Avala és a Trollok
Avala óvatosan haladt a hajnali harmattól nedves avaron. Csak egy két méteres tölgyfahusáng volt minden fegyvere. Nem is kellett neki más. Hangtalanul, szinte úszva a létező matériában közelítette meg a tábort. A talaj, a lég, a csillagok mind a barátai voltak. A hevenyészett tábor közepén vígan lobogó hatalmas tűzrakás jelezte, annak ideiglenes lakói bizony nincsenek messze. A nedves avarban egy teljesen mezítelen leány fekszik, kezei lábai egy farúdra rögzítve igen erős Semeníri kötéllel. A leány próbálta magát kiszabadítani, de hasztalan. Formás mellei, csípője, feszes combja, egész teste, mindene be volt kenve fűszeres zsírral. Innen úgy tűnt ő lesz a vacsora. „Kellemetlen állapot” – állapította meg Avara, magában eldöntve, kiszabadítja a fő fogást. Csak hát tudni kéne, kik a vendégek? Mert ha Talboti boszorkák, akkor már nem sokat tehet. A préda észrevette őt. Kétségbeesetten jelezte neki térdeit széttárva, amennyire kötelei engedték, felajánlja magát a férfinak. Igen, rögtön gondolta, hogy az áldozat nem akar részt venni ezen az étkezésen, főleg nem, mint menü. Férfiassága azonnal reagált e kihívó helyzetre. Megkívánta a lányt! Igen, el tudná fogadni asszonyának. De ez most nagyon nem segíti kis tervét. A lánynak lehetne több esze is. Érti ő, be van tojva és bármit felajánl, csak megmenekülhessen. Neki most viszont koncentrálnia kell. Behunyta szemét, kiterjesztette érzékeit. Hegyi Trollok. Nem is egy, három. Hmm, határeset. Kiterjesztett érzékeivel még távolabb kezdett kutatni. Még kettő, közelítenek a táborhoz. Tovább kutatott, húsz percnyi futásra innen senki sem. Még állatok sem. Na persze, ahol a Trollok megjelennek, onnan minden élő menekül. Az a kettő vészesen közelit, döntenie kell. Nem, túl nagy a rizikó, három hegyi Troll neki is túl sok. Úgy tűnik ma jóllaknak. Majd akkor egyesével levadássza őket. Felállt és elindult az ellenkező irányba. Hallotta a leány kétségbeesett könyörgését, akkor megtorpant.
– Kérlek ne menj el! Segíts rajtam, ezek felfalnak elevenen!
Ezt már nem hallotta Avala. Kiszállt testéből egy pillanatra. Ami itt egy pillanat az az éterben egy örökkévalóság is lehet. Magasan a világoskék bárányfelhők közt ült, lábait maga alá hajtva majdnem térdelő pózban. Gondolatai, emlékei és tanítói körülötte lebegtek, színes fénygócok, fénylő, csillogó, majdnem áttetsző gombolyagok formájában. Akkor megértette, nincs választási lehetősége.
A három Troll keresni kezdte, kihez is beszél vacsorájuk, amikor meghallották Avala erős, érces hangját, és fegyvereiket felkapva mindhárman rohanni kezdtek felé.
– Nem, nem fognak megenni elevenen. A zsigerekkel együtt sült húst jobban kedvelik ezek a sátánivadékok.
– Köszi, ezt a lehetőséget szívesen kihagynám az életemből! Szolgád leszek, asszonyod, ha megmentesz!
– Nincs rád szükségem.
– Gazdaggá teszlek, utódokat szülök neked!
– Belőlem ez az egy is túlontúl sok, hogy létezik! – ezt már kiabálta Avala.
Akkor értek oda hozzá a Hegyi Trollok. Nekik háttal állt a vándor mozdulatlanul. Barna csuhája eltakarta egész testét. Csak a jobb kézfeje látszott, amivel a két méteres tölgyfa husángot tartotta. A majd két és fél méteres négykarú, kétmázsás szörnyetegek megtorpantak. Avalát valami erőtér lengte körül, amely félelmet gerjesztett bennük, halványkékes derengésbe borítva a lég hullámait körülötte.
