pontosan egy időben történt. Akkor, amikor ő elájult. Így aludt el, az ölében a laptoppal, az elnöki lakosztályban a vetett ágyban.
Amikor felébredt, gőzölgő kávé és friss, még forró reggeli várta az asztalon. Még mindig a Grand Hotel elnöki lakosztályában volt, tehát nem álmodott, de azóta rendbe jöttek a dolgok. Hiszen itt a bőséges és friss reggeli. A zsemle ropog. Ezt biztosan percekkel ezelőtt vették ki a sütőből. A tejeskávét pont úgy kapta ahogyan szereti, és a mennyisége, majd egy liter is passzol. Döntött, jó akkor megreggelizik és kitalálja, mit is fog mondani. Elvégre ez az elnöki lakosztály, és ő itt töltött egy éjszakát. Ennyi pénze egyszerűen nincs, bár az is igaz, nem jelentkezett be. Vagyis nincs mit számon kérjenek rajta. Ruháit kimosva és frissen vasalva találta az ágya mellett egy széken összehajtogatva. Cipőjét kipucolva. Olyannyira, hogy a beleszáradt rágógumi maradványokat is eltávolították. Ajjaj, ezt nehéz lesz kimagyarázni. De megpróbálja. Reggeli után felöltözött, és lifttel lement a recepcióhoz. Megdöbbent azon, ami fogadta, a helyzet semmit sem változott. Sehol senki, sehol egyetlen jármű sem. Átmászott a pult másik oldalára, és akkor döbbent csak meg igazán! Tamás Hamberger amerikai-magyar kettős állampolgár. Ott volt mindkét útlevele és az iratai, a bankkártyája is beszkennelve. Mellette a megjegyzés, a vendég egy limuzint rendelt délelőtt tíz órára. A számla előre rendezve két hétre teljes ellátással. Ez egyszerűen lehetetlen. Ránézett az órájára, egy perc múlva tíz. Rohanni kezdett a luxusszálloda bejáratához, ahol éppen abban a pillanatban fékezett le az általa rendelt limuzin.
Tamás szinte kirobbant a szálloda forgóajtajából. Egyértelműen látta még a limuzin elhalványodó féklámpáját. Közel és távol egyetlen ember és jármű sincs továbbra sem. Hol a sofőr?! Hiszen magától egy limuzin se képes ideparkolni. Vagy mégis? Mert sofőr az nincs. Mégis, az ülés mintha langyos lett volna, mint amiben alig pár másodperce még ültek. A motor jár, a kulcs benne, a tank színültig tele, kézifék behúzva. Nem. Ez egyszerűen lehetetlen. Hiszen Tamás látta, ahogyan a hatalmas limuzin lassítva megáll, és a féklámpái elalszanak. Ugyanakkor senkit sem látott kiszállni. Akkor körbejárta a járó motorú autót a fejét fogva. Kiabálni kezdett, majd üvölteni.
– Hol vagy? Gyere elő! Ne szórakozz velem! Hol vagytok?! Valaki! Csak egy ember! Valaki, valaki!
Akaratlanul is térdre rogyott és zokogni kezdett. A magány magába szippantotta önbizalmát. Nem értett semmit sem. Emlékszik mindenre, de semmit sem ért. Percekig tartott, mire összeszedte magát. Szipogva ugyan, de felállt, és próbált tisztán gondolkodni. Ez nem normális. Alig huszonnégy óra telt el, és összeomlott. Nem, meg kell emberelnie magát. Igen, tudja már, mit fog tenni. Visszamegy oda, ahol tegnap ez az egész kezdődött. Letörölte a könnyeit és férfiként próbált szembenézni a problémával.
