Az elhívás - 2. rész.

Fantasy / Novellák (142 katt) Greaux
  2024.10.06.

Rose Avery annyira izgatott volt a lánnyal folytatott beszélgetés után, hogy ügyet sem vetett a ház előtt rá várakozó kocsira. A felfedezése okozta sokk hatása alatt szinte megrészegülve indult el a Wall Streeten. Csendes este volt, amelyet lágy meleg fuvallat kísért, ám távolról baljós felhőáradat közeledett a város felé, azonban Rose kedvét semmi sem lombozhatta le. Már az utóbbi években kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha rátalálnak egy hozzájuk hasonlatos egyénre, akiben megvan az ősi mágia. Tudta, hogy felfedezése véget vet a további keresésnek, amit már évtizedek óta nagy erőfeszítések között tettek. Örömében legszívesebben ujjongásban tört volna ki, és elújságolta volna a hírt a vele szembejövő legelső járókelőnek.

Kétség sem fért hozzá, hogy a lány közéjük tartozik, és birtokában van az ősi erőnek, csak még saját maga sem tudott róla. Alig várta, hogy beszámoljon az úrnőnek a felfedezéséről, aki ezek után ünnepi vacsorát fog adni a tiszteletére, ehhez kétség sem fért. Szinte már érezte a szélben a változást, amit ők fognak elhozni a világra. Végre elnyerhetik a régóta várt jutalmukat, amire oly sok idő óta áhítoztak, és megidézhetik a boszorkányok istennőjét, aki anyjuk, védelmezőjük, minden képességük adományozója. Ő majd megad nekik bármit, amit csak kérnek tőle.

Tudta, hogy nővéreivel mindannyian kivételesnek számítanak. Összesen tizenketten alkottak egy családot, és mind birtokában voltak az ősi boszorkányság tudományának, amit az úrnő adott át nekik, megőrizve a hagyomány tisztaságát, hogy közösen vigyék tovább.

A legenda úgy szólt, hogy tizenhárom tiszta vérű boszorkány szükséges ahhoz, hogy megidézzék a boszorkányok istennőjét. Az újhold pedig vészesen közeledett!

Rose az évek során nem felejtette el, hogy honnan jött. Fiatalon az utcát járta nincstelenül, egy eltévedt lélek volt. Esténként eldugott sikátorokban jósolt a mindennapi betevőért. Egy bizonyos napon az úrnő rátalált, és a családjába fogadta, amiért egész életében hálás lesz neki. Azóta hírnévre tett szert, és gyakran meghívást kapott estélyekre, különféle partikra, hogy kapcsolatba lépjen a túlvilággal, és ezért busásan megfizették. Nővérei egyaránt fontos feladatot láttak el, ki-ki a maga körében.

Az egyik régi kerületnél fogott egy kocsit, mert a sötét fellegekből, hűvös eső kezdett el szitálni, és egy város szélén álló kastélyhoz vitette magát, ami az otthonukként szolgált. A háromszintes téglaépület hatalmas tornyai az őt körülvevő fák fölé magasodtak. A százholdas birtokot hosszú kovácsoltvas kerítés ölelte körül. Az épület megvolt már vagy száz éves, falai megfeketedtek az évtizedek során. A kastély fenntartását az úrnő biztosította vagyonából, ami különféle részvényekből származott.

Rose kifizette a kocsist, és a bejárati kapuhoz sietett, mert az eső már szakadatlanul zuhogott. A kapunál egy fürge mozdulattal elfordított egy belső reteszt, és kattant is a zár. A bejáratig kétoldalt hosszú sövénysor vezetett, ami suhogásával kísérte az útján.

A házba belépve gyorsan levetette vizes felöltőjét, majd áthaladt egy tágas előcsarnokon, miközben a lépteinek a visszhangját visszaverték a falak, ahogy áthaladt a fényes márványpadlón. A fehér falakat körbefutó aranyozott stukkódíszek tették különlegessé. A mennyezetről, amelyet Az isteni színjáték freskója díszített, súlyos kristálycsillár függött.

