Egy lélek útja
Saint Pierre, 1666
Egy hideg téli éjjelen Maurice abbé életének nyolcvanötödik évében, szerény otthona békéjében, álmában, egy égi látomást látott, amelyben meghalt. Az ágya felett a plafonon megjelent egy fényes égi alagút, amin a lelke útnak indult, hátrahagyva a testét a romlásnak.
Az abbé egész lényét, mérhetetlen béke járta át, hisz tudta, hogy hamarosan egy új élet vár rá, és ott nem lesz többé halál sem kesergés, találkozhat a szeretteivel, és egy örök életen át élhetnek boldogan, távol a világ gondja-bajától.
Az utóbbi években megromlott az egészségi állapota. Minden lépésnél sajogtak a csontjai, ezáltal papi teendőit nem tudta ellátni úgy, mint előtte. Öreg volt már és fáradt. Tudta, hogy leszolgálta az idejét. A szíve legmélyén szinte vágyta a halált, hogy megtérjen az Úrhoz.
A hosszú évtizedek alatt, mióta fogadalmat tett Isten előtt, nem vétkezett, megtartotta az igét, ellenállt a kísértésnek. Nincstelenül halt meg, nem hagyott hátra vagyont. Még a ház is, amelyben lakott, az egyház tulajdona volt.
Lelke hamarosan egy kolosszális mennyei folyosóra került. Az egész hely fényárban úszott a hatalmas ablakokon át beáramló napfénytől. Legfelül, a mennyezeten, egy lélegzetelállító freskó volt megörökítve a mennyei háborúról, ahol Mihály, az arkangyal, az égi király, hatalma teljében éppen letaszította az ördögöt az égből, a bukott angyalokkal együtt. Az abbé megtért lelke előtt szinte megelevenedett a csata egész színtere, ahol a hűséges angyalok vállvetve küzdöttek a lázadó démonok ellen.
Az út két oldalán hosszú oszlopcsarnok vezetett a mennyország bejáratáig, amit egy-egy fenséges égi teremtmény őrzött kiterjesztett szárnyakkal. A túloldalról angyalok milliói énekszóval dicsőítették az Istent, amitől az egész teret átjárta a dallam varázsa.
Az abbé tudta, hogy hamarosan elnyerheti végső jutalmát, amire egész életében áhítozott.
Mikor majdnem elérte célját, jobboldalt egy hosszú, a padlótól a plafonig érő sötét függöny húzódott. Itt megtorpant, mert a lelkén kezdett nyugtalanság úrrá lenni, és képtelen volt tovább haladni. Érzett egyfajta gonosz jelenlétet a függöny mögött. Tudta, hogy egy hatalmas szellemteremtmény van mögötte, aki arra vár, hogy elragadja a lelkét. Aztán a tekintete a függöny felé vándorolt, ahol a következő szöveg volt olvasható: „Ki itt elhalad tiszta lelkiismerettel, az megtér az Úrhoz. Kinek nem tiszta a lelke, annak örök kárhozat a jussa”.
Amint elolvasta a sorokat, az abbé tehetetlen lelke alatt, mint a villámcsapás, hirtelen megnyílt egy mélységes kénköves tüzes verem. Még azt a mérhetetlen hőséget is érezte, ami lentről áradt. A pokol! – döbbent rá, és ekkor a lelkét valami láthatatlan erő húzta lefelé. Ahogy egyre mélyebbre került a feneketlen mélységbe, egy idő után a hőség egyre elviselhetetlenebbé vált, olyannyira, hogy kínok között, ordítani kezdett.
Mikor kipattantak a szemei, az ágyában feküdt, és szakadt róla a víz. A szíve úgy kalapált, hogy szinte hallott minden egyes dobbanást.
Csupán álom volt! – jött rá. De ő mégis valóságként élte meg minden percét. Ha csak visszagondolt, átjárta a borzongás. Ott volt a függöny, mögötte pedig a gonosz lesben állt, hogy elragadja a vétkes lelkeket, és magával húzza a pokolba.
Tudta, hogy addig nem juthat be a mennyországba, míg nem tisztítja meg a lelkét az évtizedek óta cipelt bűntudat terhétől. Nagyon régen elkövetett egy szörnyű hibát, ami egy életre megpecsételte az életét, és azóta sehogy nem tudott megbocsátani magának, hiába az a sok ima és a feloldozás.
