Boszorkánysziget
A nagy boszorkányüldözés idején, egy borús délutánon a tajtékzó hullámokkal egy eltévedt csónak sodródott a Skóciától északra fekvő, Hallow-sziget partjaira.
A váratlan eseménynek Robert, egy tizenöt éves parasztfiú volt a szemtanúja, aki éppen kagylót gyűjtött a sziget Keleti partja mentén.
Egy pillanatra felegyenesedett, és a jobb kezét a szeme elé emelte, hogy jobban lássa a csónak utasát, de mikor meglátta azt, a megdöbbenéstől kiesett a vödör a kezéből, ugyanis az utas egy magas, középkorú, fekete nő volt. A megdöbbenésének a fő oka az volt, hogy még soha életében nem látott barna bőrű embert, de még ha látott is volna, akkor sem lepődhetett volna meg jobban. Mikor a nő partra szállt, a fiú akkor láthatta igazán, hogy milyen magas, és olyan fürgén mozgott, akár egy macska. A testét egy hosszú, barna, megtépázott köpeny takarta, és mikor a szél hátrafújta a csuklyáját, láthatóvá vált a kopasz fejbőrére tetovált tekergőző kígyó. Nagy fekete szemei voltak, amivel fürgén körbekémlelt, mintha veszély fenyegetné bármelyik pillanatban.
Robert megbújt egy homokdűne mögött, és árgus szemekkel figyelte a nőt, aki elrejtette a csónakot egy nagyobb szikla mögé. Mikor végzett, elindult a sziget partja mentén, abba az irányba, ahol volt egy nagyobb sziklaüreg.
Ám ezzel egyidejűleg a gátoldalon feltűnt két szerzetes. Szekéren utaztak, amivel begyűjtötték a nyár végén levágott szénát a juhoknak. Mikor meglátták a nőt, azonnal tudták, hogy a gonosz szolgája, ugyanis a testén viselte a jelét.
A kocsit azonnal megállították, és a nyomába eredtek. Már félúton jártak, amikor a nő észrevette őket, hogy üldözőbe vették. Eszement rohanásba kezdett, de akkor már vészesen a nyomában voltak.
A nő hirtelen csapdába került. A szerzetesek két oldalról közelítették meg, hogy közrefogják. De amint meg akarták fogni, az karmolt és harapott. Olyan volt, mint egy veszett vad. Miközben dulakodtak, a nő ráugrott az alacsonyabb pap hátára, és mint egy vérszomjas vadállat, egy erős harapással letépte a pap bal fülét. A férfi, fájdalmában úgy sikoltott, hogy a fiú ereiben megfagyott a vér.
A pap tehetetlenségében futásnak eredt a nővel a hátán, aki úgy tapadt rá, mint egy pióca. A magasabb csuhás gyorsan a testvére védelmére sietett, és utánuk eredt. Mikor beérte őket, minden erejét beleadva, lerángatta társáról a bestiát.
Mikor a nő a földre került, ráugrott a hátára, a térdével a fejét a homokba nyomta. A nő kétségbeesetten küzdött, de a pap egy fürge mozdulattal, a ruhája övével, hátrakötözte a nő kezét, aki így ártalmatlanná vált.
Ez után a kocsihoz cipelték, feltették rá, és a kolostor irányába indultak vele, hogy az apát ítélkezzen a sorsáról.
Robert maga sem tudta megmondani, hogy mi okból, de követte a szekeret tisztes távolságból. A kíváncsiság nagyobb volt benne mint a félelem, hisz jól tudta, hogy egy nem mindennapi dolognak lehet a szemtanúja.
Egy mérföldet követte a kocsit, mikor feltűnt a kolostor előtte, ami a sziget legmagasabb pontján feküdt.
Az általában békés kolostorban, nagy felhajtás kerekedett a furcsa kinézetű nő láttán. A magas termete, a sötét bőre, és a nagy fekete szeme (amelyben semmi emberi érzelem nem tükröződött), olyan hatást keltett a szerzetesekben, mintha egy gonosz, alvilági istennővel kerültek volna szembe. Nem győztek keresztet vetni és imádkozni, miközben a nyakukban lógó fa feszületet markolták.
Az apát, elég idős és bölcs ahhoz, hogy tudja mivel áll szemben. Mikor eléje vitték a nőt, szinte érezte a belőle áradó sötétséget. Tudta, hogy magával a gonosszal áll szemben. Szinte tapintható volt a nő körüli mágia. Tisztában volt vele, hogy nem hagyhatja a bestiát huzamosabb ideig a kolostor falai között, minél hamarabb döntenie kell a sorsáról – mert különben, egy halálos veszedelmet enged a kolostorra, és a sziget minden lakójára –, ezért a nőt máglyahalálra ítélte, amit napfelkelte előttre tűzött ki.
A fiú, észrevétlenül jutott át a kolostor udvarán. Követve a zajongást, eljutott ahhoz a raktárhelyiséghez, ahová a nőt éppen elzárták. Benézve a kis boltíves ablakon azt látta, hogy a nő küzd, és átkokat szór a papokra, akik egy kőlapra lefektették.