Rose egyenesen az emeletre sietett, ahová egy díszes, faragott mahagóni lépcsősor vezetett.

Mikor felért, megállt egy pillanatra egy kétszárnyú ajtó előtt, ami a könyvtárszobába vezetett. Vett egy nagy levegőt, majd belépett.

A helyiségben Aradia úrnővel találta magát szemben, aki a kandalló közelében ült, egy díszes faragott karosszéken, méltóságteljes tartással, míg körülötte, nővérei álltak.

Rose a meghatottságtól, könnybe lábadt szemekkel indult meg úrnője felé.

– Megtaláltam, úrnőm!

Aradia felállt, és karjaiba zárta.

– Tudom, gyermekem – mondta, miközben csókot lehet tanítványa homlokára. Majd kisvártatva, a többiek felé fordult, és ünnepélyesen kijelentette: – Nővéretek rátalált régóta keresett testvéretekre! Köszöntsétek hát!

Ezután egyenként odaléptek hozzá, és csókkal fejezték ki hálájukat.

* * *

Péntek reggel Alice hálószobáját beragyogták a felkelő nap sugarai. A szeme nyitva volt egy ideje, de gondolatban teljesen máshol járt. Az élete teljesen megváltozott, miután Rose elvitte az otthonukba, és találkozott Aradiával és a család többi tagjával. Képtelenségnek tűnt, de mégis ott állt előtte a nő hús-vér valójában, akiről annyit olvasott. Mikor meglátta, azonnal tudta, hogy ő az a nő az álmaiból. A hófehér bőre, arcának nemes vonásai, a sötét tengerkék szeme, a kontyba fogott bogárfekete haja. Nem nézett ki negyvennél többnek, és mikor megszólalt, a hangja lágy volt, mint a csörgedező patak.

– Légy üdvözölve, gyermekem!– köszöntötte Aradia. – Már vártam, hogy megismerjelek.

Alice teljesen meg volt illetődve, mivel minden szempár rászegeződött, mégis melegen viszonozta a köszöntést. Miután megtörtént a bemutatkozás, mindannyian elvonultak a társalgóba, ahol letelepedtek a puha gyapjúszőnyegen, körbeülve Aradiát – mint gyerekek az anyjukat –, és lankadatlan figyelemmel koncentráltak a mondandójára.

– Oly régóta keresett nővéretek, hála Rose-nak, most itt lehet közöttünk! – A bejelentést tapsvihar kísérte, majd egy mosoly kíséretében folytatta. – Eljött az idő, többé már nem kell, hogy rejtőzködjünk. A ti ősanyátok, aki fényhordozónk, felemel minket, hogy fényességünket lássa az egész világ! – jelentette ki diadalittasan. – Ti mindnyájan különlegesek vagytok, képességetek adomány – folytatta, miközben tekintetét lassan végighordozta rajtuk. – A mi létünk sokkal magasztosabb annál, hogy az emberek azt megértenék. Mi nem megyünk férjhez, nem szülünk gyerekeket, mi a természetet szolgáljuk, és ő minket.

Ezután a szemében mély elszántság gyúlt, hangja határozottan csengett.

– Évszázadokon át üldözték és kegyetlen módon megölték a fajtánkat. De többé már nem kell, hogy rettegésben éljünk! Eljött az ideje, hogy a világ térdet hajtson előttünk!

Alice-re aznap, nagy hatással volt Aradia, az eszméi, ami mellett évszázadokon át kitartott. Lenyűgözte a belőle áradó mágikus erő, ami a hatása alá vonta. Aradia felkínált számára egy magasztos életet. Egy ragyogó jövőképet, aminek a részesévé akart válni, de ennek nagy ára volt. Fel kellett adni jelenlegi életét, hogy az új elkezdődjön.

