Linktár

A félelem szíve 5-7..

5.

Ismét felidézte a szimbólumot, ezúttal óvatosabban, összeszedettebben. Arra összpontosított, hogy érezzen, nem arra, hogy lásson.

A világ színei ezúttal megmaradtak, csupán a belső érzékei élesedtek ki. Az, ami eddig a tudata falán dörömbölt, most a résnyire nyitott ajtón sugárzott befelé. Gyerek sokkal erősebben és tisztábban érezte az utcán tomboló pusztulás emlékét: a vérrel és tűzzel kevert félelmet és fájdalmat, a tomboló lángok által gerjesztett rettegést és kínhalált, a reménytelenség és hitvesztettség keserű csalódottságát, az életbe vetett hit kifakulását, a lelkek szakadékba zuhanásának üvöltő kísértetét.

Olyan érzelmek rohanták meg, amik létezéséről ugyan tudott, ahogyan minden olyan dologról tud az ember, amiről hallott már. Mégis, egy dolog ismerni a szavakat, tudni a jelentésüket, és egy másik szembenézni azzal, amit valóban jelentenek. Soha nem tapasztalt érzelmek árja dobálta, hol a magasba röpítette, hol a mélybe húzta, de neki valahogy sikerült megmaradnia önmagának. Minden egyes pillanatban menekült volna, mégis képes volt továbbhaladni, és ő maga lepődött meg a legjobban, hogy képes egyre beljebb és beljebb araszolni a szörnyűségek eme eleven, lángoló poklába. Biztos volt abban, hogy Falánk támogatja tántorgó lelkét, és hálás mosollyal nyugtázta a misztikus segítséget.

Már elmaradt mögöttük az ostromot túlélt, épülő és szépülő város nyüzsgése, elhalt a tömegekre jellemző, szüntelen zsongás. Ketten voltak ebben a szentségtelen utcában. Gyerek egyre inkább úgy érezte, hogy ők követnek el szentségtörést azzal, hogy behatolnak ebbe a – valami ismeretlen oknál fogva – nyilvánvalóan mindenkit távol tartani akaró, istentelen hatalomba. Az ismeretlenbe.

Kellett egy kis idő, mire felfogta, hogy a hang, amit hall, ismerős és hétköznapi volta ellenére egyáltalán nem illik ide. Panaszos jajveszékelés borzolta az idegeit.

Egy leomlott falszakaszt megkerülve olyan látvány tárult a szeme elé, ami megdermesztette a tagjait. Színes ruhába öltözött, hosszú, szőke hajába kendőt csavaró, nyilvánvalóan idegen származású lány kucorgott az utcán egy megfeketedett gerenda előtt. Arcát tenyerébe rejtette, onnan tekintgetett kifelé riadt őzike szemekkel, és szüntelenül jajgatott.

Hogy került ide ez a szerencsétlen?

Gyerek a megdöbbenést követően már mozdult is, hogy védelmébe vegye a lányt. El nem tudta képzelni, hogyan juthatott el idáig, vagy mit keres itt. Csak egy dologban volt biztos: a lány az ép eszét és a lelkét veszélyezteti. A sikolyok, amiket hallatott, egyértelművé tették, hogy olyan dolgokat lát, amiket embernek nem szabad.

A lány felkapta a fejét, amikor meghallotta a lépteket, és Gyerek szívét elöntötte a szánalom, amikor a kék szemekben meglátta az iszonyatot. A lány abbahagyta a sírást, ügyetlenül feltápászkodott, és Gyerek felé futott, útközben elveszítve kendőjét. Kibomlott szőke haja aranyló tengerként hullámzott mögötte, könnyeitől maszatos arcán megcsillant a napfény.

Valósággal nekizuhant Gyereknek, és görcsösen csimpaszkodott belé, fejét a mellkasába fúrva. A démonvadász érezte a hús-vér test görcsös remegését, hallotta a szaggatott levegővételt. Önkéntelen mozdulattal végigsimított a szőke hajzuhatagon, és úgy csitítgatta a lányt, mint őt annak idején az édesanyja, akire már alig emlékezett.