Hajdanán tiszta szívből szeretett egy lányt, Eliánát. Mindketten fiatalok voltak és fülig szerelmesek. A lány anyja a születésénél meghalt, ezért az apja nevelte fel, aki tisztességes, Istennek tetsző életre tanította. Ennek köszönhetően, mikor Maurice megismerte, azonnal beleszeretett az áldott jó lelkébe, és a mai napig, még annyi év távlatából is úgy szerette, mint annak idején.
Egy ideig titokban tartották szerelmüket, de a lány nem akarta, hogy Isten szemében törvénytelenséget kövessenek el, ezért arra kérte őt, hogy házasodjanak össze, beteljesítve szerelmük gyümölcsét.
A bejelentést Eliána apja boldogan fogadta, titkon még hálás is volt, hogy a lánya egy tisztességes férfihoz megy hozzá, aki majd kellőképpen gondoskodik róla. Boldogságuk kiteljesedéséhez csupán már Maurice apjának beleegyezése kellett.
Szülei mindkét részéről régre visszanyúló arisztokrata felmenőkkel rendelkeztek. Így, mikor az apja tudomást szerzett róla, hogy fia egy cipész lányát akarja feleségül venni, tombolt dühében, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy a család jó hírén csorba essen. Megfenyegette Maurice-t, hogy kitagadja, és megtagad tőle minden támogatást, ha nem szakít meg minden kapcsolatot a lánnyal.
Maurice tudta, hogy apja be fogja tartani a fenyegetését. Abban az időben egyetemre járt, építésznek tanult. Tisztában volt vele, ha megvonja tőle az anyagi segítséget, akkor nem tudja befejezni az iskolát. Minden porcikája a lányt akarta, viszont fiatal volt, és élettapasztalat hiányában félt, hogy nem fognak boldogulni az életben, ezért a pillanat hevében nem látott más kiutat, minthogy enged apja kérésének.
Késő délután, nehéz szívvel elment a lányhoz. A nap éppen lebukni készült a tenger mögött, vörös árnyalatba festve a part menti házak tetejét. Egész úton a tétlenség érzése kínozta, de akkor még túl gyenge volt hozzá, hogy áldozatot hozzon a szerelmükért.
Eliána, amint meglátta búskomor tekintetét, azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén, arcáról azonnal lehervadt a mosoly.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
Maurice belenézett az ártatlan csillogó szemeibe, de nem látott mást benne, csak csodálatot és szerelmet, amit iránta érzett. De mikor szóra nyitotta a száját, nem azt mondta, amit a szíve diktált, hanem azt, amit nem akart.
– Sajnálom, de nem kelhetünk egybe, mert akkor az apám kitagad.
Látta, hogy a szavai tőrként hasítanak lány szívébe. A mindig életvidám szeme könnybe lábadt.
– Azt mondtad, hogy szeretsz, és együtt fogjuk leélni az életünket! – fakadt ki elcsukló hangon, miközben egy könnycsepp legördült az arcán.
Maurice, próbálta megértetni vele, hogy pénz nélkül nem tudnak boldogulni, és a tanulmányait sem tudja befejezni, de ezt a lány már meg sem hallotta, lerogyott az ágyra, és csak potyogtak a könnyei. Végül Maurice, valami belső ösztönzésre így szólt:
– Nehéz ezt kimondanom, de most egy ideig nem találkozhatunk. – Aztán szó nélkül kilépett az ajtó, magára hagyva az elkeseredett lányt.
Abban a hitben ment haza, hogy a lány kisírja magát, és idővel megenyhül.
Aznap este furdalta a lelkiismeret, mert tudta, hogy nem cselekedett helyesen. Mély sebet ejtett a lányon, akit szeretett. A gondolat, hogy végleg elvesztheti, az feloszlatta a ködöt a szeméről, és rádöbbent, hogy nagy hibát követett el.
– Mit ér a vagyon, ha a boldogságot fel kell adni? – Tette fel magának a kérdést, de akkor, már tudta a választ.
Az izgatottságtól egy szemet sem tudott aludni. Alig várta pirkadatot, hogy a lány lábai elé vethesse magát, és elmondhassa neki: a számára csak ő létezik, és vele akarja leélni az életét. Kora reggel, miközben önfeledten öltözködött, kiáltozást hallott a távolból. Gyorsan kitárta az ablakot, hogy megnézze, ki lármázik. Hosszú éveken át kísértette az eléje tárult jelenet. Eliána apja a házuk felé vezető kocsiúton jajveszékelve jött felfelé, és mikor meglátta őt, keservesen kiáltozott:
– Mit tettél?! Mit tettél?!
