Hegedülni tanulok

Szépirodalom / Novellák (293 katt) n13
  2024.05.27.

Hegedülni tanulok, de most tényleg. Csak úgy, a magam szórakoztatására, no meg persze a családom és a körülöttem lakó szomszédaim bosszúságára.

A hegedű egy csodaszép, ámde igen furcsa hangszer. Képzeljetek el egy cipős doboznyi, fenyőből és juharfából készült domború testet, a tetején két „f” alakú lyukkal, oldalain cikkcakkos bevágással, melyből egy rövid nyak mered előre. A nyakon található a fogólap, amihez a húrokat szorítjuk. A nyak egy úgynevezett „csigában” végződik.

Na, ez már abszurdum! Miért is hívják csigának? Se háza se szarva. Igazából olyan, mintha a hegedű nyakának a végét először jó laposra kalapálták volna, aztán valahogy feltekerik. Logikus. Vagy nem. De lépjünk tovább.

Na, szóval erre a cipős dobozra van kifeszítve a négy acélból vagy szintetikus anyagból készített húr, amit egy vonónak nevezett eszközzel szólaltatunk meg.

Csendben megjegyzem, a húzó szó inkább kifejezné, hogy mire való. Olyat már hallottam, hogy valaki meghúzta a hegedűt, de hogy megvonta… maximum a vállát. Vagy magától némi örömöt.

Szóval ez a vonó – amire néha vonyó néven is hivatkoznak bizonyos körökben –, egy hosszúkás, hajlított fadarab, amire lószőrt feszítenek. A lónak a farkából, vagy valahonnan máshonnan... Talán a hónaljából? Mindegy.

A vonó egyik végén van egy kis firlefánc csavar, azzal lehet a feszességét állítani. Hogy mennyire legyen feszes, arról erősen megoszlanak a vélemények. Mindenki mást mond. Van, aki a kisujját dugja közé, van, aki az alkarját ütögeti vele bőszen és abból saccolja meg a feszességet.

Majdnem elfelejtettem, jár hozzá még egy kis kockában színes fenyőgyanta azt kell húzogatni a lószőrön fel és alá, elősegítve ezzel a megfelelő tapadást. Aztán van az alkoholos tisztító, amivel meg majd a felesleges gyantát távolítjuk el a húrokról, de az már egy másik történet.

Vannak még egyéb köcölékek is a hegedűhöz, úgymint álltartó meg válltartó. Egyeseknél lehet tolltartó, melltartó és még egyéb tartók is előfordulhatnak.

A hegedűt valami lehetetlen pózban kell tartani a bal vállunkon az állunk alatt. Nem kellemes. Egyesek szerint az egyik legnehezebb hangszer.

Mondjuk ezt nem értem miért mondják. Aki ilyet állít az nem próbált még zongorát vagy orgonát az álla alá szorítani. Netalán nagybőgőt. Mert az tényleg nehéz.

A helyes vonófogás elsajátítása is évtizedeket vehet igénybe.

De most már elég! Ne csak a nehézségeket nézzük. Ha egy igazán tökéletes hang megszólal, az olyan csodálatos, hogy mindenért kárpótol. Csupán pár száz évet kell rá várnunk.

Nem igaz! Nekem például már sikerült bizonyos hangokat élethűen megszólaltatni. Vannak az állathangok: i-ááá…, cin-cin-cin, vagy ahogy a bányában a csillék a síneken csikorognak: kkkkrrrrsssss…

Kezdetnek szerintem nem rossz. Én optimista vagyok. A jelenlegi terv a „Süss fel nap” című közkedvelt kuplé lenne, de hótziher, hogy az is évekbe fog telni, mert az ujjaim egyszerűen nem hajlandók a megfelelő irányba hajolni.

Néha elgondolkozok, talán túl magasra tettem a mércét. Lehet, hogy kezdésnek valami olyan egyszerű nótát kellett volna választanom, ami végig egy hangból áll, és a G, D, A, vagy E hangon eljátszható. Azokat ugyanis nem kell lefogni.

Na mindegy. A lényeg, hogy nem szabad feladni! Gyakorolni és gyakorolni kell rendületlenül. Biztos vagyok benne, hogy a kitartás és a szorgalom meghozza a várva várt sikert.

Én kitartok a végsőkig. Hacsak addig a feldühödött szomszédok nem vernek agyon…

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 2 db)