A lány felemelte a fejét, és Gyerek lenézett rá. A száj hegyes fogú, néma üvöltésre nyílt, a kék üveggyöngyök, amik a szemét alkották, szétfolytak, fehéren ragyogó vakfoltot alkotva. A szép arc megnyúlt és összefonnyadt, mint a dér csípte szilva, az áll leesett, az aranyhaj pedig ezüstös folyammá változott. Az inas, kemény test könnyű lett, mintha szalmából lenne, és vad rángatózásba kezdett.

És ekkor Gyerek fülét megütötte az a hang… A visítás a kezében tartott valami szájából tört elő. Körbefonta a testét, ezzel mozdulatlanságra kárhoztatta. Behatolt a fülén, a szemén, lemászott a száján, és a szívéig jutva végigfutott az erein, jéggé dermesztve a tagjait és kocsonyává olvasztva a csontjait. Végül a lelke legmélyére hatolt: kíméletet nem ismerve feltépte a szívét védő kapuk vaspántjait, elemésztette a bátorságát és rettegést támasztott benne.

Gyerek üvöltve esett össze. Elejtette a rongybabát, ami továbbra is nyüszítve bámulta vak szemeivel. A démonvadász fel sem állt, úgy iszkolt hátrafelé, széthányva kezét lábát. Legszívesebben letépte volna a tekintetét a szörnyetegről, de attól való rettegésében, hogy nem látja, mi lesz a következő lépése, hogy mikor indul el utána, mégsem merte elengedni. Úgy érezte, hogy elfolyik a vére, s közben soha nem érzett erőt érzett a menekülésre.

Valaminek nekiütötte a hátát. Vakon megkerülte, és ekkor mintha egy kicsit gyengült volna a sikítás ereje. Nekitámasztotta a hátát a kemény tárgynak, és kétségbeesetten próbálta összeszedni darabokra hullott öntudatát. Nehezen ment: teste minden része, mint egy megriasztott ménes, külön életet akart élni. A keze és a lába megállíthatatlanul remegett. A szíve úgy dörömbölt, hogy félő volt, eltöri a bordáit. A hólyagja megfeszült, majd elengedte magát, meleg nedvvel borítva be a combját. A feje majd szétrobbant a nyomástól, a levegőt pedig olyan nagy kortyokban nyelte, hogy azt hitte, attól fog megfulladni. És mindezt a testtel vívott harcát végigkísérte az a hang, amiről tudta, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni.

Újra melegség öntötte el, ami a jobb kezénél kezdődött, és gyengéd ujjak cirógatása gyanánt simította végig testét és lelkét. Gyerek nagy nehezen kinyitotta a szemét, és Falánkot látta meg maga mellett térdelni.

– Rendben vagy? – kérdezte aggódva Falánk.

Gyerek reszketve bólintott.

– Én is úgy látom. Túl vagy a nehezén. Most már minden rendben lesz. Olyan gyorsan történt az egész, nem tudtalak megállítani. Annyi baj legyen, most már legalább ismerjük a természetét. Megmutatta magát.
– A dé… A dé… A dé…

Gyerek foga vacogott. Képtelen volt kimondani a nevét, de még csak arra is gyávának bizonyult, hogy megkérdezze, ott van-e még.

– Igen – mondta Falánk. – Ez egy félelemdémon.

Gyerek öntudata kezdett a helyére rázódni.