Abban a pillanatban görcsbe rándult a gyomra, mert érezte, hogy nagy baj történt. Még abban az órában megtudta, hogy milyen pusztító az a fájdalom, ha elveszítjük azt, aki közel áll a szívünkhöz. Eliána, aznap este, hogy elváltak, megmérgezte magát.
Maurice nem tudott magának megbocsátani, hogy miatta halt meg a lány. Elkövetett egy hibát, amit nem lehetett helyrehozni. Folyton kísérte Eliána emléke. Rátelepedett a boldogtalanság, mint egy láthatatlan lepel. Többször öngyilkos akart lenni, de mikor rá került a sor, mindig inába szállt a bátorsága, amitől még jobban gyűlölte magát. A bűntudat egy idő után elviselhetetlennek tűnt a számára. Végül otthagyta az egyetemet, és papnak állt, hogy a hátralevő életét vezekelve élje le.
* * *
Amilyen gyorsan elmúlt róla a hőhullám az álma okozta stressz végett, olyan gyorsan váltotta fel a reszketés, ugyanis kint olyan hideg volt, hogy az ablakok is csonttá fagytak. Már egy teljes napja orkán erejű szélvihar tombolt, amibe szinte az egész ház beleremegett.
Az abbé rendíthetetlenül hitt benne, hogy az álma valóság volt, viszont tudta, hogy addig nem léphet be a mennyországba, amíg nem békül meg a múlttal, de legbelül még mindig magát tartotta felelősnek Eliána haláláért. Annyi éven át most sem enyhült a fájdalom, amit érzett, nem volt hatalma felette, kínozta mint egy nyílt seb, amely soha nem akart begyógyulni.
Egy ideig éberen feküdt, és a kint dúló szélvihar hangját hallgatta. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ilyen hideg, talán még gyermekkorában.
A fal felé fordulva elmondott egy imát, és már kezdett volna elszenderedni, de akkor kísérteties hanga lett figyelmes. A szélben, mintha füttyszó szállt volna.
Különös! – gondolta. Jobban fülelt, és jól hallotta, hosszan elnyújtott füttyszó volt.
Nem fért a fejébe, hogy ki lehet az utcán, éjnek évadján, ebben az ítéletidőben, aki fütyörészik. A hangot egyre közelebbről és tisztábban hallotta, olyan élesen, hogy szinte a füle is csengett tőle. Aztán rádöbbent, hogy mit is hall: egy régi temetkezési rítus dallamát fütyülte valaki. A felismeréstől végigfutott a gerincén a hideg. Ezzel egyidejűleg, az emlékezete legmélyéről megelevenedett előtte a bibliavers: „Jelt ad egy távoli népnek, és füttyszóval előhívja a föld határáról, és íme, az sietve, gyorsan eljön.”
A hang forrása már nem volt messze, csupán pár házzal odébb lehetett. Hamarosan már a lépteit is hallotta, de mikor elhaladt az ablaka alatt, rájött, hogy paták koppannak az utca kövezetén.
– Ments meg Uram! – kiáltott fel rémülten.
Aggódva számolta a perceket, mert az a valami egyre csak közeledett, és legbelül sejtette, hogy hozzá igyekszik. Egyben bízott, hogy a zárt ajtó majd megállítja. Nemsokára hatalmas, sorozatos puffanás érte az ajtót, ami szinte recsegett-ropogott.
Az abbé gyomra közben görcsbe rándult. Minden porcikáját átjárta a félelem. Nem akart elkárhozni, ezért felült az ágyban, és hosszasan imádkozott Istenhez. Kitárta a szívét, és kérte, hogy adjon neki erőt szembenézni a gonosszal. Még ebben a reményvesztett helyzetben is a hite Istenben rendíthetetlen volt. Ima közben hullottak a könnyei, és annyira belemélyült, hogy szinte megszűnt a külvilág körülötte.
Nem sokkal később abbamaradt a dübörgés. Nem hallatszott más, csak a kint tomboló szél hangja. Úgy látszott, hogy Isten, meghallgatta az imáját. De aztán egy mély démoni hang megszólalt az ajtó túloldaláról.
– Az ima nem fog rajtad segíteni, pap. Még ma enyém lesz a lelked!
