A borzalom anatómiája
"I decided long ago that one must paint terror as well as beauty from life, so I did some exploring in places where I had reason to know terror lives."
(H. P. Lovecraft - Pickman's Model)
A héten negyedszer hánytam ki. Mint minden alkalommal, az elfogyasztást heves szívdobogás, valamint a páni félelem és egyfajta mániákus eufória elegye kísérte, mintha lefelé és felfelé gyorsulnék véget nem érően, míg az intenzitás tetőfokán végül most sem sikerült magamban tartanom. Csak egy a kellemetlen tünetek közül. A szervezetem nem készült fel arra, amire – úgy érzem – minden emberséget mellőzve hajtja a világ látszólagos véletleneiből kibontakozó, kegyetlen humorú sors. Hiábavaló lenne ellenállnom, nem tudok parancsolni az éhségnek. A kísértés végül mindig túlnő rajtam; én, mint bárki más, kifürkészhetetlen impulzusaim rabja vagyok.
Másoknak persze többnyire nem a teljes kiszolgáltatottság tudatában kell élniük. Néha irigykedve gondolok rájuk. Töretlen keringőjükbe feledkezve léphetnek át a tény felett, hogy egy értelem nélkül koreografált danse macabre idióta ütemére lejtenek ők is. Az állatok ösztönös elővigyázatosságához híven inkább meg sem kérdőjelezik a tagjaikat rángató késztetések eredetét. Nem vájnak a lényük mélyére egy eszelős megszállottságával, hogy ott egy még borzalmasabb lényre leljenek (ami ekkor magától kezd előmászni onnan, és visszatemetni nem lehet).
Mennyivel egyszerűbb lenne hozzájuk hasonlóan élni! Talán én sem kutatnék veszélyes területeket, ha akár egy-egy pillanatra boldoggá tenne, ami a többség által megszabott normák szerint boldoggá tehet valakit.
Ha boldoggá tenne az, hogy emberek között legyek. Ha mások társaságában nem undorodva kényszerülnék érdeklődést színlelni az őket lelkesedéssel eltöltő üres szóváltásokra kötelezve, és kielégítene az egyhangú taposómalom, amit ők életnek neveznek.
Ha nem szólítana magához kóros gerjedelemmel minden, ami az életrevaló, „egészséges” agyvelőt összes sejtjében taszítja.
Ha nem kívánnám újra és újra az emberi tetem ízét.
Útmutató nélkül, a számára idegen tömegbe vetve csak véletlenszerűen, alattomos lassúsággal fedezheti fel az ember a saját elméje mélyén remeteként enyésző titkokat. Csak véletlenszerűen, alattomos lassúsággal ismerhet magára bennük, és bontakozhat ki általuk. Kibontakozásában pedig egyre messzebb és messzebb találja magát azoktól, akiket embertársainak hitt. Így amikor már nem fér el egyben, második fejet növeszt: egyet a külvilág elvárásait kielégítendő, míg a másik különös helyeken épül, és különös dolgok kezdenek tanyázni benne.
Gyakran szálltam metróra. Hosszú, céltalan, éjszakai utak, melyeket nem a megérkezés, hanem a valahová tartás puszta érzete motivált. A várakozás, vágyakozás valami megfoghatatlan iránt, ami az elérhetetlen végtelenbe vetítve igaznak és létezőnek tűnik. Egy cél délibábja, egy ábránd, ami elhiteti, hogy haladni érdemes. Csak a megállók közötti sötétség átmeneti létezésében éreztem úgy, hogy van értelme folytatnom.
Eleinte nem tudtam, pontosan mi az, ami örökké nyughatatlanul űz. Képtelen lettem volna megfogalmazni, hiszen ez a fajta igazság oly távol áll a mindennapi meggyőződésektől, a konvencionálisan elfogadott valóság határain túl, hogy gondolatainkban fel sem merül a lehetősége. Számomra is halvány, elillanó képek sora maradt sokáig.
Csontból faragott tájak kietlensége, fagyott, fekete űr az anyag mögött, bebörtönzött hemzsegés a rothadó húsban. Az univerzum sötétségbe málló, kopott freskója.
A távoli látomások sejtése mégsem volt elég. Magamnak kellett megtapasztalnom őket, hogy felébredjen bennem jelentésük. Megízlelve ajándékukat felismerhettem a tökéletes esszenciáját annak, ami után tudattalanul mindig is kutattam. Mióta ajkaimon éreztem, már semmi nem tud hasonló érzést kiváltani, minden más íztelen lett és üres. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kellemes lenne az íze, sőt. De éhséget semmi sem csillapít többé, csakis az, amit a gyomrom még most is vonakodik magába fogadni.
A megvilágosodás a metróbalesetet követően jött el számomra.
A legtisztább élmény volt, aminek addigi életem során részese lehettem. Visszataláltam valamihez, amiről nem sejtettem korábban, hogy az elmém mélyén várakozik. Mindig is a mélységek kedvelőjeként tekintettem magamra – de nem tudtam, hogy a mélységeknek egy egészen más dimenziója létezhet a törés mögött, amit az a nap okozott az életemben.