– Félelem? – hörögte, és feljebb tornászta magát ültő helyében.
– Igen. A jelek eddig is erre utaltak, de most megbizonyosodhattunk róla. A félelem használatával hat az emberekre. Elkerülik, nem vesznek róla tudomást, mert megijednek. Bennünk is félelmet keltett. Azt akarja, hogy elmenjünk innen. Nem akar idegeneket. Nem akar látogatót. Szerencsénk van. A félelemdémon általában nem agresszív. Bár… Időnként veszélyessé válhat, ha átcsap rettegésbe.
– Nem… nem… nem agresszív? – kérdezte Gyerek. – Ez… nem agresszív?
– Nem bizony. Csak elijeszteni akart, de nem támadott rád. Nézd csak meg!

Azt is mondhatta volna, hogy ugorjon szakadékba. Gyerek összébb húzta magát. Esze ágában sem volt felállni és ismét ránézni a szörnyetegre. Falánk, amikor látta, hogy Gyerek a maga részéről befejezte a harcot, térdre emelkedett, és átnézett a felfordított szekér felett, ami mögött a tanítványa menedéket talált.

– Visszavette a formáját – tolmácsolta, amit lát. – Ismét a takaros kendő van rajta, és úgy üldögél, úgy jajgat, hogy megsajnálom. Nem, ez nem veszélyes.
– Ha veszélyes, ha nem – nyögte Gyerek –, én még egyszer rá nem nézek.
– Valamelyik isten megemelt ma! – mondta Falánk, és rátámaszkodott a szekérre. Gyerek megrökönyödve hallotta a hangjába visszatért könnyed kajánságot. – Nem panaszkodhatsz. Ha ez a démon dühös lenne, vagy bosszúszomjas, akkor nem rád rikolt vagy elijeszt. Hanem egyenesen magához húz. Megpróbál elcsábítani. És ha sikerült neki, akkor leöl, mint egy disznót, és a szívedből lakmározik, miközben még élsz.

Meglapogatta Gyerek vállát.

– Jól dolgoztunk ma. Találtunk egy démont és megtudtuk, mivel állunk szemben. Ránk fér a pihenés. Főleg rád. Holnap visszajövünk és megkeressük.

Gyerek annyira örült annak, hogy végre elmehetnek, hogy már csak az utca végén, a verőfényes napsütésben, az emberi zsongás barátságos és biztonságos zajától körülvéve értette meg, hogy mit mondott Falánk.

– Hogyhogy megkeressük? – kérdezte. – Hiszen tudjuk, hol van.
– A lány? Nem ő a démon. Ő csak az erőszak egyik áldozata. Bármi történik is egy emberrel, nem képes egy egész városrészt az uralma alá hajtani, hacsak nem nagy hatalmú mágus. De ez utóbbit erről a lányról nem feltételezem. Szóval, ez még nem a démon szíve volt, hanem, mondjuk, az egyik ujja.

Gyerek a mai napra nem kaphatott volna rosszabb hírt.

6.

A pihenő végül két napig tartott.

Gyereket nagyon megviselte a tapasztalás. Falánk többször is átbeszélte vele a történteket, míg végül valamennyire sikerült eltávolítani az élménytől, és arra késztetni, hogy kívülről tekintsen rá. Ezen kívül meditáltatta és nyugtató főzetekkel itatta.

A pihenés a mesterre is ráfért. Falánk összeszedte mindazt, amit a félelemről és a démonokról tudott. Gyerekre pihenésképpen azt a feladatot bízta, hogy két frissen vásárolt tunikát borítson be az Együttérzés, Megértés, Béke és Megbocsátás szimbólumaival. Gyerek ujjai görcsöt kaptak, mire elkészült a hímzésekkel, de Falánk ezúttal biztosra akart menni.

Falánk tarra borotválta Gyerek fejét. Mindkettejük fejére és arcára felfestették a ruhán viselt ábrákat. Az indulás reggelén meditáció során készítették fel magukat az elkerülhetetlen találkozásra. Gyerek vállára akasztotta a bőrtáskát, ami tele volt mindenféle hasznos kellékkel, amiket Falánk szerzett be az elmúlt napokban, és nagy levegőt véve felkészült a rettenetes kaland folytatására.