Az abbé rettegve várta a legrosszabbat, de nem történt semmi.
Lassan, remegő lábakkal felkelt az ágyból. Rettentően félt, nem akart elkárhozni, de érezte, hogy nincs ereje szembeszállni a gonosszal. Hirtelen keserves zokogás uralkodott el rajta. Annyi év boldogtalanság után most öregségére nem juthat nyugalomra. Már nem vágyott másra, csakhogy vége legyen a szenvedésének. Tudta, hogy még ma éjjel meg fog halni, de azt az egyet ő akarta megválasztani, hogy hol érje a vég.
Megkereste a viharlámpát, meggyújtotta a kanócot, felvette fakó kabátját, elkopott cipőjét, aztán kilépett az utcára, de az ajtót már nem zárta be maga után, mert tudta, hogy nem fog visszatérni.
Kint fogcsikorgató hideg volt, a szél vadul tombolt, mint egy haragját kiadó szörnyeteg. A légáramlat belekapott a ruhájába, és tolta előre, ő pedig hagyta, hogy vezesse útján. Az utcákon egy lélek sem járt, a házak, amelyek mellett elhaladt, homályba burkolóztak. Egyetlen fényforrása a lámpás volt a kezében.
Az abbé végtelenül reményvesztettnek érezte magát. Saját nyomorúsága révén, eszébe jutott Jézus története, hogy a végső óráiban ő is egyedül érezte magát, de a próbák ellenére mindvégig kitartott, és legvégül megkapta jutalmát. Jézus példájából erőt merített, és elhatározta, hogy ő is ki fog tartani, ameddig csak az erejéből telik.
A főtérre érve már teljesen át volt fagyva, lábujjai és ujjpercei teljesen elzsibbadtak. Az üzletek között fagyos szél süvített keresztül, amitől a szatócsbolt feletti címer ide-oda billegett, nyikorgó hangot hallatva. Kísérteties látvány volt, mintha minden megdermedt volna. Tudta, hogy sietnie kell, mert nem sokáig fogja bírni a hidegben.
A házak takarásából kiérve sokkal erősebb volt a széllökés, minden erejére szüksége volt, hogy előre tudjon haladni. A tenger felől sós illat szállt, és hamarosan, már a hullámok morajlását is hallotta. Közel hatvan év után az utat szinte csukott szemmel is ismerte. A part közelében az út erősen emelkedett, ezért megállt, hogy egy pillanatra kifújja magát. Az arcát már kicsípte a hideg, a lámpát egyik kezéből a másikba tette, hogy átmelegítse megmerevedett ujjait.
Mikor visszatekintett a megtett útra, megdöbbenésére a fehér lepellel borított úton, a távolból egy nagy fekete kutyát pillantott meg, ami egyenesen felé loholt. Tudta, hogy nem egy átlagos kutya, ahhoz túl nagy volt. Jól emlékezett rá, hogy még papnövendékként, a kolostor falai között, régi kéziratokban gyakran olvasott a gonoszról, aki a múltban gyakran fekete kutya alakját öltötte fel, és ahol feltűnt, ott szörnyű dolgok történtek.
Az emlék gondolatától borzongás futott végig rajta. Mire lebotorkált a meredek lejtőn, már minden lépés fájdalomként hasított belé, de tudta, ha megáll, akkor meghal.
A partra érve, enyhén kitaposott ösvény vezetett, az egykor még otthonként szolgáló házakhoz, amik már évtizedek óta elhagyatottan álltak a tengerszint emelkedése, és az erózió miatt.
Hamarosan megpillantotta a házat, ahol egykor szerelme élt, de már semmi sem hasonlított régi küllemére, csak egy romhalmaz volt.
A házhoz érve már éppen, hogy vonszolta magát.
Megállt a homlokzat előtt. Egy röpke pillanatig eljátszott a képzelettel, hogy újra fiatal, a lány pedig fent vár rá.
– Itt kezdődött minden, és itt is fog véget érni – mondta ki hangosan.
Ahogy ott állt, váratlanul sirály rikácsolás hallatszott az emeleti szoba kitört ablakán át, a lány egykori szobájából.
Abban a pillanatban késztetést érzett, hogy megforduljon, éppen időben mert a kutya feléje rontott, ölésre készen.
Nem volt ideje gondolkodni, összeszedve maradék erejét, megindult a bejárat felé.