– Átkozott képmutatók! – ordította teli torokból, míg kétfelől megkötözték. – A ti istenetek távolabb áll tőletek, mint ahogy azt ti gondolnátok! Ellenben az én istenem, nem hagy el! Láttam a halálotokat csuhások! Mind meg fogtok halni! – kiáltotta hátravetett fejjel, iszonytató mély torokhangon.
A Kárörvendő kacajától felállt a szőr a szerzetesek hátán.
Robert az ablak túloldaláról árgus szemekkel szemlélte az eseményeket. Egy belső hang azt súgta neki, hogy azonnal rohanjon, és hazáig meg se álljon, de képtelen volt akár egy lépést is tenni.
Eközben a nő, megérezte, hogy figyeli. Mikor a tekintetük találkozott, a szemével segítségért könyörgött felé, de volt bennük egyfajta érzéki csillogás, ami megragadta a fiú lelkét. Érezte, hogy melegség kezdi átjárni a testét, és ezzel együtt elárasztották az érzelmek, mivel a szemével szinte azonnal megbabonázta. Behatolt az elméjébe, és onnantól már az övé volt, nem tudott ellenállni neki.
Nem sokkal sötétedés előtt ért haza. Az édesanyja kérdőre vonta, hogy hol járt eddig, de ő, elengedte a kérdést a füle mellett.
– Fiatalember! – kiáltott utána az asszony a konyha ajtajából, kötényben, lisztes kezekkel. – Talán elvitte a cica a nyelvedet?
A fiú, hirtelen megtorpant, félúton a szobája felé tartva.
– Dolgom akadt, anyám – mondta a háta mögé, felemelve a hangját, megnyomva az utolsó szót.
A határozott hangnem – ami szokatlan módon eltért a fiú stílusától – meglepte az az asszonyt, aki csak állt ott, szóhoz sem jutva.
Később, az ágyában feküdt és a plafont bámulta. Kerülte az álom. Gondolatban folyton vissza-vissza kalandozott a nőre. Sehogy sem bírta kiverni a fejéből. Segíteni akart neki, mert tudta, hogy bántani fogják, ezért dúltak az érzelmek a lelkében. Mit tehetne? Hogyan menthetné meg? Miközben magában tanakodott, egyszer csak, mint a villámcsapás, tisztán megszólalt a nő hangja a fejében: „Fiú! Kérlek, segíts nekem! Drága fiúcska, szabadíts ki!”
Percekkel később, azon kapta magát, hogy öltözködik, majd kisvártatva, kilépett az ajtón a sötét éjszakába.
Kint hideg szél fújt, amivel egyre csak szállt a nő hangja, hívogatva őt: „Jöjj hercegem! Ments meg, és én gazdagon megjutalmazlak téged. Bármit is kérj, a lábad előtt fog heverni.”
A kolostor felé vezető út dimbes-dombos vidéken vezetett keresztül. A sziget lakói mit sem sejtve a közelgő veszedelemről mély álmukat aludták. A nádtetős kőházak között csak úgy süvített a szél.
Kiérve a házak takarásából átkelt a széles legelőn, ahonnan már jól hallotta a tenger morajlását, ahogy megtörnek a hullámok a sziklákon. Hamarosan feltűnt előtte kolostor halvány körvonala. Maga az épület magas kőfallal volt körülvéve. A főkapu ezúttal zárva volt, de a fiút ez nem akadályozta meg a tervében. Könnyedén átmászott a kerítésen. Átvágott a külső udvaron, áthaladt a nyugati szárnyon, majd ismét oda jutott, ahol a nőt fogva tartották.
Bentről halvány fény derengett. A nő alakja jól látszott a sötétben, amint ott feküdt magatehetetlenül. Robert valahol tudta, hogy nem cselekszik helyesen – hisz a saját szemével látta, hogy a nő mire képes, de az érzelmeinek nem tudott parancsolni.
Keresett a talpával egy követ, fogta, és betörte vele az ablak szélét, amitől egy tíz hüvelykes rés keletkezett az üvegen, amin pont befért a keze.
Egy darabig várt, de nem hallott semmi neszt, így hát benyúlt a bal kezével, és elfordította a belső zárat, aztán átpréselte magát az ablakon.
– Tudtam, hogy eljössz, hercegem – nézett fel rá a nő, csodálattal, a nagy sötét szemeivel, mikor mellette állt.
– Mikor hallottam, hogy hívsz, el kellett jönnöm – felelte a fiú, mialatt eloldozta.
Miután a nő kiszabadul, megállt előtte fölé magasodva. Kinyújtotta felé a kezét, és a körme hegyét végighúzta a jobb arcán.
– Azért, mert segítettél rajtam, Hataké megjutalmaz téged – mondta, majd ezután, lehajolt hozzá, és szájon csókolta, érzékien, átdugva a nyelvét a szájába.
A fiú, élvezettel adta át magát a tiltott gyönyörnek. Szinte már érezte az ereiben, mindazt a kiváltságot, amiben a nő mellett részesülhet. Miután a szájuk elvált egymástól, a nő letérdelt elé, így a szemük egy vonalba került.
– Kívánod-e szolgálni Hakatét, az élet és halál misztériumának az urát?
– Igen – suttogta a fiú, szinte révületbe esve.
– Helyes! – bólintott a nő. – De ahhoz, hogy elkezdődjön az új életed, el kell, hogy veszítsd a jelenlegit.
