Linktár

Álmatlanság

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/6 számában.

A filctoll az asztalon megmozdul.

Először csak a szemem sarkából veszem észre, és egyetlen törékeny pillanatig azt hiszem, mindez csupán a kialvatlanság káprázata. Ha elfordítom a fejem, és két másodperccel később visszanézek, csak a jó öreg fekete kupakos táblafilcet fogom látni.

Magyarázok tovább, de a pointer piros lézerpöttye vadul ugrál, ahogy a kezem fékezhetetlenül remegni kezd. A géphang a torkomban szabatosan, és a lehetőségekhez képest érthetően ecseteli tovább a húszas évek amerikai gazdaságában rejlő mély ellentmondásokat, amelyek előbb a nagy gazdasági válságba, majd egy újabb világháborúba taszították a bolygót. A kivetítőn egymást követő információk sorjáznak a szesztilalom, a szabályozatlan részvénypiac és a háborús hitelezés hatásairól. Mindez a tudatom külső peremén zajló automatizmus, ami kicsivel igényel csak több tudatosságot, mint a levegővétel, vagy a járás. Fecsegő felszín, de mögötte a mélység egyáltalán nem hallgat. Azt a mélységet (amit jobb híján a lelkemnek lehetne nevezni) most erősödő sikoltás tölti be, mely – ezt egy ideje sejtem már – csak az őrület puha bársonyfalai közt fog elcsöndesülni.

Meg kell fordulnom, sokáig nem maradhatok így. Meg fogok fordulni és a padokban ülő néma fejek csoportjára próbálom szegezni a tekintetem. Egy fuldokló utolsó kísérlete lesz ez, amikor a hajó már mindenestül elsüllyedt és csak néhány deszkadarab lebeg a felszínen, körös-körül a végeláthatatlan óceánnal.

Lassan fordulok meg, akár a leölt állat a nyárson.

Bár próbálok küzdeni ellene, a szemem mégis az asztalra siklik az irtózat felé, az őrület örvénye felé, amely mindenestől készül beszippantani.

A kikapcsolt laptop vak képernyője előtt ott tekereg-vonaglik a filctoll, mint egy giliszta a napon. A feliratok elmosódtak az oldalán és valami páraszerű nedvesség vonja be a… Mit is? Testet?

Érzem, ahogy kiszalad az arcomból a vér.

Kiszippantotta onnan a színt egy neveletlen kis manó – mondta anyám mindig. Vérszegény gyerek voltam, sokszor hallottam. Visszatérő sláger volt, soha le nem járó lejárt lemez. Ez szólt végig gyerekkoromban, és még az én gyerekeimnek is jutott belőle. Egészen addig, amíg anyám arcából is kiszívta a színeket egy neveletlen manó, akit az orvosi papírok csak mellrákként emlegettek. De ez a mohó kis szörnyeteg nem csak a színeket szippantotta ki. Mindenestül felzabálta őt, rágta-rágta éveken át, és mire kiköpte, csak egy csontig aszott múmiát hagyott.

A filctoll rángatózik és ficánkol, és a fekete kupakon apró, vaksi szemek nyíltak.

Persze kézenfekvő magyarázat lenne a kialvatlanság. Hallucinálok, vagy csak elaludtam, és most nyálcsorgatva álmodom. Mert már évek óta nem alszom rendesen.