A kezei között ott szorongatta a fiolát, amitől majd álomra hajtja a fejét egy időre. Fájó szívvel gondolt szüleire, akiket itt fog hagyni.

– Bocsássatok meg nekem – mondta ki a szavakat, miközben szemébe könny szökött.

Vajon édesanyja túléli az elvesztését? Tudta, hogy nem lesz könnyű a számukra, de úgy gondolta, egy idő után enyhülni fog a bánatuk. Aztán Williamre gondolt, akinek odaadta a szívét. Tudta, hogy a férfi mit érez iránta, így biztos volt benne, hogy össze fog törni, de idővel az ő gyásza is enyhülni fog, és biztos volt benne, hogy találni fog magához való feleséget.

Azt a napot a szüleivel töltötte, miközben szép emlékeket idéztek fel. Elmondta nekik, mennyire szereti őket, és hogy a világ legszerencsésebb gyermeke. Mikor eljött a lefekvés ideje, hosszan átölelte és megcsókolta őket. Az után, felment a szobájába, elővette a fiolát, amiben a sárgás folyadék volt. Egy húzásra lehajtotta, majd letette a fejét a párnára. Egy ideig még éberen feküdt, szinte hallotta a szívverését az izgalomtól, aztán melegség kezdte átjárni a testét, amitől teljes nyugalom szállta meg. Már nem félt, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elsötétüljön minden.

* * *

Kora reggel a szobalány kétségbeesett sikolya rázta fel a házat. Alice édesanyja abban a pillanatban, hogy meglátta lányát elkékülve, azonnal tudta, hogy halott, és ott, abban a pillanatban összeroppant. Elhagyta minden életereje, teljesen elvesztette józan ítélőképességét. Úgy érezte, kívülről szemléli az eseményeket, és mindez a szörnyűség nem velük történt meg. Alice édesapja elveszítve egyetlen lányát úgy érezte, mintha a jövőjének az értelmét is elvesztette volna. A család orvosa hivatalosan is halottnak nyilvánította Alice-t, akit a Green woodi temetőben helyeztek örök nyugalomra a családi kriptában, ami megannyi ősének adott helyet.

A temetés napján, sötétbe borult a város, a fellegekből hűvös eső hullott. A búcsúztató alatt, a temető csupasz fái, keservesen süvítettek a hideg szélben az egybegyűltek felett. William, ahogy Alice jósolta, teljesen összetört. Fekete öltönyében gyámoltalanul állt az esőben, miközben veszteségét siratta.

* * *

Nagy mélységekből tért vissza önmaga tudatáig. Teste gyenge volt, mint a reggeli harmat. Legelsőnek a hideget érezte, ami csontig hatolt. Kinyitotta szemét, de semmi sem látott, teljes volt a sötétség. Nem értette, hogy miért nem lát. Hol van? Kezeit felemelte, hogy kitapintsa a környezetét, ám ujjai valami szilárd tárgynak ütköztek, amit finom selyem anyag borított. Hamarosan rájött, hogy egy dobozban fekszik. Egy koporsóban!

Hirtelen pánikszerű félelem uralkodott el rajta. Mi van, ha mégsem jönnek el érte, és itt hagyják meghalni? Aztán visszaemlékezett Rose szavaira, aki megígérte, hogy végig egész idő alatt a közelében lesz, és ki fogja szabadítani.

Abban a percben hangos nyikorgás hallatszott, mint mikor egy rozsdás ajtót nyitnak ki, majd halk léptek zaja követte a kripta kőlapján. Nemsokára, megkönnyebbült, mert meghallotta Rose hangját.

– Itt vagyok, drágám, nem kell félned! – jött a bátorítás, majd felnyílt a koporsó súlyos fedele, és Rose állt felette egy lámpással a kezében. A vörös haja szinte arany árnyalatot öltött a lámpa fénye alatt.