A fiú izgatottan nyelt egyet, mert a nő szeme egy pillanat alatt megváltozott: hideg lett és könyörtelen. Egy hirtelen mozdulattal a fiú szájára tapasztotta a kezét, levitte a földre, és az orrát befogva, úgy leszorította, hogy mozdulni sem bírt. Robert arcára elsőnek döbbenet, majd halálfélelem ült ki, miközben fuldoklott.
– Nem tart sokáig hercegem – suttogta a fülébe a nő, biztató hangon, mialatt a haláltusáját vívta a keze alatt. – Kivételes vagy. Tudd meg, hogy Hataké nem fogad szolgájául férfiakat, de azért, amiért megmentettél, kivételt tesz veled.
A fiú teste elernyedt, és a szeméből lassan végleg kihunyt az élet.
* * *
A ház körül dübörgött a szél. Mia hálóingben az ablak előtt állt, és elmélázva kibámult a sötét éjszakába. Ő is, mint egyes nők a szigeten, hallotta a hívást. Valaki szólította a távolból.
A nála két évvel fiatalabb húga, Miranda mit sem sejtve, az ágyában hanyatt fekve, éppen egy romantikus regényt olvasott. A sárga gyertyafényben az egyenes szálú vörös haja arany színben fürdött. A zöld szemével, amely tele volt értelemmel, buzgón követte a sorokat. De egy ideje már feltűnt neki nővére hallgatagsága, aki hosszú percek óta, az ablakot bámulta.
– Mit nézel, ilyen kitartóan? – nézett fel a könyvből.
– Valami történik a szigeten, érzem – válaszolta Mia szinte elragadtatottan, míg a tekintete a távolba veszett. – Hallom, hogy hív… – most elfordult az ablaktól, és a húgára nézett tágra nyílt szemekkel. – Te nem hallod?
Mirandát, amint meglátta nővére üveges tekintetét, aggodalom kezdte átjárni, mivel úgy nézett ki, mint aki egyáltalán nincs jól.
– Ugyan, miket beszélsz? – mondta őszinte megdöbbenéssel a hangjában. – Ez csak a szél hanga.
– Nem! – kiáltott Mia, magából kikelve. – Hallom a hangját a fejemben!
Mirandát váratlanul érte Mia kitörése, és a rémület szinte azonnal belehasított, mert az arckifejezéséből rájött, hogy komolyan beszél. A pillanat hevében, úgy vélte, elment az esze.
– Ne mondd ezt, megijesztesz! – szólt rá határozottan, ám akkor rendkívüli dolog vonta el a figyelmét, ugyanis a kolostor harangjai megszólaltak. Az összes gyászos hangon kongani kezdett az éjszakában.
A vészjósló esemény aggodalomra adott okot a szigetlakók körében. Bárki, aki hallotta, borsódzott tőle a háta. Páran a férfiak közül – feleségük ösztönzésére – összefogtak, és elmentek az apátságba, hogy megnézzék, mi történhetett.
Pár óra múlva Miranda édesapjának hazaérve rémület ült ki az arcára. Bezárta az ajtót, majd félrevonta feleségét.
– Mind halottak – hallotta Miranda fél füllel a folyosóról apja kétségbeesett hangját. – Meggyilkolták őket.
Az asszony a hír hallatán felsikoltott.
– Édes istenem! Ez képtelenség!
Miranda szíve abban a pillanatban összeszorult, amint meghallotta édesapja szavait. A legrosszabb rémálmában sem történhetett volna meg ilyen szörnyűség. Nem fért a fejébe, ki lehetett olyan gonosz és kegyetlen, aki képes volt ártatlan szerzeteseket meggyilkolni. Jól ismert mindenkit a szigeten, de ilyen brutalitás tettet nem nézett volna ki senkiből.
Gyorsan visszament a szobájukba, hogy Miával közölje a hírt, de belépve az ajtón a nővérének a hűlt helyét találta.
Azon nyomban a keresésére indult. Végül még a kamrába is benézett, de nem találta sehol. Aztán feltűnt neki, hogy a fogason nincs ott a fekete kabátja.
Hirtelen pánikba esett, hisz elképzelése sem volt, hogy hova mehetett, főleg most, mikor ez a szörnyűség történt. Biztos volt benne, hogy a gyilkos, vagy a gyilkosok, még kint ólálkodnak, és ez tettre késztette: A szüleinek nem szólt Mia eltűnéséről, feleslegesen nem akarta még jobban felzaklatni őket, mert a szíve legmélyén abban reménykedett, hogy csak a ház körül ténfereg.
Fogta, és gyorsan magára kapta a köpenyét, és kiosont a hátsó ajtón. Amint kilépett a szabadba, az arcába csapott a hideg szél.
Megállt hátsó kert végében, és széttekintett az alkonyba borult tájon. A házuk egy töltésre épült, és amint a szeme hozzászokott a sötéthez, lejjebb, úgy száz méterre, egy imbolygó fénypontot pillantott meg. Mia volt az lámpással a kezében, és a legelőn át egyenesen a part felé tartott.