A feleségem négy éve elhagyott. Két gyereket vitt magával (egy lány és egy fiú), és az illúziót, hogy lehet normális életem. Nem túl drámai történet. Nincs benne tányértörés, félrelépés, bírósági tortúra a vagyonmegosztásról. Még csak üvöltözés se nagyon. Mindössze annyi történt, hogy Panni, akinek a húszas éveiben még elég volt a szűk pénzű idealizmus (kis lakás, házi lekvár, használt autó), a harmincas évei elején hirtelen Anna lett. Előbb szertelenül hosszú hullámos haját vágatta le, aztán jött a műköröm, a jóga és a business casual. Ez persze csak bevezető ujjgyakorlat volt a lényeghez: Anna nem óhajtott tovább sakkozni a számlákkal, nélkülözni a külföldi nyaralásokat, folyton turkálóból öltöztetni a gyerekeit, másodosztályon utazni, hátizsákból szikkadt szendvicset enni. Többé már nem elégítette ki a tudat, hogy a férje egy vidéki egyetem szerény keresetű oktatója. Főleg, hogy ez a férfi belekényelmesedett abba, hogy úgy tesz, mintha a Harvard szórakozott történész professzora lenne, aki pipafüstbe burkolózva dolgozik épp a sokadik nagy sikerű könyvén. Új építésű házat akart, új autót (ha lehet kettőt), kertvárost, megtakarítást, jó borokat, éttermi vacsorákat. De mindenekelőtt perspektívát, biztonságot és lehetőségeket a két gyereknek, akik megboldogult házasságunk legmaradandóbb örökségének bizonyultak. Így hát egy felejthetetlenül átlagos őszi csütörtökön (egy előadás, két szeminárium, néhány javítandó zéhá, azaz reális lehetőség egy kis esti tévézésre, majd némi álmos szexre), a feleségem bejelentette, hogy elhagy. Megvacsoráztunk, a gyerekek lefeküdtek, ő javasolta, hogy nyissunk fel egy üveg bort. Furcsállottam kicsit (bort hétköznap?), de örültem is, hátha valami felturbózott lepedőakrobatika következik. (Mert a férfiak többnyire ügyesen görbítik hozzá a valóságot az ágyékukban támadó gerjedelemhez.) Ehelyett Panni két pohár bor és három tele hüppögött papírzsebkendő után közölte, hogy válni akar. Az érvelése logikus volt és támadhatatlan. Nem védekeztem. Aztán, miután ő lefeküdt, még egy üveg bor elfogyott, mellé egy doboz cigaretta is, és hajnalra előkerült némi bárgyú férfikönny. A részegség szentimentálissá tesz. Seregnyi gyengeségem egyike.

A válás bámulatos gyorsasággal zajlott le. Ő intézett mindent. Engem néha felhívtak, majd aláírtam a papírokat, amiket az orrom alá dugtak. Nem volt kérdés, hogy a gyerekek az anyjukkal maradnak, sem ők, sem én nem erőltettem az ellenkezőjét. Azt hiszem, elég nagyok voltak, hogy felfogják a válásunk okát, de még elég kicsik, hogy ne álljanak egyikünk pártjára sem.

Albérletbe költöztek, fel Pestre, én maradtam a szolgálati lakásban. Anna jó állást kapott, mellé egy sármos kollégát. Két éve házasodtak össze, és ragyogóan teljes életet élnek a házban, amit közösen vettek.

Irigylésre méltó otthon, voltam ott nem egyszer. Megelevenedett IKEA-katalógus egy vonalzóval rajzolt, tökéletesen szimmetrikus utcában, ahol soha nincs morzsa az asztalon, vagy folt a szőnyegen. Nincsenek kócos férfiak, elkenődött smink, ráncok a szájszegletekben, mosogatástól lepattogzott körömlakk, karikák a szemek alatt. Nincs gazverte veteményes, féreg a gyümölcsben, nincsen rozsdásodó kertkapu, repedés a járdán, vagy tarack a fű között.

Még mindig meghívnak a gyerekek születésnapjára, bár egyre valószínűtlenebb jelenség vagyok ott. Mintha nem lennék valódi, csak utólag hamisítottak volna rá a képekre. Kopott, színtelen folyton halványuló fantomalak, amely egyszer majd eltűnik. Nagyjából ez leszek a gyerekek életében is. Kedves kis alak a múltból. Apca, akit meg-meglátogatunk, fel-felhívogatunk. Apa múlt időben.

Anna mindig kedves és előzékeny, ahányszor csak találkozunk. Puszi-puszi, vállveregetés, hogy vagy? Beszélgetés a semmiről, unásig ismételt kérdések (hogy megy a tanítás? hogy vannak a régi közös ismerősök? van valakid?). Közben kávé, a gyerekek épp ki- vagy bepakolnak, összesen húsz perc az egész. Negyedévente húsz perc maradt nekem a nőből, akivel hűséget esküdtünk egymásnak Isten szent színe előtt, akinek életem egyetlen versét írtam, amit aztán félig részegen el is szavaltam egy szikla peremén, és aztán szeretkeztünk egészen hajnalig. Aki két csodaszép gyereket szült, mindkétszer egy teljes napon át vajúdva, de ragyogva közben, mint a Nap.