Alice zokogva ölelte át.

– Annyira féltem! – szipogta, miközben magához szorította a nőt.
– Tudom, drágám – mondta Rose őszinte együttérzéssel, miközben könnyek szöktek a szemébe. – Ügyes voltál kedveském, most már minden rendben lesz – ígérte, majd egy vastag pokrócot terített Alice vállára.

A lábain alig álló Alice-t a kastélyba visszatérve meleg fogadtatásban részesítették. Nővérei egytől egyig megölelték, és biztató szavakat suttogtak a fülébe. Később Aradia utasítására kapott egy meleg fürdőt, majd a szobájába kísérték. Nem sokkal később Aradia meglátogatta, gyógyfüvekből álló keserű ízű teát itatott meg vele, miszerint másnapra vissza fogja nyerni tőle az erejét.

Rose mindvégig ott volt vele, fogta a kezét, míg el nem nyomta az álom.

* * *

Újhold napján, mikor a Hold egy vonalban áll a Földdel, hatalmas ősi erők szabadulnak fel. Aki ezt az erőt birtokolja, annak hatalma van uralni a természet erőit, érteni a szél szavát, képes állatok képében megjelenni, uralni más tudatát. Hatalma határtalan.

Holdkeltekor Aradia vezetésével, elindultak a kastély mélyébe vezető kanyargós csigalépcsőn, kezükben egy-egy fénylő gyertyatartóval. A lépcső aljára érve egy hosszú és keskeny, hűvös folyosóra jutottak, ami a szentély bejáratához vezetett. Mielőtt beléptek volna az imádati helyre, egy ablaktalan kamrában levették a ruháikat, megtisztultak, majd mezítelenül léptek be az imádati helyre. A szentélyben, tömjén és viasz illata töltötte meg a levegőt. A hatalmas kőfalról – amely félkörívben magasodott köréjük – egy élethű freskó volt látható, amely Diana istennőt ábrázolta hatalma teljében, agancsokkal a fején. A freskó alatt egy rézüstben a hatalom tüze lobogott skarlátvörös lánggal, a szövetség jeleként. Az egész helyet átjárta egyfajta mágikus jelenlét, amitől vibrált a levegő. Középen, egy márvány emelvényen, ami oltárként szolgált, egy magas, kétlábú tükör állt, ami egy sötét függönnyel volt letakarva. Pontosan felette volt a mennyezet üvegkupolája, amin keresztül beszűrődött a Hold fénye, ezzel ezüstbe vonva az oltárt.

A jelenlévők, megálltak a hatalom tüze előtt, hogy megkezdődjön az új jelölt beavatási szertartása. A papnő, körbehordozott egy kelyhet, miközben egy éles tőr segítségével elvett néhány csepp vért mindenkitől, amit végül a saját vérével egészített ki, majd térdre borult a freskó előtt.

– Diana! A te hű lányod, Aradia szól hozzád! Fogadd kegyelmedbe elveszett lányodat, hogy visszatérhessen hozzád, akihez mindig is tartozott! Elhoztam neked a világból őket, hogy egyesüljön a tizenhármak ereje. Fogadd el áldozatunkat!

Ezek után ráhintette a hatalomtűzre a kehely tartalmát, majd nem sokkal később a tűz erőre kapva a magasba csapott fel. A vöröses lángnyelvek már mágikus kék lángon lobogtak. Ezzel egyidejűleg az új szolgáló testén megjelent egy szám: a tizenhárom.

Aradia elégedetten nyugtázta a történést.

– Kegyelmes anyánk elfogadta áldozatunkat! – kiáltotta diadalittasan. – A tizenhármak ereje egyesült! Eljött az idő, hogy beteljesítsük végzetünket!

Ezt követően, körbeállták az oltárt, megfogva egymás kezét, majd a papnő leborult a tükör előtt, és így szólt.