Az időérzékük megszűnt, ahogyan az utcán tenyésző fertelem egyre újabb próbálkozásainak visszaverésével vagy elkerülésével egyre beljebb jutottak. A hely kifogyhatatlannak tűnt szörnyűséges ötletekből, és noha mindegyik rettenetesebb volt az előzőnél, a démon ezúttal nem fogott ki rajtuk. Gyerek felkészült, és a szimbólumok védelme is nagyobb magabiztosságot nyújtott neki. Falánk pedig óvatosan, de határozottan haladt előre nyitott érzékekkel, keresve a démon szívét.

Gyerek egyedül akkor bizonytalanodott el, amikor elaraszoltak a szőke lány szelleme mellett. A térde remegett, ahogy eszébe jutott a két nappal ezelőtti találkozás, és nem mert a kísértetre pillantani.

– Nem akarunk bántani téged. Békével jöttünk. Értjük a félelmed. Nem akarunk bántani.

A mantrát, amit minden egyes lépésnél elismételtek, Falánk találta ki.

– Nem elűzni megyünk, hanem megérteni – mondta el sokszor. – Nem legyőzni akarjuk, hanem segíteni rajta. Ezt az erőt, de gondolom, ezt már beláttad, elkergetni nem lehet. Én legalábbis senkit nem ismerek, aki képes lenne rá. Az egyetlen lehetőség arra, hogy eltűnjön, ha rávesszük arra, hogy távozzon. És ez kemény dió lesz. Nem akart megszületni, és léte szüntelen fájdalom, de ha már él, akkor köti az összes létező élni akarása. Úgyhogy kapd össze magad, és nehogy azt érezze rajtad, hogy el akarod pusztítani! Félj tőle, rettegj, imádd vagy szeresd, de ne fenyegesd!

Falánk figyelmeztetése szüntelenül ott dobogott Gyerek tudatában. Nem mintha eszébe jutott volna fenyegetni a démont. Annak is örült, hogy ezúttal nem érzi magán a kutató, fürkésző pillantást, ami az előző alkalommal úgy tapadt rá, mint egy árnyék. A mantrát mormolva, a szimbólumok biztonságában, Falánk tapasztalatának burkában sétált, ezúttal követve mesterét, és nem rohanva előre.

Nagyon lassan, araszolva haladtak. Egy idő után Gyerek mintha változást érzett volna. Lépésről lépésre, mantráról mantrára egyre nehezebbé vált a séta. A levegő olyan súlyosan telepedett rájuk, mintha mellkasukra szoruló prés lenne. Rettegés és elutasítás áramlott a falakból, a talajból, a szürkeségen áthatoló napfény maradékából. Az utca egyértelműen tiltani akarta őket attól, hogy tovább menjenek, és Gyerek újra érezte magán a tekintetet, ami ellentmondást nem tűrően fenyegette őket.

– Nem akarunk… bántani téged… Békével… jöttünk…

A két démonvadász zihálva kántálta a mantra szavait, amik egyre erőtlenebben és hiteltelenebben hullottak le az ajkukról. Minden hiába volt: a démont nem érdekelte a két ember célja, együttérzése és megértése.

A rosszindulat egyre növekedett. Gyerek mintha furcsa mocorgást érzékelt volna a látókörén kívül, és lelki szemeivel már látta is a szellemek seregét, amint rájuk vetik magukat.

A démon a seregét készíti…

– Nem azt mondtad… korábban… hogy a félelem… rettegéssé változva… veszélyes lehet… – dadogta Gyerek, minden bátorságát összeszedve.

Falánk arcáról patakokban csorgott az izzadtság, elkenve a felfestett jeleket.