„A szív lát, a lélek palástol, a szem tükrözi a valót! Halnék már, de nem lehet! Megköt az az átok, mely másnak áldás, s nektek maga a pokol lészen! Amen”
A három emberevő szörnyeteg, maguk sem tudták miért, megbabonázva hallgatta végig Avala imáját a mindenséghez, amikor a vándor felkapta a tölgyfahusángot, megpörgette, hogy csak úgy hurrogott a levegőben, majd jobb keze, benne a súlyos lendülettel és izomerővel feltöltött négy centi vastag faragott keményfa rúddal kivágódott egyenesen a középső emberevő szörny hatalmas agyarakkal teli képébe, szétfreccsentve arcát, átlyukasztva koponyáját, annak hátulján kiérve a friss nyári estet köszöntve. Épp holtan rogyott volna össze az, amikor a husángot feje maradványaiból kirántva, újra útjára indította Avala, ismételten megpörgetve azt, elérve a kellő lendületet ismét kivágódott. Ezúttal a bőrpáncéllal borított mellkast célba véve. A husáng vége tompán puffant az emberevő szíve felett, megrepesztve, szétdurrantva azt. Kiterjesztett tudata jelzett, megérkezett a másik két Troll. Miközben a mellkasát szorongató entitás térdre esett, hatalmas csörtetés közepette megérkezett első, ez idáig hiába vadászó négykarú szörny. Megállt, mind a négy kezét ökölbe szorítva kiszakadt belőle egy vadállatokat is megszégyenítő üvöltés. Habzó agyarakkal teli pofájából nyál fröcsögött mindenfelé. Ezt a nem éppen gusztusos tevékenységét a vándor tölgyfahusángja szakított félbe, halántékon találva azt a nagyon randa ragyás, kopasz fejét, amely úgy freccsent szét erre a nem épp barátságos behatásra, mint egy görögdinnye. Ezek után már nem volt kedve üvöltözni, inkább holtan esett hasra, rá a pár másodperccel korábban megdöglött társára. Ha az netán mégis túlélte volna a vándor halálosnak szánt ütését, akkor most biztosan kilapítja társa élettelen porhüvelye. Itt az ötödik is, aki viszont korábban érkezett, mint ahogyan Avala vissza tudta volna rántani husángját. Ez az entitás jóval nagyobb volt a többinél a maga három méterével. Ekkorát még nem is látott a vándor még, és kicsit le is blokkolt, így annak volt esélye mind a négy kezével megragadni a vándor halálosztó eszközét, kitépve azt kezéből. Megpróbálta azt kettétörni, de sikertelen volt minden próbálkozása. Hogyan is tudta volna, amikor a tölgyfahusáng belsejében egy tizenkét milliméteres acélmag rejtőzött. Így csak elhajította, be a sűrűbe. Aztán jött a támadása előtti szokásos procedúra. Ökölrázás, üvöltés, nyál fröcsögtetés. Avila nem várta meg míg befejezi. Nekifutásból térden csúszva vetődött az emberevő két lába közé rákészülve, és hatalmas lendülettel lefejelve a Troll szabadon fityegő heréit. A hatás nem is maradt el. Az összegörnyedve, fájdalmasan visítva nyüszített, és fogott rá mind a négy kezével a családi ékszereinek maradványaira. Erre várt csak a Vándor. Annak hátán átgurulva kikapta az entitás ki tudja kitől zsákmányolt és az oldalára rögzített kardját, amit már az előbb is kiszúrt Avala, mert az, mint a mágnes vonzotta szemét. Valószínűleg ez a tag lehetett a főnök, mert voltak fegyverei is, és volt neki letépett, zsugorított fejekből trófea nyaklánca is. Biztosan szereti az ilyen csecsebecséket, gondolta cinikusan Avala. Hát adjunk neki még egyet! A már kezében lévő karddal, miután lehemperedett a begörnyedt szörny hátáról, annak egyetlen suhintásával levágta a fejét. Mintha a kard mindig is tudta volna, mit is akar tenni, zöldes derengéssel tette a dolgát meglepően könnyedén. A harc véget ért, kiterjesztett érzékelése most már megnyugodhatott. Azt visszahúzhatta elméjébe.
„Mindenségünk oltalmazója. Fogadd be körforgásodba ezt az öt testet. Fogadd el áldozatukat, természet anyánk oltárán. Amen.”
– Figyu hapsikám, igazán eloldozhatnál már, ha kiimádkoztad magad! Kezd egy kissé hűvös lenni idelent.
