A semmi közepén 2.
Az Útvesztőben nem az a hely várta, amit megszokott.
A dómiszok, ahogy sorra beléptek Felhő mögött, halk pusmogásba kezdtek. A kicsinyke előtér helyett, amiből az oktatótermek nyíltak, egy látszólag a végtelenbe nyíló folyosó kezdődött, mindkét oldalon számtalan ajtóval. Szürke, simára csiszolt gránit helyett pedig tejfehér anyag alkotta a falakat.
Szellő, aki utoljára lépett be, a többiek mozdulatát követve önkéntelenül is végighúzta az ujját a fal felületén. Üvegszerű volt és testmeleg. Egyetlen illesztés sem látszott vagy érződött rajta.
– Hiszen bűbáj – motyogta.
Halvány sejtelem kúszott végig rajta, rossz szájízt hagyva maga után. Maga sem tudta, miért, de a kellemetlen érzés nem hagyta el. Olyan volt, mintha a szeme előtt lenne valami, amit képtelen észrevenni. Hátrahőkölt, összevont szemöldökkel nézett körül.
– Amint látjátok, ez nem a megszokott Útvesztő – mondta Felhő.
Szünetet tartott. A tanítványok a fejüket forgatva próbáltak megbarátkozni a látvánnyal.
– Ezen a helyen sűrűsödik össze a térbűbáj összes csodája és rettenete – folytatta a mester. – Egy olyan térben, ami kívül van a téren; egy olyan térben, ami a hétköznapi ember számára megfoghatatlan, elme számára felfoghatatlan.
Körbeintett.
– Minden ajtó egy-egy ecsetvonás egy szimbólumon. Minden egyes döntés egy újabb rajzolat. Ha a megfelelő szimbólumot használjátok, célba értek. Ha nem… Jó eséllyel téboly és lassú halál vár rátok, kiszakadva időből és térből. Vigyázzatok! Le ne térjetek a szimbólumról! Ha rontasz, de javítasz, azt az Útvesztő nem javításnak, hanem folytatásnak érzékeli. Ez bűbájos hely. Vagy a szabályai szerint jársz el, vagy vállalod a súlyos következményeket.
Szellő nagyot nyelt. Most már kezdte érteni, hogy Felhő miért csak a legfegyelmezettebb dómiszokat hozta magával. Ez nem a játék helye és ideje. A bűbáj használata komolyabb szintre lépett. Végtelenül büszke volt magára, amiért itt lehet, de érezte a felelősség súlyát is, amivel ez a lehetőség jár.
– Kövessetek!
Felhő benyitott a jobbra eső harmadik ajtón. A dómiszok lassan, tétovázva, félelemmel és áhítattal a szemükben araszoltak a nyomában. Szellő sereghajtóként a sor végén sétálva némi kaján kárörömmel szemlélte a „nagyok” arcára ült csodálatot. Végre valamiben egyek lehettek.
Végül ő is bejutott az ajtón. Egy apró, ugyanolyan fehér szobába értek, aminek minden falán egy-egy egyforma ajtó díszelgett. Felhő éppen a balra nyílót nyitotta, a tanítványok szinte egymás sarkát taposva követték.
„Úgy vonulunk, mint egy seregnyi liba”, jutott Szellő eszébe.
Ösztönösen hátrafordult, hogy becsukja az ajtót maga mögött. De még a mozdulat közben beléhasított a figyelmeztetés:
Le ne térjetek a szimbólumról!
Szellő megtorpant. Vajon örökre eltévedne, ha visszafordulva becsukná az ajtót? Vajon önálló cselekedetnek vélné a hely, egyfajta ecsetvonásnak? Vagy elrontaná a mester bűbáját? Erre vonatkozóan Felhő nem látta el utasítással őket. Mit tegyen? Valószínűleg az lesz a legjobb, ha nem tesz semmit. A homlokát verejték verte ki, amit rövid köpenye sarkával törölt le magáról. Nagyot nyelt, és a többiek után sietett, bár rendszerető lelkének a magára hagyott, nyitott ajtó maga volt a kárhozat kapuja.
Egyik helyiségből átkacsáztak egy ugyanolyan másikba, majd egy harmadikba. Fehér falú folyosókon hágtak keresztül, ajtókat nyitogattak adott sorrendben. Szellő igyekezett megjegyezni a mintázatot, mégpedig, ahogy Felhő szinte tanácsolta, úgy, mintha egy szimbólumot rajzolna le. Képzeletben fogta az ecsetet, és a fekete tintát a séta vonalában rajzolta, minden egyes ajtónál megemelve, mintha új vonalat nyitna. A memóriagyakorlat arra késztette, hogy befelé figyeljen, ezért nem volt ideje arra, hogy az Útvesztőbe való belépéskor fellépő rossz érzete eluralkodjon rajta.
Maga sem tudta, hogy mikor kezdődött, de amikor észrevette, már minden porcikáját átjárta. Alig észrevehető finom rezgés reszketett a levegőben. A falak és az ajtók mintha fátyolszerű, vékony vízrétegen keresztül látszottak volna. Szellő elámult a jelenségen, és kinyújtotta a karját, hogy megérintse a vizet. Döbbenten vette észre, hogy a karja is úgy tetszett, mintha a fátyol túloldalán lenne. Végignézett magán: a teste mintha kezdett volna elmosódni.
Fejhangú, monoton hang indult valahonnan, alig hallhatóan, de kivájhatatlanul a fejéből. Szellő többször is megrázta a fejét, nem történt változás. Furcsa hang érkezett; mintha vízen keresztül kiabált volna valaki. Szellő felnézett. Valahol, messze tőle, az egyik társa kiabált és integetett.
– Hét, te! Ne maradj le! – hallotta az elmosódott hangokat.
Sok időt veszített a világ csodálatával, alaposan lemaradt. A szitmának hála, még időben észrevették. Mi lett volna, ha egyedül marad, és nem tudja, merre kell menni? Örökké, vagy legalábbis a szomjhalálig itt bolyongott volna?
Megborzongott, és elindult az akusztikus és vizuális zavar eme káoszában. Nem győzött csodálkozni azon, hogy a többieket miért nem zavarja a kialakult helyzet. Lehet, hogy a kor ezúttal őket segíti: tapasztaltabbak, rutinosabbak, kevésbé van rájuk hatással a bűbáj. Mert azt még eltompult elmével is gyanította, hogy ami történik az Útvesztőben, a bűbáj hatása.
Már nem tudta, mióta mentek: az út tarthatott percek, napok vagy akár évek óta. Régóta nem tudta nyomon követni a kanyarokat, a leágazásokat, a nyitott ajtók sorát. Már nem is ő ment, hanem húzta valami magával; a bűbáj ereje, amely életre kelt körülötte és benne. A szívverése, a lélegzetvétele ritmusa, a sejtjei lüktetése egy lett a szimbólummal. S ő a része lett ennek az egyre hatalmasabbá váló csodának, amely körülvette, ringatta, magához ölelte, majd kiemelte a világból. A falak, az ajtók, a tanítványok sora, mind fénynyalábokká változtak vele együtt, és ezek a nyalábok egymásba csavarodva törtek előre végtelen messzeségben nyújtózó céljuk felé, túl az ismert világ határán…