– Közel… járunk… – sziszegte. – Azért… támad… Békével… jöttünk…

Gyerek szíve őrülten és rendszertelenül dobogott, izmai remegtek. Most már semmilyen különleges képességre nem volt szüksége ahhoz, hogy érezze a démon haragját. Felébresztették ezt a hatalmas erőt, amely arra készült, hogy elsöpörje őket, amiért túl mélyre hatoltak a birodalmába és megközelítették a szívét…

Tehát tényleg közel járnak!

Gyerek felismerése új erőt öntött megfáradt tagjaiba. Ha tényleg közel járnak, akkor nem adhatják fel! Ha közel a szív, akkor innen már nem fordulhatnak vissza! Hát csak jöjjenek azok az őrök, és próbálják őket megállítani, akár meg is ölni, meg kell tudnia, hogy mi történt itt!

Egy összeomlott épület romjai előtt álltak meg, ami szinte üregként tátongott a mellette valamilyen csoda folytán még dülöngélő házak roncsai között. A kapunak csupán a kőből rakott kerete maradt meg: sem az egykori ajtó, sem a falak nem nyújtottak támpontot ahhoz, hogy egykor mi lehetett vagy történhetett itt. Az önmagába dőlt épület több méternyi magas romjai mintha sírdombot formáztak volna, egyben a démon otthonát.

És nem volt tovább.

Mintha egy tapintható, mégis láthatatlan, puszta félelemből készült fal feszült volna előttük, elzárva a továbbhaladást. Egyszerűen képtelenség volt akár csak egyet is lépni előre. A kör bezárult. A végletekig kimerült és elcsigázott utazók csalódottan álltak meg. A mantra, ami elhozta őket idáig, elhalkult, majd elhalt, helyére súlyos csend telepedett.

Falánk térdre rogyott. Gyerek kétségbeesve nézte mesterét, hiszen amíg ő bírta, addig neki is erőt adott. Falánk azonban láthatóan összeomlott. Gyerek, aki annyira megrémült, mint még soha, minden maradék erejét összeszedte, hogy mesteréhez vánszorogva haladásra buzdítsa. Vagy legalább szeretett volna annyi erőt önteni belé, hogy kijussanak innen.

Alig bírta emelni a lábait, ezért megbotlott valami súlyos, nehéz tárgyban, és majdnem orra esett. Arra is fáradtan, hogy dühöt érezzen, ösztönösen az akadályra nézett. Már az sem lepte volna meg, ha egy földből kinyúló kezet pillant meg, amelyik elgáncsolta, vagy le akarja húzni magához. Ehelyett egy nagyobb, szabályos kör alakú, kormos tárgyat pillantott meg, ami az egykori kapu előtt hevert a földön.

– Mester… A cégér…

Gyerek kimerültségén úrrá lett pillanatnyi izgalma, amit Falánk fejét is kiemelte a letargia mocsarából. Gyerek letérdelt, és nagy nehezen megemelte a nehéz, kemény fából készített cégért, ami korábban a bejárat fölött foglalt helyet, az épület elé nyúlva jelezve az arra járóknak, hogy mivel foglalkoznak a ház lakói.

Falánk tunikája ujjával letörölte a korom nagyját. Gyerek, aki az ölében tartotta a tárgyat, csak azt látta, hogy mestere szeme elkerekedik. A férfi tenyerével eltakarta a szemét, és nehéz, keserves, egész testét rázó zokogásban tört ki.

– Mester…

Gyerek attól való rémületében, hogy mestere teljesen összetört, a földre ejtette a cégért. Maga sem tudta, mit tegyen. Ösztönösen cselekedve Falánk mellé telepedett, de nem tudta, hogyan tovább. Mégsem ölelhette vagy vigasztalhatta meg a nála jóval idősebb férfit, akinek az lett volna a feladata, hogy őt támogassa.

Kétségbeesett tanácstalanságában, miközben ereje és bátorsága utolsó cseppjei is szivárogtak belőle, vetett egy pillantást a cégérre.

– Anyám könyökére! – nyögött fel, és a szája elé kapta a kezét.