Avala szó nélkül ment oda a meztelen lányhoz. Tenyerével megfogta a lány megkötözött bokáját, és lassan végigsimított testén egészen a megkötözött kezéig.
„Test és lélek egy marad. Porból lészen élet, életből a por, mikor ideje eljő, ami nem e telihold. Engedd hát el, kit el kell. Semeríni kötéllel Isten nem ver! Amen”
A két ezüstös színű, alig öt milliméter vastag kötél életre kelt. Akár kis kígyók, lesiklottak a leányról, elengedve őt. Engedelmesen a vándor lába előtt összetekeredtek két kicsi gurigába. A vándornak is volt ilyen varázskötele. Az egyik szütyőjét kinyitva eltette szerzeményeit a többi közé. A leány anyaszült mezítelen ugrott fel.
– Ne bambulj, fordulj el! – tekintetével rosszallóan nézett Avalára.
– Azt várhatod nyugodtan. Eszemben sincs! Elvégre nem tudhatom, ki vagy, mi vagy. Lehetsz boszorkány is, aki épp csapdába akar engem csalni.
– Tudd meg hites uram, én vagyok Ramona, Herbál király egyetlen leánya, királyságunk felszentelt papnője, a te újdonsült feleséged. Te meg a férjem ettől a perctől kezdve.
A vándor körbenézett, hátha valaki máshoz beszél ez a lökött tyúk. De nem, rajtuk kívül csak az öt, eléggé halott négykarú volt a közelben. Azok meg épp békésen fetrengtek tovább ott, ahol meghaltak.
– Bocsi, ne haragudj! Azt hittem, sértetlenül sikerült megúsznod. Már látom nem, mert valahol nagyon beverhetted a fejed. Van itt egy falu a közelben, majd a javasasszony segít rajtad.
– Marha vicces vagy! Nem, nem sérültem meg. A férjem vagy és kész, tetszik, nem tetszik, ez van.
– Jó. Kérlek, áruld már el, hogy sikerült ezt megálmodnod? Nem emlékszem sem a lánykérésre, sem az eskütételre, és fene tudja miért, de a nászéjszaka is kimaradt valahogy emlékeimből.
– Amikor nem mentél el, és megmentettél, az a te döntésed volt?
– Igen, kié lett volna?
– Nos ahhoz, hogy összeházasodjunk, hogy elvedd a király lányát, három dolog kell. Nekem önként, teljes szívemből fel kell kínálnom magam neked, és neked el kell ezt fogadnod, szintén önként. Én úgy emlékszem, ez megtörtént.
– Én ezt nem nevezném önkéntesnek, épp meg akartak enni a Trollok.
– Te kényszerítettél? Nem ugye, akkor ezt megbeszéltük. Amúgy meg láttam a nadrágodon a dudort, úgyhogy a te elfogadásodról ennyit.
– Az minden férfinál automatikus reakció.
– Szar ügy! Reklamáld meg a teremtőnél. Engem hidegen hagy a magyarázkodásod. Nekem nagyon is valódinak tűnt.
– Oké, rendben. De más érved nincs.
– Ami azt illeti, de igen, van. A király jelenlétében kell megküzdened értem, kegyeimért. Győznöd kell, és a királynak a kardját el kell venned. Annak el kell fogadnia téged, mint örököst. Át kell adnia neked a trónt. Ha a király ellenszegül ennek, akkor a házasság érvényét veszti. Kivéve, ha a trónörökös még nem akarja a király helyét elfoglalni, amibe viszont a Királynak élő szóban bele kell egyeznie.
– Akkor lenyugodhatsz végre, mégsem lettél feleség. Menj szépen haza! – és keresni kezdte elveszett tölgyfahusángját.
– Negatív! Amíg el nem hálod velem a nászunk, nekem nem parancsolhatsz! – és Ramona megmakacsolta magát, nem mozdult.
– Nézd, kislány! Igaz, megküzdöttem érted, hogy élhess. Nem, nem akarom a király trónját. Nem vettem el a kardját, az nem fogadott el engem. Apáddal se találkoztam, ha király, ha nem. Nem találkozhattam, mert nincs is itt. Amúgy meg jó lenne, ha letörölnéd magadról ezt a kulimászt és magadra kapnál valamit. Nem vagyok prűd, de tényleg meg fogsz fázni, és a takonykór a királylányokat sem kíméli.