Miranda tölcsért formált a kezéből, és a húga után kiáltott:
– Mia! Mia, hová mész?! – de az nem hallotta meg, mert a szél túl hangos volt, és elnyelte a szavait.
Mialatt ott állt, még több hasonló fénypont is feltűnt, a sziget különböző pontján. Mind egy irányba haladtak: le, az Északi partra.
Mi ütött mindenkibe? Hová tartanak? Próbálta megfejteni, de sehogy sem tudott rá ésszerű érvet felhozni. Annyit tudott, hogy Mia kint van, és nem teheti ki ilyen komoly veszélynek. Figyelmeztetnie kell!
Fejvesztett rohanásba fogott. Ismerve a terepet jól eligazodott a sötétben is. Mikor elfogyott az ösvény, egy nagyobb tisztásra ért, ahol széltől süvítő hangabokrok között gázolt át. A szürke fellegekből, amik alacsonyak húztak el a feje felett, hűvös esőcseppek szitáltak az arcába. Hamarosan, nem csak hallotta, de látta is a messzi látóhatárig húzódó, vadul morajló tenger sötét sziluettjét.
Miranda számára, túl gyorsan történt minden; Mia különös képzelgése, a szerzetesek meggyilkolása. Most meg többen a part felé tartanak. De, hogy ki szólt nekik, képtelen volt rájönni. Úgy érezte, mintha egy rémálom kellős közepén találta volna magát.
Mire leért a partra, teljesen kifulladt, és a fénylő pontok is eltűntek a szeme elől. Követve a homokban a nyomokat elindult a sziklákkal tarkított parton. A szél erősen fújt, és a sötétben a hamuszürkének látszó hullámok ostromolták a partot. Nem olyan távolról fény áradt ki a közeli barlangüregből. Miranda jól ismerte a helyet. Kislánykorukban gyakran jártak oda Miával bújócskát játszani. A sziklahasadékok és a nagyobb kövek jó búvóhelyet biztosítottak. Viszont közeledett a dagály, és tudta, hogy pár óra múlva mindent eláraszt a tengervíz.
Óvatosan a sziklaüreg bejáratához közelített – ami most úgy zúgott a légáramlatnak köszönhetően, akár egy kürt –, és megbújt egy kiálló szikla mögött, ahonnan jól rálátás nyílt a belső térre.
A barlang közepén, egy tábortűz égett, ami megvilágította az ott lévők alakját. Miát is beleértve tíz személyt számolt, akik helyi nők voltak. Mind egy magas, fekete bőrű nőre figyeltek, aki egy bazalttömb tetején állt, föléjük magasodva. Hosszú, sötét köpeny volt rajta, és a csuklya alatt a szeme szinte izzott. A lábai előtt egy test feküdt, amit félkörívben, pislákoló gyertyák vettek körbe. A közvetlen közelében egy idősebb, zokogó nő állt. Miranda, ahogy jobban szemügyre vette, felismerte benne a helyi halász feleségét, és így már sejtette, hogy a fia fekszik a földön.
Egyszer csak megszólalt a fekete nő. A hangja éles volt, mint a penge:
– Ti mind, akik hallottátok a hívásomat, egytől egyig különlegesek vagytok. Hataké a nők védelmezője, felfigyelt rátok. A szívetekbe látott, és tudja a vágyaitokat. Ennek okáért kiválasztott benneteket egy magasztos feladatra. Ha hűséget fogadtok neki, jutalmatok nem marad el!
Ezután a síró anyára emelte a tekintetét:
– De van egy másik dolog is, amiért most itt vagytok! Ennek az ártatlan fiúnak a csuhások a halálát okozták! – mutatott az ujjával az élettelen testre. – A bűnük megbocsáthatatlan volt! A tetteikért felelniük kellett! – A túlvilági szeme szinte szikrákat szórt az indulattól. – Ők nem azok, akinek mutatják magukat! Szentnek mutatkoznak, de a felszín alatt álnokok és csalók. Rátok erőltetik a saját hitüket, amit ha megtagadtok, mert másban hisztek, akkor önkényesen bűnösnek nyilvánítanak, megkínoznak, majd átadnak a hóhérnak, megfosztva a jogaitoktól. De kérdem én, kik ők, hogy megmondják, miben higgyetek? Kik ők, hogy uralkodjanak felettetek?
Egy pillanatra elhallgatott, és elégedetten konstatálta, mikor a szavait helyeslő moraj követte.
– De aki az ő istenüket imádja – folytatta –, az egyszer úgy végzi, mint a fiú. Előbb vagy utóbb eljön érte a halál. Meghal, a teste elrohad, és csak egy aszott csontváz lesz belőle. De Hataké nem hagyja a fiút elveszni! Hataké visszaadja őt! Mert ő az élet és a halál misztériumának az ura. Aki őt szolgálja, nem lát többé halált!
Miranda a képtelennek tűnő szavait a barlang faláról visszaverődve úgy érzékelte, mintha csak egy elmosódó álomban szólt volna hozzájuk.
A nő ez idő alatt lement a fiúhoz, és letérdelt mellé a földre. A hallgatósága árgus szemekkel követte minden mozdulatát. A levegőben szinte tapintható volt az izzás.