Húsz percen át csak beszél, kérdez, válaszol, egy percre sem hallgat, mintha félne a csendtől. Én közben nézem a nőt a kosztümben, a melírozott hajjal, ívelt szemöldökkel és rájövök, fogalmam sincs, ki ez az ismeretlen.

A férje, Gábor ma már vállalkozó, valamilyen informatikai cége van. Korrekt figura, nem tesz keresztbe. Ennek leginkább az lehet az oka, hogy nem igazán tart emberi lénynek, csak valami fura növénynek, aki olykor felbukkan náluk. Tudja, hogy nem kell velem rivalizálnia. Azt hiszem, kicsit még hálás is nekem, hogy előzékenyen gondoskodtam két gyerekről, így ő kihagyhatta a szaros pelenkákkal járó szakaszt. Eleinte játszadoztam a gondolattal, hogy egy napon egy kalapáccsal verem szét azt az örökké jólfésült fejét. Aztán, minél idegenebb lett a nő, aki (ma már kozmikus véletlennek tűnő módon) a gyerekeim anyja lett, annál messzebbre került tőlem ez a kalapács.

Igazság szerint gyorsan megszoktam az egyedüllétet. Egyedüli gyerek lévén mindig is magányos voltam. A lakást persze gyorsan agglegénytanyává züllesztettem. A valamikori gyerekszoba dolgozószoba lett, bár kellett vagy fél év, mire be bírtam oda lépni. A kezdeti időkben igen sok részvéttel teli, kedvesnek szánt biztatást kaptam a kollégáimtól, akik egyértelműen az én szurkolótáboromba tartoztak, annak ellenére, hogy próbáltam (egyre reménytelenebbül) megértetni velük, hogy ez békés válás, nem háború. Ez az össznépi babusgatás igen gyorsan idegesítővé vált, bár kétségtelenül voltak hasznos elemei is. Hosszú hónapokig soha nem kellett kifizetnem a sörömet, az egyik kolléganőmet pedig a segítő-vigasztaló szándék egészen az ágyamig segítette (nem is egyszer).

Az álmatlanság észrevétlenül lopakodott be az életembe. Jó ideig a válással járó stressznek tudtam be, hogy egyébként is rendszertelen alvási ciklusom folyamatosan rövidül. A megnyúlt arc, az időnként ottfelejtett borosta, a szemeim alatt sötétlő foltok mind-mind szenvedésem stigmáinak tűntek környezetem szemében. Hónapok telhettek el – ma már nem emlékszem pontosan, mert az idő csuda ruganyossá vált mostanság – mire elhatároztam, hogy kipihenem magam. Túrázni mentem a Balaton környékére – talán őszi, vagy tavaszi szünet lehetett –, gondolva, vagy inkább remélve, hogy az egész napos gyaloglás majd kellően kitisztít és elálmosít ahhoz, hogy átaludhassak egy éjszakát. Aztán valamikor fél három körül a plafont bámulva rájöttem, hogy nem is akarok aludni, így az ébren töltött órák egyre hosszabbra nyúltak. A tavasz elejére már sikerült elérnem, hogy pirkadatig fent legyek és épp csak egy-másfél órára dőljek le, mielőtt dolgozni indulok. Az ébredés ugyan pokoli kínokkal járt, de egy bögrényi erős hideg fekete mindig segített úrrá lenni lázadozó testemen. Munkába menet megittam egy vagy két energiaitalt, az előadásaim között pedig elrágcsáltam pár koffeintablettát és az íróasztalomon is folyton volt legalább fél csészényi kávé. Az első nyáron ugyan történt némi visszaesés (a kánikula idején olykor négy, sőt ötórányi egybefüggő alvásra is ragadtattam magam), de az őszi szemeszter kezdete gyorsan helyre rázott. Novemberre sikerült elérnem, hogy szinte alvás nélkül töltsem az éjszakát, és elegendő volt egy-két óra délutáni szundikálás a kanapén, hogy kibírjam. Karácsonyra napi átlag három órát aludtam, és ezt a mai napig sikerült is megtartanom. A napjaim szigorúan felépített menetrend alapján zajlanak. Egy órányi alvás után kelek, utána délután kettőig munka, háromtól ötig alvás, majd jöhet az éjszaka. Sötétedés előtt sétálok egyet, ami alatt a bevásárlást is el tudom intézni.