Ramona halkan mormolt egy varázslatot, és testéről minden rákent zsír, fűszer, ráragadt avar és egyéb kosz, úgy pergett le mintha csak víz lett volna, amely tűzforró vason pattogva keresi a menekülőútját. Majd csettintett egyet és máris teljes testét egy ugyanolyan kapucnis csuha fedte, mint Avalának, csak szürke színben.
– Te tudsz varázsolni?! Akkor miért nem mentetted meg magad?
– Igen tudok, de azt nem tudom mindig használni. Ahogy most se tudtam sajnos. – Itt egy kicsit elhallgatott, láthatóan fájt neki az emlékezés. – Rossz híreim vannak hites uram. Add csak ide azt a kardot, kérlek! Igen azt, amivel levágtad a Trollt.
Avala átadta Ramonának, amikor is az teljes erejével lesújtott a halott Trollra. Volt benne erő, mégis azon szinte alig látszott bármi is, majd átnyújtotta a kardot a vándornak. Az szinte azonnal halványzöld derengéssel üdvözölte.
– Ezt nem értem! – Már az első másodperctől valami késztette arra, vegye magához a kardot. Valami vonzotta hozzá, de nem tudta, hogy mi.
– Ez apám kardja, és te elvetted erővel. A kard elfogadott téged, kiválasztott lettél, és apám is! – Avala értetlenül nézett a lányra. – Te vagy az új király.
– De hát apád nincs is itt!
A leány szemében könnyek gyűltek össze és a tűzrakás mellé mutatott.
– De igen, itt van. A testőrparancsnokkal és öt elfogott testőrrel együtt.
A tűzrakás mellett csontok voltak kupacban. Hét feltört koponya, és más lerágott csontok egy helyre dobálva.
– Apám volt az első, akit élve megsütöttek a Trollok. Majd jöttek a többiek. Három napja fogtak el minket. Engem hagytak utoljára, mert én voltam a legkisebb köztük.
– Képesek voltatok elindulni ennyi katonával?
– Nem, csupán ennyien maradtunk. Csapdába csaltak minket. Egy egész század katona halt meg aznap. A Trolloknak csak az élők kellettek, a holtakat hátrahagyták.
– A Trollok egyszerűen nem elég okosak ehhez!
– Igen, tudom. Áruló van a királyságban. Ezért is fontos, hogy elfogadd apám felkérését. Teljesítetted minden feltételét, de elenged, ha nem, vállalod.
– Most akkor apád él? Vagy meghalt?!
Ramóna nagyot sóhajtott.
– Oh, ti kishitűek! Legyen hát! Onnét tudom, te vagy az új király, hogy ismét tudok varázsolni. Az meg csak úgy lehetséges, ha a jog szerinti király van hatalmon, akit a kard elfogad. Amikor apámtól elvették a kardját, elvesztettem minden mágikus erőmet is. Ha nem hiszel nekem, nézd meg a saját szemeddel!
Két tenyerét összeillesztette. Kis fehér gömb jelent meg ott, és ahogy kezeit széthúzta, az tágulni kezdett, míg teljesen láthatóvá nem tette az Étert, a köztes világot, ahol a holtak várják az átkelésük idejét. Ott állt az öreg király, a testőrparancsnoka, és a teljes század harci díszben, mintha még mindig élnének. Akkor Avala megértette, mit is várnak tőle a holtak birodalmában. Az öreg király felé bólintott, gondolatban elfogadva sorsát. A holtak nem beszélnek. Mégis, a tettek gyakran beszédesebbek bárkinél. Az öreg király a szívére tette a kezét, majd megérintette áttetsző kezével a vándor mellkasát. A vándor bólintott, a király szelleme is. Akkor lányára nézett, és újra a vándorra. Az ismét bólintott. Az öreg király szellemének szemeiből könnycseppek indultak el. Ismét bólintott, majd felült szellemlovára és elindult a fény felé. Vele a teljes kísérete.
Amit Avala és senki más sem vett észre a küzdelem hevében, öt támadó Troll volt, de csak néggyel küzdött meg. Az ötödik bizony nem halt meg. Csendben, társai holteste alatt meglapulva várta, mikor jöhet elő.
Vége…