Levette a fejéről a csuklyát – ezzel szabad pillantást engedve a tetoválásra: a kígyó szemei vörösen izzottak, akár a rubin. Utána, egy gyors mozdulattal hátravetette a fejét és kitárta a száját, amiből hamarosan egy vékony, fekete kígyó bújt elő. A hüllő lassan kidugta a fejét, és a villás nyelvét kinyújtva beleszagolt a levegőbe. Ezután, ahogy a nő a fiú felé hajolt, kinyitotta a száját, és a kígyó tekergőzve lement a gyerek torkán a gyomrába.
Miután bezárta a fiú állkapcsát, behunyt szemmel fohászkodni kezdett:
– Add vissza nekem őt, Hataké! – hörögte mély torokhangon. – Add vissza, hogy egy legyen a sötétséggel!
A fiú körül a gyertya lángjai úgy vibráltak, mintha egy láthatatlan erő körbevette volna őket. A mozdulatlan test váratlanul remegni kezdett a lábától a feje búbjáig. Azután hirtelen felült, mélyet sóhajtva, mint aki a víz alól bukik fel.
– Lélegezz, hercegem! – mondta neki a nő. A fiú újra élt, de a szemei, már nem voltak evilágiak.
A jelenlévők száját apró sóhaj hagyta el. Az anyja zokogva átölelte a gyermeket, és közben nem győzött hálálkodni.
A nő, ezek után felállt, és szembefordult a hallgatósággal, akik úgy néztek rá, mint istennőjükre.
– Felkínálok számotokra egy magasztos életet! Kövessetek, és átadok nektek minden tudást, és amik eddig rejtve voltak előttetek, mélységi titkok, mik a föld alatt rejtőztek, feltárulnak. Bármit is kérjetek, meg fogjátok kapni!
Ezt követően, közéjük lépett, és elsétált mellettük.
– Kinek mi a szíve vágya? Netán, újra fiatal és gyönyörű lenni? Talán szerelemre vágyik?
Volt ott egy idősebb nő, akinek egy heg volt a bal arcán. Mikor elhaladt mellette, gyengéden megérintette a sebhelyét. A közvetlen közelében álló, aranyszőke hajú fiatal lány, amint ránézett az előbb még sebes arcú nőre, azon nyomban felkiáltott:
– Hisz, újra fiatal!
Az idős nő, azonnal megtapintotta az arcát, és érezvén, hogy tükörsima és selymes, mint fiatalkorában, tudta, ismét megszépült, ennek okáért örömében ujjongásban tört ki, amiben a többiek is osztoztak. Így a saját szemükkel látták, hogy a nő nem a fellegekbe beszél.
A boszorkányt elégedettség járta át, látva, hogy a kicsiny nyája végre hinni kezd.
– Hataké nem tagad meg semmit az ő szolgáitól! – nézett a csodálattól tükröződő arcokra. – Adjátok át magatokat neki, és többé nem fogtok hiányt szenvedni semmiben. Hatalmatok, határtalan lesz!
Ezután levették a ruháikat, hogy tisztán kezdjék meg a szertartást, ami valójában a halálba való átlépésük volt, hogy azután, újjászületve a sötétség gyermekeként térjenek vissza.
A tűz köré álltak, és a nő, megkezdte a rítust: Ősi Kelta nyelven egy énekbe fogott, amivel sötét erőket idézett meg. A hangja hol felerősödött, hol elhalkult. A tábortűz egyszer csak fellobbant, és elemi erővel kezdett égni. Hamarosan egy magas tűznyaláb kerítette be őket.
– Ne féljetek! – harsogta túl a feltörő robajt. – A tűz a barátotok. Nem árt nektek!
Kisvártatva a föld alól sötét árnyak jöttek elő, amik körbevették őket. Suttogtak körülöttük, átjárták őket, hogy a végén beléjük költözzenek, és elragadják a lelküket.
A rítus közepén, egyszerre emelkedtek a magasba.
Miranda ott állt földbe gyökerezett lábakkal a barlang bejáratánál, és arra a meggyőződésre jutott, hogy mindaz, amit lát, káprázat csupán. De akkor kórusban nevetni kezdtek. A hangjuk mély volt és démoni. És ez visszarántotta őt a szörnyű valóságba.
– Mostantól a sötét erő szolgái vagytok. Az éjszaka gyermekei! Többé nem ismeritek fel a volt családjaitokat. A ti lakhelyetek ezentúl az árnyékok birodalma – zengte a nő. – Menjetek és tisztítsátok meg a szigetet. Tegyétek szabaddá!
Mirandát mélységesen feldúlták a látottak. Miközben hazafelé rohant, még ott csengett a fülében a hátborzongató kacajuk. A nyirkos talajon többször is elesett, és lehorzsolta a kezét, de azonnal felállt és rohant tovább, mert jól tudta, hogy minden elvesztegetett percen az életük múlhat. A szüleit minél hamarabb figyelmeztetni kellett a közelgő veszedelemről! De mit fog mondani, hol van a nővére? Hogy mondja meg nekik az igazat?