A tárcsán, nehezen kivehetően, egy szőlőfürt volt látható, amelynek szárából két ölelő kar bontakozott ki. A karok, követve a kör alakját, alul találkoztak, és körbevettek egy alig felismerhető formát: egy furcsa burokban levő emberalakot.

Gyereknek el sem kellett olvasnia a szöveget, ami a peremen futott körbe, hiszen edrani lakosként bárhol felismerte volna ezt a cégért. Altrein Anya Angyali Menedéke – ez állt a táblán. És minden edrani, aki leélt már néhány évet, tudott arról, hogy az istennő hívei egyvalakit tekintenek csak angyalinak. Az árva gyereket.

A felismerés egyszerre érkezett meg Gyerek tudatába a rettenet megértésével, és ott felrobbant. Váratlanul tört fel belőle a szánalom és a kín, ahogy lelki szemei előtt megjelentek a szörnyű tűzvész közepette tömegesen fuldokló és elevenen halálra égő gyerekek, akiket az istenanya szentélye sem volt képes megóvni a kínhaláltól. Tenyerébe temette az arcát, és görcsösen zokogva adta át magát a szenvedés, a szégyen, az együttérzés és a megértés elemi erejű kataklizmájának. S habár minden pillanatban tudta, hogy a szíve megszakadhat, ha nem bírja elviselni a tudatát annak, ami történt, egyetlen porcikájával sem akart menekülni ebből a helyzetből.

A démon győzött.

De végül, bármilyen lassan is, csökkent a nyomás, és a könnyek árja elfogyott. Süket, üres csend támadt körülötte, ami egyszerre volt szomorú, keserű és nyugodt.

– Mester… Falánk! – suttogta Gyerek.

Falánk a könnyeit nyelve tért vissza a fájdalom örvényéből, ami – bár erősen húzta magához, és jó lett volna elmenni vele – végül nem nyelte el. Könnyei fátylán keresztül próbálta kivenni a világot, aminek Gyerek tágra nyílt szeme ugyanúgy része volt, mint izgatott és reménytől remegő hangja.

– Érzed, mester?

Falánk megpróbálta összeszedni magát, hogy felkészüljön az újabb szörnyűségre. Megrázta a fejét, elmormolt egy mantrát, és a sírástól kiürülve, szinte rezignáltan nézett körbe.

– Mit érzel, kölyök?

Gyerek halálra válva, sápadtan nézett vissza rá.

– Semmit, mester. Semmit…

Semmit…

Nem volt félelem. Nem volt ellenség. Nem volt harag. Mintha köddé foszlott volna az az óriási teher, ami pokoli súlyként nehezedett a lelkükre, amióta beléptek az utcára, és egyre csak nőtt, növekedett, minden egyes lélegzetvételnyi idővel, amit itt töltöttek el, és minden lépéssel, amit megtettek. Csak valami alig érezhető, méla bánat maradt a helyén, ami az előbbiekhez képest már szinte simogatta őket.

– El… Elment? – kérdezte Gyerek remegő hangon.

Falánk csukott szemmel összpontosítva kereste a választ.

– Nem ment el – suttogta. – Itt van. Átkeltünk a félelem falán. Megtaláltuk a fájdalmát, azonosultunk vele, és a fájdalom legyőzte a félelmet. A félelem most már mögöttünk van… Benne vagyunk, kölyök. Beengedett minket a szívébe.

Gyerek csak fél füllel hallotta, amit mestere mondott.

– Hallod? – kérdezte, és úgy emelte fel a fejét, mint egy kíváncsi madárfióka. – Mintha szavakat sodorna a szél.
– Beszél hozzánk – motyogta Falánk. – Elismer minket. Most már tárgyalhatunk vele. Megismerhetjük és megtudhatjuk, mit akar.

És csak hallgatták, miről mesél a szél, felkavarva a kormot, a port, és mindent, ami mozdulatlanná dermedve hevert az utcán egy szörnyű, nem is olyan régi nap óta…

7.