Sötétedés után, nagyjából tíz-tizenegy óra körül jön a kísértés ideje. Álmosságnak nevezik, bár semmi köze az álmokhoz. Nyúlós, mászkos csapda, a közepén ocsmány csápokkal, melyek le akarnak húzni a nyáladzó, magatehetetlen sötétségbe. Az alvás egy ragadozó, amelyik folyton a nyomunkban jár, és felzabálja az életünkre szánt időt. De én nem adom meg neki magam, megküzdök vele minden éjszaka.

Amint a nap lemegy, és bezárom a lakás ajtaját, lekerekednek a dolgok élei. Lágyabb lesz a világ, finoman rajzolt, legömbölyített körvonalakkal. Túlhajszolt szívem eszelősen dörömböl, véreres szemgolyóimat a fáradtság tűszúrásai karmolják, és ahogy a világ odakint elhallgat, elő-elővillannak a szemem sarkában. Ha elég ideig virrasztok, elég kitartó leszek, egy nap ottmaradnak. A múltkor már sikerült meglátnom őket. Négy óra múlt pár perccel és épp a fürdőszobai tükörbe bámultam. Olykor – ami azt illeti azt is mondhatnám: rendszeresen – beszélgetni is szoktam magammal. A magányos ember is szereti a kimondott szót, és másoké híján a magáét hallgatja. Hosszú percek óta álltam ott, amikor a meghallottam az apró lábak kaparászását. A fekete bogarak azok – gondoltam. A fekete bogarak, akikről egyszer már álmodtam. Egy évmilliókkal ezelőtti júniusi éjszakán, amikor Anna még Panni volt, szertelen, hullámos haja szétterült a párnán, meztelen mellei a testemhez simultak, és félig nyitott ajkai közül úgy villantak elő az apró fogak, mint a tengerfenék homokjába ejtett gyöngyök. Apró sóhajok, alig érezhető rándulások jelezték, hogy valahol az álmai közt kószál, talán menekül az elől az Anna elől, akivé válni fog. Zihálva feküdtem mellette, lidércnyomásból ébredve, amelyben fekete bogarak rágták a testemet. Másnap észreveszem majd az első ősz szálakat a hajamban, de nem szólok róla senkinek. És nem álmodok bogarakról hosszú-hosszú évekig. Nem jut eszembe a létezésük addig az éjszakáig, amelyben a tükörben lévő arcot bámulom, amely már nem teljesen emberi arc.

Azóta minden éjjel látom az árnyékukat, hallom a neszezésüket, a sercegést, ahogy apró üregeket rágnak a falba, hogy peték millióit helyezzék el ott. Az üregekből aztán lárvák vonaglanak majd elő vakon és éhesen. A húsomat fogják enni, keresztül furakodnak az ereimen, lyukakat vájnak az agyamba. Az álmaim helyére rágják magukat, bebábozódnak, aztán egy nap egyszerre kelnek ki az ujjnyi méretű szarkofágokból. És a rettenetes fekete szárnyak egymást érik majd, körbezárnak, remegő kitinkoporsóvá lesznek, amelyen se fény, se hang nem hatol át többé.

Az éjszaka sötétje nem más, mint milliárdnyi bogár egymáshoz préselődő háta. Ők nyelik el a fényt, a hangokat, az éjszaka torz árnyékai az ő testükből folynak elő, mint valami váladék.

A tükör előtt állva minden éjjel hallom őket. Tudom, ha hátranézek, nem lesznek ott. Rettegek, de vágyom a látásukra, őket várom minden éjjel egész addig, amíg a felkelő nap sugarai át nem döfik az eget.


A filctollból lett rém mászni kezd. A puha test színtelen, nyálszerű pacát húzva maga után lassan felmászik a laptop billentyűzetére. A billentyűk mozogni kezdenek, mindegyik egy apró fénylő hátú fekete bogár. A gépből kilógó kábel sötét vörössé vált. Egy ér – sikolt fel magamban az a részem, amelyik még mindig ragaszkodik az értelem utolsó morzsáihoz – szentséges Úristen, egy ér, amiben koszos, alvadt vér áramlik.