Mia, már nem a régi önmaga, ezt a saját szemével látta. Képtelen volt elhinni, hogy átállt a gonosz oldalára. Most úgy tűnt fel előtte, mintha soha nem ismerte volna igazán a nővérét. Bár ha jobban belegondolt, Mia mindig is más volt, mint ő. Becsvágyó hajlama gyerekként is megmutatkozott a tetteiben. Szinte versenyt csinált mindenből, jobb akart lenni nála mindenben. Még az utóbbi időben is. Pár éve túllőtt a célon, és mélységesen megbántotta, mikor az udvarlóját, Karlt elcsábította, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy ő sokkal vonzóbb nála. És miután a fiú beleszeretett, onnantól keresztülnézett rajta, és végül kiadta az útját. Pár nap múlva Karl elkeseredettségében végzett magával. Mia ezek után egy cseppnyi megbánást sem tanúsított. Miranda jól tudta, hogy a szíve kőből van, de ő akkor is szerette és megbocsátott neki, mert a testvére volt.
A házuk felé vezető ösvényre érve hirtelen, mély homály ereszkedett a tájra, amitől szinte az orráig sem látott. Váratlanul az a nyomasztó érzés kerítette a hatalmába, hogy az őt körülölelő sötétség az ellensége, és egyre jobban bekebelezi őt. Ám, ahogy a gondolat megfogalmazódott benne, feltűnt előtte egy reményteli, apró, távoli fénypont, ami a házuk ablaka mögött fénylett, és ez némi biztonságérzetet nyújtott a számára.
Odahaza az édesanyja már kisírt szemmel várt rájuk.
– Hál istennek! – szaladt elé, mikor beesett az ajtón. – Szörnyű dolog történt kislányom. Merre jártatok? Már halálra aggódtuk magunkat! – Ölelte keblére. De látva, hogy milyen rémült az arca, és a ruhája is csupa sár, szinte elsápadt a félelemtől.
– Hogy nézel ki, galambom? Hol van a nővéred? – nézett át a válla fölött, mert feltűnt neki, hogy a nagyobbik lánya nem jött haza.
Miranda, a lábai elé vetette magát, és zokogva beszámolt az elejétől a végéig mindenről. Mia képzelgésétől kezdve, a barlangban történtekkel fejezve be.
– …és a parti barlangba hívta őket a fekete nő...
– Kiket hívott oda, galambom? – nézett rá az édesanyja aggodalmas arccal, kikerekedett szemekkel.
– Helyi nőket, és Miát. Volt ott egy halott fiú is, de aztán lement a torkán a kígyó, ami a nő szájából jött elő… és egyszer csak felkelt, de a szeme… a szeme annyira más volt…
Most felelevenedett előtte az a hátborzongató kép, ahogy a fiú felül, és hörögve levegő után sóhajtozik. A visszaemlékezés hatására szinte azonnal forogni kezdett vele a szoba.
– Később levették a ruháikat, és nagy tűz kerekedett – folytatta egyre halkabban, és erőtlenebben. – Megidéztek valami nagyon gonoszt, ami elvette a tudatukat… és ezek után az a nő, arra utasította őket… – fejezte be egyre növekvő izgalommal –, hogy öljenek meg mindenkit! – kiáltotta.
Miranda édesanyja a kezeit tördelve sírt. Az édesapja egy szavát se hitte el. Bosszúsan odalépett hozzá és dühödten megragadta.
– Miket hordasz itt össze, te lány! – rázta meg. – Hol van a nővéred?
– Ő már nem önmaga – suttogta elsápadva, teljesen öntudatlanul. – Mia nincs többé…
Mielőtt elájult volna, az utolsó dolog ami eljutott a tudatáig, az édesanyja sikolya volt.
Pár óra múlva, az éjszaka közepén az ágyában tért magához. De amint megemelte a párnáról a fejét, irtózatosan lüktetni kezdett a halántéka. A szoba félhomályban fürdött. A kandallóban békésen lobogott a tűz. A ház kísértetiesen csendes volt, csupán a szél fütyülése hallatszott. Az ébredés kábulata egy pillanatra elfelejtette vele a szörnyű eseményeket, de meglátva Mia üres ágyát, és a padlón a sáros ruháját, ismét felelevenedtek benne a pár órája lezajlott események. De amint tudatosodott benne, hogy nem rémálom volt, szinte azonnal rátört a szorongás.
– Anyám! – kiáltotta. – Anyám, hall engem? – A szavait nyomasztó csend követte, ami aggasztóbb volt bárminél.
Tudta, hogy nem feküdhet tétlenül, tennie kell valamit.
Megerőltette magát és feltápászkodott az ágyból. Tiszta hálóinget viselt, amire még felvette a szék karfáján lévő köntösét. Cipőbe bújt, majd fogta a komódon lévő, még pislákoló gyertyatartót, és maga elé tartva kitámolygott a szobából.
Egy keskeny folyosón áthaladva az előszobába jutott. A gyertyafényben a bútorok körvonalai hosszú árnyékot vetettek a falra. Pár lépés után megakadt valamin a tekintete, ami a padlón hevert. Amint közelebb ért hozzá és a gyertyafény sugarába került, hirtelen megtorpant, és a szíve kihagyott egy ütemet az eléje tárult látványtól: Mia, víztől csöpögő hajjal, a szülei vérben úszó holtteste felett térdelt a szőnyegen, a kezében egy kést szorongatva, és közben halkan magában motyogott. Még akkor is szavakat mormolt, mikor a tekintetük találkozott. Az arca ijesztő volt: be volt kenve vérrel és korommal. Csupán a szemei látszottak ki a maszk alatt, amikben mélységes üresség tombolt.