A limuzin halkan állt meg ott, ahol tegnap ez az egész történet elkezdődött. Leállította a motort és kiszállt. Eltűntek a romok és a roncsok is. Egyetlen holtest se feküdt sehol sem. Valamennyi kár, ami az épületekben esett, mind kijavítva. Csak az aszfalton maradtak meg a hatalmas rombolás, a szétszakadt páncélozott járművek nyomai. Az odaszáradt vérfoltok bizonyították, tegnap valóban megtörtént az, amit átélt. De ezeken kívül minden eltűnt. A romok, a kiégett roncsok, a szétszaggatott emberi maradványok, a leomlott épületekből a sitt, minden eltűnt, minden ki van javítva. De egyetlen légy sem zümmög, nincsenek madarak, se semmi sem, ami él és mozog. A közeli kínai étterembe benyitva ételek illata csapja meg az orrát. Mintha csak pár másodperccel ezelőtt még itt lettek volna. Mindegyik asztal roskadásig tele, valószínűleg a vendégek által rendelt friss, még gőzölgő forró ételekkel. Az egyik asztalon kis tábla, Foglalt. Ráírva egy név, az ő neve. Tamás Hamberger. Akkor hangosan kezdett beszélni.
– Szóval játszunk! Szórakoztok velem?! – Kezdett dühbe gurulni, de visszafogta magát. –Hát legyen, akkor játszunk!
Leült és kényelmesen megebédelt. Majd amikor végzett, hangosan kiáltott, mintha csak a pincérhez szólt volna.
– Főúr kérem! Én most kimegyek a mosdóba. Addig kérnék öntől egy francia bort. Egy ezerkilencszázkilencvenes évjáratú Domaine de la Romanée-Conti – Romanée Conti Grand Cru – Burgundyit. Egy egész dobostortával eredeti recept szerint! Köszönöm!
Ezzel kiment a mosdóba. A mosdó kövezetén tábla, vigyázat, frissen felmosva, csúszik. Valóban, foltokban még nedves volt a kő.
– Szóval játszani akartok fiúk? Rendben! Kíváncsi vagyok, mi fog várni az asztalomnál.
Kényelmesen elintézte folyó ügyeit és kezet mosott, majd a kézszárítóval megszárította nedves tenyerét. Az asztalához közelítve megdöbbent. Egy dobostorta várta a leszedett asztalán egy üveg borral. Ezerkilencszáz kilencvenes Romanée Conti Grand Cru – Burgundyval, amit rendelt. Csak hallott róla, és a telefonján rákeresve onnét olvasta le. Ennek a bornak a palackja ötvenezer dollár.
A dobostorta pontosan olyan volt, amit anno a nagymamája tudott csak megcsinálni. A mama mestercukrászként ment nyugdíjba, mikor még gyerek volt. A bor zamatát semmihez sem tudta hasonlítani, amit valaha is kóstolt, ám de el kellett ismernie, ez volt élete legfinomabb és legdrágább bora. Drága volt, mert ahogy elfogyott, csippent a telefonja. A számláját megterhelték ötvenezer dollárral. Nincs is rajta annyi pénz. Most már eltökélte, megtalálja azokat, akik szórakoznak vele. A limuzinnak majdnem a végsebességével száguldott keresztül kasul New York teljesen kiürült utcáin. Egész nap keresett, de nem talált senkit és semmit sem. Késő délután volt már, amikor feladta. Úgy döntött, beül egy moziba. Keres egy nagy plázát, azt kizárt, hogy ki tudják üríteni. Tévedett, ugyanaz fogadta New York legnagyobb plázájában. A parkolók kongtak az ürességtől. Se ember se állat. Egyáltalán bármilyen élőlénynek nyoma sem volt. A mozinál éppen akkor pattogott ki a friss kukorica. Már nem foglalkozott vele, kiszolgálta magát, és beült egy kezdődő filmre. Majd ha akarnak valamit, megkeresik. Amikor elindult a vetítés, azért sem állt fel. Először a reklámok mentek le, majd egy dokumentumfilm indult el. A hidrogénbomba mellékhatásairól beszélt egy öreg tudós, aki mindig úgy fordult, hogy az arcát Tamás ne láthassa. Pedig hiszi, tudja, ki ez az ember, mégsem ugrik neki be a neve. Majd biológiai fegyverekről és mutáns állatokról beszélt, akik drasztikus változásokon mentek keresztül a gamma sugárzás hatására. Utána az emberiség teljes pusztulása volt a téma.