– Halld szavam Diana, kegyelmes anyánk! Aradia, az elsők közül való szól hozzád! Hosszú és megpróbáltatásokkal teli utat tettem meg, hogy bevégezzem végzetünket, és egységben megidézzünk téged, aki teljesíti minden kívánságunkat – mondta, majd hangosan felkiáltott: – Szólítalak hát Királynőnk! Jöjj el hű szolgáid körébe, és add meg nekünk, amit kérünk tőled, hisz gyermekeid vagyunk! Emelj fel minket, hogy fényességünket lássa az egész világ! – kiáltotta transzba esve. – Kitaszítottként éltünk, megölték és meggyalázták a fajtánkat! Ezért azt kérem tőled, hogy ne lásson a világ többé békét, sem boldogságot! Üvöltsön a szél, essen a hó, szálljon a világra haragod!

Ami ezután történt, az felfoghatatlan a halandó ember számára. Az egész hely megrázkódott, majd a hatalom tüzéből erő áradt ki, kékes sugarával bejárva az egész helyet, végül a jelenlévőkbe költözött.

Ezzel egyidejűleg a tükrön lévő függöny megmozdult. Egy nő sziluettje kezdett kirajzolódni a selymen át, ahogy átlép a tükör túloldaláról. Mikor az alakról lehullott a lepel, nem volt látható alatta senki, de aztán a falon, a Hold fénye alatt megjelent egy nő alakja, aki egyenesen a papnő felé sétált, megállva előtte. Mikor az árny megszállta a papnőt, az hirtelen egész testében megrándult. Mikor kinyitotta a szemét, már több volt jelenlegi önmagánál, istennő volt.

* * *

Másnap, a heves esőzéseket hóvihar váltotta fel, ami több nap elteltével sem akart gyengülni, sőt egyre pusztítóbbá vált. Az utak járhatatlanná váltak a hétméteres hótorlaszoktól, házakat temetett maga alá. Az emberek csapdába estek a saját otthonaikban élelem és tüzelő nélkül. A város teljesen megbénult, miközben napról napra nőtt az áldozatok száma. Sokan menekülés közben fagytak halálra, vagy a házukban a mínusz tíz fokban.

Éjszaka a szélviharban hallani lehetett a boszorkányok kárörvendő kacaját.

Miközben a város haldoklott, a kastély hangos volt az ünnepléstől. Éjjel-nappal táncoltak, lakmároztak, túlvilági énekeket dúdoltak, majd sötét varázslatokat hajtottak végre, vágyaik kielégítésére.

Alice egyáltalán nem osztozott az örömükben, ő nem ebben az eszmében hitt, soha nem akart ártani az embereknek. A szobájának az ablakából figyelte a távolban dúló hóvihart, ami egy varázslat folytán, messze elkerülte a kastélyt. Végül beteljesedett az álma: a vihar, hamarosan mindent maga alá fog temetni. Mélyen legbelül, tudta, hogy ez nem helyes. Tennie kell valamit! Nem ülhet tétlenül várva a végét, míg mindenki meghal.

Később, a szülei jutottak az eszébe. Hirtelen tőrként hasított belé a tudat: mi van, ha már halottak? – tette fel magában a kérdést.

Ekkor, kivágódott a szobájának az ajtaja, és Rose lépett be rajta alkoholtól mámorosan, kipirult arccal. Vörös göndör haja a vállára omlott.

– Tűvé tettem érted a kastélyt! – mondta kissé felháborodva. – Te miért nem ünnepelsz?

Alice mielőtt válaszolt volna, gyorsan bezárta az ajtót, majd megragadta Rose kezeit.

– Kérlek, Rose, segíts megállítani, nem hagyhatjuk, hogy ezt tegye!

A médium hirtelen mintha kijózanodott volna a lány szavait hallva.