– Mit tettél? – Miranda a rettenet láttán megszédült, elvesztette az egyensúlyát, és a falnak dőlt. – Hogy tehetted? – annyira elgyengült, hogy alig hallotta a saját hangját.
– Meg kellett halniuk – válaszolta a nővére színtelen hangon –, és neked is. – Majd felállt, és megindult feléje a késsel.
Miranda a pillanat hevében megbénult, cselekvőképtelenné vált. A pár óra leforgása alatt megélt szörnyűségek hatására az idegei felmondták a szolgálatot. A kezéből kiesett a gyertyatartó, és azonnal elsötétült körülötte minden.
A néma csendben vészjósló léptek koppantak egyre közelebb hozzá. Tudta, ha nem mozdul meg, akkor meghal. A következő másodpercben minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy összeszedje magát.
Megfordult, és elbotorkált a fal mellett a szoba ajtaja felé, tudva, hogy bármelyik lépés az utolsó lehet. Maga is meglepődött azon, hogy eljutott az ajtóig, sértetlenül. Ám abban a pillanatban, amint becsukta maga mögött, a kés, egy hangos puffanás kíséretében átütötte az ajtófát. Aztán, egymás után, többször is lesújtott.
– Hagyd abba, Mia! Kérlek, ne csináld! – könyörgött zokogva, miközben elfordította a zárat, majd elhátrált az ajtótól, amit egymás után érték a puffanások. – Ez nem te vagy! Nézd meg mit tettél! Megölted őket!
A szoba közepén letérdelt, összekulcsolta a kezét, és könnyek között imádkozni kezdett.
Az ajtón Mia továbbra is dübörgött, és be akart jutni, hogy végezzen vele. Az ajtófa deszkája recsegett-ropogott. De az ajtó masszív volt, és nem engedett.
Miranda, ezalatt befogta a fülét, hogy ne hallja azt a szörnyű zajt, de nem bírta tovább idegekkel, és végül elkiáltotta magát, minden dühét beleadva:
– Elég volt! Fejezd be! – Egy pillanatra meglepte saját kirohanása, de akkor, megdöbbenésére minden elcsendesedett.
Hamarosan, hallani vélte Mia távolodó lépteit, ami egyre csak halkult. Utána mély csend telepedett a házra.
Jéggé dermedve hallgatózott, de csak a külső ablaktáblák csattogtak a szélben. A némaság, ami körülvette, egyre nyomasztóbbá kezdett válni. Még egy távoli kutyaugatást sem lehetett hallani, mintha minden élőlény elhallgatott volna. Ott guggolt a félhomályban, és arra a meggyőződésre jutott, hogy valószínűleg, már mindenki halott a szigeten, rajta kívül. Hosszú idő eltelt, és ő még mindig a padlón imádkozott, ám akkor a háta mögött egy sistergés kíséretében fellobbant a kandallóban a tűz.
Mikor riadtan a hang irányába kapta a fejét, azt láthatta, hogy a lángok percről-percre egyre nagyobbá lesznek, olyannyira, hogy szinte érezte az arcán a tűz melegét. A szoba hirtelen kivilágosodott, sárgás fényben fürödve. A jelenség megragadta a tekintetét, és ahogy jobban belenézett a lángok közé, valami különösre lett figyelmes. Mintha egy parázsló, guggoló alak lett volna a tűzben.
Úgy vélte, csupán képzeleg, de egyszer csak megmozdult: egy égő kéz nyúlt ki a kandallóból, és amint a padlóhoz ért, az meggyulladt. Ez után felgyorsult minden: a szeme láttára egy tüzet fogott emberi forma mászott ki a lángok közül.
– Előlem nem bújhatsz el, gyermek! – Az éles hang kísértetiesen ismerősnek tűnt Mia számára. Amint felállt a nyúlánk alak, két fejjel fölé magasodott.
Miranda azonnal felismerte benne a fekete boszorkányt. Sikoltva az ajtóhoz rohant, remegő kézzel elfordította a kulcsot a zárban, és felrántotta az ajtót. Végigfutott a sötét házon, egyenesen a szabadba. Kijutva az udvarra, nem nézett hátra, ami az erejéből tellett, rohanni kezdett.
A sötétben jól kivehető, elmaszkírozott arcú alakok mellett haladt el, akik az út két oldalán álltak. Látva, hogy nem követik, biztos távolságba érve egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. Hátrafordulva azt látta, hogy a lakásukból dől a füst, majd pecekkel később, már lángolt az egész ház. A ház ahol felnőtt, benne a szüleivel, mind a tűz martaléka lett. Elvettek tőle mindent, nem maradt semmije és senkije. Pár óra leforgása alatt romba dőlt az élete. Szinte alig tudta visszatartani a feltörő zokogását.
A fényárban, mind a kilenc nő ott állt, befestett arccal, vértől éktelenkedő ruhákban. Hamarosan a lángok közül, a bejárati ajtón át előjött a parázsló boszorkány, aki minden lépés után kezdte visszanyerni az eredeti alakját.