Hogy a halál szaga vonzotta elő őket föld alatti járataik sötétjéből, vagy épp ők hozták el a halált a megállóba, sosem derült ki. Egy túlélő sem maradt, aki elmondhatta volna, hogyan kezdődött a véres éjféli bankett, amit az újságok később egyszerű baleset címe alatt tussoltak el. Valaki talán mégis a metró elé vetette magát.
Kocsink váratlanul fékezett le az alagútban, mielőtt kiérhetett volna az állomás félhomályába. A város alatt, a körénk záruló beton sötétjében, hangtalanul... Vártunk, de a földalatti nem indult tovább, és az utasok nyugtalankodni kezdtek. Némi tétovázást követően néhányan kimásztak a sínekre, hogy a peronig gyalogoljanak. Én is követtem őket.
Elsőnek a szag csapott meg. A felfoszló hús és alvadó vér fémes, nyers iszonyata mögött – a nedves föld súlya, az eónokban felőrölt csontok pora, és az organikus valamiféle elemi megnyilvánulása, csupasz és féregszerű.
A megálló szegélyén felkapaszkodva már a kiteljesedett jelenet fogadott. Kezdet és vég nélküli, egy állókép. Egy absztrakt festmény, melyet hörgések, morgások, roppanó tagok, görnyedő árnyak és szétmart sziluettek vörösben játszó keverékéből kent fel az élet a szenvedés galériájába.
Ott, a szirmait bontó halál közepén csoportosultak ők. Meztelen, szürke idomtalanságuk és idegenszerű mozdulataik az ismert világ törvényeit meggyalázó erőt sejtettek. Mellső tagjaikra ereszkedve hajoltak a feltépett hasú tetemekre, és a Természet könyörtelen közömbösségével tökéletes harmóniában táplálkoztak.
A metrómegálló sokkal igazabb helynek tűnt velük.
Meg kellett kapaszkodnom valamiben, és teljesen magamba innom a látottakat. Tudatomig a váratlan, önkéntelen áhítat sűrű ködén át, messziről jutottak el a sikolyok és korábbi utastársaim zaklatott lépteinek zaja, amint a padlót beterítő felfordulásban botladozva igyekeztek kimenekülni innen. Néhányuknak sikerült.
Előkerestem a vázlatfüzetem. Önfenntartó cselekvésnek ebben a pillanatban nem volt értelme számomra, a kinyilatkoztatás sodrása minden ösztönnél hatalmasabbnak bizonyult.
Nem igazán tudom, mennyi idő telhetett el az elém táruló látványba feledkezve.
Az egyik, közelemben lakmározó lény belsőségektől mocskos arcát felemelve vizslatni kezdett. Fejét enyhén oldalra döntötte, emberit gúnyoló vízköpő-vonásaira érdeklődés ült ki. Mellém sompolygott és körbeszaglászott, míg én mozdulatlanul ültem.
Jelenlétem ilyetén nyugtázása kibillentett a zsibbadt, megbabonázott állapotból, és a rettenet hullámokban kúszott a bőröm alá. Immár teljesen egyedül voltam, az utasok mind a földön végezték a többi szerencsétlennel, vagy elmenekültek.
A lény hosszú agyarait megmutatva felmorgott. Jobb híján – és talán félelmemet legyűrendő – visszamorogtam, bár fogalmam sem volt róla, ez köszöntésnek vagy elrettentésnek számított-e. Talán az ő nyelvükben nem is volt különbség.
Végül megállt velem szemben. Résnyire nyitott állkapcsáról nyállal elkevert vér csöpögött, szemében pedig a poklok olyasfajta tapasztalata sötétlett, ami emberi szemtől idegen. Tekintetében megláttam a saját arcom eltorzult mását.
Vézna, groteszk mancsában valamit tartott, és most nekem nyújtotta. Émelygés tört rám, amikor felismertem az emberi maradványt, valami mégis arra ösztökélt, hogy elfogadjam a felajánlást.
A morbid felfedezésvágy győzött a józan ész felett, vagy legalábbis az együgyű megszokás felett, amit akkor még józan észnek hittem.
Hozzáérintettem az ajkaimhoz, és óvatosan végigfuttattam fogaim a törésen, ahol az élet emlékétől még meleg hús és csont felfedte magát. A hús és a csont, ami nemrég még valaki volt. Volt-e egyáltalán valaki? Hisz nem pont most mutatkozott meg igazi alakjában, oszlásnak induló csonkként? A szenvedésből felszínre született személy ezt a végső valóságot fedő illúzióként létezett csak. Nem illő-e tehát, hogy a végső valóság befogadásával adózzunk az örök győztesnek, maszktalanul fejet hajtva a féreg előtt, ami rág?
* * *
A válasz a horizonton vár, mindig csak egy karnyújtásnyira.
Emberi igyekezet nem elég ahhoz, hogy eljussak oda, ahova hívnak. Ahhoz fel kell fejtenem mindent, magát az emberit is. Azt akarom, hogy igaz legyen, de az igazság mindig mélyebben van. Még most is találok újabb rétegeket, amiket le kell vedlenem, mint egy állatnak a feleslegessé és nehézzé váló téli bundája védelmét.