– Kedvesem, miről beszélsz? Hát nem ezt akartuk, hogy megbűnhődjenek azért, amit a fajtánkkal tettek?
– De azok az idők már elmúltak – felelte a lány.
– Azt mondod, hogy nem tennék meg újra? – vágott vissza a médium.
– Nem! Az emberek sokkal elfogadóbbak és nyitottabbak lettek. Azok az idők elmúltak, Rose. Én soha nem akartam senkinek a halálát. Ha nem segítesz, akkor megállítom egyedül! – mondta elszántan.
– Nem! – kiáltotta rémülten a médium. – Ha megteszed, megöl!
– Már nem számít, már egyszer meghaltam, emlékszel? Hiszed vagy sem, már nem félek a haláltól! – jelentette ki a lány vakmerően.

Rose, már az első pillanatban, ahogy meglátta Alice-t, szimpatikus volt a számára. Elbűvölte a belőle áradó kedvesség, és kicsit a fiatalabb önmagára emlékeztette. És most ott állt előtte könnyes szemekkel, mindenre elszántan, akár az életét is feláldozva, hogy jót cselekedjen. És már tudta, hogy a szíve megadta magát.

– Segítek neked – mondta. Ezután a lányhoz hajolt, és szenvedélyesen megcsókolta, úgy ahogy senki mást azelőtt.
– Gyere velem, tudom, mit kell tennünk – mondta Rose kisvártatva, megragadva Alice kezét.

Aradia lakrésze az emeleten volt. Miután észrevétlenül eljutottak a szobája ajtajáig, az megdöbbenésükre zárva volt. Rose egy pillanatig törte a fejét, majd egy hirtelen ötlettől indíttatva kikapta Alice hajából a hajcsatot, és egy ügyes mozdulattal kinyitotta a zárat.

– Ez egy régi trükk – suttogta, miközben belopóztak az ajtón.

A szobában félhomály uralkodott, a falakat vörös liliom mintás tapéta borította. Középen egy piros perzsaszőnyegen oroszlánfejes tölgyfa asztal trónolt, négy kárpitozott székkel körülvéve. Rose egy pillanatra megállt, hogy feltérképezte a helység minden egyes zugát, majd hirtelen elindult a tőlük jobbra eső kétajtós faragott szekrény felé, Alice-el a nyomában.

A szekrénybe egy széf volt beépítve, aminek az ajtaja zárva volt. Tudta, hogy ezt már nem tudja kinyitni hagyományos módszerrel.

– Ki tudod nyitni?– kérdezte Alice izgatottan.
– Igen – jött a felelet.

Rose behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és a széfre tette a kezét.

– Ősi erő, azt kívánom, nyíljon ki ez az ajtó – mondta el a szavakat, és kisvártatva ismét megfogta az ajtó zárját, és lassan elfordította.

Egy kattanás hallatszott és kitárult a széf. A belsejében egy vaskos könyv hevert. Megsárgult lapjain varázsigékkel teleírt sorok sokasodtak, mellette pedig egy ládikó volt, benne egy üveg az örök élet vizével. A kékes folyadék az átlátszó üvegben tündökölve fénylett, mint egy csiszolt ékkő.

Mindkettőjüket megbűvölte a csodás látvány.

– Ezt öntsd rá a hatalom tüzére, ettől megtörik az erő, és minden olyan lesz, mint régen – szólalt meg Rose.
– És veled mi lesz?
– Én addig feltartom – válaszolta. – Aztán rohanj, és ne nézz vissza!

Alice-nek egyáltalán nem tetszett Rose ötlete.

– Nem hagylak itt! – mondta határozottan.
– Nincs más út, ha lenne, hidd el, azt választanám – felelte Rose, majd megragadta ismét a lány kezét, és kisietett a szobából.

A házban hatalmas ricsaj volt – az ország minden feléről érkeztek boszorkányok az ünnepélyre –, mert vad dorbézolásba kezdtek.