Miranda tudta, csak egy esélye van, ha lemegy a rakpartra, és egy csónakkal elmenekül a szigetről. De olyan hideg volt, és ő csupán egy hálóinget viselt. Az eső elállt, de a szél még mindig erősen fújt. Szomorúan vette tudomásul, hogy ilyen lenge öltözékben sem jutna messzire. Közben elindultak feléje, félkörívet alkotva, hogy elzárják a menekülés útját. Miranda riadtan hátrálni kezdett.
– Lásd be, nincs értelme tovább menekülnöd! – a nő hangja magabiztosan, és egyben hidegen csengett. – Inkább állj mellénk! Látom, minden képesség megvan benned, ami ahhoz szükséges, hogy a legnagyobb boszorkányok erejével uralni tudd a sötét erőket. Az oldalamon, végignézheted a történelem alakulását. Cserébe nem kell mást tenned, mint átadnod magad Hataké hatalmának!
– Soha! – kiáltotta a lány, kitörölve a szeméből a könnyet. – Elvetted tőlem a családom! Álnok gyilkos vagy! Egy gonosz bestia! Inkább meghalok, mintsem közétek álljak!
A lány szavai nem voltak különösebb hatással a nőre.
– Ezt akarod? Meghalni? Ugyan, mit nyernél vele? – a nő hangja hidegen csengett, és a szemei érzéketlenek maradtak. A többiek lemaradtak mögötte, és már csak pár lépés választotta el Mirandától.
Miranda eddig még nem is gondolt a halálra – amihez, be kellett, hogy lássa –vészesen közel állt. Összeszorult gyomorral nézett szembe a tényekkel: ha megszerzik a lelkét, akkor halott lesz, és örökre elkárhozik. Ezt nem engedhette meg! Semmiképpen sem! Inkább végez magával, de azt úgy kell tennie, hogy a testét ne szerezhessék meg, hisz látta, hogy mi történt a fiúval.
Hirtelen megvilágosodott, és pontosan tudta mit kell tennie. A háta mögött, úgy száz méterre mély szakadék tátongott. Ha leugrik, akkor a testét az áramlat a nyílt tengerre sodorja, távol a gonosz nőtől. Tudta, hogy nincs más választása. Összegyűjtötte minden bátorságát, és magában elbúcsúzott az élettől. Megfordult, és minden erejét beleadva nekiiramodott.
Futás közben jól hallotta, hogy a nő a nyomában lohol, vészesen egyre közelebb kerülve hozzá. Félt, hogy elkapja, lerántja a földre, és átváltoztatja őt is egy olyan érzéketlen szörnyeteggé, de végül, elérte a perem szélét, és ugrott.
Abban a pillanatban mögötte a boszorkány dühös kiáltása harsant, mikor rájött, hogy már nem éri el.
Mialatt zuhant a sötét mélységbe, abban a pár másodpercben lepergett előtte az élete. A legvégén az utolsó emlékképe az volt, mikor serdülő lányként megélte az első feledhetetlen csókját. Látta magát azon a napsütötte nyári napon az öreg juharfa alatt, és szinte az ajkain érezte a csók ízét, ami selymesen könnyed volt, akár a méz. A szép emlékektől végül, elöntötte a végtelen szeretet.
A háborgó, hideg, sötét vizet ezernyi tűszúrásként érzékelte a testén. Lehúzta a mélybe az áramlat, ő pedig nem küzdött ellene, hagyta, hogy elnyelje a mélység.
* * *
Kora hajnalban a skót halászflotta egyik hajója, egy kétárbocos Skaffie a Külső Hebridáktól északra, a viszonylag csendes vízen, némán ringatózott. Az előző esti vihar elült, és a sötét fellegek is kezdtek feloszlani.
A kapitány, John Irwing, amint elérkezettnek látta az időt, engedélyt adott a háló behúzására. A matrózok nekifeszültek, és teljes erővel húzni kezdték a közel harminc méteres hálót. Már a felét is behúzták, ám akkor egyszer csak kiáltozni kezdtek:
– Kapitány úr, kapitány úr! Egy lány!
A kapitány első pillantásra nem akart hinni a szemének, ugyanis tényleg egy elkékült lány teste volt beleakadva a hálóba. A maga hatvan évével közel három évtizedet töltött a tengeren, de ilyen esettel még nem találkozott, és nem is halott hasonlóról sem. Úgy vélte, a szerencsétlen levetette magát a közeli szigetcsoportok egyik szikláról, és az áramlatok a nyílt tengerre sodorták, és valami csoda folytán, a teste beleakadhatott a hálóba. A holttest állapotából ítélve úgy vélte, hogy pár órája lehetett a vízben.
Miközben a matrózok kiszabadították a lány testét a hálóból, addig a kapitány végigsimított az ősz, rövidre nyírt szakállán. Ha ideges volt mindig így tett.
Tudta, hogy most majd ki kell kikötniük a legközelebbi kikötőben, hogy a testet elszállítsák a hullaházba, hogy a szerencsétlent azonosítani tudják. És ha harminc napon belül nem keresi senki, majd egy névtelen sírba hantolják el.
De aztán a merengéséből egy váratlan kijelentés szinte kiszakította:
– Kapitány úr, a lány… még lélegzik!