– Tehát erről lenne szó? Egyedül maradtam mutánsokkal? – Szólalt meg Tamás erőteljesen, szinte kiabálva, amikor hangosnak tűnő kattanással egy kapcsoló kattant, és a villany lekapcsolódott odafent. Egy ajtó csapódott. Tamás rohanni kezdett arrafelé, amerre hallotta az ajtócsapódást. De senkit sem talált, csak egy félig elszívott, még parázsló cigarettát. Majdnem éjfél volt, mikor abbahagyta a keresést és visszatért a Grand Hotelba, az elnöki lakosztályba. Alaposan összekente magát és a ruháit is.
Másnap reggel minden ugyanúgy történt. A ruhái kimosva, frissen vasalva az ágya mellett, a kipucolt cipője alatta. Reggeli friss zsemlével, forró tejeskávéval az asztalon. Most nem evett, hanem azonnal felöltözött és keresni kezdett. Mindegy kit, csak élő ember legyen. Bárki, akárki csak ember legyen! Estére már túl volt a második asztma rohamán, de mindig időben használta a sprét, így azt időben sikerült kontroll alá vonnia. Egyre idegesebben és egyre hisztérikusabban viselkedett. Maga sem értette, miért. Éjfél körül az étkezdében lépéseket hallott, lerohant, de senki. Majd a recepción, oda futott, de újra semmi. Akkor csörömpölést hallott az ajándékboltoknál, ám de oda sietve újra senkit sem talált. Majd a bárnál valaki elindította a kávéfőző gépet. Odaszaladt, de embert most sem talált ott. Akkor térdre esve ütni kezdte a bárpult oldalát öklével. Idegei most kezdték felmondani végleg a szolgálatot. Kezét, öklét véresre verve üvöltött.
– Elég! Elég! Elég! Nem akarom tovább! Legyen vége! Legyen vége! Legyen vége! Elég! Elég!
A kísérletet azonnal félbeszakították. A szűk fél bár túlnyomás alatt lévő kamrában van Tamás már harmadik napja. Karjaiból infúziós csövek vezettek egy nagy gépbe, fején drótháló mindenféle érzékelőkkel. Tamás begyógyszerezve elektromos jelek sorozatát és irányított impulzusokat kap, így irányítva a hallucinációit. Nem álmodott, hanem hallucinált, méghozzá annyira élethűen, hogy elhitte maga is az egész eseménysort. Két hét volt a tervezet kísérlet ideje, és három nap lett belőle. Tamás önként jelentkezett a feladatra. Kétezer katonából, onnét is a legkeményebb száz tengerészgyalogos közül őt választották ki. Ő volt a legkeményebb, a legkitartóbb és a legstabilabb idegrendszerű alany mind közül. Három nap kellett neki, csak három nap. Amint tudatosult benne, hogy egy esetleges katasztrófa miatt egyedüli emberként maradt csak meg, elméje kitalált hangokkal és eseményekkel pótolta ezt a tragédiát. Nem volt itt semmiféle limuzin, se kínai étterem, se mozigép, se asztma, se parázsló cigaretta, se semmi. Ezt mind Tamás elméje találta ki, csakhogy eltakarja előle a fájdalmas igazságot. Azt, hogy az emberiségnek ő lett az utolsó tagja. Ez természetesen csak a kísérlet kedvéért sugallták elméjébe, ami aztán így védekezett a teljes őrület ellen. Hordágyon vitték el leszedálva, teljes idegösszeomlással. Nagy siker volt a kísérlet a jegyzőkönyvek szerint. Az ember nem képes magányban élni, ha tisztában van vele, hogy egyedül maradt. Ha tudja, nincs többé jövője. Az elméje hazudik neki, ugyanakkor segíti elviselni az elviselhetetlent. Erre voltak csak kíváncsiak. Ugyanakkor meglepte őket a három nap alatti összeomlás, mert két hétre számoltak. Nem baj, a fiút majd a pszichiátrián összefoltozzák, jöhet a következő kísérlet.