Alice és Rose észrevétlenül eljutottak a szentélyig. A lány mindvégig a ruhája alatt szorongatta az üveget, benne az életadó vízzel. Az imádati hely látszólag néptelen volt. A hatalom mágikus tüzének lángjai táncot jártak a falon.

– Siess, öntsd rá! – sürgette Rose.

Alice megindult a tűz irányába, ám akkor éles, földöntúli hang csattant a hátuk mögül, amitől megfagyott a vér az ereikben.

– Mit műveltek!? – a hang mély volt és démoni.

Aradia állt a bejáratnál, ám már több volt egykori énjénél.

– Rose, most nagyot csalódtam benned! – mondta mély zengő hangon, miközben lábaival elhagyta a talajt.
– Csináld, Alice! – kiáltott Rose a lány felé.

Alice megindult a hatalom tüze felé, ami tíz lépesre sem volt tőle, kezében az élet vizével. Mikor már félúton járt, erős karok ragadták meg, és a földre rántották. Az esés pillanatában kiejtette a keze közül az üveget, ami elgurult mellőle. Vasmarkok tapadtak a torkára, amik szinte összeroppantották a gigáját.

– Hogy merészeltétek elvenni! – üvöltötte Aradia, miközben szemei követték az elguruló üveget, majd kéjes elégtétellel nézte, ahogy a lány mindjárt megfullad.

Ám abban a pillanatban gonosz tekintetében meglepetés tükröződött, aztán lassan elengedte Alice nyakát. Mikor megfordult, Rose állt felette az áldozati késsel a kezében, aminek a pengéjéről vér csepegett.

– Te… – nyögte ki. – Te hálátlan!

Rose ismét felemelte a pengét, és lesújtott vele a papnő nyakára. A kés markolatig hatolt.

– Tedd meg, Alice! – kiáltotta.

Alice kábán feltápászkodott, felkapta az üveget, és a lobogó tűzhöz botorkált. A háta mögül még hallotta a küzdelem zaját, majd a földöntúli vad üvöltést.

– Már nem tudom tartani!– hallotta Rose hangját.

Gyorsan cselekedett, fogta az üveg tartalmát, és ráöntötte a tűzre, ami hamarosan gyengülni kezdett. A tűz lángja lassan kialudt, hatalmas füstfelhőt hagyva maga után. Ekkor hirtelen hatalmas robaj hallatszott, és megrázkódott az egész hely. Alice-nek meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen, miközben a mennyezet elemeiből hatalmas darabok váltak le.

– Az épület össze fog omlani, már nem sokáig bírja, menekülj! – figyelmeztette Rose, miközben még viaskodott a már meggyengült papnővel.
– Nem hagylak itt! – kiáltotta túl a lármát a lány, de abban a pillanatban ahogy kimondta a szavakat, leszakadt a fél mennyezet, ezzel maga alá temetve Rose-t, Aradiával együtt.

Mindent hatalmas porfelhő lepett be, amitől alig látott valamit.

– Rose! – szólt Alice kétségbeesetten. – Rose! Szólalj meg!

Várt a válaszra, de nem jött. Maradék erejét összeszedve átbotorkált a törmelékhalmon a kijárat felé. Közben a boszorkányok pánikba esve szaladtak szanaszét, az életüket mentve. Az épület már nem bírta tovább, így pár másodpercre rá, hogy kijutott, hatalmas robajjal összedőlt mögötte. Mikor megfordult, nem maradt más belőle, csak összedőlt romhalmaz.

A hóvihar közben már lecsillapodott. Lassan kezdett feloszlani a város feletti sötét felhőréteg, amin keresztül átszűrődött a nap fénye. Mielőtt elindult volna, várt még egy pillanatot. Behunyta a szemét, és könnyek között elsuttogta a szavakat: Köszönöm, hogy megmentettél és a barátom voltál. Mindig a szívemben leszel, nem feledlek soha.

Azután elindult a város felé, és többé nem nézett vissza.

Vége

Előző oldal Greaux