Azóta is hívnak magukkal. Tudom, hogy velük kell tartanom, már tudom, hogy hová tartozom igazán. Csak rajtam múlik, hogy létezik-e az út, amin odaérhetek. Vissza már nem tart semmi; a világ, kifordulva tengelyéből, végre a helyére billent, amikor megízleltem az emberség feladásában rejlő szabadságot.
A North End kivilágítatlan peremén, a második műtermem közelében van az elfeledett, ápolatlan temető, melynek nyálkás mohákkal benőtt sírkövei között találkozni szoktunk. Maguk közé fogadtak. Eleinte megfigyelőként időztem velük, vázlatokat és fotográfiákat készítettem, hogy későbbi munkákhoz hasznosíthassam a látottakat. Idővel magam is az életképeik szereplőjévé váltam. Bár nem tanítottak a nyelvükre, azon kaptam magam, hogy érteni kezdem a hörgések, torokhangok és vinnyogó ugatások elegyéből összeálló jelentést. Mintha mindig is értettem volna, és csak saját ódzkodó elmém szegült a megértés ellen, míg az együtt töltött idő el nem rongyolta fenntartásaimat.
Szavaikat nehéz visszaadni, mert nem felelnek meg emberi nyelvekből ismert fogalmaknak. Túlmutatnak azokon, mintha egy, a világunk mögött megbúvó, titkos világ torz jelenéseit hívatottak volna leírni.
Akaratlanul is sokat tanultam tőlük a felásott sírok és kripták mélyén átvirrasztott éjszakák alatt.
Érzem a lassú változást, ami önmagam alkotásává tesz.
A szemem elszokott a nappali világosságtól, a látásom megváltozott. Egy reggel a nap fénye a remény hályogától megfosztva, puszta valójában mutatkozott előttem: a gyötrelem létreparancsolójaként, a rothadás és erjedés örök forgatójaként, ami mindig is volt. Vakító sugarai mögött formátlan, fekete massza zabálta önmagát.
Mára az emberek társasága a szokásosnál is jobban a terhemre vált. A klub parvenüinek rosszindulatú pletykái következményeként egyre többen viszolyognak tőlem, lassan pedig azok is elmaradoznak, akik a népszerűtlenségem ellenére tanúsítottak némi érdeklődést a munkáim iránt.
De nem számít, mert olyan közösségre találtam, amelyik megért.
Új barátaim felfedték előttem az élményt, amit az átlényegülés határán álló maradvány befogadása nyújthat: a föld alatt érlelődve itta fel a visszafordíthatatlanság aromáját, és az enyészet zenitjén, emberi formáján túl, de még újabb formáin innen rejlik. A transzmutációnak ez a pillanata, ez a köztes dimenziója az, ahol a lehetőségek végtelenné virágoznak, és a valóság perspektívái átjárhatóvá válnak. A hús elfogyasztója osztozhat az elfogyasztott hús állapotában.
Azt mondják, nekem is ide kell eljutnom, ha velük akarok tartani.
Azt mondják, a képlékeny maszk, amit önmagunknak képzelünk, egy küszöb csupán, amin át kell lépnem; olyanná kell válnom, mint ők, mielőtt egészen magamba fogadhatnám az adományukat.
Mesélnek a világukról, a Throk szürkén magasodó ormairól, az árnyékos pusztáról és a fogakként meredő kőtömbökről a fakó ég alatt, a Pnath völgyében hullámzó csonttengerről és a Sarkomand romjai alatt elterülő síkságokról; történeteiket hallgatva ráébredek, hogy ismerős helyeket írnak le. Álmaimban már jártam ott.
Semmi sem lehet megemészthetetlen, tanítanak. Hiszen maga a létezés a hatalmas, önemésztő tetem, amelyben mindannyian élünk, a táplálék, amelyből növünk, és amelyben táplálékként elfogyunk. Az univerzum eónokon át tartó dekompozíciója.
Amikor ráébredek szavaik értelmére, minden korábbi árnyéknál árnyaltabbá válik a minket körülölelő sötétség.
Megértem, hogy egyedül a borzalommal való eggyé válás áll a borzalom felett. Megértem, hogy egyetlen dolog maradt, ami megakadályoz abban, hogy velük tartsak.
Megérezhetik a gondolataim kitisztulását, mert a viselkedésük egyszerre megváltozik, elcsendesül, talán ünnepivé lesz. Menetünk némán indul el a holdtalan éjszaka fátyla alatt. A temető mélyére vezetnek, egy régi, kopott sírkőhöz, amit korábban nem láttam itt. Az én nevem áll rajta.
Együtt ássuk ki a holttestet, aminek ismerős vonásait egykor a sajátjaimnak láttam.
A koporsóban fekvő festő fölé hajolok, agyarakká sarjadó fogaimról nyál csöpög a sápadt arcra, és már tudom, hogy ez alkalommal nem leszek rosszul. Tudom, hogy miután semmi sem maradt belőlem, elérem a végtelent, és felébredhetek az Álomföldeken.