A Szent Anya nagyot sóhajtott, és az asztal lapján heverő pergamenhalomból kivett egy újat. Megdörzsölte fáradt szemét. A gyertyák segítségével, amik fényében még a szentély mögötti szobája is ragyogni látszott, kigöngyölte a pergament, és nekilátott az olvasásnak. Egy újabb beszámoló, ezúttal a délre három napi járóföldre levő Mavala városának templomából. Bevételek, juttatások, adományok, kiadások végeérhetetlen listája.

Egy újabb nap, ami nem akar véget érni.

Puha, halk léptekkel egy tanítvány jelent meg a szobában és megállt az asztal másik oldalán.

– Beszélj, Leányom – mondta a Szent Anya, és rámosolygott a fiatal lányra. Gyorsan elhessegette kezdődő bűntudatát, amiért megörült annak, hogy egy kis időre megfeledkezhet a számokról és a betűkről.

A Nővér meghajolt.

– Két férfi keres, Anyám – mondta vékonyka hangon. – Sürgős ügyben jöttek.
– Ma már nem fogadunk látogatókat… – kezdte, majd meggondolta magát. Legalább felállhat egy kicsit. – Vezesd be őket a szentélybe! Kik azok?
– A démonvadász és a segítője – mondta tisztelettel és félelemmel a hangjában a Nővér.

A tanítvány elsietett, az Anya pedig összetekerte a pergament. Nagyot sóhajtott, majd kinyújtotta a hosszú szolgálatban megfáradt és elgémberedett tagjait. Egy pillanatnyi pihenőt engedett magának, majd felállt, és gyors, könnyű léptekkel átsietett Altrein Anya szentélyébe. Megállt a hatalmas, de egyáltalán nem félelmetes, inkább az istennő végtelen nagyságát és jóságát hirdető szobor előtt, és szeretettel megérintette.

Karnyi vastag gyertyák égtek az istennő szimbóluma körül, ezernyi társuk pedig a templom valamennyi zugába elvitte a fény üzenetét, távol tartva a sötétség és éjszaka teremtményeit.

– Szent Anyám…

A köszöntésre megfordult. Amikor meglátta a szólót, szélesen elmosolyodott.

– Barátom!

A kopasz, testet gyógyító és fiatal tanítványa illő módon üdvözölték, majd közelebb léptek. Az Anya eléjük sietett, megfogta a férfi kezét, és megszorította. Csak most vette észre a koszos, kormos ruhán a furcsa jeleket, a festést a vendégek fején és a szomorúságot a szemükben.

– Régen jártál erre. Hiányoztál a szívemnek. Hiányoznak a beszélgetéseink.
– Sok a munka mostanában – morogta a férfi.

Az Anya mosolya egy árnyalatnyit halványult.

– Tengernyi munka hárul azokra, akik gyógyítanak és építenek, miután elmúlt a pusztítás ideje. De amint ideje van az aratásnak, ugyanúgy ideje van a föld pihentetésének és a vetésnek is. Kedves gazdái vagytok Altrein Anya gyermekeinek, és biztosan figyelemmel kíséri a munkátokat. Én legalábbis megemlékszem rólatok imáimban.
– Köszönjük! – mondta reszelős hangon a kopasz, majd a tanítványához fordult. – Vedd elő, amit hoztunk!

A fiú lassan, ünnepélyesen mozdult. Kinyitotta a zsákját, és belenyúlt. Az Anya fürkész szemmel figyelte. Mintha eltűntek volna az arcáról a fiatalokra jellemző dölyf, türelmetlenség, fanatizmus és rajongó idealizmus vonásai. Helyükön új minták első ecsetvonásait fedezte fel. Ó, az ostrom sokakat arra késztetett, hogy talán idő előtt nőjenek fel. Ennek a fiúnak pedig, gondolta tovább Anya, ha Falánk munkáját akarja folytatni, hamar fel kell nőnie.