Az ajtó be volt deszkázva, de amint vállal nekirontott, szerencséjére azonnal kinyílt, és már jobb kézzel tolta is be maga után, ám akkor, éles fájdalom nyilallt a lábszárába.
A harapás helye égett és lüktetett. Szinte a könnye is kicsordult a fájdalomtól. Érezte, hogy a cipője kezd megtelni vérrel. De nem volt ideje a sebét pátyolgatni. Mindkét kezére szüksége volt, hogy megtartsa az ajtót, mert a bestia be akart jutni, hogy végezzen vele. Eközben a lámpás kiesett a kezéből a földre pottyanva, a lángja pedig egyre halványodott.
Egy idő után alább hagyott a támadás. Tőle jobbra, a félhomályban megpillantott egy deszkát. Fogta, és kitámasztotta vele az ajtót, majd felvette a még pislákoló lámpást, és maga elé tartva, sántítva elindult az emeletre.
A lépcső deszkái el voltak korhadva, ezért, minden lépésnél recsegtek a lába alatt, de végül kitartottak.
Az emeleten mindent átjárta a penész áporodott szaga, a ház gerendái szinte rázkódtak a szélben. Balra nyílt a lány szobája. Amint betolta az ajtót, az nyomban kivágódott a huzattól, majd leszakadva a zsanérról, nagy puffanással földet ért.
A helység szinte üres volt a régi fésülködőt leszámítva, ami elhagyatottan állt a rozoga lábain. Az emlékek lassan kezdtek visszatérni, amikor utoljára látta a lányt. Maga előtt látta az ártatlan tekintetét, a könnyes szemeit. Azon a végzetes nap egy része meghalt vele együtt.
Lerogyott a hideg padlóra, és hagyta, hogy az érzelmei felszínre törjenek. Nemsokára már zokogott, mint egy gyerek.
Egy idő után, már szinte nem is érezte a hideget, mert a teste kezdett kihűlni. A szemhéja lassan elnehezült, mert mérhetetlen fáradtság vett erőt rajta.
A fenti gerendáról váratlanul, leszállt a sirály, nem messze tőle, a padlóra. Ez magára vonta a figyelmét. Mikor résnyire kinyitotta a szemét, látta, hogy a deszka egy darabja megmozdult a madár súlya alatt. Még volt annyi ereje, hogy odakússzon, majd a körme hegyével kiemelte a padlózatot.
Hamarosan, a lámpa fénye alatt megpillantott egy elrozsdásodott kis dobozt a padló üregében. Az elgémberedett ujjaival felnyitva, egy elsárgult levelet talált benne. Óvatosan széthajtotta, majd olvasni kezdte a sorokat:
„Drága szerelmem, Maurice!
Ma megértettem, hogy neked más utat szánt a sors. Szeretlek, ezért elengedlek, még ha a szívem is szakad meg.
Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy nem tudok nélküled tovább élni e világban, ezért elmegyek, hogy többé ne érezzem ezt a kínzó fájdalmat, ami a lelkemből fakad. Nincs erőm küzdeni ellene, de nem félek szembenézni az elmúlással, mert tudom, hogy Isten velem van, és hiszem, hogy az út legvégén mi együtt leszünk, hisz az ég egymásnak teremtett minket.
Ne terheljen téged bűntudat, mindig előre nézz, és légy boldog kettőnkért!
Végezetül arra kérlek, zárd mélyen a szívedbe a szerelmünk emlékét, hogy mikor majd idős leszel, és készen állsz, akkor majd emlékezz, mert az út végén várni fogok rád.”
Abban a pillanatban, hogy elolvasta a levelet, hatalmas robbanással kivágódott a földszinti ajtó, majd dübörgő léptek zaja hallatszott, ahogyan felfelé jönnek.
Nemsokára a démon fölé magasodott. Nagy vörös szemei voltak. Az egész testét szőr borította. A lény hangtalanul kinyújtotta a karját éles karmaival rá mutatva. A kutya nem habozott, egyenesen a torkának ugrott. Éles fogai, vajként hatoltak a szöveten át. De ekkor már az ördögnek nem volt hatalma felette, mert felszabadult a lelke.
Az utolsó pillanatig ott szorította az ujjai között a levelet, és mikor kezdett elsötétülni előtte minden, nagyon távolról hallotta felcsendülni az angyali énekszót.
Végül, a szeme sarkából egy könnycsepp csordult ki, de nem a fájdalomtól, hanem az örömtől, mert hosszú idő óta először békességet érzett.