A szám továbbra is tátog, az ujjaim izzadtan csúszkálnak a kezemben szorongatott presenteren. Lassan, izmaim végső megfeszítésével elfordulok az asztaltól és felnézek. És a látvány, amit az emberi tekintetek helyén találok, maga a szavakkal ki nem fejezhető iszonyat.

Az első padban ülő lány (túlérett keblek, mély dekoltázs, feketére festett szemek és haj, hófehér bőr) ujjai megfeketedtek és hártya nőtt közöttük. Máskor alabástrom színű karja most zöld pikkelyekkel van tele. Az arcába nézek, és egy hüllő halott tekintete mered vissza rám. A szájában tűhegyes fogak villannak, duzzadt ajkát kígyónyelv nyalogatja. Nyaklánca (kereszt egy ezüstláncon, elfeküdve a mellek közötti völgyben) vonagló férgek sokaságává változott. Érzem, ahogy az őrület lassan áttöri a sáncaimat, egyiket a másik után, a védők a fellegvárba szorulnak vissza, és nemsokára odavesznek mind egy szálig. Zsebre tett kezemmel a combomba csípek és nagy nehezen elszakítom magam a hüllőszerű kreatúra látványától. Végignézek a csoporton.

A húsz-harmminc gyönyörű fiatal ember sikamlósan remegő testű irtózatos lények csoportjává változott. Mozdulatlanul, hang nélkül ülnek a padban. Némelyiknek hatalmas rovarszeme és csápjai vannak, egyiküknek (jóravaló srác, a legjobb tanítványaim egyike) véres indák nőttek a végtagjaiból, a mellkasából, a nyakából, az arcából, és most félig állat, félig növény teste ott remeg tőlem nem egész egy méterre. Egy lány (szőke, álmos tekintetű, sírni valóan gyönyörű) rücskös bőrt növesztett, agyarakat, köztük olyan szívókorong-szerűséggel, amilyen a legyeknek van. Néha egy-egy pillanatra odacuppantja a padra, mocskos, fekete foltot hagyva maga után.

A falak is átalakultak. Összeszűkültek és barnás lé csorog le rajtuk. Az óramutatók hatalmas szitakötőlábakká lettek, de – röhög bennem az a részem, amelyik már feladta a harcot – az időt még mindig pontosan mutatják. Még tíz perc van az órából. A filctoll-giliszta nagy falatot harap ki a laptop képernyőjéből, a tábláról olvadtan csorognak le vékony csíkokban a szavak, amiket korábban odaírtam.

Lábaim meg-megbicsaklanak, ahogy az ajtó felé botorkálok. A kilincs úgy tekereg, halk, sistergő hangot kiadva, akár egy féreg, amint egy halott szemébe fúrja be magát. Vállammal kilököm az ajtót, mely nedvesen cuppanva hasad szét, sárgás-vöröses lé csorog belőle, akár genny a sebből, eláztatva az ingem és a hajam. Kétszer is a földre esek, míg összeakadó lábakkal végigvonszolom magam a folyosón. Kizuhanok az egyik oldalajtón az udvarra. Hanyatt fekszem a földön, hagyom, hogy a szél az arcomra szárítsa az izzadtságból, könnyből, gennyből álló masszát, mely rátapadt. Lehunyt szemhéjamon át látom a narancsvörös izzást, és tudom, hogy nem a Nap fénye az, mert nincs többé Nap.

Végül kinyitom a szemem, ahogy utolsó lélegzetvételével a fuldokló is megnyitja tüdejét a víz előtt. Az égbolt helyén végtelen piszkossárga hártya feszül, mögötte mintha egy beteg szív lüktetne, és minden lüktetéssel egyre nagyobb repedések futnak rajta keresztül, melyekből kávébarna lé szivárog. És a hártya mögül egyre erősebben hallatszik a sercegés, az apró, kemény szárnyak surrogása, a milliónyi rovarláb kaparászása, míg a rettentő burok végül átszakad és mindent eláraszt a sötét felhő, az éjfekete bogarak végtelen serege.