Gyerek elővett egy bőrbe kötött csomagot a zsákjából, és odaadta Falánknak.

– Mi ez? – kérdezte Anya, amikor átvette.
– Egy történet – mondta Falánk. – Azoknak az angyaloknak a története, akik egy tűzvészben pusztultak el az ostrom idején Altrein Anya menedékhelyén.

A szavak súlyosan koppantak a kövön. A Szent Anya megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy az ostrom óta eltelt időben többször is felhívták a figyelmét arra, hogy a menedékhely teljesen leégett. De annyi munka volt, és elsősorban a még élőkkel kellett foglalkozni, és valamiért mindig megfeledkezett a gyerekekről. Mintha csak valamiért elfordult volna róla a figyelme…

Most azonban, Falánk szavai után már maga sem értette, hogyan fordulhatott elő ez a megbocsáthatatlan vétség, és szégyen kezdte marni a szívét.

Megfordult, és bocsánatért esedezett az istennőnél. Kibontotta a csomagot, ami többtucatnyi vaskos papírlapból állt, teleírva nagy, kusza betűkkel. Rápillantott, beleolvasott, és a szemét könnyek árja lepte el.

– Bocsássatok meg – suttogta, és magához ölelte a csomagot.

Amikor megfordult, a két férfi már távozóban volt.

– Hová siettek? – kérdezte. – El kell mesélnetek, mi történt! Közben eszünk és iszunk. Rátok fér a pihenés, úgy látom. Az Anya ölében kipihenhetitek magatokat.
– Köszönjük a meghívást! – mondta Falánk. – Az, ami igazán fontos, most már jó kezekben van. A többi a mi dolgunk. Mennünk kell, mert még sok munka vár ránk. Igaz, kölyök?

A fiú bólintott.

– Most már nincs akadálya annak, hogy eltemessétek a gyerekeket – mondta Falánk.
– Miféle akadálya?
– A démon. Elmondta, hogy mi történt, és távozott.

Falánk könnyed érintést érzett a karján. Az Anya döbbent, kíváncsi és szenvedő tekintete az ő fájdalmának tükre volt.

– Nem értelek, és szavaid megrémítenek titokzatosságukkal – mondta az Anya. – Kérlek titeket, tartsatok velem, és osszátok meg, ami a szíveteket nyomja, és amit tudnom érdemes. Még akkor is, ha nehéz beszélni róla.

Falánk hezitált egy pillanatig, majd beleegyezően bólintott.

* * *

– Van még két napunk Ragyásnál – mondta Falánk, miután elhagyták a templomot. Terebélyes pocakját simogatta. Nehezen vallotta be magának, de jót tett a lelkének, hogy kibeszélhette magát. – Szeretem az Anyát és a híveit, de nem főznek túl jól és bőségesen. Kapjunk be valamit, aztán mulassunk egyet.

Gyerek, aki mindig benne volt, ha falni, inni és nőzni kellett, megrázta a fejét.

– Most nincs kedvem.
– Megértelek… Hanem azért szükség van vacsorára. Együnk és pihenjünk. Jut eszembe, megkeresett minket egy alak. Hallottál már a Szigony Családról? Tudod, ők foglalkoznak a déli kereskedelemmel. Na, az a fickó nem tőlük, hanem az egyik Hűségesüktől, a Kardkovács Családtól jött. Az úrnő akar beszélni velünk. Hallotta, hogy démonokkal foglalkozunk. Hetek óta szörnyen fáj a feje, és biztos benne, hogy démonok vertek benne tanyát. Mit szólsz hozzá? Felkeressük? Hátha keresünk egy kis aranyat egy kis könnyű munkával. Vagy még mindig elutasítod a pénzkeresésnek ezt a módját, és igazi démonokra vágysz?

Gyerek elmosolyodott, és megborzongott.

VÉGE